Bodajk - Gaja-völgy 15 TT - ahogy én láttam...

Családi kirándulás vagy tempós teljesítménytúra? Esetleg terepfutás? A Bodajk – Gaja-völgyi városnapi esemény szemmel láthatóan bizonyította, hogy bármelyik kategóriában megállja a helyét. Kiváló útvonal-vezetés, sok-sok látnivaló kellemes nyári időben remek ellátással – érdemes volt megint eljönni!

Tavaly pici lányom szemszögéből igyekeztünk bemutatni ezt a túrát. Nagyon pazarul éreztük magunkat: biztos helye volt az idei naptárban is. Ráadásul sikerült ugyanazt a remek csókakői szállást is megcsípnünk! Így hát hat fős családi különítményünk fél kilenckor már túl is van a nevezésen, Emese – mint visszatérő vendég – máris kedves apróságokat kap Lacitól, az egyik rendezőtől. A Kubát Hugón velük együtt túráztak; jó újra találkozni! Aztán felveszünk egy-egy bibliai idézetet a templomban, és indulhat a móka!

Kálvária-járással kezdünk, a templommal szemben. Sokan vagyunk, előttünk és mögöttünk is túrázók igyekeznek felfelé. A lépcsők után sziklás rész, odafönt pedig a jutalom: a szobrok – visszatekintve pedig a pazar kilátás.

Egészen a Vértesig, hát persze! Csókakő várával, éppen szemben… alattunk meg Bodajk. Aztán jöhet az ereszkedés, ami – tekintettel Emesére – természetesen futás. És eltűnnek az utolsó házak is, megcsodáljuk a Kesellő szoborparkot, és jöhet (a piros sávon) az erdő.

Vagy még nem? Ahogy a múlt héten a Kőszegi-hegységben, úgy most itt is a korai érésű szedernek örülhetünk. Csemegézünk egyet, és csak utána veselkedünk neki a kisebb-nagyobb emelkedőknek, lejtőknek.

Amik – tavalyhoz képest némiképp módosított útvonalon – a Károlyi-kilátóhoz visznek. Már megszoktuk, nem furcsálljuk, hogy ide lefelé kell ereszkedni. A Gaja-szurdok fölött szinte lebeg; felmenni rá is egyfajta élmény.

Aztán kék kereszt, ereszkedés, pompás utakon – és máris felbukkan az Alba Regia-forrás. Különleges kialakítása, kellemesen hűs vize önmagában elég lenne az örömhöz, ám az első ellenőrző pont is itt van. Személyzete még hozzátesz az élményhez: kedves fogadtatásban és kínálásban van részünk. Ki-ki választhat sós vagy édes energiapótlást, amit a friss vízzel öblíthetünk le.

A tízesek jobbra, mi balra tartunk. Aggódásom szerencsére alaptalan volt: a tavalyi puha (helyenként sáros) szakasz most remekül járható. Akárcsak az összes többi, egész nap. Az előző délutáni felhőszakadás (ami még megállásra is késztetett az úton ide jövet) semmilyen nyomot nem hagyott itt. És az ígért eső is elkerült bennünket: feleslegesen sétáltattuk meg az esőkabátokat, szerencsére. A Halomsírokhoz is száraz lábbal érkezünk, majd az erdőből kibukkanva gyönyörködhetünk a Bakony látványában.

Újabb elágazás, 25 km balra, mi jobbra. Pont itt ér utol Zoli, aki már második körén van: futva, persze. Gyors üdvözlet, és megyünk utunkra. Emesével felidézzük – és egyúttal meg is ismételjük – az itteni tavalyi kellemes szaladást. És már hallható is a patak csobogása, felbukkan a híd: szia, Gaja! És persze itt a Pisztrángos-tó is – gyönyörű, mint mindig.

Az esőház-pihenő asztalainál pedig újabb EP, újabb ellátás. Lacival újra összefutunk: mindenes, mindenhol, mindig! Eszünk-iszunk, pihenünk egyet. Emese kis kutyának örül, majd a játszótér felé veszi az irányt. Egy bottal a homokba karcolja: „Jó a túra!”, anya pedig kávézik egyet.

