2017. december 18., hétfő

Civitas Fidelissima 45 TT - ahogy én láttam...

Sopron nem csak az egyik legszebb magyar város, de a leghűségesebb is – vagyis Civitas Fidelissima. A kilencvenhat évvel ezelőtt történtek emlékére teljesítménytúrát is szerveztek a környékre, melyen a Lővérek csodaszép tájain barangolhattunk és örülhettünk annak, hogy mindez ma is magyar föld.

A Rongyos Gárda 1921-ben (a két ágfalvi csatában) tanúsított ellenállásának hatására népszavazást rendeltek el, amin Sopron (és a környező érintett nyolc falu) a maradás mellett döntött. Nem véletlen tehát, hogy a túra a Rongyos Gárda emlékműtől indul, ami Sopronban van, de mégsem: fel kell hozzá jutni a Károly-magaslat parkolójába. Itt tettem le tehát a kocsit reggel háromnegyed hétkor, és üdvözölhettem több ismerőst is. Beleértve Imrét, a főrendezőt is, aki már nyomja is kezembe az itinert – lévén hogy éltem az előnevezés kényelmes megoldásával.

Eddig még csak egyszer, évekkel ezelőtt vettem részt általa szervezett túrán, pedig sok izgalmas, érdekes útvonalat láttam már nála – de valahogy mindig máshol kötöttem ki. Most a szokásosnál tömöttebb zsákkal érkeztem, hiszen a Hit Pajzsa-túrákon ellátás általában nincs. Egy Sport-szelet azért akadt a rajtban, de a többi az én dolgom lesz – beleértve az innivalót is. Főként ez utóbbi okozott fejtörést készülésem során: egy maratoni távon azért elég sokat iszom, még téli viszonylatban is. Így hát átböngésztem a térképet, forrásokat jegyeztem meg magamnak – bár azt nem tudtam, hogy működnek-e? Egy soproni barátom-túratársam, Dani aztán egészen megnyugtatott, így hát a felkészültség érzésével vágtam neki a zöld sávnak.

Hét óra van, és (december közepének megfelelően) még meglehetősen sötét. Szerencsére jól ismerem ezt az ösvényt fel is, le is, így megkockáztatom a lámpa mellőzését. Nincs is gond, a Deák-kútig még óvatoskodva, később már magabiztosabban haladok lefelé, a város irányába. A túra ugyanis oda visz le először, de már közben is ellenőrzőpont fogad, a Printz-pihenőnél. Kódot írunk, majd egészen az Erzsébet-kertig ereszkedünk (én inkább ide tettem volna az EP-t), ahol aztán erős balos visszafordítóval váltunk át a Soproni Kék vonalára. Ez megint csak ismerős szakasz, többek között a Lővérek 40 TT is ezen visz ki a városból. Idén ez a túra elmaradt; újabb okot szolgáltatva nekem arra, hogy ma itt legyek.


Aszfaltozunk tehát, előzök több túratársat is, miközben teljesen kivilágosodott, zsong a város is. Aztán zegzugos utcák jönnek, sok-sok irányváltással, mígnem kiérkezek a Bánfalvára vezető út hídjához, ahol letérek jobbra, és ismét kódot jegyezhetek fel. A Kutya-hegy jön, fel az Ózon-kemping mellett, aztán végre: terep jön. Kellemes kilátással mindjárt jobbra, azaz észak felé. Aztán erdő, egy utolsó tanya – és a Valéta emelkedője. Az ösvények (az elmúlt napok esőzései után) néhol kissé nyirkosak, esetleg sarasak is, de összességében remekül járhatók.


Lefelé, a sűrű fenyvesben azonban érdemes nagyon odafigyelni: gyökeres-köves vízmosásban ereszkedek. Hamar felbukkan Ágfalva, megint aszfalt, majd járda – és itt a kocsma, ahol most nincs EP, de egy kis frissítés igen. Élek is vele, hiszen a maradék 37 kilométeren ma már több lakott terület nem lesz.


Nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal: Ákos is betér egy sörre, akit már sok túrán láttam-köszöntöttem, és akit itt érek utol. Forralt boromat kortyolgatom, miközben váltunk pár szót – és aztán innen együtt is folytatjuk, sokáig. Először is az evangélikus templom mögött, egy kis utcában felkeressük harmadik ellenőrzőpontunkat. Természetesen az Ágfalvi csatának állított emléknél hajtunk főt – és írunk fel egy újabb kódot. Aztán hamar el is hagyjuk a falut – meg a kék jelzést is: pár száz méteren jelzetlen szakasz jön, majd jobbról megérkezik a határ-menti zöld sáv. Ez visz mezők, majd erdők közé, ahol már puhább a talaj, de gond itt sincs.

