Mátrabérc 55 TT - ahogy én láttam...

Bérc. Ennyit elég mondani teljesítménytúrázó körökben, és mindenki tudja, miről van szó. Nem ez a „leg”: vannak jóval hosszabb túrák, szintesebbek és nehezebbek is. Mégis közismert, elismert, talán legendás is. Még a térképre is felírják a nevét, és saját turistajelzése is van. Idén is sokan voltunk – de lett egy nem várt kísérőnk is: a hirtelen jött nagy meleg. A Mátra bércei most sem adták magukat ingyen.

Nagyon-nagyon tartoztam egy visszavágóval a Mátrabércnek, amiről „ő” szegény nem is tehetett. Tavaly utolsó pillanatban, előtte sérültem le, és külső nézőként voltam csak ott. De majd most!... Aztán jött a saját rendezésünk a Kőszegiben, ami pazarul sikerült, és ami beindította minden gondolatomat és figyelmemet a következő túránkra. Hol van az még?! És mégis. Egész héten rá se hederítettem a Bércre – és pénteken kellett rájönnöm, hogy ez így nem lesz jó. De akkor már ez késő volt: a „gépezet” beindult, és persze mi is. Két Zolival (öcsémmel és barátunkkal) tűzés Sirokra, a megszokott szállásunkra, és lám, máris reggel hat van Kőkútpusztán!

Aha, ott az épület sarkánál… igen, tavaly onnan néztem elszoruló szívvel, ahogy elindultak – én meg maradtam. Na, most nem! Az elsők között vágunk neki öcsémmel (aki stílusosan itt ünnepli születésnapját), Zoli barátunk viszont rögtön a saját tempójára áll rá. Célja a kitűző, ami érthető is: tavaly öt perccel maradt le a szintidőről… Mi eredetileg szerettük volna öcsém tavalyi 11:16-os idején javítani, de ez már az előző napokban világossá vált, hogy lehetetlen. Achilles- és vádli-problémákkal érkeztem, célom tehát a tisztes teljesítés volt; lehetőleg szintidőn belül. Ennek megfelelően kimaradunk minden futásból, kocogásból – pedig meglehetősen sokan húznak el így mellettünk. Itt még annyira nem is különleges ez: a kék négyzet bemelegítő szakasz, a „műsor” később jön.

Nem sokkal később. De aztán belemelegedhetünk – szó szerint is. Egyáltalán nem bánom meg, hogy a rajt előtt sok-sok hezitálással, de ott hagytam a kocsiban dzsekit, pulóvert, és csak egy papírvékony mellénykét vettem a póló fölé. Azt is csak a Domoszlói kapuig, az Oroszlánvár tövéig bírom elviselni, ahol vizet kapok-töltök.

Addigra már persze túl vagyunk az Aszó- és Cseresnyés-tetőn, a Jóidő-nyakon és Szederjes-tetőn, meg a Jaguson is. Az ösvények kiválóak, egy-két saras-vizes rész volt csak; könnyedén kerülhető. Aztán jöhet az igazi turbó fokozat!

Hála Istennek, jó csapat megy előttünk, két előzéssel – és fenntartás nélkül – megússzuk. Zúgás le, hadd jöjjön a másik kettő! Jönnek is, nem kell kéretni őket; komisz hegyeket és emelkedőket utasíthatunk magunk mögé.

Elmarad a Cserepes-tető és a Szár-hegy is, majd a Hármashatár-hegy esőháza is az OKT-pecséttel. Megvan már, emiatt sem kell megállnunk! Legjobb, ha semmi miatt nem kell megállni… Enni-inni is csak menet közben, szigorúan. Gyurival találkozunk, kölcsönös az öröm, jól elbeszélgetnénk – ha olyan helyen lennénk. Így csak rövid mondatok és válaszok maradnak, meg a tempó.

Az mindent überel, nincs mese. Elhagyjuk a Markazi-kaput, jöhet az újabb emelkedő – de a három évvel ezelőtti, vihar-döntötte hatalmas bükköket már szerencsére nem kell kerülgetni, mászni – jobban haladhatunk. Egyre kövesebb-sziklásabb talajon járunk, hiába: északi oldalazás következik. Pompás panorámák maradnak el – én meg a túratársak mögött. Kevesek engedik meg maguknak ezt a luxust, mint én – pedig én is inkább csak fotózok, mintsem átengedném magam a gyönyörködésnek.

