Téli Tihany 20 TT - ahogy én láttam...

Ennyire kis helyen ennyire sok lenyűgöző panorámával találkozni szinte lehetetlen másutt. Tihany az egyik ékes bizonyíték arra, hogy a Balaton és a Balaton-felvidék igenis négy évszakos látványosság.

Tavalyelőtt még fordított irányban, kicsit más útvonalon vezetett ez a túra, tavaly hatalmas érdeklődés – és komoly tömeg – jellemezte. Nem véletlenül: a pompás kilátások mellé magas színvonalú rendezés és ellátás is társult. No és kihívás is: mind a három táv rövid ugyan, de a szintkülönbségek nem kicsik: komolyan megdolgoztatják a vállalkozó kedvűeket. Akik idén is szép számban voltunk, de sohasem nyomasztóan sokan. A helyzetet a rendezvénysátor is segítette: nekem tetszett az ötlet – és még jobban a gyors rajtolás.

Kissé borongós, de nem hideg időben, a felsejlő nap ígéretében indultunk útnak két öcsémmel. Mindjárt egy kis nassolással: úgy véltük, a rajtban kapott Túró Rudit nem érdemes sokáig nyomorgatni és melegíteni… Ezzel az energiával rögtön neki is vágunk az első emelkedőnek: a kevés aszfaltot elhagyva az Akasztó-dombot vesszük célba. Jeges, csúszós úton megyünk fel; óvatosan, figyeljetek! De már rögtön itt, az első ellenőrzőpontnál egy nagyszerű kilátás hálálja meg a feljutást: a nemrég felkelt nap fényében és a félsziget keleti oldaláról feltáruló képben gyönyörködhetünk.

Kanyargós, szűk ösvények, melyek helyenként jegesek itt is. A sár nem vészes, az elmúlt hét olvadása után rosszabbra számítottam. Haladni jól lehet, nincsenek „vonatok”, a lassabbak pedig igen udvariasok. Helyenként tehát bele is kocogunk, de azért a talajra igen figyelni kell. Egészen kevés aszfalt jön, aztán ösvények újra. Gerincen megyünk, majd füves lejtő; megint futható. Jobbra pompás rálátás Tihany házaira, érdemes érte meglassítani.

Kanyargós szakasz következik, és igen hamar a következő EP, az Átjáró-barlang. Edinát köszönthetem: váltunk pár szót a következő túrájukról, közben pecsét is kerül az itinerekre. És máris előttünk ragyog az Aranyház: merthogy közben a nap is kisütött. Érdemes tenni egy egészen kis kitérőt: nem csak a hatalmas gejzírkúp roppant tömbje, de az onnan nyíló újabb kilátás miatt is.

Kacskaringós útvonalon megyünk tovább, a mögöttünk érkezők majdhogynem mellettünk láthatók és hallhatók. Újabb jeges rész, és felvetem a tesóknak: ha már elhoztuk, talán használhatnánk is a csúszásgátlókat! Előkerülnek az apró, de annál hasznosabb eszközök, és azokkal „felfegyverkezve” jelentősen megnő a sebességünk. A túratársak az út két szélén egyensúlyoznak, evickélnek – mi középen a csillogó jégen futunk: remek érzés! Segít a puhább részeken is, de ott összegyűjti a földet, sarat – így hát egy idő után levesszük őket. Ez persze majd csak a nyugati oldalon történik, ahol az előző napokban komolyabb száradás volt, és az ösvények egészen jól járhatók.

Addig azonban még keresztüljutunk a Gejzírmezőn, aztán a Hálóeresztő környékén lefelé vesszük az irányt. Égtáj és szint tekintetében egyaránt: a sárga és zöld sáv levisz a félsziget déli csücskébe, a Club Tihany felé. Itt mellőzzük az Újlaki templomrom megmaradt falrészletét, majd aszfaltos szakaszra érkezünk. A vitorlások kikötője most csendes, aztán hamar a Horgásztanyák következnek – és újabb ellenőrző (és ellátó) pont. Forró teát szürcsölünk és hozzá jóféle sajtos tallért ropogtatunk.