Közvetlenül a határ (és a Loos-patak partján) haladunk, majd a zöld élesen balra kanyarodik. Mi is, de – mint később kiderül –mi nem eléggé élesen. Így hát egyszer csak egy zöld jelzést veszek észre: ami nem sáv (ahogy kellene), hanem kereszt. Ajjaj, túlfutottunk, nem is kicsit! Sokat. Mentsük, ami menthető – ami jelen esetben egy igen meredek kaptató, fel, a Borsó-hegy gerincére. Őz rohan át előttünk, jó lehetőség egy szusszanásra… de aztán már fent keressük az őrtornyot, ahol aztán meg is találjuk a következő kódot.


Ereszkedés, majd újabb, hosszú emelkedő: szalagozott út következik. Ezen jutunk ki a jól ismert piros sávra, ami balról érkezik a Felső-Tödl felől. Most alaposan kijárták erdészeti gépek; örülünk, hogy jobbra kell rátérni. Ez már a Terv út, ami igen kellemes emelkedéssel visz lassan felfelé. Megérkeznek a „halmok” is: első, második… és még negyedik is lesz. Ezek már alaposabban megdolgoztatnak, de a sebességünk nem csökken. Ákos ugyanis szigorúan tolja, sőt: nagyon szigorúan… Szerintem a megszokott gyorsabb tempómnak is legalább 120%-án megyek, de azért igyekszem tartani a lépést.


Közben persze jól elbeszélgetünk, meg a tájat is csodáljuk. Annál is inkább, mert még a nap is előbújik: pompás látványt nyújtanak a megmaradt őszi levelek, a nyíresek, meg a távoli hegyek is. Így jutunk a túra – és a környék – legnyugatibb pontjára, az Asztalfőhöz (vagy Urak Asztala, esetleg Herrentisch).


Határkövön található feliratot jegyzünk fel, és ereszkedhetünk lefelé. Ami több helyen is emelkedő, lévén, hogy a Soproni-hegység legmagasabb pontjára igyekezünk éppen. Nem sokára ki is tűnik a fák közül a Magasbérci-kilátó tornya: újabb EP. Felszaladok pár fotóért, meg persze keresem a kódot is – Ákos is ezt teszi, csak lent. Egyikünk sem talál, így hát megyünk tovább (a célban aztán kiderül, hogy én nem vettem észre a lépcsőzés közben).



Féltávon túl vagyunk már: balról Hermest hagyjuk el, majd mellőzzük Helén-aknát (ami osztrák oldalon van, így Helenensachl névre hallgat). És látszik már a távoli Brennbergbánya, ahová most nem megyünk be, de megemlegetjük kocsmáját – ami a templom oldalában található… Közben kellemesen szállingózni kezd a hó, hangulat-javításként. Továbbra is a piros-zöld jelzéseken folytatjuk, de ez már új, ismeretlen rész egy darabig. Hát, hullámzik a terep szépen, és újra megállapítom, hogy Ákos nagyon erős tempót tud. Ennek megfelelően az idővel is remekül állunk: nem csoda, hogy hamar megérkezik újra a kék is. Ezen most megint sokat fogunk menni: kis híján a célig – de legalábbis Sopronig.

El is köszönünk a zöld, majd a piros jelzéstől is, és teszünk egy kis kitérőt a Muck-tető kedvéért. Újabb kód, újabb hószállingózás. Erdészeti útról térünk le balra, de továbbra is a kéken: ez már a Tolvaj-árok alsó szakasza. Ezen jutunk fel az elágazásig, ahonnan egy kis kitérő kedvéért átváltunk zöld háromszögre. Leginkább persze a Várhely-kilátó kedvéért: az is EP – ráadásul a 25 km-es távon érkezőknek is. Össze is találkozunk többükkel: itt jön Vera is, váltunk pár szót.



De felbukkannak mások is: a fent említett Dani, Emesével. Kijöttek, és vizet hoztak nekem! Hát, igazán zavarba jövök ekkora kedvesség hatására; tényleg jól esik. Persze a víz is: nem kell források után kutatni, és megúsztam kis teherrel is – ők pedig sétáltak egy kellemeset (legalábbis ezzel nyugtattak). Aztán jól elbeszélgetünk a fantasztikus Ciklámen tanösvényen, csodálva a megunhatatlan tájat (Ákos már korábban elköszönt és előre ment, saját tempójában).


