Család-Í 07 TT - ahogy én láttam...

Lehet-e fokozni egy Ͳ 50 teljesítménytúrát? Ha nem, akkor van-e értelme elindulni a leghosszabb után a legrövidebb távon is? Az egyértelmű válasz: persze! Kislányommal és barátnőjével, meg feleségemmel igazán kellemes program lett!

Az idei rendezés Nagypéntekre esett; ennek okán az ötvenest egy nappal korábban, csütörtökön jártuk be Zoli öcsémmel (ld. Ͳ 50 TT beszámoló). Másnap – a túra „valódi” napján délben hazaérkezve feltettem a kérdést kis családomnak: „Na, akkor indulhatunk?” Reggel még tétováztak, mostanra eldöntötték: velem tartanak. A tervezett 11 km azonban hétre zsugorodott, mivelhogy Emese kis barátnője, Mira is csatlakozott hozzánk. Neki első teljesítménytúrája lesz – nem akarom a mélyvízbe dobni.

Pittyes kocsma, Velem – megannyi kellemes emlék túrákról. A legfrissebb persze a tegnapi, ahol tettem egy bizonytalan ígéretet Kati néninek, és lám! Mosolyogva üdvözöl két óra előtt egy perccel – még pont belefértünk a határidőbe, igen… Szabolcs rendezőként üdvözöl, nevezési lapokat és itinereket írunk – közben András barátom érkezik: elsőként az ötvenesek közül. Hajrá, sok sikert a maradék távhoz! - és neki is vágunk a falu főutcájának. Rohanni nem kell, de tempózni igen – legalábbis az első ellenőrzőpontig. Az ugyanis „emberes”, aki majd szeretne zárni – fél négykor, legkésőbb. Addig más teendőnk nincs is, mint felmenni a Guglinra… Konkrétan az 589 méter magasan található Szt. Vid-kápolnához. Ez nem kis szintkülönbség ilyen rövid távon – különösen nem egy kezdőnek.

Különösebben azért én nem aggódok a kislányokért: sokat mozgó, eleven gyerekek, menni fog nekik! Vidáman hagyjuk el a falut: tojás-fa és fából faragott szobrok, a kis patak az Alkotóház előtt, sárga kankalin-mezők és persze a feliratok, jelzések… Minden érdekes, figyelemre méltó – és meg lehet beszélni, végig csivitelve.

No, ez a csevej még a kék kereszten sem csillapodik – pedig ott már kapaszkodóra fogjuk a lépteink. Sőt: igyekeznek kihasználni a terep adottságait, és még izgalmasabbá tenni útjukat. Anya persze aggódik, de aztán – látva a lányok ügyességét és kitartását – kissé nyugodtabban jön ő is.

Pompás gyökerek, formás sziklák, remek kilátás – és a lent csobogó patak. Csoda-e, hogy repülnek a percek és a méterek, száz méterek? Balos kanyar, jobbra térő kék kör: nem, most a Szent-kúthoz nem megyünk fel, folytatjuk a „Kultúrák hegye” tanösvény kék keresztjét. Fohászkodok, hátha találkozhatnánk a tegnap itt látott szalamandrával… de sajnos, ezúttal nincs ilyen szerencsénk. A torony viszont egyre közelebb látszik, és íme, itt a lépcső! Pici lányom szinte felfut (jó két kilométernyi húzós emelkedő után), és Mira is követi.

Ezúttal kilátás is fogad a kis kápolna előtt, meg maga az épület is érdekes. Akárcsak mögötte a kidőlt fák, a jelzésváltás, a kis halmok… Hamar itt az esőház, pontőr azonban sehol. Szabolcsot hívom, és kiderül: idén a parkolóban kell keresni a személyzetet, nem itt. Még megnézzük az OKT-emléket, megmászunk két halmot, és felfedezzük a kis sárga sátrat. Kedves pontőr hölgy fogad, lányoknak cukor és édesség, de egy-egy szőlőcukrot mi is elfogadunk Jutkával. És kiérkezünk az aszfaltra, folytatjuk a piros kör jelzést.

Nem sokat ereszkedünk a betonon, de abba persze bele is lehet futni – hát miért ne? Az idő friss, de nem hideg – mindenki kipirul kicsit. Elhagyjuk a Gyertyán-kutat, megnézzük a kis esőházat, de a forráshoz most nem megyünk fel.

Mellőzzük az útmenti nagy sziklát, a kilátás itt is remek. A völgyben lent még hófoltok is akadnak, itt viszont már száraz az út.