Kicsit elhagyjuk a kéket, pontosabban négyzetre cseréljük a sávot. Felkaptatunk a Bársony István emlékházhoz – aztán vissza, merthogy ez egy zsákutca a túrán. Szemből is jönnek túrázók: Timi és Norbi, Józsi bácsi és lánya, a két Feri… örülünk a rövid találkozásnak. Ők persze rendes túratempón vannak, kicsit irigykedek is, és egy kis futással kompenzálok. Kódot írunk (nagyon elmés!), és forduló, vissza. Nekiveselkedünk az újabb kaptatónak; a növényzet most is magas, mint tavaly, de lábam mindig megtalálja az ösvényt.

Sikeresen feljutunk a Vaskereszthez, ami még mindig – fa. A kilátás azonban pompás, és egészen remek kis társaság gyűlik össze itt.

Megindulunk az ereszkedésnek, itt is kiváló az út, szépen fogy a táv és a szint – ezúttal lefelé, természetesen.

Máris újra a pataknál találjuk magunkat – és újra a kéken. És át a hídon… hát persze! Ahol aztán az Ádám-Éva fa maradványai fogadnak – jöhet hát a balos forduló.

A szurdok… Egyike a különlegesen szép, kivételesen emlékezetes helyeknek, amik befészkelték magukat nálam nagyon mélyre. Ami miatt eljövök újra, megint, ilyen messzire is. De ugyanezt látom az egész csapaton. És ahogy végigmegyünk, végig csodáljuk – lassan, messze egy átlagos túratempótól. Megérdemli.

A vize most nem tiszta (mégiscsak esős napok után vagyunk), de ez sem baj. Partjai, a meder szélén kapaszkodó fák, a kétoldali sziklák… A remek ösvények, a kellemes hőfok, a csobogó hang végig… Szóval, röviden: jó itt.

Később egészen hatalmas sziklák, barlangok is következnek, majd faóriások, felszíni gyökerekkel. Ez persze nem csak látnivaló: remek mászóka is! Emese ki nem hagyná idén sem, de hát miért is tenné?

Varjúvár, utolsó EP. Persze itt is ellátás, naná: Balaton-szelettel frissítünk, és még vizet is kapunk. Jól jön az energia: az utolsó – és egyben legkomolyabb – emelkedő tövében vagyunk. Nem sokáig. Emese fürge mozdulatokkal vág neki, és valahogy az az érzésem mögötte, hogy ez egészen a tetőig kitart. Nem tévedek: a pici lány mindenkit maga mögött hagy, és alaposan meg kell húzzam lépteim az övé után. Nagyjából egy-két évet saccolok magamnak, amíg nem kell odafent rám is várnia.

Ez az „odafönt” újabb kilátópont. Az úton is érdemes körültekinteni, és lepillantani a völgybe – amit az imént jártunk végig odalent. De aztán megyünk tovább, újabb kilátópontok jönnek, fotózunk sokat.

Felkészüléskor, térkép-böngészés közben figyeltem fel egy (eddig még nem felfedezett) kilátópontra, amit most megkerestem – és meg is találtam. Ó, mennyire megérte! Meseszerű panoráma nyílik innen a Bakonyra és Balinka felé! De kár, hogy eddig nem vettem észre… Egy kis rövid kék háromszög jelzi – az is inkább csak a térképen. Kijárt ösvény azonban van: tilos kihagyni, azt mondom!

Aztán elbúcsúzunk a völgytől, ereszkedés következik – innen már egésze végig. Ami a sípályánál kezdődik meg – és ahol szintén remek a kilátás. Bodajkra is, a távoli Vértesre is – ma már nem először. Zoli közben ismét előz bennünket, dacára a 25 km-nek (és a második futamának). Mi itt is fényképezünk – sokat, kényelmesen. A szintidővel igazán jól állunk, megengedhetjük magunknak a lazaságot. A lejtőt azonban így is megfutjuk pár helyen, persze csak a móka kedvéért…

Házak, OKT-pecsét, egy kis aszfalt. Kanyargó utak, járdák, majd a célegyenes. Toronyiránt, igen… és már itt a cél. Boltíves kőfalak és épületek, mosolyogva fogadó rendezők. Hát milyen jó így beérkezni! Oklevél és gratuláció, szép kitűző és kézfogás. Nagyon finom kenyéren a házi zsír és lila hagyma: minden nagyon finom. Kellemes a tea is, de aki szeretne, büfét is talál. Pici lányom lenyújt, nyüzsög és megígérteti velem: persze, eljövünk jövőre is! És a kellemes (és kedvezményes) cukrászda-kávézás után délután még egy levezető kultúra-program teszi teljessé a napot: a hosszú távosok által érintett Károlyi-kastélyt barangoljuk be.

