2017. október 30., hétfő

Piros 85 TT - ahogy én láttam...

Piros sáv jelzés 87, 6 kilométeren keresztül. Csak és csakis az. És persze sok minden más: hegyek-völgyek a Pilisben, a Visegrádi- és Budai-hegységben. Őszi színek és illatok, nyüzsgés és vidám társaságok, komoly kihívások és elismerésre méltó teljesítések… Professzionális szervezés, rendezés és ellátás, változatos időjárás és hosszú sötétben megtett szakasz - végül pedig a teljesítés nagyszerű élménye.


Harmadik alkalommal álltunk rajthoz öcsémmel Csillaghegyen. Az előző két évi rendezés meggyőzően bebiztosította a túra helyét idénre is a túranaptárunkban. Így hát már júliusban előneveztünk, ami hasznos dolog tud lenni: a lista jó pár hete be is telt. A megszokott logisztikával, már-már rutinból készültünk: szállás a célban, Budaörsön, és taxizás a rajtba. Ahol már szépen gyűlik a tömeg; sokan választjuk a legkorábbi, hatos rajtot. Ismerősök itt is, ott is: remek a hangulat, sőt, talán felfokozott is. Kézfogások és puszik, nevetés és biztatások. Utolsó szerelvény-igazásítások, rajtcsomag: aztán hat óra, indulás, első dugókázás. Papír itiner és pecsét-gyűjtés tehát idén sincs, ez a kényelmes és gyors megoldás váltja ki a hosszú távosoknak. Meg persze a futóknak, akik majd csak két és fél óra múlva rajtolnak innen. Lámpát kapcsolunk, és – rövid aszfaltozás után – emelkedővel kezdünk: erdei, kellemes ösvénnyel, ami csak enyhén nyirkos. Később azonban kis saras szakasz emlékeztet: csapadék volt a napokban, figyelni kell erre is.


Eső mára is várható, eszerint is készültünk, de remélhetőleg igaza lesz a meteorológusoknak, és talán tényleg megússzuk pár milliméterrel, a korai délutáni órákban. Hideg nincs, csak friss idő, és a Kevélyekre való felmenet során a lámpa feleslegessé válik. Meg a vastag öltözék is: itt sohasem szoktam fázni, azt az emelkedő megoldja. Hatodszor megyünk itt fel, és mint mindig, most is sok tucat kilométer van még hátra, ezért beosztással, okosan ballagunk. Ébred a táj, szépen kivilágosodott, pár fotót is meg lehet ejteni, majd hamarosan Feri fogad: első EP, csippantás. Lefelé előbb óvatos sziklás szakasz, majd egyre több kellemes kocogás jöhet. Csobánkánál már a nap is süt! Meleg, békés őszi színekkel kényeztet, és szinte szívjuk magunkba a látványt. Főleg, hogy tudjuk: ezt a kis időszakot leszámítva ma már nem számíthatunk ilyesmire.


Rövid aszfaltozás után Kriszta és csapata lát el földi javakkal: ez már a Csikóváralja. Néhány aszalt gyümölcs, kis innivaló, és tovább, fel! Megkezdjük a menetelést a Tölgyikrek felé.


Itt is sok remek ösvényen járunk, de akad saras, pocsolyás rész is: na, a futók számára nehéz lesz! Aktuális emlegetni őket, hiszen fél kilenc van: éppen most rajtoltak el. Irtások, rétek maradnak el mögöttünk, és megjön a sárga sáv is: Tölgyikrek, EP! Utána különösen figyelünk: két éve tévesztettünk kicsit; most nincs gond. Fakitermelés jön, gépek és zaj – ennek nem örülünk. Főleg az újabb saras résznek. De aztán hamar elmarad ez is, és a Sikárosi-rét szélén ballagunk: OKT. Pár száz méter után elköszönünk, a Király-völgy érkezik. Meg a Dömösi Malom-patak, ami aztán – nevéhez méltón – el is kísér bennünket a faluig.



Előbb azonban igen sok szépség jut még osztályrészül! Gyönyörű patakvölgy, hullámzó terep, pazar avarszőnyeg és girbegurba ösvények… Őszintén sajnálom a futókat, akik ebből vajmi kevés jut – a tempójuk miatt. Itt érnek utol ugyanis az elsők, és hamar át is száguld rajtunk az élmezőny. Lenyűgöző. Mi sem ténfergünk, elég jó a tempónk – de amit ők előadnak, az néha elképesztő. Hát, másik világ, érdekes néha megcsodálni ilyen közelről, és szerencsére semmi gondunk nincs is egymással: könnyen el tudunk engedni minden érkezőt.