Az erdőbe betérve ez már nem igaz: gépnyomok, farakások – sár. Sóhajtok, hát megint? Itt is?! Nem volt elég tegnap? Szerencsére ez annak csak töredéke, és nagyjából jól járható. Aztán éles balos kanyar, ugyanott jobbos letérővel is – és elbámészkodok, jobbra megyek. Azaz: eltévedünk.

Talán száz méternyi sincs a letérésünk, de nagyon röstellem, persze. Nem az úton megyünk vissza, hanem a fák között, ami persze a lányok számára igazi vadregényes megoldás! Hullámzó terep, állatok nyomai, kis virágok… és újra az úton vagyunk.

Gyönyörű fenyves, sötét, rejtelmes úttal – de a völgyben (sajnos) itt is sok a farakás. A Jávor-kút nem része a túránknak, mi is csak mellőzzük – úgyis mindjárt a Borha-forráshoz érkezünk.

Ez az érkezés komoly szintvesztéssel is jár, amit szintén meg lehet futni… Lent hatalmas kidőlt bükkök, izgalmas átmászással és nagy nevetésekkel.

A Borha-forrás környéke egy lenyűgöző völgy – nem győzök fotózni. Vizet sajnos ezúttal sem találok benne, pedig hát csapadék és hóolvadás volt mostanában bőven…

A lányok így is nagyon élvezik a helyet: hatalmas fák és emelkedők, esőház és asztalok, tűzrakó hely mind-mind található a forrás körül.

Falatozunk egyet, jobb híján hozott innivalóval… Aztán nekiindulunk, megint kiváló futóterepen, és máris a szerpentinen találjuk magunkat. Itt a következő EP, kóddal: felírjuk és mehetünk is. Piros kereszt, majd piros sáv – és szalagozás váltják egymást. Ez utóbbi már a faluba vezet be, hosszú lejtővel, füves-bokros szakaszokkal. Holnap itt tájfutó verseny lesz, aminek részletei szintén nagyon tetszenek a lányoknak.

Aprócska utcák, ide-oda kanyargás, és máris kint találjuk magunkat Velem főutcáján. Naná, hogy a célig még egy végtében futni kell! Pontosan hét kilométert mérek, kellemes két és fél óra alatt, amibe ennyi minden belefért. Öröm a befutó, az emléklapok és a kitűző is – Mirának különösen: első díjazásai! Szerintem nem az utolsó: tetszett neki, és remek párost alkottak – szívesen hívjuk máskor is. Nekem még két kitűzőt ad át Szabolcs: a tegnapi ötveneseket (öcsémmel), emléklapokkal. Fontos kilométerek és pontok – többek között a „Vas Megye Teljesítménytúrázója” mozgalomba is. És lám, még Áronnal is találkozok! Kitartást kívánok neki a maradék pár kilométerhez, (kibővült) kis családomat meg kocsiba pakolom, hogy a jól megérdemelt kávé-üdítő-süti következhessen.

Í2 50 TT - ahogy én láttam...

Írott-kő kétszer: más-más úton, nehézséggel és körülmények között. Írott-kő, a Dunántúl (és Burgenland) legmagasabb csúcsa; egyszerre két Kéktúra kiindulópontja. Írott-kő kétszer, pár óra leforgása alatt, Nagyhéten, hóban és esőben. Igen!

Midőn e sorokat írni kezdem, az Ͳ teljesítménytúra résztvevői nagyjából elkezdték taposni azt a sarat, amit tegnapi teljesítésünk során ott hagytunk számukra. Ma ugyanis Nagypéntek van, amikor – hívő reformátusként – templomban a helyem, ami viszont kizárja a részvételt.

Zoli öcsémmel (aki hasonló megfontolások alapján döntött) egy nappal korábban, csütörtökön jártuk le az ötvenes távot: ezúton is köszönet a rendezőknek, akik ezt lehetővé tették! Természetesen minden méterét autentikus módon, az eredeti kiírás szerint tettük meg. Egyetlen kivétel az időpont: nem sokkal hat után zárjuk a kocsit Lukácsháza „hegyén”), a Csömötei kilátónál, és indulunk is.