Hétbükkfa: elbúcsúzok Daniéktól, felírom az újabb kódot, és letérek jobbra – továbbra is a kéken. Őket (és a huszonötösöket) a sárga hamarosan visszaviszi a parkolóba, a rajt-cél helyszínére. Nekünk viszont izgalmas folytatás következik: legalábbis akik – hozzám hasonlóan – még „járatlanok” ezen a környéken. Kecske-patak, János-pihenő, no és az Iker-árok (vagyis Zweigraben): ez utóbbi különösen látványos és vadregényes.


És egyúttal remek futóterep! Élek is a lehetőséggel, és megpörgetem kicsit „utána úgyis emelkedő jön majd” felkiáltással. Kiváló ösvények, és újabb, testet-lelket átmelegítő pazar napsütés. Nagy élmény így haladni – nem csoda, hogy már itt is a Bögre-forrás. Újabb kóddal, igen – és jöhet az emlegetett emelkedő.


Nem erős, de annál szebb: kisebb árok, vagy vízmosás? Mindenesetre kiválóan járható, és a hátulról érkező napsugarak varázslatos fényekkel festik be. Itt a tető, a Rókaház – vagy ha úgy tetszik, a Fuchsen Kogl – és újabb lejtő.

Csoda-e, ha máris a soproni Parkerdő széléhez érkezek? Dehogyis! Kirándulók, sétálgatók: civilizáció. Majdhogynem nyüzsgés, de legalábbis változás, nagy változás az előző magányos kilométerek után. Északnak tartok, a sétányon messziről feltűnik az Ojtozi emlékmű: pontos mása az erdélyi (sziklafalba vésett) domborműnek, az 1917-es soproni honvédek tiszteletére és emlékére.  

Aztán pörögnek az események: pár perc, szinte, és a Hotel Lővérnél kanyarodhatok balra. Viszlát, kék! Jöhet annak háromszöges változata: nem is véletlenül. Imre gondoskodó kedvessége folytán a túrát egy jó kis kaptatóval fejezhetjük be. Fel hát a TV-toronyhoz, a Károly-magaslatra! Negyven környékén bizony másként esik, mint korábban, amikor itt csak egy-két kilométer után vágtunk neki a kapaszkodásnak… De a táj itt is, most is elbűvöl, a levegőt harapni lehetne, és igazából kell-e ennél több? Esetleg kifogástalan ösvények, remek kilátások, megfelelő jelzések? Mert megvan az is, ez így mind!





Áthaladok a sípályánál, aztán majd újra – csak közben panorámában gyönyörködök, meg újabb kódot írok a Dalos-kőnél. És már látom a kilátót, kód ott is – de ez már az utolsó. És az aszfalt, kirándulók, akiket egy túratárs előz – de olyan ismerős a mozgása… Hohó, Ákos! Hát megint. Az utolsó száz métereket tehát újra együtt morzsolgatjuk el, és így lépünk Imréhez, nagy örömmel. Eredetileg ugyanis szerettem volna kilenc órát, esetleg nyolc és felet: most az óra 7:45-nél áll meg. Huh! Hát ez nem rólam szólt: ez elsősorban Ákosról, és az ő tempójáról szólt. Köszönöm, élmény volt! Mint ahogy az egész túra is: útvonalával, szellemiségével, a Lővérek oly sok szépségével. Megkapjuk az emléklapot és a míves fém jelvényt: dísze lesz a gyűjteményemnek. És végül még a reggeli sötétben elmaradt képet is pótolhatom: fotót készítek a Rongyos Gárda emlékművénél is: tisztelet a hősöknek!


2017. december 11., hétfő

Börzsönyi vulkántúra 42 TT - ahogy én láttam...

Már a túra szintmetszete is impozáns: nagyjából három, egymás után letett háromszögre emlékeztet. Ha még adatokat is társítunk hozzá, akkor egy izgalmas kihívás körvonalazódik ki: nagyjából maratoni távon 2.216 méternyi emelkedő vár a teljesítménytúrázókra. Mindezt decemberben, friss hóban tehetjük meg, vulkáni nyomokban, tájakban gyönyörködve a Börzsönyben.


Zoli barátommal és öcsémmel hármasban már hagyományosan együtt járunk végig egy távolabbi túrát az év végén. Két Tortúra 65 TT után kiderült, hogy oda most nem tudunk eljutni: így jött képbe a Vulkántúra. Nekem elsőre megtetszett, és a többiek is rábólintottak, így hát megszerveztem. Aztán amikor jobban elmélyedtem a részletekben (meg a meteorológiai előjelzésekben), időnként nyeltem egyet, de a fiúk megnyugtattak, hogy jó lesz ez. Hát akkor Börzsöny! Igencsak kevés helyi tapasztalattal: mindössze egy három évvel ezelőtti Börzsönyi Kék 65 TT-n jártunk itt. Ez a hegység (is) meglehetősen távol fekszik az Alpokaljától…