Ez nem az a túra, emberek. Ez a Mátrabérc. Összekapom magam, futok öcsém után. A percek után. Magam után? Toljuk tovább, jöhetnek az állatok: Disznó-kő és Sas-kő. Egyedi – kietlen – hangulat, nehezebb a járás, a hőfok érezhetően alacsonyabb. Én ugyan nem bánom… így is jó a fűtés. 

Magamba erőszakolok egy banánt; nem szeretnék eléhezni, mint három éve, ezen a környéken. Inni meg folyamatosan muszáj: bánom már az otthon hagyott Camelbak-et. Aztán az Erzsébet-sziklánál, a kereszt mögött már többedszer sejlik fel a horizonton ama csíkos, karcsú torony. Immár jó nagy terjedelmében; gonoszul, mint egy felkiáltójel. Gyere csak, te kis porszem!

Megyek; másként nem tehetek (hogy Luthert idézzem). Pár méter múlva aztán az eddigieknél is ismerősebb pont – és szakasz – jön. Itt a Sötét Lápa-nyereg! Jobbról a K+, hát persze… a Pisztrángos-tó és Gabi halála felől. Sokszor feljöttem ott már – és erre mentem tovább, mint most is. Furcsa, de könnyebb, mint korábban.

Hamarabb megjön a csúcs is, előtte azonban – nahát! – egy utolsó megmaradt hófolton rongyolunk keresztül. És itt a Kékes-tető, a síház, pecséttel és teával, keksszel és kedves lányokkal. Öcsém mosdó-sort áll ki, én elfogadok egy kínált energiaitalt. Kínálom kiérkezésekor, de nem fogadja el, még a felét se: tart tőle, nem szokta. Én se, de biztos segít… egy felet letolok. Aztán a kötelező csúcs-fotó, és jöhet a sárga, a Sombokor réme!

A talaj itt is sokkal jobb minden korábbi emlékünknél; Ferit köszöntjük, és egészen tisztességesen érkezünk le a rendkívül meredek ereszkedéskor; ezúttal a botjaim se görbülnek bele… Hátulról elhagyjuk a Vörösmarty-turistaházat, egy kicsit saras rész jön, de máris itt a Mátra-nyereg. Meg persze vele együtt a Csór-hegy is. Durva, persze, de mintha… ez is komiszabb lett volna korábban. Csúnya irtás az oldalában, már csak sóhajtunk: itt is, mindenhol?! Visszatekintve eddig nem látott panoráma a Kékes felé – ronda árat fizetünk érte a letarolt erdővel és az összeszabdalt, kerék-marta utakkal.

Az ereszkedés, meg az utána való szakasz sem nélkülözi ezt a látványt. Ott is sok kivágott fa, tar szakasz. Az értékfa, a rönkök hada – hogyan-hogyan se – eltűnt, a gallyakat, ágakat tapodjuk. De abból sokat. Hullámzó terep, sok-sok gerinc-menettel, és ehhez mérten pompás kilátással. Jobbról lent a völgyben Parádsasvár, Parád, távolabb Recsk…

Elhagyjuk a Bagoly-követ, Vércverést és a Nagy-Lipót-féle letérőt: megemlékezünk a Mátrahegy TT-ről is, ami itt tér le a P+ jelzésen. Mi megyünk fel, tovább, fel a Galyatetőre. A Rudolf-tanyai út már igen hiányzik: biztos, hogy nem hagytuk el? Igen sokára, de aztán mégiscsak megérkezik, a várt frissítéssel együtt. Iszunk-töltünk, szomjasok vagyunk. Valahogy mégsem esik jól, egy idő óta se a korty, se a falat. Meleg van, nagyon meleg. Talán azért?