Fejlámpa már nem kell, de nagyon világos sincs. Igaz, később se lesz: tudjuk, hogy egész napos eső vár ránk. Szerencsésebb esetben csak fél: a kedvenc meteorológusaim tizenegyre várják az égi áldást. Most kicsit szemerkél, de elhanyagolható: le is vesszük hamarosan a poncsót, sőt: a pulóver se kell. Holdfény Liget, jobbos és emelkedő, az út kiváló. Aztán letérünk a sárga sávról – és a kavicsról is. Csúnya világ jön: gépek által kijárt földutak, erdők között, majd mezők szélén. Ragad és csúszik, süpped és tapad. Kék kereszt csak imitt-amott; nagyon szerény. Van szalagozás is, de gyakran előkerül a Locus is. Főleg a patakmedernél! Itt tavaly eltévedtünk – most nincs gond, de tényleg ügyelni kell.

Továbbra is erdészeti gépek nyomai; evickélünk és óvatoskodunk. És gyakran szóba kerül a holnapi nap: ha erre még sok-sok eső ráesik, még szigorúbb lesz, biztosan. Újabb patak-átkelés, nagyon figyelni kell, megússzuk szárazon… Sár az emelkedőn, sár a lejtőn, a mezők szélén – végig a jelzetlen szakaszon. Aztán rátérünk a DDK-ra, és jelentősen javul a helyzet. Több az erdei ösvény, kevesebb a puha, átázott földút.

Azért még Bozsok előtt is megdolgoztat: inkább a gyalogút melletti vetés szélét választjuk. És beérkezünk a faluba – persze, megállnunk nincs miért a Tűzoltóságnál: tea és nápolyi majd holnap lesz itt. Helyette nagy kedvencünk, a Kerekes cukrászda vesz ki a ritmusból, pár méterrel később. Igaz, ez aztán rendesen: forró kávé és friss péksüti – most kivételesen megengedjük magunknak ezt a dőzsölést és időveszteséget.

…Azért csak óvatosan, tesó! Ezt fel kell ám vinni mindjárt az Írott-kőre… Neki is vágunk, kijutunk a Kőmosó-forrásnál a faluból, és jöhet a több tucatnyi alkalommal bejárt Bozsok-Írott-kő szakasz. Nem tudok ennél jobb, szigorúbb edzőpályát a környéken: hét kilométer, hétszázhúsz méter (amiben kb. 1,5 km lejtő is van). Az út megfelelő, sőt, hatalmas javulás az előzőek után. Az Óriások lépcsőjénél koros, de szép tempóban haladó túrázót köszöntünk, a pataknál pedig egy jó ismerősömet érjük utol: bizony, lassan már ő is „hetvenkedik”. De itt van, derűsen és remek egészségben – jó látni! Elköszönünk tőle – és a DDK-tól: a határmenti zöld következik (Vasfüggöny turistaút).

Ez bizony szigorú rész, megdolgoztat rendesen – igaz, fogy a szint is szépen. A fehér, apró határkövek mentén, mindvégig pontosan az osztrák határon, több helyütt szép kilátással haladunk előre, de itt már nagyon figyelünk, várjuk a Gyilkos sziklát. Ez ugyanis a 2. EP, ahol matrica fogadja majd holnap a társakat. Ezt most mi tesszük ki: ez is része volt a rendezővel kötött megállapodásnak. Jó érzés, hogy valamivel meghálálhatjuk a lehetőséget, így hát gondosan kötözzük ki egy fára, amit megfelelőnek ítélünk a célra.

Jó is egy kis szusszanás! Mehetünk tovább, és a csúcsra jutunk: esőház, majd a kilátó fogad. Fotózunk, fel is szaladunk: a második érintésnél szinte biztosan esni fog már – használjuk ki, amit lehet!

És forduló, jöhet az OKT – hiszen az is innen indul, akárcsak az iménti kék. Nagyjából harmad-távnál tartunk, kellemes kis ereszkedés vár ránk a következő kilométereken. Aztán kiderül, hogy mekkorát tévedtünk: a máskor köves, szilárd út most saras, csúszós – és hosszú szakaszon havas is. Hm… hát így azért más: lassabb, óvatosabb, nehezebb.

A Hörmann-forrás kedves látványa és remek vize felüdít; kulacsot is töltünk. Kék háromszögre térünk, gerincút jön: végig a Kendigek vonalán, a hegység jellegzetes tetőjén. Az utak egészen jók, de itt megérkezik az eső. Órára pillantok, hitetlenkedve: egy perc múlva tizenegy! Na, ezt eltalálták, dünnyög öcsém, miközben ő is bújik bele a poncsóba. Így érkezünk a Nagy-Kendig tetejére, ahol ismét önellenőrző pontot hagyunk. Ez is készen van, ereszkedünk, majd emelkedünk, és a Kopasz-Kendiget is magunk mögött hagyjuk.

