Család-Í 07 TT - ahogy én láttam...

Lehet-e fokozni egy Ͳ 50 teljesítménytúrát? Ha nem, akkor van-e értelme elindulni a leghosszabb után a legrövidebb távon is? Az egyértelmű válasz: persze! Kislányommal és barátnőjével, meg feleségemmel igazán kellemes program lett!

Az idei rendezés Nagypéntekre esett; ennek okán az ötvenest egy nappal korábban, csütörtökön jártuk be Zoli öcsémmel (ld. Ͳ 50 TT beszámoló). Másnap – a túra „valódi” napján délben hazaérkezve feltettem a kérdést kis családomnak: „Na, akkor indulhatunk?” Reggel még tétováztak, mostanra eldöntötték: velem tartanak. A tervezett 11 km azonban hétre zsugorodott, mivelhogy Emese kis barátnője, Mira is csatlakozott hozzánk. Neki első teljesítménytúrája lesz – nem akarom a mélyvízbe dobni.

Pittyes kocsma, Velem – megannyi kellemes emlék túrákról. A legfrissebb persze a tegnapi, ahol tettem egy bizonytalan ígéretet Kati néninek, és lám! Mosolyogva üdvözöl két óra előtt egy perccel – még pont belefértünk a határidőbe, igen… Szabolcs rendezőként üdvözöl, nevezési lapokat és itinereket írunk – közben András barátom érkezik: elsőként az ötvenesek közül. Hajrá, sok sikert a maradék távhoz! - és neki is vágunk a falu főutcájának. Rohanni nem kell, de tempózni igen – legalábbis az első ellenőrzőpontig. Az ugyanis „emberes”, aki majd szeretne zárni – fél négykor, legkésőbb. Addig más teendőnk nincs is, mint felmenni a Guglinra… Konkrétan az 589 méter magasan található Szt. Vid-kápolnához. Ez nem kis szintkülönbség ilyen rövid távon – különösen nem egy kezdőnek.

Különösebben azért én nem aggódok a kislányokért: sokat mozgó, eleven gyerekek, menni fog nekik! Vidáman hagyjuk el a falut: tojás-fa és fából faragott szobrok, a kis patak az Alkotóház előtt, sárga kankalin-mezők és persze a feliratok, jelzések… Minden érdekes, figyelemre méltó – és meg lehet beszélni, végig csivitelve.

No, ez a csevej még a kék kereszten sem csillapodik – pedig ott már kapaszkodóra fogjuk a lépteink. Sőt: igyekeznek kihasználni a terep adottságait, és még izgalmasabbá tenni útjukat. Anya persze aggódik, de aztán – látva a lányok ügyességét és kitartását – kissé nyugodtabban jön ő is.

Pompás gyökerek, formás sziklák, remek kilátás – és a lent csobogó patak. Csoda-e, hogy repülnek a percek és a méterek, száz méterek? Balos kanyar, jobbra térő kék kör: nem, most a Szent-kúthoz nem megyünk fel, folytatjuk a „Kultúrák hegye” tanösvény kék keresztjét. Fohászkodok, hátha találkozhatnánk a tegnap itt látott szalamandrával… de sajnos, ezúttal nincs ilyen szerencsénk. A torony viszont egyre közelebb látszik, és íme, itt a lépcső! Pici lányom szinte felfut (jó két kilométernyi húzós emelkedő után), és Mira is követi.

Ezúttal kilátás is fogad a kis kápolna előtt, meg maga az épület is érdekes. Akárcsak mögötte a kidőlt fák, a jelzésváltás, a kis halmok… Hamar itt az esőház, pontőr azonban sehol. Szabolcsot hívom, és kiderül: idén a parkolóban kell keresni a személyzetet, nem itt. Még megnézzük az OKT-emléket, megmászunk két halmot, és felfedezzük a kis sárga sátrat. Kedves pontőr hölgy fogad, lányoknak cukor és édesség, de egy-egy szőlőcukrot mi is elfogadunk Jutkával. És kiérkezünk az aszfaltra, folytatjuk a piros kör jelzést.

Nem sokat ereszkedünk a betonon, de abba persze bele is lehet futni – hát miért ne? Az idő friss, de nem hideg – mindenki kipirul kicsit. Elhagyjuk a Gyertyán-kutat, megnézzük a kis esőházat, de a forráshoz most nem megyünk fel.

Mellőzzük az útmenti nagy sziklát, a kilátás itt is remek. A völgyben lent még hófoltok is akadnak, itt viszont már száraz az út.

