Két rövid túra kitűnő
párosítás; főleg, ha elég közel vannak egymáshoz. Márpedig Sümeg és a Somló
között alig fél órás autóutat kell csak megtenni… Kézenfekvő választás volt
tehát a Fehér-kövek és a Barangolás a Somlón teljesítménytúra. És a közelség
egyáltalán nem jelentett egyhangúságot!
Itt van május elseje – énekszó és tánc… nélkül. Ellenben
kiváló túrázó idővel és két ígéretes eseménnyel. Laci öcsém és Márk
társaságában először Sümeg a cél – az a Sümeg, amit igen gyakran szelünk át
túrákra utazás közben. És jó néhányszor vonzotta tekintetünket a várheggyel
szembeni magaslat. Megy ott piros és zöld sáv is… hú, egyszer meg kellene
nézni! Aztán kiderült, hogy rendeznek itt teljesítménytúrát, idén már másodszor…
Ott a helyünk! Ezzel az elhatározással szállunk ki a sümegi kávézó előtti
parkolónál – háromnegyed kilenckor! Erősen szokatlan időpont számunkra, de kérem,
itt időket kellett összehangolni. Délután majd kiderül, jól számoltunk-e…
Nem teszünk meg nagy utat a macskaköves utcák mentén, és
máris a közismert vár tövében ballagunk. Felemelő, lenyűgöző látvány így feltekinteni
rá, alulról! Aztán az országúthoz érkezünk, aluljáróban jutunk a túloldalra.
Egyedi graffitik a falakon: megcsodáljuk mindet; nagyon igényes, tematikus
munkák. Aztán folyamatosan hagyjuk el a várost, miközben szép lassan emelkedünk
is. Mindig érdemes vissza-visszanézni, és más szögből-magasságból, de gyönyörködni
a várhegy látványában.
Elhagyjuk a házakat, utolsóként a vízmű gondozott telepét
is. Jöhet a kaptató! Hát, ahogy számítottam is rá, meglehetősen komoly. Meredek…
afféle Tóti vagy Óház (ahogy tetszik). De nem túl hosszú, nem túl technikás, és
az ösvény is kifogástalan.
Hamar feljutunk tehát, és jöhet a katarzis. Álmélkodás és bámulás.
Van mit: lenyűgöző a kilátás! A sziklák, kövek, ha nem is fehérek, de világos
színűek, és nagyon látványosak.
Ez a látványosság simán eltörpül a kilátás mellett. Kinyílik
az egész táj, szinte szív az űr, ami előttünk-alattunk elterül. Középen, majdnem
teljesen középen a várhegy, a horizonton pedig a távolabbi hegyek karéja.
Látjuk a Tátikát, Rezit, a Keszthelyi-hegység messzi vonulatát is. Lenyűgöző!
A tetőn folytatjuk, ami kicsit hullámzik, de érdemi emelkedő
nincs több. Pompás bükkösökön vágunk át, és örülünk szélfogó és árny-adó szolgálatuknak.
Vidám lánycsapatot hagyunk el, aztán balról fel-felbukkan az
égbolt, a táj. És megint fehér sziklákra érkezünk, megint pazar látványban
lehet részünk. Ezúttal már Csabrendek bukkan fel ott lent.
Érdemes itt is kihúzódni a perem szélére, és megcsodálni az
alant elterülő tájat: hatalmas sziklák, házak és a templom, utcák és üzemek.
Arrafelé megyünk majd pár óra múlva a Somlóra – ami maga is felbukkan a
horizonton.
Leereszkedünk a faluba, a kocsmában (dacára a szerény, 700 forintos
nevezési díjnak) dupla ellátás is fogad: müzli és italjegy. Frissítünk, és
indulunk tovább. Kézcsók, doktornő! A kőszegi ismerős hölgy érkezik, aki ősz
haját meghazudtoló módon szokta tolni… Márkot ugratom: nemsokára megelőz
bennünket! Nem kell hozzá tíz perc, és tényleg utolér, pedig tempósan haladunk
fel az emelkedőn. Aztán kis beszélgetés után előre is megy, nyilván nem vesztegeti
idejét… Őszinte elismerésem!
Ekkor már javában benne járunk a vadregényes vidék
közepében. Jelzetlen, de kiválóan szalagozott rész. Érthető tehát a meglepetés,
amikor szemből saját egyesületem túrázói bukkannak fel, Sanyi vezetésével!