Honvéd maraton 42 TT - ahogy én láttam...

Mi mindenre jó egy teljesítménytúra? „Csak csupán” gyönyörködés a természetben, meg mozgás, sport, kikapcsolódás? Vagy képes gyógyítani is? A Honvéd maraton 42 TT egyértelmű választ adott nekem erre is – túl azon, hogy tényleg csodaszép útvonalon vezetett végig a Visegrádi-hegységben.

Komoly munkahelyi változások értek az elmúlt napokban, amiket nehezen, majd később kimondottan rosszul éltem meg – és azon kaptam magam, hogy mélyponton vagyok. De eljött a hétvége, ott volt a lefoglalt szállás, meg a Honvéd TT, amire 2014 óta készültem, de még egyszer sem sikerült. Na, majd most! Kis családom is velem tartott a lenyűgözően szép és hangulatos kisvárosba, Szentendrére. Így hát már reggel hatkor nekiállhatok a maratoni távnak – egyedül, magamban, aminek jelen pillanatban nagyon örülök. Legszívesebben öcsémmel túrázok – de most kellett az egyedüllét, vágytam a magányra; nagyon jó volt így.

Kevés aszfalt után máris kijutok Szentendréről, kis tavacskát kerülök, ahol kimondottan hangos békamuzsika fogad. Magas szálú fűben haladok előre a kitaposott gyalogúton: természetesen perceken belül átázik a cipőm a reggeli harmatban.

A gyönyörű nyáreleji időben nem a GTX-esben jöttem, de ez cseppet sem aggaszt: amilyen gyorsan átengedi a vizet befelé, ugyanilyen hamar meg is fog száradni. Közben még elrobog mellettem egy HÉV, de aztán egy jobbos kanyarral ráfordulok az északnyugati iránynak. Hamar itt az első önellenőrző pont, a Kőlapos: egy híd betonjára festett felirat. Kék festékkel írták rá, amit mostanra már meg is szokhattam, ugyanis igencsak bőkezűen használták eddig (és így lesz ez egészen végig a túrán). Eltévedni ezen a napon szinte lehetetlen: többnyire a jelzések is kiválóak, de sok szalaggal is ráerősítenek a rendezők az említett kék festésekre.

Sárga sávon találom magam – azaz, már turistajelzésen folytatjuk. Házak, gyümölcsösök, hétvégi telkek bukkannak fel: Pomáz szélén koptatunk egy kevéske aszfaltot. Hamar letérünk róla, és az irány marad hasonló az előzőhöz. A szint azonban nem: emelkedni kezd a terep, miközben fogynak el a házikók. Aztán – kellemes hegymenet után – egy balos ráfordít a második EP tisztására.

Ez itt a Kő-hegy, a menedékházzal, és két pontőrrel. Teával kínálnak, de jól állok még folyadékkal, kihagyom. A kilátás nagyon szép – lenne, ha nem ilyen párás ködbe veszne a távoli horizont. Sajnos, azonban ez a helyzet, így folytatom az utamat, magányosan, az erdő csendjében. Csend? Szó sincs csendről… folyamatosan trilláznak a madarak, többnyire mindkét oldalon: lenyűgöző ez a harmónia. Persze, ettől még tekinthetem ezt csendnek, és azt is teszem.

Lovak vágták ki patáikkal az utat, meg a fákon is látom a jelöléseket: lovasoknak (is) ajánlott ez az ösvény. Kissé sajnálom, mert az eddig megszokott remek minőség itt emiatt kissé csorbát szenved. Hamarosan azonban újra kiválóan járható, és megint a korábbi szép erdők jönnek. Ezen kicsit el is gondolkodok, hogy ma mennyire odavagyok a fákért, erdőkért – a megszokottnál is jobban. Igazából semmi extra, semmi különleges nincs bennük, de mégis annyira tetszik. Igaz, nem régen olvastam, hogy erdőben, fák között lenni felér egyfajta terápiával. Na, lehet, hogy most nálam is ez működik…