Pénteken délután kellemesen szitáló, majd szakadó esőben hagytuk el Szombathelyt, Győrt, Komáromot és Révkomáromot. De bíztunk a meteorológusokban. Aztán a Börzsöny már fehéren fogadott (és az előrejelzés másnapra is „bejött”). Királyréten a turistaszállásunk meglehetősen egyszerű volt, de rendelkezett egy komoly – eddig ismeretlen – előnnyel: a rajtoltató helyiség felett volt egy emelettel. Így hát hatkor már itinerrel a zsákban igazgatom fejemen a lámpát, néhány cuccot még elpakolunk a kocsiba, és kilenc perccel később nekivágunk az első emelkedőnek. Ez konkrétan a Nagy-Hideg-hegyig tart, sík és lejtő nélkül, 7,4 kilométeren keresztül. Pár száz méternyi aszfalt után máris a terepen találjuk magunkat, az erdőben és a hegyen.


Az út havas, de kellemes; a nagyon sok túratárs között-mögött mi is magabiztosan haladunk előre. A Palóc Piros jelzés a Taxi-nyiladékon visz felfelé, és egy rövid leágazás után az első ellenőrzőponton találjuk magunkat: ez a Cseresznyefa parkoló. Máris kínálnak bennünket (aszalt gyümölcs és keksz is választható), és mehetünk tovább.


Betonutat metszünk, és tovább, fel. Nagyon szép szakasz, a több centis hó vastagon megmaradt az ágakon is: igazi téli hangulat. Itt már lámpa nélkül megyünk, a kék kereszt jelzésén, a Nagy-Vasfazék-patak és az Inóci kőbánya mellett. Aztán kék négyzet, Hármas-kút, kisebb posvány: tovább, fel, tovább, fel. Mígnem aztán újra itt a piros is, meg a sífelvonó: tudom, hogy már hamarosan meg kell érkeznünk a második ellenőrző pontunkra. A havas-ködös tájból csakugyan előbukkan a turistaház kőépületének sziluettje.


Igen, inkább csak sziluett – az is elég homályosan kivehető. Sajnáljuk, persze: biztosan kellemes kilátás lehet itt amúgy. Így letámasztjuk a botokat az OKT-doboznál a falhoz, és beállunk a sorba pecsétért – meg persze a finom, forró teáért. Hú, jól esik ez ilyenkor! A tágas helyiség teli túrázókkal, meleg is van – mégis le kell, hogy üljünk kicsit. Itt vesszük fel ugyanis a csúszásgátlókat a cipőinkre, ami már egy ideje eléggé hiányzott. Most adottak a körülmények, élünk is vele.

Jöhet a Kék: pirossal fonódva, de ez visz el a következő pontig; rábízhatjuk magunkat. Órámat nézem: sajnos nagyon sok idő elment odabent, és most elég gyatrán állunk. Mondanám, hogy húzzunk bele, de meglehetősen korlátozottak a lehetőségek: vagy erős lejtőkön óvatoskodunk, vagy újabb komoly emelkedők jönnek. Hullámzik tehát a terep: le a Rakodóhoz, majd fel az Égés-tetőre, aztán tovább a Hangyás-bérc felé. Nagy nevek előznek – még Lubics Szilvi is elhúz mellettünk. A Szabó-kövek környékére érkezünk: szép kilátásokkal biztatott az itiner és a térkép – a jelenlegi körülmények között ebből sajnos semmi nem valósult meg.


Akárcsak az azt követő csúcson, ahová pedig már régóta szerettem volna eljutni… Most sikerült, de az öröm nem teljes: panorámáról semmiféle szó sincs (a kilátó teteje sem látszik innen lentről), és állandó szokásunktól eltérően fel sem megyünk. Így hát a Csóványos a maga 938 méterével (úgy is, mint a Börzsöny legmagasabb pontja) igazából továbbra is terv marad nekem.



Majdnem negyedtávnál vagyunk, elköszönünk az OKT-tól, zöld jelzést követünk sokáig. A piros is letér ugyanis, nem sokkal a csúcs után, majd megint egy emelkedő jön: a Magosfa is kilencszáz feletti (915 m), neki is megjár a tisztelet… Aztán ereszkedünk, az Esztergályosig, ahol figyelek, nehogy gond legyen: itt el lehet téveszteni az itiner szerint. Pedig dehogy. Mintaszerű szalagozás fogad; másodpercnyi veszteség nélkül vesszük be a balos kanyart. Ma először beszélhetünk valamiféle kilátásról, örülünk is neki.


