Kitörés 60 TT - ahogy én láttam...

Lépjünk a hősies elődök nyomába! Még ha nehéz is: lelkileg és fizikailag egyaránt. De többek leszünk általa, jobban megértünk és átérzünk dolgokat. Jobban megbecsüljük, amink van. Anyagiakat is, igen… de az egészséget, a fizikai erőt, a kitartást is. Meg a szabadságot, a küzdést, az elszántságot… Az Életet. A Kitörés nem buli, nem kivagyiság, nem hetvenkedés. Egyszerűen csak: kell. Kitörni ki kell.

Kitörés a téli éjszakába, a Bécsi kapun keresztül. Kitörés a zajos, csillogó városból, a biztonságból és jólétből. Ha csak töredékesen is, de megélni, átérezni valamit mindabból, ami velük történt 73 évvel ezelőtt. Azzal a kevéssel, aki túlélte: pár száz a tízezrekből. Lehetetlen végigjárni ezt a túrát az emlékezés nélkül. De hát pont ez a cél! Lehet sport-érték, persze, futók is jöttek… de láttam, hogy ők is főt hajtottak, amikor ott volt az ideje. Lehet órát nézni, eredményt javítani, megtettük mi is… De az emlékezés az első. Egyedül vagy kettesével, esetleg csapatosan: hallottam a múltba révedést, hitetlenkedő és tiszteletteli hangokat. Magyarul és németül egyaránt hallottam őket, mert itt nincs magyar és német. Hősök és áldozatok vannak.

Kapisztrán-tér, Budapest, Budai vár, este ötkor. Már majdnem sötétben, hatalmas tömegben, aminek körülbelül fele: rendőr. Zaj, kiabálás fentről, és megtudom, hogy mocskos náci vagyok. Sem én, sem más idelent nem reagál rájuk. Semmit. Aztán a gyors nevezés, rajtfotó… és a Bécsi kapu. Idén öcsémmel, mert tavaly megfogadtam: ide elhozom; el kell hoznom. Filmkockákként emlékszem csak a Széll Kálmán térre, Városmajorra, a Szilágyi Erzsébet fasorra, a Diós-árokra. És közben a korábbi filmkockák: parkolás a szomori célnál, beszélgetés Zolival, a tömött busz, ahol alig hallok magyar szót… És máris a Széchenyi-emlék jön, komoly tömeggel. Nem meglepetés: eddig is sok tucat embert előztünk, erre számítottunk. A jeges lépcső afféle ízelítő a későbbiekre vonatkozólag: lesz itt világ, tesó!

Odafönt kilátás, egyenruhák és pecsét. Elég gyorsan, és békésen. Aztán folytatjuk az aszfalt koptatását. Sok-sok túratás marad el – több a szokottnál. Ennyire nem vagyunk gyorsak! Ám sok a megemlékező, akik talán kevésbé gyakorlottak, tapasztaltak. Vagy pedig egyáltalán nem céljuk a tempó, „csak” a szintidőn belüli teljesítés. Terepszínű ruhák, egyenruhák, néha fegyverek is. Menetelünk Normafa felé, aztán ott terepre váltunk. Előkerülnek a fejlámpák, botot nyitunk, zsákból zsebbe kerülnek a hómacskák. Egyelőre ott is marad: kicsit havas, kicsit jeges az ösvény, de nem teljesen… várjunk még vele! Katonasír, itt is sok gyertyával, mécsessel – és megint megállunk.

Aztán Csacsi-rét, EP és mehetünk tovább, le. Sár következik, majd még több és még több. És még puhább; igen, az a lekvár-féle. Küzdünk, lassulunk, evickélünk. Megérkezik a sárga mellé a piros, indulhatunk felfelé, a János-hegyre. Havas, saras, havas, és megint saras. Fentebb már inkább havas és jeges – a sár után ez is öröm.