Eközben a pár méterre lévő Balaton vizében – vagyis inkább jégpáncéljában – gyönyörködünk. És indulunk is tovább: tudjuk, hogy újra vissza kell jutnunk az előbb elhagyott magasságba, a gerincre. Ami itt hullámzóbb, mint a Balaton… főleg most. A kaptató meg is dolgoztat, de a Szarkádi-erdő még télen is szép. Hát még a fenti kilátás: nyugat felé sokszor eltéved a tekintet, mert vonzza a befagyott tó látványa.

A sárga sáv visz megint, ami együtt halad a zöld „T”-betűvel: a Lóczy Lajos tanösvény is kiválóan jelzett, könnyű követni. Elhagyjuk az Erdei iskola épületét, majd a Gurbicza-tető következik. Gejzír-tömbök és kúpok többfelé, majd egy gejzír-forrásbarlang fogad: ez utóbbit a hagyomány Sobri jóska betyár nevéhez köti. A folyamatosan hullámzó turistaút felvisz a Csúcs-hegy tetejére, majd a Nyereg-hegyre jutunk át – mindeközben a tó szintje meredeken, mélyen alattunk látható, befagyott nádasok partján. A nap ragyogóan süt, fényében tobzódnak a kék színek, mindenféle árnyalatban. Pompás gejzírkúpok és sziklák között jutunk tovább, kiváló túrázó időben.

Jobbról egyre többször bukkan fel a következő úti cél: a három hónapja átadott, az Apáti-hegy tetején álló Őrtorony-kilátó. Az előtte lévő ellenőrző pontot én mindenképpen a felső emeletre tettem volna, bár azért remélem, hogy így sem hagyták ki túl sokan ezt a lenyűgöző kilátóhelyet. Minden irányba messze kalandozhat a tekintet, kattognak a fényképezőgépek, ámulva csodáljuk a lenyűgöző panorámát.

A túra azonban folytatódik, és most egy útvonal-változásra kell figyelnünk: nehezen járható szakasz miatt levisznek a szalagok Sajkodra. Szerencsére nem ér a dolog váratlanul: előző este már olvashattunk róla a teljesítménytúrázók fórumán. Hamar kijutunk az országút környékére: előbukkan az Apáti templomrom látványosan felújított épülete. Választunk egy finom csokit, és azt majszolva jutunk a Külső-tó partjához.
Rosszabb utakra számítottam itt is, de azért a lápos-mocsaras (szigorúan védett) terület így is megdolgoztat. Az utána következő szakasz meg még ennél is jobban: a szőlők és levendulások között a föld igen ragaszkodik a cipőnkhöz, több kilós többlet-súlynak érezzük. Itt nehéz a haladás, de a kilátás kárpótol: a Belső-tó irányába, vagy visszatekintve az Apáti-hegy felé.

Az Apátsági pince a következő állomás: érdemes megtekinteni kívül-belül! Odabent a hatalmas hordók látványa és hangulata fogad (meg egy kis borkóstoló) – kint pedig a pecsét mellé újabb ellátás. Pogácsa, forró tea és forralt bor frissíti fel az érkezőket. Nem csak minket, húszasokat: itt beérkeznek hozzánk a 15 km-en indulók is.

Velük együtt vágunk neki az újabb, sokadik emelkedőnek ma: a Kis-erdő-tető és a Szélmarta sziklák következnek. Persze, itt is magával ragad a panoráma – bármerre is tekintek. Pecsételés után remek futós szakasz jön, de itt már kevesebb holmiban. A kimondottan tavaszias időnek engedelmeskedve sokan lazára veszik az öltözködést: látunk egy szál pólóban is túratársakat. Átszeljük az utat, és felfelé kapaszkodunk, ismét. Óvár földsáncai védték sok-sok évvel ezelőtt őseinket – most kilátópontként örülhetünk neki. Gödrös és Balatonfüred felé szerintem innen a legszebb a rálátás, de az apátsági templom felé is érdemes elnézni.