Aztán a Dosnya-nyereg jön, majd újabb emelkedés, bár a Miklós-tetőt és a Godóvárat is csak mellőzzük. Balos hajtű-kanyar, elköszönünk a zöldtől is: zöld négyzeten ereszkedünk le a Fekete-völgybe. Rövid szakasz, mégis nagyon hosszú! Egyre alacsonyabbra érkezve ugyanis egyre durvább a terep: előbb puha, majd saras az út, végül vízátfolyás, dagonya és meredek partoldalak… Magam is meglepődök, hogy esés nélkül megússzuk.

Aztán végre-valahára leérkezünk, a patak partján megyünk. És át a hídon! Hát persze. Vele szemben ismerős épület: itt jártunk három éve, a kéken (ami most csak metszünk): a Feketevölgy panzióba megyünk be. Itt az újabb EP: forró teával és zsíroskenyérrel fogadnak; jólesik mindkettő. Nagy a nyüzsgés, ismerősök is akadnak – de menni kell tovább, az idő rendkívül szorít. És rendkívül rosszul állunk vele… Zoli kicsit aggódik cipője miatt – de aztán kiderül, hogy nem ázott be, csak hidegek voltak a vízátfolyások. Újabb emelkedők jönnek, kaptatunk fel túránk nyugati gerincére.


Piros négyzet visz a Világos-pallagig, majd balos kanyar, és megint piros sávon megyünk. A Jancsi-hegy a következő, amit én már a Holló-kőnek hiszek. Addig még átkelünk az Ökör-orom gerincén, a Kőtengeren át, és végre elérjük a 685 méter magas pontot.

Féltáv – azonban az időnknek több, mint felét felhasználtuk. Ráadásul az itinerekre hatos időpontot írtak a rajtoltatók, vagyis ott kapásból buktunk kilenc percet… de ezen már kár töprengeni. Zoli küldene bennünket: menjetek előre, nektek meglesz! De erről szó sem lehet: ez most közös túra, elejétől a végéig. Gyerünk, tovább! Hárman.



Ez már egyértelműen szép szakasz, és az időjárás is kegyes, mert a szépséget meg is láthatjuk. Igaz, afféle fekete-fehér kiadásban, de ennek is megvan a maga varázsa, azt gondolom. Többször is érdemes balra tekintgetni, fotózni (csak ennyi időbe ne kerülne!).


Imre ér utol, jól elbeszélgetünk, de aztán folytatja saját tempójában, én meg megpróbálok hinni neki, hogy hátha mégis beérkezünk szintidőn belül. Kövirózsás, Vár-nyereg… és csak-csak megérkezik a Salgóvár is. A gerinceken – mint másutt is – kellemetlen szél fú, így duplán is minden tiszteletem az itteni pontőröknek: cudar idő, cudar hely – még ha oly’ szép is.




A kapott almaszelet igen jól esik, szaloncukor is akad; mehetünk, tovább hullámzik a terep. Bánya-tető és Bánya-bérc, majd a Magyar-hegy (714 m) következik – és ereszkedés, le a völgybe. Ahol szépen kivehető Nagybörzsöny, és azt is látjuk, hogy szép zöld és barna, nem pedig fehér.


Elég szépen aggódunk is emiatt: ha ott is a Fekete-völgyi dagonya vár, akkor komisz szakasz lesz ez is. Szerencsére annál enyhébb kiadást kapunk, bár sétagaloppnak így sem nevezném. Galopp azonban mégis akad, még ha csak nézői is leszünk: négy lovas ereszkedik le a mi ösvényünkön, alapos meglepetést okozva többünknek. A víg kedélyű férfiak mókázása (sőt: éneke!) jó kedvre derít többünket is. A rendkívül csúszós avarról azonban nem vonják el a figyelmet; az nagyjából lehetetlen is lenne. Ezen is túljutunk azonban, megint csak gond nélkül, hála az Úrnak!


Magyar-völgy, utolsó előtti EP. Pattogó tűz, csobogó patak, kellemesen forró tea és finom csokik. Mind jól esik, de egyik sem tudja feledtetni az immár nyilvánvaló tényt: kifutottunk a szintidőből. Öcsémmel számolunk, osztunk-szorzunk, de már egyértelmű, hogy – ma először – sikertelen lesz a túránk, még ha be is fejezzük. Persze megyünk tovább, de ezzel a tudattal. És itt szépen sikerül elengednem ezt a nyomasztó érzést, ami nagy megkönnyebbülés. Nem lesz meg – hát akkor most nem lesz meg. És ennyi. Itt széles úton megyünk, egymás mellett, és beszélgetni is lehet. Favágókat és lovaikat kerüljük ki, patak jobbról, majd balról. És szép hegyek mindkét oldalon, havas táj… mindig van minek örülni. Bányapuszta is megérkezik, jobbra térünk, elengedjük a patakot, majd kevéssel utána a börzsönyi kéket is.