Panoráma balról és jobbról, a fák között. És a pompás kivilágított kilátó odafent, szinte lebeg a horizonton. Ellenőrzőpont, csoki és forgatag. Keresem a tavalyi oldalkocsis motort, de nem találom. Egyenruhások és fegyverek – és hajrá, fel, tovább! Fotó a kivilágított toronyról, kisebb csoda minden tűrhető minőségű fénykép…

És hát ereszkedés jön. Az a nemszeretem-fajta. Csúszásgátló? Nem is tudom… Ő se tudja. Tanakodunk, tesó optimista, macska marad a zsebben. Ahogy ereszkedünk, úgy fogy az optimizmusom. Jégjáró elő – legalább tesztelem, a héten érkezett meg, a Vulkántúra kinyírta az előzőt… Öcsém jobb ereszkedő, el kell ismerni – ő kihúzza e nélkül. Szépjuhásznénál leveszem én is, és már neki is vágunk a Nagy-Hárs-hegynek. Van jég, van sár, van hó – és szép panoráma is. A tetőn EP, aztán ereszkedés. Jég, majd sár. Leereszkedünk, Gyermekvasút, majd Hűvösvölgy – civilizáció. Előttünk csoport balra, én bizonytalankodok: mintha jobbra kéne…? Bierstube! – dob egy széles mosolyt a derék germán; megkönnyebbülten legyintek. Öcsém szintmetszetest néz, megállapítja, hogy ma a sokadik gödörben vagyunk. Jöhet egy kis OKT, meg – természetesen – az emelkedő.

Sár és jég, úgy emlékszem. A sorrendjükre nem annyira, de tulajdonképpen: mindegy. Elmarad a Vadaskerti-hegy, a Határnyeregnél azonban „szépen” kicsúszik alólam a bal lábam. Baj nincs, szerencsére – akinek meg nem tetszik bal oldalam, hát inkább menjen előttem… Itt még mindig sokan eszerint tesznek, de tömeg errefelé már ritkábban fordul elő. Emelkedő viszont igen: megint az jön ugyanis. Ó, a kedves kis Újlaki-hegy! Megtanultam tavaly a nevét, nem felejtettem el. Most még saras is, hogy biztosan rögzüljön. Lecke kipipálva, EP is, mehetünk tovább. Megcsodáljuk a pazar kilátást mindenfelé, aztán szedjük a lábunk, mert itt bizony cúg van, azaz: légvonat. Meg hó és jég, hogy el ne tévesszük az évszakot.

Itt a Virágos-nyereg! Sátrak, katonák, egyenruhák. Hatvanasok ide, huszonötösök amoda! Előbb pecsét, majd frissítő. Ó, remek forró tea, de jól is tud esni… Fasírtos szendvics, idén is sós – de sok zöldséggel, hmmm, nagyon finom. Szusszanunk, szerelvényt igazítunk, mehetünk. Vajon mennyien fejezték itt be – és mennyien kezdték el? Rövidtáv-cél, középtáv rajt ez ugyanis.

Nem önzetlenül foglalkoztat a kérdés: hány lábnyom dagaszt előttünk? A nyomokból ítélve sok, az ösvény állapotából ítélve: igen sok. Egy kis kavarodás, fejlámpa előttem és mögöttem is – de mind felém néz. Aha, akkor eltévedtünk. Nem sok, mehetünk – de pár száz méter után ugyanez a helyzet. Kéken vagyunk, ám a sárgán kéne mennünk. Forduljunk vissza! Ne tegyétek, mi is erre megyünk – szól egy leány mögöttem. Merthogy ő gyakran itt sétáltat kutyát, mint elmondja... És azt is, hogy ez hosszabb, de kevésbé veszélyes és saras.

Meggyőz. És nem is bánom meg: az ösvény jó, a kilátás nagyon tetszik, és újabb utat járok meg. Kanyargás, vissza a sárgára. Aztán kanyargás, Kötők padja. Így jön el a Jegenye-völgy, sokak rémálma tavalyról. Nekünk akkor nagy futás volt, a csúszásgátlóknak hála pozitív emlék. Most kevésbé: komoly sár fogad, lassan haladunk. A változatosság kedvéért jobbost dobok, legalább egyformán leszek sáros. És a várva várt „szovjet” tea is elmarad: nagy csalódás. Kerülgetjük a Paprikás-patakot, átkelünk a sokadik hídon is, sokadszorra. Solymár, szerencsére most mentőautók nélkül, és ezúttal a buszmegálló is üres. Kaptató jobbra fel, most „csak” saras, nem jeges, de gyorsnak így sem nevezhető. Fogyogat a szint, azaz emelkedünk, majd kis jelzetlen szakasz: páran bekavarodnak, segítünk. Megjön a kék, ezen horzsoljuk-mellőzzük Nagykovácsi szélső utcáit, házait.