Az erdőbe betérve ez már nem igaz: gépnyomok, farakások – sár. Sóhajtok, hát megint? Itt is?! Nem volt elég tegnap? Szerencsére ez annak csak töredéke, és nagyjából jól járható. Aztán éles balos kanyar, ugyanott jobbos letérővel is – és elbámészkodok, jobbra megyek. Azaz: eltévedünk.

Talán száz méternyi sincs a letérésünk, de nagyon röstellem, persze. Nem az úton megyünk vissza, hanem a fák között, ami persze a lányok számára igazi vadregényes megoldás! Hullámzó terep, állatok nyomai, kis virágok… és újra az úton vagyunk.

Gyönyörű fenyves, sötét, rejtelmes úttal – de a völgyben (sajnos) itt is sok a farakás. A Jávor-kút nem része a túránknak, mi is csak mellőzzük – úgyis mindjárt a Borha-forráshoz érkezünk.

Ez az érkezés komoly szintvesztéssel is jár, amit szintén meg lehet futni… Lent hatalmas kidőlt bükkök, izgalmas átmászással és nagy nevetésekkel.

A Borha-forrás környéke egy lenyűgöző völgy – nem győzök fotózni. Vizet sajnos ezúttal sem találok benne, pedig hát csapadék és hóolvadás volt mostanában bőven…

A lányok így is nagyon élvezik a helyet: hatalmas fák és emelkedők, esőház és asztalok, tűzrakó hely mind-mind található a forrás körül.

Falatozunk egyet, jobb híján hozott innivalóval… Aztán nekiindulunk, megint kiváló futóterepen, és máris a szerpentinen találjuk magunkat. Itt a következő EP, kóddal: felírjuk és mehetünk is. Piros kereszt, majd piros sáv – és szalagozás váltják egymást. Ez utóbbi már a faluba vezet be, hosszú lejtővel, füves-bokros szakaszokkal. Holnap itt tájfutó verseny lesz, aminek részletei szintén nagyon tetszenek a lányoknak.

Aprócska utcák, ide-oda kanyargás, és máris kint találjuk magunkat Velem főutcáján. Naná, hogy a célig még egy végtében futni kell! Pontosan hét kilométert mérek, kellemes két és fél óra alatt, amibe ennyi minden belefért. Öröm a befutó, az emléklapok és a kitűző is – Mirának különösen: első díjazásai! Szerintem nem az utolsó: tetszett neki, és remek párost alkottak – szívesen hívjuk máskor is. Nekem még két kitűzőt ad át Szabolcs: a tegnapi ötveneseket (öcsémmel), emléklapokkal. Fontos kilométerek és pontok – többek között a „Vas Megye Teljesítménytúrázója” mozgalomba is. És lám, még Áronnal is találkozok! Kitartást kívánok neki a maradék pár kilométerhez, (kibővült) kis családomat meg kocsiba pakolom, hogy a jól megérdemelt kávé-üdítő-süti következhessen.

Írottkő 50 TT - ahogy én láttam...

A Kötelező Hazai. Volt még egy túra aznap, amire igen szívesen mentem volna, de hát a Kőszegi-hegység számomra természetesen kihagyhatatlan. Ebben a gyönyörű őszben pláne! Nem is bántam meg, bár akadtak magasságok és mélységek – minden értelemben.

A tavalyi egyedüli futam után megint Zoli öcsémmel mehettem együtt, aminek örültem. Hogy ő is örült-e, abban kevésbé voltam biztos, mert előre riogattam (félig viccesen, félig komolyan): meg kéne javítani az akkori fantasztikus időmet, a 8:41-et. Végül nem zárkózott el, amivel legalábbis nyugtalanná tett… Zoli barátunkkal hármasban aztán jó hangulatban érkeztünk a Bechtold Központhoz, ahol ezt tovább fokozták: Balázs, a rendező például házi kisüstivel... Aztán különválunk: Zoli is ötvenen van, de saját tempóban megy végig. Kellemes bemelegítő gyanánt mindjárt az Óház-tető vár ránk, reggeli hatos sötétben. Hogy ennek köszönhetően-e, vagy csak a zöld sáv közismerten zegzugos vonala miatt, de sikerül letérnünk az ösvényről. Szerencsére hamar gyanút fogok, és a térkép-programommal visszatérünk a megfelelő útra. A kilátónál pecsételés, meg persze csodaszép panoráma a horizonton előbukkanni próbálkozó nappal. Tudjuk, hogy ma nem sokat fogjuk látni, de legalább a száraz időben azért bízhatunk.