Aztán ereszkedés, és újabb elterelés: sajnos a Barátlakások környéke is annyira nehezen járható, hogy egy másik ösvényen vezetnek le bennünket a szalagok. Kimarad a Ciprián-forrás is, a tópart azonban megvigasztal: közvetlenül a jeges Balaton mellett haladunk, a látvány egészen egyedi.

Felbukkan a Hajóállomás, itt is kapunk némi ropogtatni való édességet a pecsét mellé. És megint felfelé indulunk – igaz, ma ez lesz az utolsó emelkedő. Aszfalton, kacskaringós szerpentinen haladunk, igazán szép villák és nyaralók között. A cél: az utolsó ellenőrzőpont, a Kálvária tetején. Jókedvű pontőrök fogadnak, meg is értem őket. Csodás rálátás Tihanyra és az apátságra, pompás napsütésben, ahol már a legfáradtabb túrázók is felderülnek: innen már csak lefelé kell haladni a közeli cél felé. Régi, de igen szép házak között haladunk, a nyáron megszokott szuvenír-árusok nélkül, és máris a Bencés Apátság tömbjéhez érünk. Előtte kis kitérő, újabb panoráma (és újabb fotók) kedvéért – ki nem hagynám sokadszorra sem.

A befutó tényleg futós, könnyű szakasz: laza lejtők, széles járdák, térburkolati kő. A szalagok kiválóan elvezetnek a rendezvénysátorhoz, ahol megkapjuk a díjazást. Emléklap, és egészen egyedi, remek mívű jelvény dukál idén (de választható helyette hűtőmágnes is). Gratulációk, IVV-pecsét, és indulhatunk is a suli épületébe. Csak pár méterre van, de kedves ismerősök bukkannak fel itt is, ott is; jó kicsit elbeszélgetni, együtt örülni. Határozottan elmaradtunk ugyan a tavalyi időnktől, de a terep is… és a szintidőből így is bennhagytunk majdnem két órát. A hangulat és az élmény viszont most is azt mondatja velünk: igen, nagyon érdemes volt eljönni! Aztán öltöző és tusolás, Zoli öcsém bevállal egy adag mákos tésztát, mi Lacival viszont csak egy forró teát iszunk, és közben a füredi Hatlépcsős felülmúlhatatlan velős pirítósára gondolunk.

Füredi ősz 20 TT - ahogy én láttam...

A Balaton (és a Balaton-felvidék) minden évszakban pompás élmény; érdemes idelátogatni. Ez az alap-mottója a rendező egyesületnek, akik télen és tavasszal is szerveznek remek túrákat ezen a vidéken. A Balatonfüred környékén (immár harmadszor) megtartott esemény meg is hálálta a bizalmat.

Ember tervez, Isten végez – tartja a mondás. Másfél héttel a túra előtt beneveztem a húszas távra kis feleségemet is, ám sajnos ezúttal nem tudott velem jönni. Szerencsére ifjabb öcsém ráért, kedve is volt: ketten keltünk hát útra. És hát akkor már maradt a húszas… erre készültem, és tavalyról is ez a táv volt ismerős. Az iskola előtt aztán kiderült, hogy sokan mások is így döntöttek: percekig tartott parkolóhelyet találni. Ez az érzés megmaradt a rajtcsomag átvételekor is: sorok kígyóztak, és újra örültem, hogy megkönnyítettem saját életemet (is) az előnevezéssel. Az ellátásra jellemző egyébként, hogy már itt a kezünkbe nyomnak egy Túró Rudit…