Muflon-itató – micsoda név?! Udvarán persze nyüzsgés, mindenki eszik-iszik, töltekezik. Sör-bor, tea – ez utóbbiak forrón, mi is benevezünk egyre. Hozzá pár falat, és közben köszöntjük a vasárnapot is. Havas úton folytatjuk, ami némileg csúszósan, de felvezet a Nagy-Szénás tetejére. Itt több a hó, előzéskor pláne – de a kilátás szép, noha idén kénytelenek vagyunk hiányolni a teliholdat. A környező települések fénye mégis elég ehhez. És kék kereszt, ereszkedés, majd a Fehér útnál (újabb EP) megjön a sárga sáv. Érdemes megjegyezni: innentől nagyon sokáig ezt követjük.

Nagyon hirtelen, szinte pár méter leforgása alatt szűnik meg a hó. Nekiállnánk aggódni a sár miatt, de gyorsan kiderül, hogy az időjósok nem tévedtek. Hideg van, pár fokkal mínuszban járunk, és ez elég ahhoz, hogy a talaj megfagyjon. Itt-ott göcsörtös, néhol kellemetlenül buckás – de messze könnyebb és gyorsabb a haladás rajta, mint ha felengedne. Mélyútban járunk, jóval ritkább, hogy túratással találkozzunk – még az is előfordul, hogy egyedül baktatunk az éjszakában. Ami sötét, sőt: hihetetlenül sötét. Hirtelen vált azzá, talán a Nagy-Szénás árnyékában, ahol „elfogyott” a főváros (és az agglomerációk) fényszennyezése. Aztán Feriéket érjük utol, és máris a Békás-patak hídja következik. Hálásan gondolok a tavalyi „utász-egységekre”, akik akkor ezt idevarázsolták – és szerencsére itt is maradt.

Kerítés-létra fogja meg a mezőnyt, aztán rétek, szántók, és katonai sátor: újabb EP, elég lassú „dokumentum-kezeléssel”. Ezen is túljutunk, Perbál tűnik fel, és máris utcáin lépdelünk. Kaiser-söröző, nyüzsgés, forró tea, jóleső. Kedves hölgy a pultban, repeta is akad. Vera és Csaba: örömteli találkozások! Pár szó, pár falat, mehetünk. Csaba velünk tart, pedig neki nem ez a tempója… Jó elbeszélgetni egy ennyire rutinos „öreg rókával”, hallgatni sztorijait, és közben: csodálni még azt is, ahogy megy. Komolyan! Elképesztő ruganyossággal, könnyedén, lazán. Ja, és mindeközben igen gyorsan. Fekete nadrágja még bokájánál is fekete, ami rólam még véletlenül sem mondható el… Hát, nem véletlenül kapta meg egy túratárstól a „Nagy” jelzőt! Anyácsapuszta után el is tűnik előlünk, ahol mi újra teázunk: ez is meglepetés, de ez most a kellemesebb fajtából. Akárcsak az oldalkocsis motorkerékpár: na, végül ez is csak előkerült!

Szántások és mezők, fagyott talaj, középen hatalmas repedésekkel. Hirtelen letérés jobbra, hálákat adok, hogy ezúttal nem a szántáson, hanem kis mezei úton jutunk előre. Így érkezünk a Kakukk-hegy tövébe: ez a haaarc lesz a vééégső! Ráadásul – ahogy Anyácsán megtudtuk – ezúttal a magasabbra is felmegyünk. Deutsche kamerad-ék a földön ülnek, levetett bakancsokkal, erőt gyűjtenek – szerintünk meg fordítva: veszítenek így. Ők tudják… mi inkább nekigyürkőzünk. Öcsém lép kettőt – majd ugyanannyit vissza is csúszik. Na, ez így nem lesz jó. Kis ösvényt találok jobbra: ez már működik. Felszuszogunk a köves-jeges emelkedőn, imitt-amott fácskák, borókák, fenyőcskék. Két német egyenruhás tartóztat fel, de kiderül, hogy nem bolsevikok vagyunk, tehát tovább engednek… És igen, utolsó ellenőrző pont! És utolsó ereszkedés – ez sem egyszerű: meredek, csúszik, óvatosan!