Szép tisztás bukkan fel, gyerekzsivajjal; sütögető-bográcsozó társaság ügyködik a tűz mellett. Pár métert kell csak mennem, hogy rájöjjek: ez már a Lajos-forrás környéke, ahol a harmadik ellenőrző pont található. Barátságos ember fogad – nem is üres kézzel: a pecsét mellé ropogós zöld alma is dukál. Nagyon finom! És kiválóan oltja a szomjam, amikor elfogyasztom. Ez azonban kicsit később lesz: itt természetesen a forrás vizét kóstolom meg, és nem is csalódok benne. Kulacsot is töltök, és elbúcsúzom a sárgától: kék kereszt váltja. Igaz, nem sokáig: egy meredek oldalban a Bükkös-patak medréhez érkezek le, jelzetlen ösvényen. De nevezhetek-e egy lépten-nyomon kék pöttyökkel, nyilakkal megfestett szakaszt? Aligha. Eltévedés tehát továbbra is kizárt, a lenti völgybe érkezve pedig csoda vár.

Sűrű, sötét szurdok, hatalmas fákkal és partoldalakkal kétfelől. Alant, középen pedig a patak, ami csobogva, csörgedezve követi utamat. Hihetetlen szépség, béke és nyugalom. Emellett az a vadregényes hangulat, amit csak kevés helyen érzek ennyire. Sántít minden hasonlat, de többször a Tolvaj-árok jut eszembe a Lővérekből, meg persze a Cuha völgye a Bakonyból. Teljesítménytúrázóként ritkán teszem, amit most igen: megállok, sőt, leülök – és „csak úgy” gyönyörködök a tájban. Hagyom, hogy átjárjon, megérinthessen, és (megint csak ide jutok vissza) gyógyítson.

Balról megérkezik az OKT, majd aszfaltos utat látok, kicsivel feljebb – ott baktat egy túratárs. Hogy miért jobb neki a betonon, mint itt lent, ezen a remek ösvényen, ki nem találhatom. Nekem szinte fáj, ahogy kijutok a világosra, a falu szélére, majd le is ereszkedek oda, kanyarogva a szerpentinen. Kutyaugatás, fűrész hangja, emberek és autók. Pilisszentlászlón vagyok – először. Ha minden jól megy, jövök majd még egyszer is, hiszen a túra útvonala afféle nyolcas: önmagát metsző girbegurba vonal.

Ebben a kocsmában már jártam, idén februárban, a Fellegvár 45 TT-n. Vajon már akkor is Jánošikova Krċma volt a neve? Erre bizony nem emlékszem. Most kellemes zsíros deszkák várnak ránk, és élek is eggyel. A tervezett fröccs viszont kimarad, lévén hogy csak édes boruk van… nehéz az élet, na! A hideg kóla azért jól esik, neki is lendülök az útnak a zöldön. Aztán rájövök, hogy nem is erre kell most mennem… Errefelé az említett februári túrán mentünk – most a piros sáv játszik, nem a zöld. Ohhh, beletettem plusz hatszáz métert, hát nagyobb baj ne legyen… de azért nem vagyok boldog, persze. Jön egy túratárs, ő is erre menne – sőt, megy is. Neki szimpatikusabb a „nyolcas” tetejét fordítva végigjárni, és a pontőrök sem emeltek kifogást ellene…

Kimegyek a piroson a faluból; balról az Apátkúti-patak szegődik mellém. Ha az imént megismert Bükkös-patak lenne, azt is elhinném, olyannyira emlékeztet arra. Egy ideig számolom, de aztán feladom, és most nem tudom megmondani, hányszor keltem át a patakon. Legalább tucatszor, de lehet, hogy hússzor is?

Tulajdonképpen mindegy. Két hídra emlékszem, a többi alkalom köveken, fatörzseken át adódott, néha meg csak átugrottam. Hol balról, hol jobbról, hol óvatoskodva, alkalmi faágak segítségével, hol pedig könnyedén ugrálva a köveken, sziklákon.

Meredek partoldalak, sötét, mély szurdok, csobogó patak. Igen, mint korábban. Most megint ez gyönyörködtet, az ösvény meg kanyarog, követem.

Kiváló minőségű út: futók is jönnek-mennek. Szabolccsal találkozok, ő is gyors. A Kaán-forrásnál azért mindketten megállunk, élvezzük hűsítő, friss vizét.

Aszfalt jön, balról autónál álló lányok üdvözölnek. Aztán kiderül, hogy pontőrök – de majd csak visszafelé. Előbb uzsgyi a tóhoz, az ottani kódot felírni! Térképem mutatja, hogy odafelé lent, vissza pedig fent (az aszfalton) kell menni-jönni.