Kölcsönös öröm és üdvözlés, és megyünk tovább: megérkezik a piros kereszt.
Rét, majd facsoport, aztán egy bánya tűnik fel. Itt a piros!
Balra is, jobbra is. Rövid gondolkodás, és balra fordulunk – de tudjuk, hogy
ide majd visszatérünk. Aztán egy tetőn teszünk egy kis kitérőt, mert sejtésem
szerint ott némi kilátás fogad. Nem tévedek: több tanúhegyet is ki tudunk venni
a távolban. Erre buzdítjuk tehát az érkező Tamásékat is. Aztán térképet nézek,
és hát itt öt kilométert teszünk meg – hogy aztán vissza is jöjjünk rajta,
ugyanide. Csaba bukkan fel, megállunk egy kis beszélgetésre az újabb földink
kedvéért. Egy ligetes rész van itt: szép gyepes rész, fák-bokrok csoportjaival.
A kétszer öt kilométer legszebb részét láttuk, mint később
kiderül. Semmi bajom az erdőkkel, sőt! Nagyon szeretem őket – de azért időnként
örülni tudok egy-egy változatosságnak. Hát az itt nem nagyon van. Visszafelé
meg pláne nincs… Igaz, a Somló itt is felbukkan néha: el is csípjük.
Forduló, ahol – meglepetésre – pontőrök fogadnak, holott
kódot sejtettünk. Sőt: ásványvízzel is kínálnak a kedves hölgyek. Ennek igazán
örülünk, mert egyre melegebb van. És megmutatják a bányagödröt – akarom mondani
töbört is, ami szép vörös, bauxit-színben pompázik.
A visszaút – ugyanúgy, ugyanott – sem hoz sok
változatosságot, sőt… Minden szembejövőnek örülünk, ismerősöknek pláne: Andrea
és Attila is felbukkan, elbeszélgetünk kicsit. A ligetes résznél már örülünk, és
megint szép, megint tetszik.
Aztán csak-csak megérkezik az elágazó! Szőlők és
gyümölcsösök, hétvégi házikók – a látóhatáron pedig a Keszthelyi-hegység. Más
irányból, de megint megcsodálhatjuk, és közben pár tanúhegy is felbukkan.
Kellemes itt végigsétálni, ezen a gerincen. Újra meg újra
megállni, nézegetni és fényképezni a fák között kibukkanó látványt.
Alattunk a (már oly’ sokszor megjárt) Tapolca felé vezető
műút. Párhuzamosan követjük, aztán szép lassan leérkezünk. Közben itt is
bánya-nyomok, de ez már ismerős.
Sajnos a forgalom is: óvatosan azért csak-csak a városba
érkezünk. Mellőzzük a temetőt; a piros jelzések itt is kiválók. Bevisznek a
városba – közben persze megint a vár látszik, fenségesen.
Aztán itt a cukrászda: befutó. Kitűzőt kapunk, meg
gratulációt – és egy újabb, helyben lefogyasztható kupont. Élünk is vele, és
egy kávézás közben már egyértelművé válik, hogy ide máskor is szívesen jövünk –
de egy (kibővített) rövid távra. Igen korrekt rendezés és ellátás, kedves
személyzet és a csodaszép panorámák: mind ezt támasszák alá.
…Kényelmesen, de azért útnak indulunk. A kedvezményes
várlátogatás így sajnos kimarad, de ma még jelenésünk van Somlóvásárhelyen is.
Fél négy körül oda is érkezünk, és háromnegyedkor (azaz a hivatalos rajtidő
előtt) útnak engednek minket Imre és Viktor. Előbb persze egy finom
gyümölcslé-kóstoló (igen, az a 18+ kategóriás), és a cél máris előttünk,
szemben: a Somló gyönyörű látványa. Már az első métereken együtt kezdünk
Adrienn, Judit és Péter vidám társaságával. Vagy inkább hasznos? Szóba kerül a némiképp
rongyos talpam, amire Judit útifű-kezelést javall – sőt, mindjárt a kezembe is
nyom egy levelet. Ezúton is köszönöm: igen sokat segített!
Ez már a Vásártér-kút mellett történik. Innen hosszú egyenes
– és persze emelkedő – út visz fel a hegyre. Előbb csak a szoknyához, látványos
kőkerítések mellett-között. Ez aszfalt, persze: tudjuk, hogy a túra zöme
hasonlóan betonos lesz – így készültünk cipővel is.