Kálvária, házak, aszfalt. Sötét van még mindig, de aztán közvilágítás, szalagozott utcák, és végül a suli! Kisebb sorállás, és aztán egy mosoly, kinyújtott kéz: gratuláció! Hát megvan! Sikeres kitörés, ketten, együtt, végig az éjszakában. Hóban, jégben, fagyban és sárban. Hegyeken és völgyeken át, de jó kedvvel, remek társaságban, méltón emlékezők között. Kiváló rendezéssel, korrekt ellátással, és azzal az egyedi hangulattal, ami csak itt van. Hogy megérte-e az időt, pénzt és energiát? Nem kérdés.

Kitörés 60 TT - ahogy én láttam...

Hetvenkét éve, 1945. február 11-én törtek ki Buda várából a fővárost védő magyar és német katonák. Szomorra próbáltak eljutni – ami a közel ötvenezres tömegből csak pár száz embernek sikerült. Tizenegyedik éve, hogy emlék- és teljesítménytúrát szerveznek erre a napra, amit az igazán nehéz kihívások közé szokás sorolni.

A Kitörés 60 egészen különleges teljesítménytúra, egyedi jellemzőkkel, amik máshol igen ritkán (vagy sohasem) fordulnak elő. Az ellenőrzőpontok személyzete korhű öltözékekben és felszerelésekkel fogadja a túrázókat – természetesen beleértve tiltott önkényuralmi jelképeket is (vörös csillag, sarló-kalapács, nyilas- és horogkereszt). Emiatt évről évre politikai támadások célkeresztjébe is került az esemény, amit bizony a résztvevők is megéreznek – ha másból nem, a fokozott rendőri jelenlétből mindenképpen. Ehhez kapcsolódik egy másik sajátosság: meglehetősen gyakori, hogy a túrázók (korabeli vagy modern) katonai felszerelésben indulnak útnak – időnként fegyverek másolataival! Ilyent sem látni másutt… Aztán az emléktúra-jelleg: az út közben több helyütt felbukkanó katonasírokat gyertyákkal, mécsesekkel halmozzák el. Ezeknél sok túrázó megáll, és rövid főhajtás után halad csak tovább.

Talán emiatt is, meg a nehéz körülmények miatt is, de a szintidő a szokásosnál jóval „engedékenyebb”: tizenhét óra áll rendelkezésre. Ez alatt hatvan kilométert kell megtenni, bőven kétezer méter feletti szintkülönbséggel, néhol meglehetősen szerény jelzésekkel. Különlegesség még a februári éjszaka is: este fél öttől hétig lehet rajtolni, általában hidegben, fagyban, sokszor pedig sárban és latyakban. A rendezők fel is hívják a figyelmet a túra kiírásában: „Extrém, éjszakai túra, igen nehéz túra, csak megfelelő edzettségű indulóknak ajánlott! A túra minden körülmények között megrendezésre kerül!” Természetesen kötelező felszerelés a lámpa, de a legfontosabb igazából a tapasztalat, a természet és önmagunk ismerete…

Roland kollégámmal egy zsámbéki leparkolás, majd buszozás után este 17:40-kor sikerült elrajtolni Buda várából, a Kapisztrán térről. Nem örültünk ennek: aggódtunk, hogy a sok-sok előttünk haladó komoly dagonyát hagy maga után. Később kiderült, emiatt kár volt tartani… és az is, hogy a hatalmas tömeg-rajtot így megúsztuk. A sok (békésen figyelő) rendőr között „törtünk ki” a Bécsi kapun át, akárcsak a katonák és civilek 72 éve. Várfok utca, Széll Kálmán tér, hamar a Városmajornál vagyunk. Fogaskerekű végállomás, János kórház, ahol néha még jelzik is a Mária-utat… De igazából szükségtelen is: nincs olyan pillanat, hogy senki ne menne előttünk. Jóval gyakoribb, hogy csoportok, társaságok haladnak együtt – sokat előzünk Rolanddal. Aztán jön a Diós-árok, amiről olvastam, hogy komisz. Sárra gondoltam naivan, de kiderült, hogy egy hosszú, monoton emelkedőről van szó. Itt is jól meghúzzuk lépteinket, szépen haladunk előre. Felérkezve kis lépcsőzés, és máris a Svábhegy megállónál járunk.