Vöröskereszt, csúnya sárral és rengeteg farönkkel: gyanítjuk az összefüggést a dolgok között… Az Irány-hegy és az Óház felé azonban az OKT jó minőségű, szépen haladunk. A kilátónál azonban megbánjuk, hogy felmentünk (pedig ez ritka): a pompás panorámának még töredékét sem élvezhetjük az esőfüggönyön keresztül. Nettó idő- és energiaveszteség tehát, bosszankodunk.

Előkerül az esti hatos programunk gondolata, ami előtt nem ártana majd tisztálkodni, enni is… Húzzunk bele! Megtennénk, ha a Hétforráshoz vezető meredek ereszkedés nem lenne ilyen sáros, veszélyes. De az. Evickélünk tehát, óvatoskodunk, csúszkálunk. Továbbra is esés nélkül haladunk, és végre a forrás völgyében járunk.

A víz friss, a környék gyönyörű, de innen ugye csak emelkedni lehet… Most pláne: kedvesen idáig hoz le a túra útvonala, és fordulhatunk is vissza – igen, jöhet az Írott-kő, másodszor. Hajrá, rátérünk a zöldre, irányba vesszük a Zeiger-nyerget. Ebből az irányból jóval kisebb kihívás, mint szemből: még falatozni is lehet közben. Így érkezünk a Szikla-forrás völgyébe: a Kőszegi-hegység egyik leggyönyörűbb része szerintem.

Friss víz ismét, pár fotó, és emelkedünk ki a mélységből. Itt egy-két éve jó pár szép bükköt kivágtak, máig hiányoznak a szememnek. Kicsit arrébb viszont ennél is csúnyább látvány fogad: nagyon sok kivágott fa, hozzá a szétroncsolt, összejárt út, rengeteg fatörmelékkel. Nagyon szomorúak vagyunk: ez a szakasz eddig nagyjából megúszta a kitermelést.

Ennél is van rosszabb: a betonút közelében még sarasabb, még járhatatlanabb. Átevickélünk, lassan és morogva. Lássuk: 28 km, igen szerény 4,5-ös átlaggal. Öcsém beparázik: nem érkezünk haza! Na jó, akkor innentől utánégető és turbó üzemmód! Tempót váltunk, fittyet hányva az emelkedőnek, és megtoljuk. Megjön az OKT, majd a Stájerházak is – ezek után újra farakások, és a hozzá tartozó sár. Itt még a betonutat is teljesen szétvágták, nézd! Ezt vajon hogyan, mikor hozzák rendbe? Kivágott fák, még a jelzettek is, persze… rutinból megyünk. Itt a Hörmann-forrás, másodszor, némi hó és gyors vízvétel.

Tovább az OKT-n, egészen a kezdőpontig – az imént már jártunk itt, csak fordított irányban. Tudjuk tehát, mi vár ránk, és hát igen, az is fogad. Vagy talán még egy fokkal rosszabb: azóta még esőt is kapott, órákon át, és még ez is érezhető. Nagyon megtoljuk a végét, úgy érzem, feljöttem bele a felhőbe, a páratartalom alighanem 100%-os. Ehhez mérten látszik – vagyis nem látszik – a kilátó; alig tudok egy „bizonyító erejű” felvételt készíteni róla. Az mindenesetre szépen lejön a képen, hogy nem egy időpontban készült az előzővel… Megvan a második érintés is; kétharmad táv!

A pompás fenyves megborzongat, mint mindig – bár alig látok benne, olyan sötét. Futok lefelé, mint oly sokszor, az utat úgy ismerem, mint a tenyeremet. Csakugyan?! Ekkor jön a teljes mélypont, a tökéletes döbbenet. Totális erdőtarolás! Teljes erdőket tüntettek el január óta – akkor jártam itt, és akkor még megvolt... És „természetesen” hatalmas sár, brutális keréknyomok, sok-sok fatörmelék mindenfelé. Szinte holdbéli táj – a gyönyörű, sötét, méltóságteli erdők helyén. Amit én már ebben az életben aligha látok itt újra. Meg a többi kiirtott tarvágás helyén se.

...Kék kereszt a vadetető után, és nagyon csúnya sár. Futunk, cuppog és fröccsen, már minden mindegy-alapon. Hullámzik, megdolgoztat, de aztán csak-csak kijutunk a Hörmannhoz. Harmadszor, igen. Talán Hörmann³ is lehetne a túra neve, nemde? Át a parkolón, aztán be a rengetegbe. Fenyves, megint… annyira imádom ezt a szakaszt is. És hát Istenem, fogynak! Fogynak a pazar, gyönyörű részek. Félteni kell vajon, ezt is itt, például? Máshol is? Mindent kivágnak egyszer?... Zúgunk lefelé, és zúgnak a gondolataim is, annyira mélyen érintett ez a dolog. Szerencsére a terep jó, hiába szakad az eső, ömlik alá a talpaim alatt a hosszú lejtőn, nem okoz gondot.