Jöhet az OKT, hamar az Irány-hegynél járunk, kicsit futunk, előzgetünk. És közben a lámpát is elcsomagolhatjuk: elég már a fény. A Vöröskereszt csomópontjánál kissé balra tartva áttérünk a piros kereszt jelzésre, ami aztán további remek belefutásokra csábít: hosszú lejtős szakasz, kiváló útminőséggel. A természet pompázik, érdemes körbenézni: balról, kelet felől egyre jobban világosodik, jobbról még sejtelmesen sötétek az erdők. Pazar színek, ritkuló lombok, kellemes madárhangok között-alatt kocogunk. Megérkezik a piros kör is: készülünk az egy hónapja látott vihar-döntötte fákra. Egy része eltűnt, de azért így is van mit megmászni vagy kerülgetni. Elhagyjuk a Borha-forrást: bármennyire is kedvencem, most kihagyjuk. Egyrészt nincs benne jelenleg víz, másrészt nagyon erős a tempónk – abba most nem fér bele. Aztán itt a szerpentin, mennék a jobb oldali szárán, de öcsém ingatja a fejét: balra, lefelé! Térképet csak akkor nézek, amikor már kezd gyanús lenni – és sajnos igazam is lesz. Na, lehet megint korrigálni; közel száz méter, bosszankodunk.

Velem fogad, első érkezés: az Alkotóház udvarára még egyszer is jövünk ma, ez dupla ellenőrző pont. Zsíros kenyér, de valahogy nem ízlik, inkább a teához megyek: a forró ital viszont igen kellemes. Jöhet a kék kereszt bal szára, azaz átruccanunk a szomszédos aluba, Bozsokra – csak „kert alól”, erdőkön át. Sok errefelé a gesztenyés: két hete kis családommal mi is itt gyűjtögettünk. Most persze más a tempó: toljuk ezerrel, bár amikor futni szeretnék, öcsém a ránk váró hegymenetre figyelmeztet. Barátságos pontőr fogad a sarkon, kezdi magyarázni az utat. Mosolygok, és elárulom neki, hogy 29. alkalommal megyek itt fel – ez a kedvenc „edzőpályám”. És tényleg! Fantasztikus szakasz, komoly szintemelkedéssel, trükkös részekkel, meg persze sok-sok gyönyörű látnivalóval. Ezeket most mind megcsodálhatjuk: előbb a meredek Óriások lépcsője, majd a különleges Kalapos-kövek (itt kódot is írunk).

Aztán a határmenti zöld érkezik a DDK mellé, és a Sötét-völgy látványában gyönyörködhetünk. Utóbb jönnek a komolyabb emelkedők, de a szépség nem lesz kevesebb, sőt… Így érkezünk fel a Golgotán át a fenyveshez (közben két futó már jön visszafelé), majd esőház és kilátó: fent vagyunk!

Gyors fotó a felső teraszról, aztán hamar le, egy ideig ugyanazon az úton. Volt osztálytársammal, Robival találkozok össze: gyors üdvözlés, és ő fel, tovább – mi meg balra le, a piros sávra. Itt is várom a viharkár szakaszát: vajon javult-e a helyzet augusztus vége óta, amikor utoljára erre jártam. Akkor komoly akadálypálya fogadott, most viszont itt is sokat dolgozhattak az Erdészet munkásai: egy-két keresztbe dőlt fa maradt csak. Remek tempóban veszítjük tehát a sok száz méternyi szintet, és közben ugratjuk egymást: hamarosan vissza is kell ezt majd dolgozni, hiszen (Velem után) újra nagyjából erre a magasságra fogunk visszatérni. Így persze kissé más a sok-sok lejtő végig járása, de az élmény nem csorbul: a látvány mindvégig fantasztikus. A csodaszép völgyben ezer szín tarkállik, lábunk alatt vastag avarszőnyeg kényeztet, jobbról csörgedező patak – és mindehhez pompás őszi illatok társulnak.

Ifjú leány száguld el mellettünk: fent a kilátónál meglepetten láttuk üldögélni – egy szál topban, bikini-felsőnél alig nagyobb holmiban. Hát, jó idő van, de ennyire azért… talán mégsem. Tempója mindenesetre lenyűgöző, de lassan mi is beérkezünk a pontra, újra. Az iménti zsíros kenyérre most nem is pályázok, a tea viszont (ha lehetséges) még finomabb lett.