Kis ereszkedés, és első ellenőrző pont: Széchenyi emlék. Fel a lépcsőn, sok-sok ember, pompás kilátás – és az (eddig csak képen látott) uniformisok. Meghökkentően valóságos, mintha egy filmbe csöppentem volna, úgy érzem magam. Mellettük katonasír, sok-sok gyertyával, mécsessel – és komoly arcú túratársak állnak mellette, fejet hajtva. Hátam borsózik, nem tagadom, megható jelenet. Aztán elindulunk, zöld jelzés továbbra is, Rege út – át a két Széchenyi-hegyi végállomás között: fogaskerekű és gyermekvasút. Irány a Normafa, egyenesen, sok előttünk haladóval – és sok előzéssel. Remek a ritmus, a Mátrában rájöhettem, hogy Rolanddal kiválóan egy tempót tudunk menni: nagy áldás ez!

Aztán letérés balra, vagyis kicsit fel; emelkedik a terep. Mert ez már terep, ma először, nyolc kilométer után. Amivel együtt jár a lámpáink előkeresése is – meg a havas, néhol jeges utak felfedezése is. Elágazás, a zöld kereszt sárgára vált, újabb katonasír. Aztán sor kígyózik, megállunk: itt a Csacsi-rét, 2. EP. Máskor ilyen helyzetben gyakori a türelmetlenség, bosszankodás: ámulva nézem, itt milyen békésen, higgadtan várunk a sorunkra. Beszélgető, derűs túratársak várják türelmesen, hogy sorra kerüljenek. Több helyütt itt is (mint az éjszaka folyamán még jó párszor) német nyelvű párbeszédek hallhatók: nagy eséllyel dédapák, felmenők utolsó útját járják be az emlékező leszármazottak. Nem kis idő, pénz és energia lehet ez nekik: elismerő pillantásokat kapnak sokfelől. Aztán uniformisok, pecsét, jobb kanyar. Emelkedő, letaposott jég, többen is elesnek: elő hát a csúszásgátlóval! Pár perc, amíg talpainkra kerül – de ez idő alatt is körülbelül 7-8 ember vágódik el, ugyanazon a helyen. Aztán gyorsan kiderül az, ami az egész éjszakánkat, de legalábbis annak igen jelentős hányadát alaposan meghatározza: a „jégenjárók” hatalmas szolgálatot tesznek. Hihetetlen nagy a különbség a túratársakhoz képest, akik nem hoztak ilyent! Ahol ők az út szélein igen nagy óvatossággal – és ehhez mérten lelassulva – haladnak, ott mi… futunk. Először csak megyünk, gyorsan, az út közepén, élvezve, hogy hirtelen mennyi hely lett. Aztán futunk, mert hatalmas biztonságot adnak ezek a kis vacakok a talpunk alatt. És naná, hogy dübörög az adrenalin! Hihetetlen a sebesség-különbség, itt-ott elismerő vagy ijedt, esetleg megrökönyödött szavak, kommentek kíséretében. Egy-egy perc leforgása alatt több tucat túrázót előzünk meg - most látjuk, milyen sokan is vannak előttünk.

A sárga sávon vagyunk, ami nemsokára fonódik a pirossal, majd „át is ad” neki bennünket egy időre. Elvileg ismerős szakasz számomra a Piros 85 TT-ről – csak hát ellenkező irányból (de legalább szintén sötétben). Gyakorlatilag nem annyira, meg hát nagyon a láb elé kell nézni, így is. Azért a bal oldali panoráma folyamatosan vonzza a tekintetünket, nemsokára pedig szemből is pompás a látvány: igen, már a János-hegyen szuszogunk felfelé, bár szerintem így kevésbé megerőltető, mint a másik irányból. Meg hát a látvány, ugye… Átkelünk a gyermekvasút sínjein, és gyorsan a parkolónál találjuk magunkat. Itt vannak az oroszok! Vagyis hát a szovjetek. Pompás állapotú egyenruhák és usankák, egy tricikli… és barátságos, mosolygós hölgyek osztják a pecsétet – és a remek csokikat. Jól esik egy kis energia, nehéz szakaszok vannak már mögöttünk – és még inkább előttünk. Rögtön neki is vágunk a János-hegy megmaradt szakaszának. Az Erzsébet-kilátónál (mint mindig) fotózok, és (mint mindig) megfogadom, hogy egyszer majd végre világosban is feljövök ide…