Aszfaltút és parkoló, aztán az OKT-emlék és az esőház: ez is EP lesz, betérünk hát egy kanyar erejéig. Aztán a Szt. Vid-kápolna, ami alig látszik: itt is szinte felhőben járunk. Kilátás nulla, gyerünk, le a lépcsőn. Ide nézz! – szólít öcsém. Uhhh, nem hiszek a szememnek! Röstellem, de első alkalom, hogy foltos szalamandrát láthatok és fotózhatok. Nagyon gyönyörű példány, láthatólag jobban élvezi az esőt, mint mi.

Nem könnyű, de ott hagyjuk, és rohanás le, tovább, gyökerek között a mélyúton. Csoda-e, ha máris feltűnik Velem? Gyűrjük az aszfaltot is rendesen, de azért Kati nénihez betérünk – EP is (lenne) a Pittyes kocsma, meg azért egy kóla is jól esik. Aztán tűzés le, a kertek alá, jöhet újra a terep.

Kankalin, szinte kaszálni lehetne helyenként. Kiskertek, gyümölcsösök a sárga körút-jelzésen, amihez Kőszegszerdahelytől megérkezik a piros is. Kutya nincs, a virág rengeteg továbbra is. Vizenyős rét, és itt az Irtás-hegy is. Az emelkedője ravasz, hogy azt ne mondjam, komisz – de erre számítottam. Na jó, a sárra is, az előzmények után. Csak nem ennyire, nem ilyenre. Valami holdjáró ment itt fel, szerintem, vagy talán harckocsi. Embertelen, micsoda nyomokat hagyott a puha földön! Embertelen. Megküzdünk vele, feljutunk, a mosoly nem őszinte. Aztán elágazás, szaladnak a percek (meg mi is), nem tévedünk el, nem hibázunk ott fent sem.

Csömötei-hegy, kilátó; pici aszfalt és: beérkeztünk. Nem hogy a tavalyi 9:22 nem lett meg, de a tervezett-remélt tíz óra se. Annyira nem baj: a hatos programot így is elérjük, és a körülmények khm, hát nem voltak ideálisak. Hazafelé meg is osztom Rékával és Áronnal a tapasztalatokat: sok sikert holnapra! Volt itt ma minden; sok öröm, de bánat is. Kihívás és küzdelem tereppel, elemekkel, de legfőképpen az ember által itt hagyott nyomokkal. Nem volt könnyű, de annál nagyobb elégedettség, hogy elmondhatom: sikerült megint. Írott-kő, kétszer – egyszerre.

Iszkiri 100 TT - ahogy én láttam...

Világok határai: Vértes és Gerecse, tél és nyár, nappal és éjjel. Igen, az Iszkiri 100 teljesítménytúra végleteket is felsorakoztatott. És hogy mi lett ennek az eredménye? Egy változatos, izgalmas – és kellően nehéz, kihívásokkal teli – közösségi esemény.

Szárliget, ezúttal reggel hét. Az egy órányi csúszásnak külső oka van, akárcsak a megváltoztatott Vértes-körnek. Hatósági beavatkozás miatt módosultak az idei túra részletei. Nem is kicsit: kimarad a Zuppa-tető, Szár, a Macskabükk… Igaz, helyette ismeretlen szakaszokat is látok Gyula remek térképein és rajzain. Mindez persze csak megerősített abban, hogy ide jönnünk kell. Zoli öcsémmel tehát itt vagyunk, az előnevezős asztalnál Jani pillanatok alatt ellát papírokkal és egy szelet csokival is. Ismerősök innen is, onnan is: nem csoda, hogy csak 12 perccel hét után veselkedünk neki a lecsökkent, de így is 106 kilométeres távnak.