Féltáv, kék kereszt újratöltve! Csak most jobbra, ki a faluból a szerpentinen. A már említett komoly emelkedő jön, és meglehetősen rossz érzéssel vágok neki. Pedig gyönyörű szakasz, de valahogy… rosszul érzem magam. Émelygek, kavarog a gyomrom, szédülök. Á, talán csak valami holtpont, nyugtatom magam (meg aggódó öcsémet). Nehezen megy a felfelé, előre engedem Zolit, küzdök. Kirándulókat előzgetünk, aztán négy muflon rohan át előttünk, majd végül felérkezünk a (felállványozott) Szt. Vid-kápolnához – hú, de jó!

Meg a kis pihentető szakasz is, készítek pár fotót, de nem lelkesedek, ha a Hörmann-forrásra gondolok. Jó messze van még – és sokkal magasabban… Nekiveselkedünk ismét, és örülünk, hogy ezúttal világosban csodálhatjuk meg ezt a részt: egy hónapja (az Őrvidék-Várvidék 100 TT-n) ez már lámpás szakasz volt. Lassan, de fogynak a kilométerek (meg a szint), és a fenyves után – végre! – itt a forrás. Ahol aztán megbeszéljük, és szépen elengedjük végleg a tervet: jól látható, hogy itt ma semmiféle rekord-döntés nem lesz.

Nagyon sok a kiránduló, szemlátomást a Hörmann felé tartanak ők is – itt van annyi erőm, hogy belefussunk. Megéri: elsőként érkezünk oda, hamar töltünk is, még a tömeg előtt. Jöhet az OKT és a zöld sáv közös szakasza, ami szintén szépséges környék – főleg most, az őszi pompájában. Kellemes lejtő, bevállalom a futást is, bár egyáltalán nem könnyű. Szendvicsemet keresem, és kiderül: a rajtban felejtettem, amikor a zsákomban pakolgattam. Na, még ez is… De gyümölcspürével pótlom, öcsém müzliszeletet nyom a kezembe: megoldjuk. Ehhez jön a piros, ropogós alma, amit meg a Stájer-házaknál kapunk: kicsit el is diskurálunk a pontőrökkel. Itt a nap is kisüt, pazarul bevilágítva a kis meseházakat.

Aztán elköszönünk az OKT-től, de a zöldön maradunk továbbra is. Sőt: még annál is tovább. Mármint a többiekhez képest. Ahogy tavaly is, most is azt választjuk, vállalva kis többletet távban és szintben egyaránt – viszont járhatóbb, szerintem szebb és számomra sokkal ismertebb ez a rész.

Szinte egyik pillanatról a másikra, de rám tör megint a rosszullét – ám ezúttal a megkönnyebbülés is. Gyengén és kábán, de folytatni tudom, és csak remélem, hogy nem lesz gond a szintidővel sem. A Szikla-forrásnál a friss víz igazi kincs, és készítek egy izót is. Jobban vagyok, a táj most is lenyűgöz, és nekiveselkedünk a Zeiger-nyeregnek.

Sohasem könnyű, most meg kimondottan nehéz. De felérkezünk, és meglepődve, de megelőzzük a topos lánykát. Egy lendülettel nekivágunk a Tábor-hegynek is, de aztán a lendület megtörik: két (fényképezésnek hazudott) megállást is be kell iktatnom. A magassági pontnál felírjuk a kódot, és ereszkedni kezdünk a szedresben. Öcsém – szokásához híven – azonnal a tüskés ágakat böngészi, és a türelem (meg az érintetlen, járatlan környék) meg is hozza gyümölcsét. Szó szerint: sok finom, érett szemet találunk, Zoli szerint ez nekem most gyógyszer lesz.

És mennyire az lett! Rendkívül sokat segített, és innentől már semmi gondom nem akadt a gyomrommal. Kellemesebb tempóban folytathatjuk, bejárva a Paradicsomos környékét, ami meglehetősen kiesik mindenféle járt és közismert résztől. Turistajelzés sincs, csak a túra saját fehér pöttye, de az pont elégséges. Futó páros előz, Gábort ismerem fel; köszönünk. Nagyon szép környék ez is, és mind az utak, mind a szintek sok beszélgetést engedélyeznek. A végén szigorúan meredek lejtő fogad: készülünk rá, óvatosan, gond nélkül érkezünk le.