Aztán az ereszkedés veszi át a főszerepet. Meg a komoly odafigyelés: igen kimérten, óvatosan lehet csak haladni. Legalábbis így látjuk a túratársakon. Mi bolond módra persze itt is sokat futunk. A szerpentin azért megfog minket is, a lépcsőknél figyelni kell nagyon. Szűkebb helyeken meg elsősorban a társakra: segítünk, ahol tudunk. Aztán csak-csak leérkezünk, balról visszatér a sárga sáv, és itt a Szépjuhászné. Kapaszkodás követi az ereszkedést: igazi hullámvasutazás ez. Nagy-Hárs-hegy, itt még nem jártam: megdolgoztat, de pazar panorámával ajándékoz meg.

Északi oldal, tehát ereszkedés jön, persze havas-jeges, tudtuk előre. Műút, átkelés, áruház mögött el, itt a Hűvösvölgy! Lépcsőzés le, óvatosan, átkelés – amonnan újabb hegyek sejlenek fel. Nem dombok, és az emelkedő sem séta felfelé. Megérkezett az OKT, az országos kéktúra is. Pár méter csak, de találkozunk még ma… többször is. Feljutunk a Vadaskerti-hegyre, nem adja olcsón magát. A Határ-nyereg jön, megint egy kis kékkel, ereszkedéssel, jéggel. Futható, nincs gond, hajrá! Hullámvasút. És emelkedő, naná: a mai legmeredekebb. Az Újlaki-hegyről eddig nem volt ismeretem. Na, most van: megtanultam a nevét egy időre. Pompás kilátással nyűgöz le – majd a tetején, addig azonban ez is próbára tesz. Ellenőrző pont, még a csúcs előtt. Aztán kis kavargás, rossz irányba megyünk túratársakat követve, de gyorsan korrigálunk. Északi oldal, ereszkedés: itt – ma először – némi kis sarat is talál Roland, de „ennél több ne legyen”.

Civilizáció nyomai, majd egy sátortábor: Virágos-nyereg, EP. Nem is kicsi: a 25 km-es társak itt befejezik – a 35 kilométeresek meg innen indultak. Nagyobb részük mér múlt időben: nyolc és tíz között rajtolhattak – most háromnegyed tíz van, tehát ők is elénk kerültek. Sebaj, jó a tempónk, majd előzünk! Gondoljuk mi naivan. Hamar kiderül, mekkorát tévedtünk… Előbb azonban kis szusszanás, falatozás: friss fasírt a szendvicsben, amit kapunk, meg tea is jár mellé. Fotózok itt is, sokféle egyenruhás és eszköz látható – a sötét (és az aprócska gép) persze megnehezíti a dolgomat. Elköszönünk a személyzettől – meg az itt is felbukkanó kéktől. Aztán a Tök-hegy, Csúcs-hegy meg a „Kötők padja” környékén az egyik legnehezebb szakasz jön. Meredek hegyoldal balról, meredek lejtő jobbról. Azokon avart látok – de a lábam előtt nem: ott masszív jég van. Tükörjég. Előttem meg sok ember, akik mindehhez mérten lassúak is. Itt-ott azért elengednek (már ha tudnak); megköszönjük, gyorsítunk újra. Aztán újabb vonat, újabb lassulás, felváltva. Egyszer kiesik a bot a kezemből: csúszik lefelé hat-nyolc métert, és több perc, mire feljutok vele, Roland segítségével. Huh. És csak durvul, továbbra is, szakadékok jönnek, meredek szakaszok, sziklákon és kidőlt fákon kelünk át; néhol jobb nem is nézni lefelé.