Aggodalmunk – egyelőre – alaptalannak bizonyul: a vetésen szépen át lehet kelni. Na de majd visszafelé!... Biztosan dagonya vár: erre indul (és jön vissza) négy táv is. Át az egyes úton, majd Csákányospuszta mellett – most még. A hatalmas jellegfa gyönyörű a pompás napsütésben; itt érkezünk majd vissza. Most folytatjuk a betonos utat, jobbról a Mária-szakadékot mellőzzük, és lepillantunk a havas oldalaira: vajon milyen út vár odalent, visszafelé? Ahogy a szerény aszalt elfogy, kiderül, hogy itt bizony eléggé saras. Eléggé, de nem durván: kerülgetünk, óvatoskodunk, de szépen haladunk is: máris András és Gyula fogad az első ellenőrzőponton. Balos letérés, sár, de gyors menet; Verával emlegetjük a Lepkét.

És friss, majdhogynem hideg idő! Meg szép erdők, Körtvélyespuszta apróka kápolnája, házak és letérés – felfelé. Jeges és havas! Majdhogynem csúszásgátlóért kiált: nesze neked március vége... Megoldjuk, haladunk tovább, leheletünk ködében, nevetünk rajta. Kellemes hullámzás, néha sárral, de gond nélkül. Kapbereknél jelzés-váltások, a Határ-hegynél EP, kóddal. Az Új-osztásnál betonútra térünk, hamarosan újabb EP, a nagyon szép Mátyás-kúti pihenőhelynél.

Meredek emelkedő: igen, ez már az OKT. Kellemes itt menni, futók előzgetnek közben, de jól megférünk egymás mellett. A Szarvas-kúti pihenőnél megint kód, de megint nem pontosan a térképen jelölt helyen. Ravasz! - mosolyog öcsém.

Rockenbauer fája, majd újra megkapjuk a zöld sávot is – az visz ki a Vitány-vár alatti esőházhoz, ahol egy napocskát kapunk az itinerre. És zöld, vissza is: a kis kitérőn Feriékkel kezezünk, majd mi is visszafordulunk. Ugyanez a játék jön újra, most már tényleg Vitány-várnál. Röstellem, de először járok itt. Annál nagyobb öröm, persze: a gyönyörű kék ég pedig pompás segítség a fotózáshoz.

Hú, de gyorsan visszaérkeztünk Andráshoz! Gyula már előre ment, mi meg követjük a szakadékba. De tényleg. Csak előbb megmásszuk a Körtvélyesi-kilátó emelkedőjét: igen, a panoráma idén is része maradt a túrának, szerencsére. Na, itt aztán van sár rendesen! Mindenki oldalaz, szélez, vagy akár erdőbe bújik. Mi is. Aztán persze csak-csak felérkezünk, felszaladunk a háromszög alapú kilátóba, körbefuttatjuk a tekintetünk. Beleborzongok kicsit: amerre a szem ellát… nos, igen, azt ma mind végig fogom járni. Gyalog, oda és vissza is. Mi tagadás, meglehetősen büszke érzés!

Lefelé okosabban választunk utat (azaz: öcsémre hallgatok), és szinte futunk. Gyula most már hajlandó igazolni itt-létünket. Invitálom a Kubát Hugó-túránkra, egy kis szerepcserére: tesz is egy bizonytalan ígéretet. Aztán elköszönünk, és lebocsát minket a szakadékba, ami Mária nevét viseli.

Vadregény, sokadszorra is. Most így havasan új arcát fedezhetem fel, és most is tetszik. Na jó, a tükör-jégre taposott részek kevésbé, de az óvatosság meghozza gyümölcsét. Később már futható is – így jutunk ki a végére. A gazdasági épületeknél komoly tömeg jön szembe (talán OKT-teljesítők), és semmi gondunk nincs most sem a kutyákkal. És bezárul a kör – legalábbis a vértesi: újra itt a Birkacsárda (javítják a tetőt!), a műút – és bizony gyorsan itt van újra Szárliget is. A mező ugyanis inkább jobb lett, mint rosszabb a sok-sok talp alatt; meglepetés!

A Közösségi házban felhasználjuk az egyik kupont, és valami mennyei szendvicset kapunk: benne friss rántott hús, saláta… Egy kólával még ráerősítünk, közben pár szó Sanyival, kiváló tea a kulacsba – és indulhatunk is. Jöhet továbbra is az OKT, jöhet a Gerecse! Jön is, de előbb a Hajagos és az M1-es fogad. A sztráda egyszerűbb eset, az alatt át lehet bújni – előbb azonban komoly hegymászásra (és ereszkedésre) van szükség. És ugyanez lesz majd valamikor az éjszakában is – csak fordítva. Aha, megkezdődött ez a – tavalyról már megismert – játék. Minden mostani emelkedő akkor lejtő lesz – a lejtők meg persze emelkedők.