Pecsétet és vizet is kapunk az itteni pontőrtől, meg információt: csak a négy futó van előttünk, ahogy sejtettük is. Jöhet a hosszú-hosszú, hat kilométeres ereszkedés. Az első kettő még erdei úton – a maradék sajnos aszfalton.

Mellőzzük a Kereszt-kúti pihenőt: gyerek-zsibongás és pihenő felnőttek maradnak mögöttünk. Balról többször is fantasztikus panoráma nyílik a szomszédos Rőtfalva (Rattersdorf) völgyére. Jóleső érzés végignézni: arrafelé is bejártuk már a környéket – itt is, ott is ismerős pontok, szakaszok.

És újabb csodaszép erdők, hegyek és völgyek, hatalmas fák, meredek oldalak. És továbbra is festő palettájára kívánkozó színek. Meg a hulló levelek halk, surrogó nesze, ami néha eső-hangnak tűnik – de mindig tévedek. Borúsan, de tart az idő, a hőfok meg éppen ideális túrázni.

Így érkezünk le a Hétforráshoz, ami innen felülről látszik csak igazán: micsoda mély völgyben van. Pecsét és Előd vezér, meg pár kattintás – és jöhet az Óház emelkedője: egy kilométeren 167 méter. Igaz, hogy sokat javult a közérzetem, de tudom, hogy ez most szigorú lesz. Meg is beszéljük öcsémmel előre, hogy csak okosan, pihenőkkel, túlhajtás-mentesen kell ezt a szakaszt megoldani. Így is teszünk: három szuszra, de kipipáljuk, és az utolsó bélyegzőt is begyűjtjük. Zsíros kenyeret köszönjük, nem kérünk, viszont a kínált házi pálinka újabb gyógyír, tényleg.

Újabb panoráma-fotó fentről, és megkezdjük az ereszkedést, a reggeli feljutás fordítottját a zöldön. Jó tempóban, némi kis belefutással itt-ott; a terep továbbra is ideális, a környezet továbbra is szépséges. A szerpentinhez érkezünk, és – szinte hihetetlen! – ugyanott találkozok Szilvivel és Péterrel, mint tavaly. Pár szót váltunk (a jövő évi Őrvidék százasról, persze…), és jöhet a lépcső, meg az utolsó vadregényes szakasz. Aztán beérkezünk a város első házai közé, a Hermina utcába, és máris felbukkan a Bechtold Központ szabályos kör alakú épülete. Laci öcsénk fogad bennünket, aki lazán letudta a 35 kilométeres távot, remek idővel. Hátul az udvarban pedig a befutó; sokan pihengetnek, esznek-isznak, beszélgetnek. Mi is csatlakozunk, miután megkapjuk a díjazást Balázséktól: idén újfajta kitűző dukál; tetszetős. Ezeknél is jobban örülök a jó hírnek: fontolgatják a jövő évi (30. rendezésű) „retró” hetvenes távot! Erősen biztatjuk őket, és őszintén bízom benne, hogy legalább egyszer nekem is lesz hozzá szerencsém. Aztán jöhet a szendvics (a kapott, meg az általam itt felejtett is), és közben hálákat adok: hát sikerült, beérkeztem! Ráadásul bőségesen szintidőn belül, 9:15 alatt – több, mint elégedettek vagyunk. Tíz perccel később pedig megered az eső, amire már csak mosolygunk: hát ez egy ilyen nap volt! Nehézségekkel, küzdelemmel, de sok-sok remek élménnyel és színpompás tájakkal bocsát haza a legeslegszebb táj: a Kőszegi-hegység.

Írottkő 50 TT (2016) - ahogy én láttam...

Volt egy legendás teljesítménytúra a Kőszegi-hegységben, ami 25 rendezést „élt meg”. A környék – sőt, a Dunántúl – legmagasabb pontjáról nevezték el: ez volt az Írottkő 70 TT. Sajnos 2014-től ez a táv megszűnt: azóta csak 50, 35 és 20 kilométeren indulhatnak a vállalkozó kedvűek. Majdnem egész hetes (szinte éjjel-nappal tartó) esőzés után is több, mint négyszázan választottuk ezt a szombati programot. Aligha bánta meg bárki is!