Aztán enyhül kissé ez a rész is, de itt vizesebb, csúszósabb a teteje, ami Rolandot… futásra készteti. Fejemet csóválom, nevetek – és futok. Hihetetlen. Még nekem is – hát még azoknak, akik a széleken (vagy egyenesen az erdőben) próbálnak valahogy előbbre evickélni. Huh, szegények, mennyi időt elveszítenek, sokszor emlegetjük. Mi azonban lassan beérkezünk a Jegenye-völgybe, a következő pontra. Ilyen jó teát én még nem ittam! Forró, citromos, cukros. Afféle korabeli csajkával mérik az „elvtársak”, egyenesen az üstből. Nem merek sokat inni, mert elnehezülnék tőle, és a terep se lesz könnyebb, figyelmeztetnek. Hát, igazuk is lesz. Talán – ha lehetséges – még csúszósabb lesz a jég, az ösvények felülete. A Paprikás-patak szeszélyesen kanyargó völgyében járunk, egy ideig számoljuk, hányszor kelünk át a kis hidakon… De jobban elvonja figyelmünket az előrehaladás. Elképesztően nehéz lehet itt csúszásgátló nélkül! Később hallottuk, hogy sajnos törések, ficamok, szalagszakadások voltak itt… akadt, aki kétszer is belecsúszott a jeges patakba. Mi is egy villogó mentőautó mellett érkeztünk fel az útra, Solymár szélén, alighanem ő is balesethez mehetett. Jobbulást kívánunk mindenkinek!

Pár méter aszfalt – és egy „tömött” buszmegálló – után ismét felfelé vezet utunk. Tükörjég. Ne állj meg, szól hátulról Roland – de nem tehetek mást. Egyszerűen csak csúszok visszafelé. A „jégen járó” kütyükkel. Hátborzongató. Hogyan mennek majd itt fel a többiek, akiknek nincs? Alighanem az erdőben. Néhol nekünk is muszáj, de aztán javul kicsit a helyzet. Utat szelünk át, egyre ritkább, hogy előzünk: megfogyatkozott a tömeg, és ma már nem is lesz többet. Aztán újra OKT, balról, egy ideig ezen haladunk most.

Civilizációt veszünk észre, ami nem túl gyakori ezen a túrán. Túlzásba azért nem visszük: Nagykovácsit csak „horzsoljuk”, egyedül a Zsíros-hegyen lévő Muflon-itató, ahol ténylegesen érintjük. Ott azonban nagyon: betérünk, megkapjuk az oroszoktól a pecsétet, szusszanunk, szerelvényt igazítunk. Roland teát vesz, én benevezek egy forralt borra, és befejezem a korábbi szendvicsemet.

Mehetünk tovább! Már vasárnap van, éppen hét órája rajtoltunk, és 32 km van mögöttünk, tehát a maci már kifelé megy a málnásból. Ez meggyorsítja kicsit a lépteinket, de csak a tempós gyaloglás szintjére. Nekem a jobb talpam emlékeztet a múltkori fájdalmaira, Rolandot meg mindkettő a délelőtti kick-box övvizsgájára… (no comment). Azért így is kellemes sebességgel haladunk, az út határázottan jobb, járhatóbb lett. És a telihold, ami az egész éjszakát beragyogta, most is kísér bennünket. Igen komoly segítség! És az élményhez is sokat tesz hozzá: hangulatos, és messzire engedi a tekintetet. Elhagyjuk az Antónia-árkot, majd Nagykovácsit is végleg. Itt a Nagy-Szénás! Most sem dombocska, de azért a Piros 85 esetében jobban megdolgoztatott. A hegy kopasz tetején (jelzések híján) kavargunk egy kicsit, navigációt veszek elő, gyorsan korrigálunk. Két leányzó követ bennünket – kicsit ők is letértek az útról. Majd végleg elköszönünk a Kéktől. Még egy emelkedő, és a túra legmagasabb pontja jön, a Kutya-hegy. Megint a sárgán megyünk tovább, újabb EP jön a Fehér útnál. Utána van egy kis tévesztésünk: jönnek velünk szembe, és igazuk van: eltévedtünk. Nem örülünk, pár száz méter – korrigálunk. A hó és a jég itt már végképp megszűnni látszik, helyette kellemetlen kavicsos út jön: vegyük le a csúszásgátlókat! Akárcsak a felvételükkor, most is jókor sikerült dönteni – itt már kezdtek zavarni.