Piros kereszt jön, meg rögtön a Pintér hegyese, komoly emelkedővel. És Zoli itt beindul, komoly tempóban, öcsém utána… hát én sem maradok le. Tempósan haladunk, hatszáz méter felett járunk, átvágunk egy kisebb nyergen, jöhet a Kis-Hideg-hegy. A panoráma lenyűgöző: remek a kilátás északkelet felé –még a Csóványos kilátója is feltűnik.


Aztán nincs más hátra, mint: előre! Nagy-Hideg-hegy, újratöltve. Megmásszuk másodszor is, a reggeli irányhoz képest ellenkező oldalról. Most sem adja könnyebben magát, de felérkezünk, itt a szerpentin. Turbó üzemmód, pár kanyar, és előttem a kivilágított turistaház, hívogató ablakaival. És igen, öcsém titkos vágya is teljesül – merthogy még világosban ideérkezünk. Más kérdés, hogy távozni már lámpával fogunk… Addig azonban egy utolsó pecsételés, teázás következik. És számolás, megint, újra. És a sugár, a remény sugara: hátha?! Mégis? Lehetséges? Ha… akkor… vagy mégse? Csaba is felbukkan; kézfogás, mosoly. Tudtok futni lefelé, azt hiszem, aha. Szerintem próbáljátok meg! Hátha.


Tizenhat-tizenkilenc. Vagyis egy óra negyvenegy perc. Ennyi van hátra hatig. És hattal számolunk, nyilván, mert azt a kilenc percet aligha számolja el bárki is. Ez bruttó sportág, nem foglalkozunk „mozgással töltött időkkel”, megkésett indulással, satöbbi. Esetleg ha megmutatom a rögzítést? Zakatolnak a gondolatok. Ehh! Meglátjuk. Húzzunk bele, és kész.

Sífelvonó, csak most lefelé. Meredek most is, emiatt lassú most is. De nem sokáig, és utána elszabadulnak a lovak. Letaposott hó, kemény és elég stabil. Többnyire. Néha komoly korrigálások, de aztán tovább, le! Pazar szép a környezet, és nekem úgy tűnik, megint esik a hó – vagy csak a fákról szemerkél lefelé? Az élmény mindenképpen pompás, a sötét és világos kontrasztja, a mögöttem érkező lámpák… a két Zoli is tolja, ezerrel. Turistaház, Magas-Taxi-rét, ezen is átvágunk, majd balra el. El, de túlságosan is, mint kiderül. Mert kiderül, amikor (egyszer csak) nincs meg a piros. Nincs jelzés, fiúk! Track elő, és hát igen: a senki földjén vagyunk. Akkor most tovább, balra, aztán újra balra, és visszaérkezünk megint a rétre.

Őrület! Hát így kell elbuknunk? Aztán újra az úton, és most már látjuk… jobbra is mennek nyomok, nem csak balra, az úton. Rátérünk, letérünk, toljuk ezerrel. Nem merem az órát nézni, de meg mégis, hát jónak tűnik, még mindig meglehet. Grófi úton megyünk, jobbról a nagy sötét tömb a Magas-Tax, de előre többször nézek. Le és előre. Elesni se szeretnék, tájékozódni is kell. Aztán jobbról felismerem a reggeli letérést, és érzem, tudom, hogy kábé még mennyi van hátra. Kevés, igen. Hamarosan kövesebb, szilárdabb lesz az út, és le kell venni a csúszásgátlókat, nincs mese. Aztán összefolynak a dolgok: egy kerítés innen, egy másik onnan… valami épületek… és a parkoló, igen, ez már tuti. Turistaszálló, patakhíd, belépés, itiner elő, óra megállít. Tizenegy óra harminchét perc. Bódultság és boldogság. Hát mégis sikerült! Gratulációk egymásnak, aztán ugyanez a rendezőktől. Ekkor már mosolyogni is tudok. Uraim, ilyen szoros befutóm kevés volt… huszonhárom perc maradt bent.

Huszonhárom? Dehogy! A körülményekre való tekintettel megnöveltük a szintidőt egy órával.


2017. december 4., hétfő

Vödörvölgyi Mikulás 15 TT - ahogy ő látta...

Sziasztok, Emese vagyok, megint mesélni szeretnék nektek. Képzeljétek, apával mikulás-túrán vettünk részt! Találkoztunk is vele, kaptunk finomságokat, és kicsit még a hó is esett. Másztunk hegyet és sziklát, és bejártuk három völgyet is.