Nagyegyháza meg irdatlan hosszú, ami csak annyiban lesz más éjszaka, hogy akkor még hosszabb lesz. De hol van az még! Jobb és könnyebb a közelebbi célpontokra fókuszálni. Megkönnyíti dolgunkat, hogy nem egy, csak fél évre kell visszaemlékezni: a novemberi Iszinik 100 TT is errefelé vezetett. Nincs is gond, és az ösvények is jók. Itt még.

Aztán emelkedők jönnek, az ösvények már kevésbé ideálisak – de jók. Mígnem a fehér kavicsos útról le kell térni… Hát ez dagonya, nincs mit szépíteni. Gyuri és Gábor párosát érjük be, együtt küzdünk innen az elemekkel Somlyóvárig. A komisz szakasz – szerencsére – nem túl hosszú, de időben bizony visszavet. Fázni viszont nem kell, sőt! – nekem bizony egy póló is elég.

Igazán öröm megpillantani a kis házikót! Szúróbélyegző, és megyünk is, vár még egy kis emelkedő. Aztán persze sok-sok lejtő, aszfalt és – Tornyópuszta. Naná, hogy itt van Hotdogman! Megkésett, de kellemesen meleg ebéd, forró teával – egy adag jöhet a kulacsba is. Egy kis aszfalt, ahol autó közeledik – benne Viki-Balázs párosa. Üdvözölnek, és: meleg levest, teát ígérnek éjszakára! Jók az ilyen motivációk, na…

Könnyebben vesszük a következő hullámzó terepet, pedig hajjaj, ez nem lesz sétamenet visszafelé, tudjuk már jól. A Bodzás-rét kiváló, a majdnem-érintett sztráda zaja kevésbé… Szerencsére elkanyarodunk tőle, még mindig kék, jöhet Koldusszállás!

Bájos és hívogató, akármikor járok itt; szeretem a környékét, látványát, hangulatát. Az útvillánál aztán elköszönünk kéktől, Isziniktől: innentől sárga sáv Tatáig, és vissza… egészen eddig vissza. Kanyarog a szerpentin; hej, de jól ismerjük már! A volt kisréti tisztás, pad és jellegfa… szinte elsuhanunk mellettük. Arany-lyuk: egy kis ereszkedés és emelkedő. Ez utóbbi komiszan sáros, csúszós; figyelni kell. Na tesó, itt sem leszünk visszafelé boldogok! Aztán újra a fehér kavicsos út: Kappan-bükk, ennél feljebb ma már nem megyünk.

Lejtő jön (fentiekből következően), egészen a Körtemplom romjáig. Jani mosolyog és pecsétel, meg ugyanezeket ígéri visszafelé is. Közben már a harmadik szembejövő: igen, már a gyors futókat buzdíthatjuk, köztük Robi és Balázs is felbukkan.

Mi ereszkedünk továbbra is, a Kálvária stációi mentén, és eszembe jut: pár nap múlva már Nagyhét, igen. És itt a szakadék! Vadregényes, mint mindig, sőt! A lekvár, akarom mondani, kissé puha szerkezetű talaj még inkább izgalmassá teszi. Ezt is jól eltároljuk a rövid távú memóriánkba…

Baj, szőlők, panoráma – és „felhőbe hanyatló”, lenyugvó nap. Kissé hűvösebb az idő, felveszem a dzsekit – de csak a lejtő végén: addig azért kocogunk is egyet.

A templom után irány egyenesen Tata: Est mozi – első érintés. A zsákot ledobjuk megőrzésre, itiner a zsebbe, fejlámpa felvétele – és jöhet az Öreg-tó. Negyedszer járom körbe, ezúttal a legsötétebb (az egy órás rajt-késés miatt). Szerencsére a vár még jól látható, de aztán már csak a lámpafény meg a kivilágított épületek kivehetők.

Az alsó szakaszt teljesen beburkolja a sötét, a visszatérés így egyre kellemesebb. Közben persze kétszer is szúróbélyegző, igazolásul. És Est mozi, másodszor is, sajtos pereccel és kólázással, és nem, nem is gondolunk másra, csak a folytatásra. Nem hallom a Kísértő hangját, nem érdekel, hogy itt 65-ös kitűző és oklevél kapható… Folytatjuk, egyértelmű.