Tavaly munkahelyi elfoglaltság miatt ki kellett hagynom, de idén aztán nagyon-nagyon rákészültem. Sajnos egyedül: öcsém nem tudott velem tartani, másik öcsém meg később jön majd, a 35-re. Így aztán Zoli barátom negyed hatkor felvett a kocsiba, és húsz perc múlva már ott bandukoltunk a Bechtold Látogatóközpont udvarán. Nem a főépülettől indulunk (ahogy naivan először hittem): fényt csak hátul, távol láttunk – oda tartott akkor már több tucat sorstárs. Idén ugyanis – szinte az utolsó pillanatban – kiderült, hogy nem a jól megszokott Jurisics Gimnázium ad helyet a túra rajtjának. Hát, elég nomád – de legalább fedett – helyszín, kedves, de még pakolgató szervezők fogadtak. Kivártuk a hat órát, és gyerünk, útra fel! Zöld sávon a Szénsavas kútig, és tovább is, a Hermina utcába. Itt még csak-csak segítettek valamit az utcai lámpák, de igen hamar kiérkezvén, sűrűn fás, erősen hullámzó és rézsűs (valaki szerint egyenesen szakadékos) terep fogadott. Közben Zolitól búcsú – megállapodtunk, hogy mindketten saját tempóban megyünk végig – viszont egy ismerős arc: szia, Vera! Többször is túráztunk már együtt rövidebb-hosszabb szakaszon; örültem hát a találkozásnak. És hát nem tagadom: remek lámpájának is… Segítségével (és társaságában) aztán észrevétlenül eljött az Óház-tető, ahol már kezdtem szabad szemmel is látni valamit… Kösz még egyszer, Vera!

Kilátót soha ki nem hagynék; még ennyire ismerőst sem. És hát mennyire megérte! Lenyűgözően szép napkelte előtti tájban lehetett részem – alant pedig a még csak ébredező Kőszeggel. Sok idő azonban nincs: egyrészt azért elég friss háromnegyed hétkor idefent a levegő, másrészt lebeg előttem a kitűzött mai cél: 9:30. Vagyis… ha sikerülne, hát akkor… esetleg egy órával megjavítani a tavalyelőtti időt (10:15)…? Na, majd meglátjuk! Jöhet az OKT, a Vöröskeresztig. Remek terep, már látni is egészen jól lehet, több párost megelőzök, az Irány-hegytől pedig futok egy jót. A vörös keresztet lefotózni persze még esélyem sincs, forduló balra a … nem vörös, de piros kereszt jelzésre. És onnan hatalmas zúgás lefelé – szinte egészen Velemig. A hegység egyik legpompázatosabb része; sohasem zajos a kirándulóktól, nem számít populáris résznek, nincs kiemelt látnivaló – „csak” békés, rejtelmes, végeláthatatlan. No, azért van ám egy kiváló Borha-forrás, ami mindig megállásra késztet, még ha szomjas sem vagyok. De aztán tovább, innen is – egyre világosabb az erdő, és az utat figyelni kell, mert annyira tiszta a lábam előtt mindenfelé, hogy néha nem is könnyű kivenni az ösvény vékony szalagját. És felbukkan Velem, pár szerpentin-metszés után; az aszfaltot – amíg lehet – kikerülöm a Vasa-kúti kis ösvényen. Második ellenőrző pont, eszek-iszok gyorsan, de (akárcsak az Óházhoz) ide is jövök még egyszer. Csak előbb felugrok a címadó hegyre… előtte pedig át Bozsokra. Onnan ugyanis szigorúbb felmenni, szóval hadd érezzük a kényeztetést… De hát az egyik legcsodálatosabb szakasz, kihagyhatatlan – és hát ez egy teljesítménytúra, a javából.

Gyors pecsét a Sibrik-kastély közelében, és indulhat a 7,4 km, fel a DDK-n. Hamar itt az Óriások lépcsője, most sem adja könnyen magát, hátratekintve viszont Bozsok panorámájával üdít. Ember sehol, a hosszú egyenesben sem. És íme a Kalapos-kövek, felírom a kódot, futós szakasz jön, el a Holler-barlang mellett. Kiérek a határ menti szakaszra, a Sötét-völgynél – bármennyire is futós – muszáj fotózni, de hát Istenem, semmit nem ad vissza a kép… Bükkös, patakok, források, Golgota. Végül a fenyves, borzongató mély illatával, az előbukkanó esőházzal – és a kilátó.

Írott-kő, üdvözlet! Barátságos pontőrök fogadnak, harmadik vagy, két terepfutó megy csak előtted, vegyél dianás cukrot! Uhhh, szinte futok fel a vaslépcsőkön, kattintok a Schneeberg felé, a tiszta idő messzire engedi a tekintetet. És máris száguldás lefelé, gyökerek, sziklák, figyelj! Felfelé igyekvő túratársak, mindenki rövidre veszi a köszöntést – a levegő most másra kell. Aztán lekanyarodás, búcsú a kéktől, piros jön le Velemig.