Négy éve, amikor tapasztalatlan kezdőként ezen a szakaszon jártam, szigorú gyomor-panaszaim voltak. Az esemény – hihetetlen – megismétlődik: ugyanúgy, ugyanott. Egyre rosszabbul érzem magam, a Galya-tetőre úgy támolygok fel. Én energiaitalt soha többet… soha többet. A Turistacentrum hozza a megváltást és megkönnyebbülést, amit egy Unicum és egy kóla tesz teljessé. Öcsém szerint falfehér voltam, simán kinézett egy feladás. Ehhez képest gyorsan, kb. húsz perc alatt összekapom magam. Ehhez képest… aha. A Mátrabérchez képest viszont húsz perc kiesés rengeteg. És ez itt a Mátrabérc, mint említettem…

Innentől a cél a túlélés. Na jó… a befejezés. Na jó… szintidős befejezés. De több tényleg nem! Elhagyjuk a kilátót és a sok-sok kirándulót, turistát, meg más efféle normális embereket, és megint magunk között maradunk, teljesítménytúrázók. Szomorúan, de itt is a tarolást láthatjuk. Sőt: hallgathatjuk a kétfelől is bömbölő fűrészeket. Nesze neked turistaparadicsom! Elmarad a Csillagvizsgáló (azt is jobban láthatjuk, na vajon miért?), majd a piros sáv is, és újra csak OKT, mint ma már oly’ sokszor. Sípálya és Mátraszentlászló, újabb frissítőpont: szörpöt és nápolyit kapunk, meg pár kedves szót.

Kék háromszög, fel a Vörös-kőhöz, újabb pecsétért. A kilátó nyitva, naná hogy felszaladunk! Mi vagyunk azok, akik ezt megtehetik. Előttünk azért nem, mert ők sietnek, mögöttünk meg azért nem, mert ők sietnek. A kilátás meghálálja döntésünket, jó érzésekkel ereszkedünk alá Mátraszentistván környékén. Némi havat is felfedezhetünk a sípálya oldalában, ebben a húsz fokban… Mert itt már akörül járunk; szigorúan meleg van. Az erdő árnyas, kellemes, de erre azért nem gondoltunk volna. Két hete az Írott-kőn még lazán tapostuk a havat…

Pompás kilátások, gerinc és bércek. És szikla, hoppá: a Szamár-kő! Jöhet a kék háromszög – és az Ágasvár (hátha unjuk már a „szintutat”). Na, ez nem lesz az. Megdolgoztat, ahogy kell, hát persze! Kicsit technikás, kicsit durva, kicsit meredek. Ja, bocs, nem kicsit: nagyon. A kilátás szép, a pecsét rendben van – de annak nem örülök, hogy pont előttünk indul el – szép lassan – egy nagy (eddig itt pihengető) csapat.

Csatát veszít az értelem az érzelemmel szemben, és gyakorlatilag lefutok a durva, meredek lejtőn. Isten gyakran az idióták pártján áll, amit ez az eset is ékesen bizonyít: törés és ficam, sőt, esés nélkül leérkezek. Ha már itt vagyok a turistaháznál, egy kólát engedélyezek magamnak, akárcsak kicsit később érkező öcsém. Almát nem, enni nem, semmit! Pedig kell, kellene. De nem megy. Kísért és fenyeget a Rocky réme, és nem, még akkor sem megy. Majd talán Keresztesen a sajt, zsemlével! Meg a deci vörös, mint mindig.

Addig azért még menni kell – ha nem is sokat. És micsoda szép szakaszon! A Csörgő-patak völgyében, ahol – nevéhez méltón – elvarázsol csobogó hangjával, kristálytiszta vizével és zölden zsongó fáival. Le, egészen Mátrakeresztesig. Ahol aztán csak-csak sikerül egy kis ebéd-féle. És a gyógyszer, igen: a deci (vér)vörös Mátra-aljai. A Hagyomány, minden Bércen. Kicsit talán meg is lök – de ugyan ki bánja ezen az emelkedőn? Mert ekkor már nekiveselkedünk az utolsó emelkedőnek. Ezen az „utolsó” jelzőn némileg változtat az a tény, hogy hét kilométeres… Néhány alattomos, sőt: aljas szakasszal. Muzsla ugyanis nem egy, de legalább hat van, szerintünk. Jó, jó: Erdész-rét, Nyikom-nyereg, Ólom-tető…

De a Muzsla sohasem akar eljönni! És amikor azt gondolnám, hogy na, ez már tényleg az, akkor mindig kiderül, hogy ez még mindig nem az. Csaba megy el mellettünk, könnyű mosollyal, kábé mintha a Nagykörúton sétálna... nekem teljesen úgy tűnik. Bámulatos!