Hamar elmarad a Taposó-kút is, és máris a Szt. Ilona-kápolna
kilátásának örülhetünk. Meg írhatjuk fel az első kódot, persze… Kicsit homályos-párás
a kilátás, de így is szép.
Ragalja-dűlő, nyugati panorámával: azaz, hazafelé. A
Kőszegit persze nem látjuk, de a Ság-hegy szépen kivehető. Aztán jön a
legkedvesebb pincém: muszáj megint lefényképezni, megcsodálni.
A Sédfő-forrás friss vize kellemesen üdítő. Toljuk tovább,
felfelé – jó a tempó. Jobbos erős visszafordítót vesz be Márk, rá jellemző
dinamikával. Lacival megyünk szépen utána: sárga kereszt. Majdnem a tetőn
vagyunk, amikor leesik: hé, nem is erre kellene mennünk! De már késő: itt a
vár. Uhhh, újratervezés. Hát, nézzük meg, de aztán le kell mennünk a Szt.
Mártonhoz is… szép lesz. Legalább kihasználom a lehetőséget: bár hatodszor
vagyok itt, napsütésben még sohasem láttam a várat (négy éjszakai és egy esős
túra volt eddig).
A romok, és a kilátás igen látványosak. Igaz, rengeteg ember
van itt (kiderül, hogy egészen idáig autóval fel lehet jönni). De bejárjuk az
ódon falak környékét, észak felé meg pláne érdemes elidőzni, nézelődni.
Ereszkedünk, aszfalton. A Kinizsi-szikla mellett csak
elhúzunk: ide jövünk még… Elágazó, sárga kör: gyerünk, jobbra! Jobb lett volna
balra… pontosabban: balra kellett volna. Ez persze a Váralja-dűlőnél esik le,
ami ugye több mint száz méter onnan… Ahol összefutunk Timiékkel, később meg
(újra) Adriennékkel. Itt ma mindenki elkavart?! Nevetés, jó hangulat – akkor viszont
minek keseregni? Elindul mindenki a számára érvényes hátralévő úton, és csak
legyintünk a plusz távokra.
Újra a fent említett Kinizsi-szikla, aztán jöhet a sárga
háromszög. Eléggé erős kaptató, sok lépcsővel, de most ez a legjobb alternatíva.
Ősszel nagyon megtoltuk Márkkal, most szerényebben – de így is szépen
felérkezünk a kilátóhoz.
Sajnos, ezúttal sem tudok feljutni: zárva. A tetőn nyüzsgés,
sok ember – és szép napsütés. Körüljárjuk kicsit, fényképezünk a keresztnél is,
és megkezdjük az ereszkedést.
Előbb a füves szakaszon kelünk át, majd a
bazaltos-sziklás-köves rész következik. Még mindig hétágra süt a nap, érdemes
messzire tekinteni.
Látjuk már a Szt. Margit-kápolnát, de Márk egy kis borozóra
hívja fel a figyelmemet. Ede bácsi juhfarkja aztán maradandó élmény lesz! Már
az illata is lenyűgöz, íze tovább emeli a nap fényét. Aztán utolsó kód a 300 éves
hársnál, és lehet ereszkedni a célba. Lehet, de még nem muszáj… Lacit
felvisszük a Kőkonyhához, mert még nem járt itt. Nem is bánja meg: a
bazalt-orgonák egyedi hangulata, a sziklák alkotta lépcsők, a kőkerítések és
szőlősorok bájos rendje lenyűgözi őt is.
Bebújunk a gigantikus oszlopok közé, mögé. Hátborzongató
élmény, Kicsi hangya vagyok, és köröttem a Természet ősanya. A kis réseken kívül
pedig ott a táj, a Táj!
És hát a kilátás, persze… Csodaszép megvilágításban, a
lemenő nap meleg pasztell színeivel, bársonyos simogatásával. De jó itt!
Nincs tovább, tényleg a vége következik. Szőlők, Hegykapu étterem,
aszfalt. Át a réten, a forrás mellett, és ott a vasútállomás. Viktor és Imre
gratulál, és újabb pompás jelvénnyel gazdagodik gyűjteményem. Kellemesen
elbeszélgetünk, aztán hazafelé vesszük az irányt. Két túra, más-más élményekkel
– de a szép tájak, a zöldellő május sok kellemes emléket adott.