Néha a fák is ezzel a színnel ékeskednek, máskor a sárga, barna, zöld ezer árnyalatával. Szűk, köves szakaszok, vékonyka ösvények, csobogó patak, távoli panoráma. Lefelé, folyamatosan, el kell veszíteni azt a hat-hétszáz métert, nincs mese, Velem mélyen a völgyben vár. Ellátással, ismét: a zsíros kenyér lágy és ropogós, a tea forró és fűszeres, ilyent csak itt iszok. Körülöttem nagy nyüzsgés: húszasok, harmincötösök érkeznek folyamatosan; sok a fiatal, jó látni őket. A cáki pincesort emlegetik: irigykedek, az nekem ma kimarad. Pár szót váltunk és végleg elköszönök – megint a Vasa-kúti forrás-utat választom.

Újabb kihívás: kék kereszt, egészen fel a Hörmann-forrásig, ami a hegység legmagasabban foglalt forrása. Nincs messze, 3,55 km, de a szintemelkedés ezalatt 394 méter… Ez sem lenne durva, ha normális tempóban mennék – de az ma kizárt: folyamatosan a 9:15 lebeg előttem, amit nagyon-nagyon szeretnék. Éppen félútnál járok, gyors számvetés. Jól állok, de fáradni fogok, lesznek még fincsi szakaszok. Telefon a családnak: minden rendben – és tesónak: köszöni, ő is jól áll, itt van pár kilométerre. Hát hajrá, tovább!

Számolom, idén negyedszer megyek fel a Szt. Vid kápolnához, de nincs mese, most a legszebb. Szusszanás, ez is megvan, a parkoló tele autókkal (sőt, egy busz is áll benne!), de a táj itt is csodaszép. Kék kereszt, továbbra is, majd egy eltévedt futó szemből: megbeszéljük, aztán folytatjuk – ő le, én fel. Gyönyörű erdők, ösvények, majd a fenyves – és a tető, meg a forrás. A víz üdítő, a hosszú lejtő (újra OKT) futható, a panoráma Ausztria felé… hát, az is ősszel a legszebb, egyértelmű.
A Stájerházak kedves látványa, fel a lépcsőkön az esőházhoz, de csend – és sehol senki. Telefon a rendezőnek: uhhh, ez fáj! Másfél óra múlva nyit a pont. Gyorsan meggyőzöm: rögzítem is az útvonal track-jét, meg – csak neki – szelfizek is, üsse kavics. Elenged, mehetek tovább: köszönöm még egyszer! Az itt szokásos almát azért kicsit sajnálom, de van elég ellátmányom, ez legyen a legkisebb gond. Aztán zöld sáv, továbbra is – pedig elvileg itt le kellene térni balra, egyedileg jelölt szakaszra. De megegyeztünk még tavaly, és ma a rajtban is a rendezőkkel: maradhatok a zöldön a Zeiger-nyeregig. Igaz, vállalok 350 m és 30 m többletet távban-szintben, de szerintem szebb, jobban járható – és itt még egy Szikla-forrás is van. Meg is hálálja a hűségemet; ezúttal nem száraz, mint egy hónapja; hát keverek is egy izó-italt. Jól jön az egy Zeiger-nyereg előtt…

Megvan aztán ez is, figyelek a kereszteződésben, Tábor-hegy felé zöld háromszög, rendben. Emelkedő, továbbra is, de nekem a nyereg volt a mumus – ez már lazább, és szép a kilátás is. Tető, magassági pont, a kódot csak lefotózom, lejtő, és megint emelkedő. Járatlan rész következik, hosszú kilométereken át: a Kecskeugrató és a hegység talán legismeretlenebb tájai.

Ez már kiesik mindenféle közismert résztől, és látványosság sincs, mint sokfelé másutt. Figyelni kell a fehér pöttyökre a fatörzseken, de az érintetlen erdők lenyűgöznek, és lám, muflonok is, előttem! Most békésen ballagnak, de felidézik bennem a két évvel ezelőtti hátborzongató élményt, amikor (ugyanezen a szakaszon) megriasztottuk őket, és hihetetlen dübörgéssel rohantak le mögöttünk. Meglátom a nemrég bejárt Hirschenstein-eket is – és nincs jelzés! Szerencsére csak 50-100 métert tévedtem, de azért bosszant. Órát nézek… jó, nincs gond, elmajszolok egy szendvicset, és folyamatosan gyönyörködök közben. Apró fehér virágok a lábam alatt, ki-kikerülöm az ősz utolsó ajándékait. Megérkezek a Paradicsomos előtti szigorú lejtőhöz, ahol alig látni az utat, cserébe a jelzések is ritkák és nagyon vigyázni kell. Megúszom esés nélkül, magam is csodálkozok rajta; leérkezek az úthoz.