Kilátások itt is vannak, előre is, vissza is. De tény, hogy számomra itt a legszebb látvány mégis csak a magassági kő, a Muzsla-felirattal. Pedig az utolsó EP nem is itt van; idén jóval később, de bánom is én! Megvan a Muzsla is! Ereszkedés, a célig – ez jön. Újabb hét kilométeren át. Persze ennyire azért nem fekete és fehér az élet, itt a Mátrában meg végképp nem. A Nagy-Koncsúr környékén azért még fogad pár emelkedő, és már tényleg nem esik jól… Nyűgös és fáradt vagyok: Achilles hősiesen tartotta magát, de már igen szeretné abbahagyni, a (tőle terhet átvevő) bal térdem ugyancsak.

A befejezés tehát lassabb, mint szeretném, de a végsőkig nem képes elodázni a pillanatot, amikor feltűnik Szurdokpüspöki. Óóóó! Ott van, ott lent, még mindig messze, de megyünk, közeledünk, egészen más az érzés. Sziklák és rétek, erdők és bódító illatú kökénybokrok maradnak el, közeledünk, közeledünk. Öcsém a templomtornyot vizslatja, mikor kezd fölénk emelkedni? Hát majd a Diós-patak után, leginkább. Azon is átevickélünk még nagy igyekezettel. Ennek korábban is ilyen meredek volt a partoldala?! Az út viszont kiváló, nem bokáig dagonya, mint a két év előtti szakadó esőben. És hát a pincék, emberek, árusok („ide vissza kell jönni, most nem állhatunk meg!”). Befutó, futás nélkül, fájó lábakkal, katarzis nélkül. De – végső soron – szép idővel: 12:04 a vége. Volt hat perccel rosszabb is, tizenhat perccel jobb is… nagy szórás tehát nincs.

Sokkal fontosabb, hogy egyben vagyunk, jól vagyunk. Na jó, nagyjából jól vagyunk… A teljesítés öröme átlendít fájdalmon, melegen és szomjúságon. Ez utóbbin inkább a kulacsszám legurított szörp és víz – az éhségen meg valamelyest a töltött káposzta segít. Lenyújtunk, és – elhatározásunkhoz méltón – kiballagunk a pincékhez.

Kedves pár portékái közül választunk, közben – némi aggodalommal – óránkat nézzük, Zolit várjuk. Már csak negyed óra… vajon idén sikerül-e? Aztán jön a meghökkentő telefon: itt eszem a káposztát, merre vagytok? Óóóó! Hát neki is megvan!! Remek, 12:40-es idővel, biztosan és stabilan behozta, gratulálunk neki, közös az öröm.

És busz is akad, vissza a rajtba – és még neki sem elég egy óra erre. Ő nem a hegyeken és völgyeken át megy, nem sziklákon és ösvényeken, gyökerek és kövek között. Mi viszont végigjártuk, ismét, ott fent. A Bércen.

Fellegvár 45 TT - ahogy én láttam...

Igazi téli teljesítménytúra, és nem is a könnyűek közül való! Sőt: alaposan megdolgoztatott bennünket, de rendkívül sokat is adott. Lenyűgözően szép hegyek és völgyek, végtelen panorámák, források és szurdokok, a kék ég és a hófehér táj kontrasztja… Meg persze küzdelmek: hideggel, vastag hóval, csúszós és saras szakaszokkal, meredek emelkedőkkel. Ez a túra így volt teljes és egész!