Ragyogó napsütésben vágtunk neki Balatonarács utcáinak: a valamikor önálló település megőrizte bájos, egyedi hangulatát Füred részeként is. Békés, csendes házak között haladunk a piroson, aztán a református templom közelében megyünk tovább. Majd jön egy hajtűkanyar, kis fahíd, ligetes pihenő – és máris előttünk magasodik a Péter-hegy. Nem csak távolról tűnik meredeknek: 900 méteren 134 métert emelkedik utunk: ez bizony 151%! Alaposan megdolgoztat bennünket – és ahogy elnézem, a többi túratársat is. Szerencsére a terep kifogástalan: eszembe jut a nyári Kék Balaton-túra, amikor itt (ellenkező irányban) szakadó esőben, felázott ösvényeken és sziklákon robogtunk lefelé. Most ugyanezen a kéken stabilan – csak lassabban – jutunk fel; erőfeszítéseinket a gyönyörű természet jutalmazza. Ahogy a nap folyamán még sokszor előfordul majd, vörös-szőnyeg érzésünk lehet: a tájra jellemző cserszömörce levelei keltenek egészen egyedi, őszi hangulatot.

Két kedves leány vár a tetőn pecséttel, sokan szusszanják ki magukat – kilátás azonban sajnos itt nincs, csak egy magassági pont. Sebaj, lesz majd az is; mehetünk tovább, jó érzés kipipálni ez első megmérettetést! Szép őszi erdők között veszítjük a szintet, kellemes futásra ösztönöz a szolid lejtő. Letérünk a kékről, szalagozott szakasz jön, kifogástalanul jelzett, figyelni sem kell. Itt is sok társat előzünk, hosszú balos kanyar, tisztás. Futó srác megy el, váltunk pár szót, örülünk a langyos őszi időnek. Innen remekül vissza lehet tekinteni ez előző szakaszra, és egyúttal előre is: lejtő, ligetes részek, pompás kilátások. Lentebb pedig már felbukkan a következő látnivaló: a Vadaspark kerítései és útjai – ahol a második ellenőrzőpont vár.

Nem csak pecséttel: a szerény táv ellenére is bőséges az ellátás, meg a választék is. Felnőtt túrázók pálinkát és forralt bort is kapnak, afféle szív- és lélekerősítőnek. De pogácsa is jut mindenkinek, meg forró tea – mindkettő igen kellemes. Kolléganőm köszönt rám: Vasvárról is jöttek néhányan; örülök a találkozásnak. Ifjú legény segédkezik az ellátásban; buzgó gondossággal tölt, szívélyesen kínál: jó érzés még nézni is. Nem ő az egyetlen fiatal: ezen a szakaszon együtt halad mindhárom táv, és sok gyerekes családot is látunk a tízesek között. Közöttük elvegyülve folytatjuk utunkat, ami a vadkerítések között vezet, muflonok és dámvadak mellett. Kipróbáljuk az egyik magaslest, ahonnét remek a panoráma, átkelünk a kis fahídon, aztán máris a Koloska-völgyben találjuk magunkat. A hasonló nevű sziklák és forrás mellett megyünk el, pihenő és erdei tornapálya pázsitja gyönyörködtet.
 

Meg persze az őszi erdő, a sok színben pompázó fák és bokrok látványa: november van, ajándék minden ilyen gyönyörű nap. Igaz, közben a napsütés fátyolfelhők mögé szorult, de a hőmérséklet nem csökkent, és a hangulat sem romlik. Északkelet felé haladunk, balról sziklák és a zöld kereszt-jelzés: itt köszönnek el a tízesek, a Hamvas Béla emlékhelynél. Ellenőrző pont is van itt; különleges cukorkákkal lepnek meg bennünket, az egyesület nevének  (BTHE) kezdőbetűivel.

Utunk lassan balra kanyarodik, hogy aztán egy nyílegyenes szakasz vigyen a túra legnyugatibb sarkáig. Addig azonban folyamatos, egyre erősebb emelkedő vezet fel a Recsek-hegyre, ami – trükkös módon – a végére durvul be. Igaz, ez utóbbi szakasz már csak kb. 100-120 méter, de határozottan meredek; mindeközben sziklás, technikás is. Jó fújni egyet hát a tetőn, ahol stílszerűen egy Balaton-szeletet választhatunk – meg egy kis további emelkedést is, ha szeretnénk letekinteni a Noszlopy Gáspár-kilátóból. Naná, hogy szeretnénk… ha már eddig eljöttünk: nem minden nap adódik alkalom megcsodálni a Balaton-felvidéket felülről. Balra a már bejárt részek, jobbra előttünk meg a ránk váró szakasz – induljunk hát, tovább!