Letérek hát, és itt is bámulatos környék fogad. Hatalmas méretű sziklákon lépdelek-ugrálok át, miközben a patak harsogva szalad alattam tova, kisebb vízeséseket produkálva. Lenyűgöző!

Amint aztán az odaérkezés is a tóhoz: előbújik a lombok közül, megcsodálom, majd írom is a kódot. És fordulok vissza, a túra legészakibb pontjáról: alig pár száz méter ide Visegrád, de oda ma nem megyünk le.

Túratársak, fent az úton: hú, visszafelé lent gyertek! Itt nagyon szép! Öööö, oké, köszi… De aztán mégis ott mennek, vissza is. Én meg lent… vissza is (ahol aztán Sanyival is összefutunk). Így jutok a kedves, barátságos pontőrökhöz, akiktől megkapom a kis gyümölcslét meg a csokit.

Jöhet a Spartacus-ösvény! Ahová egy rövid zöld kereszt visz fel – de aztán tényleg itt a zöld sáv, indul a móka, délnek le. Kanyarogva? Ez a szó nem is adja vissza teljesen, ami itt megy… Különösen térképen visszakövethető, ahogy a rengeteg kanyart látom. Az élmény hatalmas – úgy meg különösen, hogy folyton felidézem a Fellegvár 45 TT-t, amikor ugyanitt (csak fordított irányban) komoly hóban, latyakban küzdöttünk. Fel is hívom öcsémet, muszáj megosztani az élményt. A Spartacus bizony zöld is lehet, lila virágokkal, lombok között átszűrődő napsugarakkal!

Jenő-kunyhó, kódot írok, mehetek is tovább. Pazar erdők, fák, töméntelen virág, mindehhez pompás illatok, madárdal és rovarok zümmögő röpte. Földi paradicsom? Talán ez az, igen.

A Szarvaslyuk környéke egészen bizonyosan az. Meg aztán később is… Ezen a szakaszon újra meg újra meg kell állni, visszatekinteni, gyönyörködni.

Markáns (bár rövid) emelkedő jön; hohó, erre emlékszem! És ritkul az erdő, feltűnik egy-egy ház, majd több is: visszaérkeztem Pilisszentlászlóra. Kocsma, újratöltve. Meg a kólás poharam is (képletesen szólva)… Tóni lép hozzám, üdvözöljük egymást. Futsz? Mert ha nem, mehetnénk együtt. Persze, szívesen – csak egy zsíros deszka még… Nyugodtan, addig kicsit előremegyek, úgyis utolérsz.

Hát, utolérem, tényleg – de ehhez mégiscsak futni kell, mert nagyon előre jutott. Ez is jól esett! Aztán együtt érkezünk a Hegytetőre: zajos országút, sok parkoló autó – de jó visszabújni az erdőbe! Ereszkedés, mélységek mellettünk, és itt is remek illat, meg a sok-sok madár. Eltávolodunk az úttól, de aztán megint megközelítjük, és végül rá is térünk. Nem sokáig, szerencsére – bár a jobbos letérőnél túratársat követünk, nem jelzést. Na, ezt páran be fogják nézni – jósolja Tóni. Aztán rétek és erdők között jutunk a Vízműhöz: felírjuk az utolsó kódot. Visszatekintve még fotózunk párat, és hajrá, tovább!

Most jól esik a társaság, a kellemes beszélgetés – sőt, meg is osztom vele minden gondom-bajom. Így igen gyorsan fogynak a kilométerek, és máris Szentendre utcáin járunk. Megússzuk az ígért esőt is vajon? Meg, szárazon érkezünk a célba, több túratárssal együtt. Ahol barátságos fogadtatás, gratuláció vár. Pecsétet kérek a Cartographia-füzetem számára is, aztán jöhet a klasszikus zsíroskenyér, sokféle ízesítéssel: jól esik a falat. Akárcsak a kóla – itt ez is dukál, szuper! Azon már csak pislogok, hogy egy logós pólót is kapok ajándékba a rendezőtől, Csabától – akivel több levelet váltottunk még a túra előtt, térképeket rajzolgatva, track-et tervezgetve… Nahát! Mennyire, de mennyire jó volt ide eljönni!

Igen: a természet, a túrázás gyógyít is. Ezt most már bizton állíthatom.