A Pilist és a Visegrádi-hegységet általában együtt, egy tájegységként szokás kezelni, ami engem legalábbis meglep. Én mindenesetre megkülönböztetem őket – és ennek fényében mondhatom, hogy először jutottam el ide. A Pilis útjait már viszonylag ismerősként járom, de a Dunántúlnak ezt a (tőlünk távoli) sarkát most első alkalommal fedezhettem fel. A vonzerő azonban nem csak ez volt: a 2017-es Túrafüggő érmeinket is átvehettük, és az esemény része a Dunántúl Kupának is. Mindehhez még egy kis havazás is érkezett, Zoli barátunkkal és Zoli öcsémmel tehát nagy reményekkel érkeztünk reggel hatkor a leányfalui községházba. Hála az előnevezésnek, máris kezünkben az itiner (színes térképpel), nekivágunk a kevés kezdő aszfaltnak. És az első emelkedőnek, már a falun belül – ami kellemes havas erdőbe vezet be.

Gyorsan a Rekettyés-forráshoz jutunk öcsémmel, felírjuk az első kódot, lefotózom őt (és szellemét), majd visszatérünk – kis kitérő után – a félbehagyott piros keresztre. Az Y-elágazásnál jobbra nézünk: itt érkezünk majd le a nap végén, a piroson. Most haladunk tovább, felfelé, a Szénégető-patak mentén. A Zerge-forrás környékén át is kelünk rajta, és máris itt az Álló-rét. Sok út kereszteződése, de nincs gond, a jelzések kifogástalanok: folytatjuk a sárga kereszten. Gyuri ér utol: már a rajtnál is üdvözölhettük egymást; most el is tudunk beszélgetni. Aszfaltutat metszünk többször is, és leérkezünk a Sztaravoda-forrás völgyébe.

Nagyon tetszik ez a hely, meg a forrás kialakítása is. Pecsétet és müzliszeletet kapunk, nekilendülünk a lépcsőknek. Én túlzottan is: botjaimat (amiket elég ritkán használok) lent felejtem – ügetés vissza, szerencsére csak a lépcsősort kell megdupláznom.

Szentendre bal felső sarkát horzsoljuk, ennek megfelelően inkább hétvégi házakat látok – és gyönyörű hegyeket a távolban. Meg a beígért vakarcs is megérkezik, sajnos: egy portáról kétszer is ránk támad egy korcs, de szerencsére baj nem történik. Aszfaltút, de hamar le is térünk, és jó ideig párhuzamosan mellőzzük, bent az erdőben. A hó egyre vastagabb.

Ennek megfelelően a lépés is egyre nehezebb: magasabbra emelt lábak, több helyütt csúszós részek… oda kell figyelni. Talán ha tucatnyian mentek el előttünk, tehát az kitaposott ösvény sem az igazi még. Nem könnyű szakasz. A zöld sáv jelzései is ritkák, egy elágazásnál többen el is mennek rossz irányba – gyakran előkerül a Locus. A Hegytető EP-nél megint csokit kapunk, majd egy nagy íven fordulunk nyugati irányba. Megérkezik az OKT, pirossal együtt: a jelzések – végre – kiválóak, és az ösvényt is jóval többen taposták, egészen jól járható.

Jobbra lent házak bukkannak fel: igen, leérkeztünk Pilisszentlászlóra. Nagy csapat nyugdíjas korú túrázó érkezik szemből: a legjobb helyen! Megúsztuk a szűk ösvényen való találkozást; mindenkinek jobb így. Egyúttal azonban a kéktől is búcsúzunk, megint jobban kell figyelni. A falu közepén betérünk egy kólára, amit később megbánunk: elég sok időt elvesz. Meghúzzuk a lépteket, a falu végén megvan újra a zöld, csak keresni kell…

Szemben az Öreg-Pap-hegy burkolózik félig felhő-paplanba: pazar látvány! Nem megyünk fel rá, csak kerüljük – és itt jön egy tábla, ami a Spartacus-ösvényre hívja fel a figyelmet (meg annak veszélyeire).

Számomra itt kezdődik a csoda, ami a túra egyértelműen legszebb szakaszát jelenti. Szép? Nagyon gyatra próbálkozás ide ez a szó. A többi jelző meg talán fellengzős lenne, esetleg elcsépelt, túlzónak ható… Mégsem tudok jobbat. Teljesen lenyűgöz bennünket. Olvastunk róla, hallottuk, képeket is láttunk. A valóság – mint általában – most is mindent lepipál, felülmúl.