Megemlegetjük Lacit tavalyról, és alaposan meglepődünk, amikor – talán negyed órán belül – felbukkan. Pont ezen a szakaszon mentünk akkor is együtt; most igen gyorsan érkezik, és kis beszélgetés után előre is húz, saját tempójában. A Szentfa-kápolna aztán hamar itt van, vele a sok-sok kiránduló – tudjuk, hogy ez már Dömös „előszele”. Gyönyörű részek ezek is, de aztán érkezik az aszfalt, a falu – és az ellátópont. 








A választék hatalmas (még vegán-szekció is van!), a kínálás szívélyes, és megejtjük korai ebédünket. Örömmel – mert emlékszem a tavalyi fél tizenkettes tovább indulásra; most ez húsz perccel korábban sikerül. Pedig nem tűztünk ki más célt mára, mint a mai beérkezést: azaz, lehetőleg éjfél előtt. Két éve fél egy lett, tavaly fél tizenkettő… hát, meglátjuk. Sok van még; most konkrétan hosszú-hosszú emelkedés egészen Dobogó-kőig.


Az idő remek, majdhogynem meleg. Erre – és az emelkedőre – való tekintettel pólóra vetkőzök, ami felett csak a vékony kis mellényke van. Bőven elég ez is; majdnem a csúcsig így megyek. A reggeli szél itt alig érezhető: sok völgy-oldal, hegyoldal van; védenek bennünket. A fűtést pedig megoldja a folyamatos emelkedés – nincs tehát gond…

Nagyon szép szakasz ez, pompás kilátásokkal – amit megkoronáz a Szakó-nyereg lépcsőzése is. Utána (továbbra is a Téry úton) még mindig érdemes balra tekintgetni: a fák közötti kilátás megérdemli. Hegytetők, völgyek – és a távolban kanyargó Duna: lenyűgöző! Így érkezünk a Rezső-kilátóhoz, aztán pedig Dobogókőre, a turistaházhoz.

Finom banánt nyomnak a kezembe, szörp is jut, de a huzat bizony nagy. Így hát az időt nem húzzuk (amúgy sem szoktuk), és megkezdjük a gyors ereszkedést. Tényleg elég gyors, mert itt jókat lehet kocogni vagy akár futni is – élünk vele.


Pilisszentkereszt szélén szólok először öcsémnek: „megérkezett”. Mármint a várt eső. Apró cseppekben, de szitálgat – majd abba is hagyja. Aztán átvágunk a falun (kis aszfaltozás), és jön majd a második, harmadik… És még a negyedik is csak szitálás lesz, de az még később. Addig leereszkedünk a Magas-hegyi nyeregből, a pilisszántói műútról letérve pedig újabb megállás és frissítés jön. Csaba és csapata ér utol; jókedvű társaság, „tankol” mindenki. Hagyományaimhoz híven idén is barack-kompóttal erősítek, közben pedig a tájban gyönyörködhetek. Ami kitart további szakaszokon is: a Pázsity völgye, a távoli hegyek karéja… Csévi-nyereg, újabb csippantás - és maszkos pontőrök. Öcsém felhőket fotóz, hogy majd visszanézhessük: na, ebből lett... vagy hogy ebből mégsem lett eső.




Kellemes beszélgetős szakasz jön – nagyjából a Mészégetőkig. Ott aztán jöhet a turbó-fokozat: a Cseresznyés-tető és a Fehér-hegy megdolgoztat rendesen, de aztán kiváló kilátások jönnek. Amiből ezúttal nem sokat élvezhetünk, mivelhogy megérkezik az ötödik is. Na, ez már kevésbé szitálgató, sőt, egészen konkrétan: most már szépen esik. Öcsém komótosan (szerintem lassan) beöltözik, közben Csabáék előznek. Aki mosolyogva közli, hogy „ez úgyis rövid lesz” – és lám, a próféta szól belőle. Alig tíz perc, vagy talán negyed óra, de az eső eláll, és a Kopár Csárdához már csuklya nélkül érkezek.