Balatonalmádiból indultunk, a Kulturális Központból, ami anyának is pont megfelelt: dolgozatokat javítani. Ő ugyanis csak elkísért bennünket; a túrára apával és Laci bátyámmal mentünk. Jól felöltöztünk, mert hideg volt – de hát decemberben ez a természetes, tanultuk is már. Aztán elindultunk, és egy parkon mentünk keresztül, majd zegzugos utcákon át haladtunk kifelé a városból. Mondta egy néni a rajtban, hogy meg kell keresni a mikulás sapkáját, mert elveszítette, ezért nagyon figyeltem. Kis ideig együtt haladtunk a rövid távosok kék háromszög-jelzésével, és közben szép házakat láttunk, még rózsaszínűt is: Laci villáknak nevezte őket, ami elég vicces. Egy elágazásnál balra tértünk, és nemsokára észrevettem a sapkát! Én láttam meg először, pedig akkor éppen sok gyerek is ment mellettünk. Egy villanyoszlopon volt, pecséttel együtt, amivel persze én pecsételtem le az itinereinket.


Utána a zöld jelzésen mentünk tovább, folyamatosan emelkedve, házak között. Aztán kicsit cikcakkos volt az út, és egy magas fal volt mellettünk, amiről apa elmesélte, hogy egy töltés, és a tetején sínek voltak régen, amin vonatok közlekedtek. Kár, hogy már nincs: biztos szuper lenne ott fent vonatozni. A zöld mohás kövek nagyon jól néztek ki; néhol még borostyán is nőtt rajta.


Itt sokan mentünk együtt, gyerekek is, és jókat lehetett szaladgálni. Jobbról pedig – amikor már nem voltak házak – egy kis patak folyt mellettünk, de nem fagyott be. Aztán később egy kis fahíd volt felette, és apa megengedte, hogy átmenjek rajta, pedig kicsit vizenyős volt a talaj. Itt több kicsi ér folyt össze, ami nagyon tetszett, és jó lett volna még alaposabban felderíteni ezt a részt, de apa aggódott, nehogy átázzon a cipőm.



Balról érdekes barlang-szerű lyukakat láttam, a fák törzse alatt, ahol mély rés is kivehető volt, de az egészen piros színűnek tűnt. Most már tudom, hogy ez a vörös homokkő miatt van; ezért volt néhol még a talaj is ilyen. Ezt a részt Remete-völgynek hívják – talán remeték éltek errefelé régen, gondolom. Jobbról egy temetőt láttunk, meg egy oszlopot, amin orosz szöveg volt, Laci azt olvasgatta.


Aztán mentünk tovább a zöld jelzésen: egy helyen szétnyílt az út, és mi a fák között leereszkedtünk, elhagyva a vasút nyomvonalát, pedig sokan ott maradtak fent. Így viszont mi láthattunk egy kőhidat is, ami alatt az autók jártak, felettük pedig a vonat. Itt kis házikók is álltak, amiről megtudtam, hogy őrházak voltak, ezek is a vasút miatt, régen. Biztos a vonatokat őrizték, vagy az utasokat?...



Egy kerékpárút mellett mentünk aztán, teljesen egyenes szakaszon, és valami pirosat láttam messze előttünk. És meg is ismertem! Ő volt a Mikulás!! Először azt hittem, csak bábu, de aztán láttam, hogy mozog, majd hallani is lehetett a hangját: „Ho-ho-ho-hó!”. Kicsit tartottam is tőle, de apa mosolygott, és biztatott, hogy menjek csak nyugodtan. A Mikulás tényleg kedves volt, énekeltem neki, ő pedig szaloncukrot adott: az énekem miatt kettőt is. Apáék is nekem adták, így aztán igazán jól jártam – meg még almát is kaptunk. Kicsit furcsa volt, mert elmesélte, hogy a krampuszok elvitték legelni a rénszarvasokat, azért nincsenek itt – de az ajándékokat egy autóból adta ki, és szerintem lehet, hogy igazándiból azzal is jött ide.




Jobbra kanyarodtunk, felfelé, ahol kertek voltak és ugató kutyák. Aztán újabb kanyar, de még itt is kertek és kutyák voltak, elég sok, de voltak nagyon aranyos kicsi kutyák is. Később pedig lovak! Vagyis egy nagy barna ló meg egy kicsi póni, ami igazán kedvesen viselkedett: odajött a kerítéshez, és megszaglászta a kezemet. Balról pedig apa megmutatta a Vödör-völgyet, amiről a túrát is elnevezték: szerintem elég vicces név. Mindenesetre szép volt, jól látszott a völgy vonulata, mert nem lent, az aljában mentünk, hanem kicsit magasabban. Néha voltak az úton befagyott pocsolyák is, és próbáltam is csúszkálni rajtuk, de elég kicsik voltak. Egy éles kanyar után kicsit felfelé mentünk, és ott állt egy autó, ahol megint bélyegezhettem. Itt sok túrázó volt: mi lefelé mentünk egy lejtőn, de sokan meg szemből jöttek. Megtudtam, hogy ez egy közös szakasz, ahol majd mi is visszajövünk, csak leereszkedünk egy faluba.