Magasságok és mélységek. Nem akármekkora! Komoly, meredek partoldal alattam, sziklafal vagy emelkedő a másik oldalon. Lenézni szinte szédítő. Szűk ösvényen kanyargunk, óvatos léptekkel, igen gyakran meg-megállva. Lehetetlen nem megállni, képtelenség.

Hogy mennyi időt „veszítünk” itt, nem tudom, nem vagyunk hajlandók foglalkozni vele. Hagyom, hogy átjárjon, beivódjon, megmaradjon. Próbálkozok, persze: fotók tucatjait készítem, ráadásul Laci öcsém nagy (de remek) gépét is bevállaltam mára… És hát szép fényképeket nézhetek vissza, de hol vannak a valóságtól?!...

Nagyon mélyre ereszkedünk, igen  éles kanyarokkal folytatjuk, újra magasra emelkedünk. Csodáljuk, folyamatosan. Sziklafal, jégcsapokkal, hegyek alattunk, hegyek távol, hegyek és völgyek… mindenütt.

Lombosan vajon szebb-e? Nem biztos! Nem tudom… nehezen búcsúzom a tájtól, de menni kell, ketyeg az óra. Jenő-kunyhó, túrázó társaság, tovább! Az ereszkedés – ahogy vártuk is – saras lesz: szottyos, néhol dagonyás. Ereszkedünk, meghúzzuk, feltűnik Visegrád. Utcák, aszfalt, templomtorony már szemmagasságban. Aztán fölénk is tornyosul: ellátópont, nem messze tőle. Forró instant leves, zsíroskenyér, forró tea! Kellemes választék, a végére még egy kis vörös is lecsusszan (forralt bor sajnos nincs). Jól jön az energia: felettünk tornyosul a túra névadója!

Sár, a csúszósabbik fajtából. Ragad is, csúszik is, jól jön a bot segítsége. Megússzuk esés nélkül, meghúzzuk a tempót is: meglepően hamar a Fellegvár tövénél találjuk magunkat. Közben azonban itt is csodaszép a rálátás a Dunára, muszáj meg-megállni. És a nap is kisüt, ragyogón és szikrázón: a kék ég és fehér havas táj kontrasztja döbbenetesen szép.

A feltekintés is a várra: felmenni sajnos most nem tudunk – és már voltunk mindketten, többször. Így hát egy újabb kóla után leereszkedünk a csúszós-jeges lépcsőn (tottyanok is egyet), és kanyarogva-hullámozva folytatjuk. Meglátom a kék háromszöget, nagy nyugalommal rátérek. Pár száz méter kell hozzá, hogy rájöjjünk: hibáztunk! Ez nem az. Van ugyanis egy másik kék háromszög is: kb. 30-40 méterre innen. Zseniális!

Több szép kilátásban itt is részünk van, ami enyhíti némiképp a bosszúságunkat. Aztán feljutunk a Nagy-Villám tetejére (immár a megfelelő úton), fotó és kód, és fordulunk is vissza.

Havas rétek és mezők, havas erdők és fák, kellemes napsütés. És az utak is kényeztetnek: néhány napja itt tolólap járhatott: látszanak nyomai. Sokáig ezt követjük, miközben jó pár helyen nagyon szép a kilátás is.

Aztán a Visegrádi-kapu megint feladja a leckét. Itt kellene lennie, itt az elágazás, minden stimmel – de sehol egy pontőr, kód vagy bója. Kavargunk, keressük – aztán érkezik egy harmincas túratárs, ő segít. „Itt tavaly sem volt EP, menjetek nyugodtan!” Ohhh, újabb sok perces kiesés. Kezd sok lenni! Megérkezik a zöld a kék kereszt mellé, majd csak ez marad. A József-forrás után ezen ereszkedünk le a Kalicsa-völgybe.