Vissza! Ennyire egyszerű a képlet. Szárliget, harmadszor – 35 kilométerrel odébb. Át a Gerecsén, méterre ugyanott, amit már végigjártunk az előző órákban. Ehhez elsősorban lábak és izmok kellenek – de legalább ennyire fej és kitartás, elhatározás is. Egy pékséget még meglátogatunk, és hamarosan elhagyjuk Tatát, majd Bajt is: jöhet a szakadék. Zoli megy most elöl, követem lépteit, várom a dagonyát, fent. Emelkedünk, régóta felfelé szuszogunk, kidőlt fák, sziklák, mikor jön a lekvár? Te, szerintem fent vagyunk! Á, nem létezik, még nem hagytuk el a saras részt. Aztán kiderül, hogy: de. Észrevétlenül! Mi történt? Megszikkadt, letapostuk, kiszárítottuk? Vagy ez a kis szél?... Rejtély, de nagyságrendeket javult, ez tény. A későbbi szakasz is! És már itt is Jani, Gyula, pattog a tűz: Körtemplom, sziasztok, jó utat visszafelé is!

Még mindig érkeznek szemből túratársak, de többnyire 65-ösök, akiknek Tatán vége. Nekünk is már csak harminc van hátra… Ketten az éjszakában, egy-egy bagoly huhogása vagy madarak pittyegése mellett, félhold árnyékában, sziporkázó csillagok alatt. De jó is így együtt – nem irigylem soha a magányos harcosokat. Még egy utolsó megnyugtató telefon haza, és fogyasztjuk tovább a kilométereket. Két hét múlva választások: el is politizálgatunk egyet. Csoda-e, ha észrevétlenül itt az Arany-lyuk? Nekem bizony az! Hát itt is micsoda sár volt pár órája?! Mindent felszárítottunk, letapostunk, kisimítottunk? Hihetetlen.

Nagyon gyorsan eljön Koldusszállás, majd elhagyjuk hunyorgó fényeit; OKT újra. A Váli-víz környéki remek úton aztán már nem is csodálkozunk. Dübörög az autópálya, dacára az éjszakának, de aztán elmarad ez is. A Bodzás-rét utáni cikkcakk megdolgoztat, igen – de valahogyan ezt is igen gyorsan abszolváljuk, és ugyanilyen gyorsan Tornyópusztán vagyunk. Nem csalódunk: Viki és Balázs nagy vendégszeretettel, sőt, meglepetésekkel is fogad. A forró teához többféle ropogtatni való, sőt: mennyei házi süti is választható! Alaposan (testileg-lelkileg) feltöltekezve vágunk neki a hátralévő szakasznak.

Aszfalt, emelkedővel: soha sem lesz vége? De. Letérés és emelkedők jönnek, és Somlyóvár: utolsó ön-ellenőrzés. Ereszkedés, és… lássuk a dagonyát! Ez tényleg lehetetlen, hogy ne legyen ott! Ezúttal nem tévedünk – ez tényleg ott van. Szolidabb, visszafogottabb, járhatóbb. De ott van. Megkönnyebbülés a köves út, a kissé későbbi avaros, erdei ösvény még inkább. Aztán egy apró túlfutás, de éppen utolér bennünket egy pár fejlámpa: „jobbra, le!”. Dani hangját ismerem fel, köszi a segítséget!

Vadetető, aztán mező széle, derékszögek és gödrös út. Fogy, nagyon fogy. De a hőfok is csökken, egyre többször jég roppan lábam alatt. Nagyegyháza: igen, végtelen hosszú, de tényleg. Átbújunk megint a sztráda alatt, jöhet az utolsó emelkedő! Megvan, ezt nem taposták le, meredek és izzasztó, így százon túl pláne. Mert itt már túl vagyunk azon is, sőt, közben már óráink is átálltak a nyári időszámításra. Igaz, itt megint havas oldalakat mellőzünk, de mit számít ez? Főleg amikor már az utcai lámpák is szemmagasság alá kerülnek…

Amikor kivilágított aszfalt jön, befagyott szélvédők és vakkanó kutyák. A legutolsó emelkedő: a vasút feletti gyalogos átkelő, és igen, ez is megvan! Beérkezünk, tapsot kapunk, meg mosolyt és kézfogást. Míves jelvény, eltérő színű – akárcsak az oklevél. Öcsém Legóból készült IXI Maxi kupája és Sanyi gratulációja… Hát sikerült, megvan! Húsz-huszonhárom alatt; öröm, elégedettség, és: éhes is vagyok. Vagy csak a gulyás illata miatt? De tény, hogy jól esik – Gyuriékkal, akik szintén befutnak közben. Hát immár idén is százasok lettünk, egy remek túrán, aminek évek óta fix helye van a naptáramban. Ugye, jövőre is ez a Vértes-kör lesz?...