Kereszteződés jön, elköszönünk a zöldtől (a harmincasok mentek arrafelé tovább), és lassan fél távnál vagyunk. Lejtős szakasz, a tó felé vezet, ritkás erdők, köves utak jönnek. Aztán kellemes ösvények, majd egy hosszú fűvel borított, imitt-amott egy-egy fával tarkított rét. Szinte szavanna-érzés fog el, de az itteni pont – és a forró tea – emlékeztet, hol is vagyok: ez a Nagy-mező. Iszunk egyet, elropogtatunk pár nápolyit is, és folytatjuk utunkat. Vízmű-telepet kerülünk, aztán aszfalt jön, Füred első házait érintjük. Nézd, tesó, balra az ott a Tamás-hegy – oda még felnézünk… Elhaladunk egy hatalmas tölgy mellett: a tábla szerint 300 éves, a térképem szerint „csak” 200.

 Sárga kereszt, majd újra szalag, és becsatlakozunk megint a zöld sáv jelzésbe. Balról a Lóczy-barlang lépcsője, itt megy fel a zöld háromszög a kilátóhoz; gyönyörű szakasz. Mi azonban kerülünk egyet, füredi házakat érintve megint a balatoni kéken találjuk magunkat: az „Aranyember útja” következik. Balatonfüreden Jókai igazán közkedvelt, mint ahogy ő is nagyon szeretett ide jönni. Egykori villája ma emlékház; húsz nyarat itt töltött (és itt vetette papírra az Aranyembert is). Az ő nevét viseli itt út, park – no és kilátó is, ahová történetesen igyekszünk. Felfelé vezető utunk kiindulásánál ropogós almát kapunk a pecsét mellé, és nekiveselkedünk a föld-fa lépcsőknek. A fokok nem szokványos méretűek, figyelni kell – pedig érdemes közben előre is tekinteni a felettünk magasodó kereszt felé. Néhány éve állították helyi kezdeményezésre, és igencsak pompás helyre került: az itteni kilátás lenyűgöző a városra és a Balatonra, meg persze Tihanyra is.

 Kattognak a fényképezőgépek, hatalmas plüss-oroszlán csal mosolyt az arcokra, aztán rövid szusszanás és folytatjuk az utat. Felfelé, mai utolsó emelkedőnk, a Tamás-hegy oldalában. Közben hol balról, hol jobbról érdemes a panorámában gyönyörködni – máskor meg az előttünk pompázó cserszömörce-ligetekben. Aztán az utolsó EP, a kilátó, kötelező fotó, a félsziget és a túlpart meglehetősen párába burkolózik, de így, sejtelmesen is igen szép.

Köves-sziklás a lefelé vezető út: hamar lehoznak a szalagok a kék új vonaláról, és visznek le a régire. Technikás terep, figyelni kell, de akár futni is lehet – tehát futunk. A panoráma lenyűgöző: előbb balra a Péter-hegy és a völgy felé, majd előttünk, lent a város látványa nyűgöz le. És a hihetetlen mennyiségű cserszömörce, szinte lángol a táj, üres telek sűrű bozótosában kanyargunk, már látjuk a sulit!

Még egy kevés aszfalt, kutya póráz nélkül, de nem bánt, hát persze. És itt a hátsó bejárat, udvaron át, nézzük csak, három-huszonkettő, szuper! Sikerült a tervezett három és fél órás teljesítés, sok-sok fotóval, ellenőrző (és ellátó) ponttal, kilátással. Szép kitűző és profi emléklap, forró tea… de a mákos tészta mindkettőnknek kimarad. Ebből Hatlépcsős lesz, tesó, sejtettük is. Gratulálunk a szervezőknek, mosoly a pici babának, majd IVV-pecsét és elköszönünk: nagyon szívesen jövünk jövőre is!