Itt már meg sem lepődök, hogy nem találok pontőrt; jobb kanyar, tovább az úton. Gyors készlet-ellenőrzés: bizony fogyóban a vizem, itt adni szoktak – ez most ugyancsak kimarad. Számolok, a Hétforrásig kell, hogy kitartsak… á, nem lesz gond, látom. Balról Rőtfalva (Rattersdorf) lenyűgöző panorámája, ez már aszfalt, sajnos, több kilométeren át. Igaz, jól futható, meg a tájat is nézni kell, nézni muszáj. Aztán jön szembe egy autó, a pontőrrel – és vízzel.

Jobbról elhagyom a Kereszt-kúti pihenő barátságos házikóit, fogynak a kilométerek, hát hamarabb érkezek meg a forráshoz, mint számítottam rá. Nagyon kedves pontőrök fogadnak, ajándék almát is kapok; kompenzálja a Stájer-féle elmaradt példányt. Tas vezér a mai kiszemelt, kulacs kerül a neve alá. Forduló, és kereken egy kilométeren át meredek, 167 méternyi emelkedő vár rám az OKT-n az Óház-tetőig. Na, ehhez már sok volt az eddigi extra tempó, szokásomtól eltérően egy pihenőt próbálok engedélyezni konok önmagamnak félútra. A sors megoldja helyettem: Zoli csörög rám, mizujs, merre jársz? Remek tempót jön ő is, gratulálunk egymásnak, nekiveselkedek a maradéknak, fel is bukkan a kilátó masszív tömege. Ki nem maradhat most sem a teteje: egészen más a panoráma, mint reggel…

Ez az utolsó pont, zsíros kenyérrel kínálnak; jaj, dehogy, köszi! Egyél, barátom, ettél ma eleget? Aggódva néznek rám, megijedek: talán látszik rajtam? Igen, tényleg keveset, hát persze; teli hassal ez így nem ment volna. Mert ez most „így” ment, ez már látszik: ez itt és most válik nyilvánvalóvá. Hogy ez igen-igen jó lesz! Hogy ez valami hatalmas lesz!! Ezek a katarzis pillanatai, amiért ezt az egészet csináljuk, sokan, sokféleképpen. Gyönyörű tájak, friss levegő, színek – hangok - illatok… mind-mind nyomós indokok az elindulásra; ki a természetbe. De a „fordulatszám-mérő” (jelen esetben: pulzus-számláló) minél magasabb (gyakran piros) tartományában tartózkodni… ahhoz más is kell. Ahhoz ez kell, szerintem.

Ezzel a lendülettel iramodok neki az utolsó 3,6 kilométernek – viszlát, kék, újra zöld! Egész végig a fejemben dübörög a gondolat: meglesz ez, meglesz, csak vigyázz magadra! El ne ess, sok a gyökér, a szikla. Kanyarok, lépcsők, kidőlt fák, vágta. Szurkoló üzenet kis feleségemtől, aki otthon a neten követi az utolsó száz métereket. Ismerős szemből kocsival, SMS tőle is, elhagyom a szerpentint, adrenalin ezerrel, Hermina utca megint; kellemes lejtő. Nem szabadna már, de futok, futok – nem kellene, de nem tudom abbahagyni. Aztán a cél… gratulálnak: harmadik vagy! Oklevél, kitűző, öcsém mosolyogva csóválja fejét, mikor elmondom neki: 8:41!!
Az Írottkő ötvenet, kétezer méter feletti szinttel, ennyi idő alatt teljesítettem. A (messze) előttem befutó két profinak alighanem ez egy szerény eredmény – nekem most a világ maga. Másfél órát javítottam az előző eredményemen, a szintidőből pedig bent hagytam… ööö… előbb muszáj lenyújtanom és ennem-innom, de aztán csak kiszámolom: négy óra tizenkilenc percet. Hát, tesó, kénytelenek leszünk Bozsok felé hazamenni… igen, a Kerekes cukrászda felé, úgy hiszem.