Nagyon mély, sziklák közé bújt szurdok, persze kis patakkal az aljában, kétoldalt pedig hatalmas sziklák: igazi vadregényes táj. Gyönyörű, de veszélyes is: óvatoskodva ereszkedünk bele. A havas-jeges partoldal tiszteletére csúszásgátlót veszek fel; nem is bánom meg. Meredek kaptató, és fent vagyunk. Hiszem én… Itt kezdődik egy hosszú-hosszú menet a Kis-Bükk tetőre, ami bizony viszi az energiát rendesen. Itt kezdek el számolni először, és vele párhuzamosan: aggódni is. Itt szintidő-gond lesz, tesó! Nem is kicsi. Aggodalmam átragad, Zoli is csúszásgátlóhoz folyamodik, de a pár perces időveszteség többszörösen megtérül. A tetőig is (ami aztán mégis csak megérkezik), de utána pláne. Nagyot tudunk ugyanis futni a következő két kilométeren, és erre nagy szükségünk is van. Balra remek a kilátás, de csak egy-két fotós megállást engedélyezünk magunknak.

Közben megérkezett a piros, a tető után viszont sárgára térünk át. Előbb sáv, aztán (a Leány-kúti elágazástól) kör lesz majd. Majd. Addig még történik egy s más… Az elágazónál nem sok: kód és sürgősen megyünk is tovább. Hatszáz méter, nyolcvankettő szinttel. Bemelegítésnek, mert a java majd utána jön. Előbb azonban a Hétvályús-forráshoz érkezünk, ahol remek, forró teával és csokival fogadnak a pontőrök. Ez a tea nekem életmentő, ezzel vágok neki a Vörös-kőnek.

Legmeredekebb emelkedőm a négy év alatt. Nem találkoztam ilyennel még a 175 túrám alatt. Brutális, muszáj ezt mondanom. Hétszáz méter, száznegyvenkettő méterrel.Havas is, néhol csúszik is, gyökeres és sziklás. De ez mind elmarad az emelkedő szöge mellett. Néha úgy érzem, függőlegesen kell felmennem. Lenézni meg alig merek, visszafelé… Végül persze fent vagyunk: hát, ránk fér pár korty az iménti teából, na. Meg az idő, amíg isszuk… az is. Aztán a pulzus kissé normalizálódik, és jöhet a csúcs (mikor jön már?). Ahol a kilátás megint feledtet mindent…

Nagyon széles látószögben tekinthetek szét, döbbent tekintetemet végig hordozva a Duna alattam kígyózó szalagján. Elképesztő! De nem hagyhatom, hogy sokáig itt ragadjak: túl meleg sincs itt, és az óra… nos, továbbra is ketyeg, igen.

Havas lejtők: futás, saras lejtők: óvatoskodós ereszkedések. Megint havas, megint saras. A havas szakaszok egyre jegesebbek, a sarasok egyre dagonyásabbak. Az idő meg fogy. És persze vele együtt a fény is: elmúlt fél hat, sötétedik, nincs mese. És ehhez jön még az hőmérséklet – az is hűl le, egyre jobban, hát ez természetes. Még egy kicsit rágyorsítunk, egymást húzzuk, hol egyikünk, hol másikunk fut elöl. Ez a futás nem mindig elegáns, de – mint általában – hasznos. És igen, megússzuk, esés és baj nélkül! És itt van Leányfalu; házak és fények, és az első utcánál megállunk. Hómacskák le, kapkodó mozdulatokkal, fejlámpa most már nem kell – bár néha sötétek az utcák. Nem baj! Kétszer kutyák ijesztenek ránk és rohannak le („nem bánt!”), aztán főút és a cél.

Tíz perc. Ennyi maradt bent. Mármint a hétszázhúszból: tizenkét óra volt a szintidő. Hát, szoros lett, nincs mese: 710 perc csoda és küzdelem, bámulat és kemény munka. Mert megdolgoztatott, úgy érzem, nem adta ingyen a táj, amit adott. De megérte, annyi szent! És ilyenkor még nagyobb öröm a kitűző és oklevél, még jobban esik a kézfogás és a célkaja. És most egy külön ráadás: hát persze, az érmek! Túrafüggő arany, a tavalyi évemért, nagy örömmel veszem át. És legalább ekkora (ha nem nagyobb) kislányom bronz-érme is! Lesz öröm otthon. Tesóm is begyűjti sajátját meg Laci öcsénkét, és hamarosan Zoli barátunk is beérkezik, derűsen és épségben. Ezzel az örömmel és elégedettséggel indulunk haza: köszönjük, szép volt!