Szentkirályszabadja volt a falu neve, meg se tudom jegyezni, olyan hosszú. A köves, meredek lejtőn egy füves részre érkeztünk le, ahol már az első házak is megjelentek, és egy kis úton jutottunk be a faluba. És elkezdett esni a hó!! Igaz, nem lett még nagyon fehér a táj, de így is nagyon tetszett. Aztán az iskolába mentünk, amire kíváncsi voltam, hasonlít-e a mi sulinkra. Sajnos az elsősök osztályát nem láttam, de itt is pecsételtem, és kaptunk nagyon finom teát, citromkarikákkal. Egy croissant is jutott mindenkinek, de megkóstoltam, és nekem nem ízlett. Inkább egy tonhalas szendvicset ettem, amit nagyon szeretek, utána meg egy csokit. Aztán töltöttünk teát a kis termoszomba is, és mentünk vissza, nehogy bemelegedjünk. Persze most is jöttek szemből sokan, akik még csak érkeztek, és nagy volt a nyüzsgés. Láttunk egy hatalmas fatörzset is, amit kettétört a vihar: nagyon sajnáltam szegényt.


A réten túl jól látszott a hegyvonulat, ahonnan lejöttünk, és ahová most mentünk vissza, fel. És apa megmutatta az Ember-sziklát, és megígérte, hogy oda is felmegyünk, ahonnan majd ide vissza tudunk nézni. Aztán feljutottunk a sziklás emelkedőn, ahol apa kétszer is rám szólt, hogy ne beszéljek közben, mert ilyenkor a túrázók spórolnak az energiával. De hát pont a Rumini könyvről beszélgettünk, és el kellett mondanom, amit akartam… Ő meg csak nevetett, Laci pedig megdicsért, hogy jól tudok menni felfelé. Hamar vissza is jutottunk ahhoz az autóhoz, és a biztonság kedvéért még egyszer is pecsételtem, bár azt mondták, hogy most nem is kellene. Ezután ereszkedni kezdtünk, nagyon szép erdőben, ahol kis kőrakások is voltak. Közben apa a térképét nézte, és az egyiknél letértünk jobbra, vagyis inkább fel. Ez vezetett fel az Ember-sziklához, ahol eléggé fújt a szél, de nagyon szép kilátás volt! És tényleg megláttuk a falut, még az iskolát is, ahonnan eljöttünk az előbb.



Jó meredek út vezetett onnan le, óriási sziklák között. Fognom kellett egész végig apa kezét, és lassan engedett csak jönni lefelé. Aztán esés és baj nélkül újra a zöld sávra jutottunk, és itt is hatalmas szikla volt balról, nagyon magasan, meg barlang is. Egy kis patakhoz érkeztünk, ami befagyott, és a botommal jó kis lyukakat üthettem rajta, de rámenni nem szabadott.


Szerencsére volt egy híd, amin egy rétre jutottunk ki, majd alulról is megnézhettük az előbbi sziklákat, meg egy másik hegyet is. Anya telefonált ránk, de megnyugtattam, hogy nagyon jól vagyunk, és már indulunk visszafelé. Apa mutatta ugyanis a térképen, hogy innen már csak egy völgy van hátra, és már vissza is érkezünk a városba.


Tényleg egy újabb völgy következett, a Malom-völgy. Itt már kék jelzés is volt, még később pedig a piros is becsatlakozott. Az már a város szélén volt, ahová a völgyön át érkeztünk le. Ez a völgy volt a legszebb szerintem, vastag avarszőnyeggel, mellettünk meg lent egy patakmederrel.


Aztán a város szélén egy kerítésen egy nagyon aranyos cicát láttunk, és annyira szelíd volt, hogy meg is simogathattam! Utána már csak házak voltak, meg zegzugos utcák, és visszaérkeztünk az útra, ahol már jártunk egyszer. A parknál aztán felbukkant a cél, és alaposan megleptük anyát, aki kettő körül várt bennünket, mi meg egy után beérkeztünk!


És persze nagyon örült meg büszke volt: megmutattam neki a kitűzőt és az oklevelet, és nem is fáradtam el! Ez volt idén a tizenkettedik túrám, azaz minden hónapra jutott egy. Remélem, jövőre is találkozhatok a Mikulással… meg még talán idén is.