Hét közben alaposan aggódtunk a következő szakasztól. A Békás-patak árka azonban pár nap alatt is sokkal járhatóbb lett, ahogy olvashattuk – és az „utász-egységek” még egy hidat is alkottak nekünk. Nagy köszönet érte! Óvatosan, egyenként, de biztosan átkelhettünk – száraz lábbal. A beásott alakulat megadta a következő pecsétet, és nemsokára feltűnik Perbál. A falu közepén kocsma, előtte invitáló tábla: betérünk. Forró, pompás tea fogad, meg egy kisebb kortörténeti kiállítás. Meleg van odabent, hamar végzünk. Később kiderül, hogy túlzottan is hamar… Letérés a főutcáról, a falu békésen alszik: negyed négy körül járunk. Csúnya, összejárt mezei utak jönnek; megfagyott, göcsörtös sár-nyomok, nehéz az előrehaladás. Szalagozott letérés, a minőség jobb lesz, beszélgetünk nagyot. Közben nem vesszük észre, és szépen eltévedünk – csak akkor, amikor egy nagy rácsos kapu és szögesdrót zárja le előttünk az utat. Elő a navigációt! Kíméletlenül mutatja, hogy csúnyán eljöttünk, nagy vargabetűt írva. Sóhaj, és visszafordulunk. Fények bukkannak fel: ne menjetek erre, nem jó! De. Ez is arra vezet, korábban erre ment a túra – mondja a kis csapat vezetője. Többszörös teljesítő, mi is rá bízzuk hát magunkat, és nem is okoz csalódást: szépen visszajutunk a hivatalos útra. Így is tettünk meg jó kis plusz utat, de legalább nem kellett teljesen visszamenni… Hamarosan be is érkezünk Anyácsapusztára – ahol kiderül, hogy az én itineremre nem került pecsét Perbálon. Puff! Nem vagyok nyugodt, bár a túrajelentésemmel igazolni tudom (arra ugyanis kaptam), vagy a track, amit rögzítek… és fényképeztünk is. Szerencsére egyikre sem lesz szükség a célban: elhiszik ezek nélkül is.

Elterelés! Magyaráz a fiatal pontőr srác, hogy az Anyácsai-tó környéke járhatatlan, és hogy merre tovább. Szalagozás lesz, ott jobbra, ott meg majd balra… Rendben, köszi! Vera köszönt rám: örülünk a találkozásnak, ami nem első alkalom. A távolban a holdfénynél kiemelkedő hegy látszik a horizonton. Addig nyugtatgatom Rolandot, hogy nem, oda nem, amíg rájövök, hogy: de. Az lesz az utolsó, de annál meredekebb emelkedőnk, a Kakukk-hegy. Addig sem kell azonban unatkoznunk: a betonutat követően nemsokára szántásra jutunk, és azon evickélünk tovább. Szerencsére el is vetették már az ősszel, így azért járhatóbb. Hogy mégis kalandosabb legyen, kellemes zsombékos-lápos szakaszt is beiktattak… csak a kényeztetés kedvéért persze. És igen: itt a hegy. Nem beszél senki, megdolgoztat bennünket, de megvan, kész! Utolsó pecsét, bámulom a kézigránátokat, gondosan elteszem az itinereket. Nem futunk lefelé, a faluban, Szomoron sem. Átengedjük magunkat az érzésnek: mindjárt! Világosodik, egyre jobban – de még így is sötétben érkezünk be az iskolába. Szerettünk volna tizennégy órán belül beérkezni, a titkos terv tizenhárom volt – és az órám 12:49-et mutatott, amikor megállítottam. Nagy öröm! Bent gratuláló kézfogások, gyönyörű oklevél, kitűző és még felvarró is jár a célba érkezéshez. Meg az érzés, ami szintén egyedi, nem csak a túra: Kitörés-teljesítő lettem! Részese lehettem ennek a közösségnek, amiért hálás vagyok - és persze büszke is!