Lehet, hogy az eső miatt, de a gulyás most elég langyos. Azért így is jól esik a főtt étel – a pontőrök kedvessége azonban még ennél is jobban. Igénybe vehetjük ugyanis a furgonjukat, ahol megejtjük a zoknicserét – nem kell a vizes fűbe vagy padokra leülni: köszönjük! Aztán egy remek vörösbor a csárdában (szerencsére idén korrekt, sőt kedves a kiszolgálás), és átvágunk a forgalmas úton: jöhet a Kakukk-hegy! Na, ez is összement tavaly (és főleg tavalyelőtt) óta: igen hamar fent és lent is vagyunk, hajrá, tovább! Még mindig kellemes világosban jutunk át Pilisszentivánon, majd átvágunk a Villa Negra és a pálya között, és mellőzzük a Jági-tavacskát. Az Antónia-ároknál újabb EP, lufierdős "kapuval".


Itt aszalt szilvát tolok Milka-csokival, és kólát iszok rá. Nem, nincs lelkiismeret-furdalásom. Biztos vagyok benne, hogy ezek a kalóriák húsz percen belül szénné égnek. A Hosszú-árok lesz olyan kedves, és megoldja ezt a problémát. Fáznom sem kell, ez egy megbízható hely. Aztán – gyöngyöző homlokomat megtörölve – a Nagy-szénás tetején találom magam. Az utolsó méterek különösen „kényeztetők” voltak: alaposan kijárt, meredek, saras szakasz. Szusszanás, csippantás – és a tető majd csak az után jön, de aztán ezt is meghódítjuk, ereszkedhetünk. Meg is tesszük, mert odafönt a huzat módfelett barátságtalan és kevéssé vendégmarasztaló. Feltűnnek odalent Nagykovácsi fényei, és szokatlanul gyorsan közéjük is ereszkedünk.


Plébánia, meleg – és terülj-asztalkák. Viki és Balázs kínálnak, és többféle finomságot is megkóstolok, de csak módjával. Hamarosan felfelé kell vinni mindezt, ésszel kell lenni (és enni) tehát. Kipipáljuk a Vörös-pocsolyás-hátat és a Julianna-majori EP-t is: itt is remek a hangulat, megint Csabáékkal.

Jöhet Adyliget sarka, majd a Fekete-fej (az elmaradhatatlan retró-diszkóval). Komoly emelkedő és komoly ereszkedés. Aztán a Hárs-hegyi körút: komoly emelkedő és komoly ereszkedés. Mindkettő sziklás-köves, útkeresős, szuszogtatós. Szépjuhászné, mély gödör, a kisvasúttal – és nagy heggyel. Jöhet az Erzsébet-kilátó, a János-hegyen! Már jó ideje gyönyörködhettünk kivilágított, impozáns látványában – hát most megkapjuk, afféle bónuszként. Megdolgoztat, persze, de itt is előjön az „összement tavaly óta”-érzés, hiába a hosszú felfelé menet. És felidézem, persze, a februári jeges ereszkedést is… így érkezünk fel a fényben ragyogó kilátóhoz, ahol randevúm van. Nem Jánossal – Krisztával. Ő van ugyanis „fenn a János-hegyen” – pontőrként, de legalább az „este” az stimmel. És lám, nem felejtette el! Megkapom tőle a „Csúcsok csúcsa” mozgalom három oklevelét és kitűzőjét – sőt, egy negyediket is; pici lányomnak, aki pedig a bronz-fokozatot érte el. Köszönjük!


Hosszú beszélgetős ereszkedés, kellemes utak, majd a Virág-völgy, és hamarosan jobbról Budakeszi. És a kivilágított templomtorony: ez már Makkosmária, úgy is, mint utolsó EP, utolsó csippantás. Aztán a Végvári-szikla, majd kereszteződés, pontőrökkel, de a dugóka itt nem kell. Hosszú, monoton emelkedő, derékszögű kanyarok, de aztán csak-csak vége szakad ennek is. Ereszkedés, amiben kevés a köszönet: a mély vályúban való haladás most is nehézkes, botladozós, figyelmet igénylő. Kövek, sziklák, Piktortégla-üregek. Szigorú szakasz, de tudjuk, hogy mindjárt véget ér. És igen, itt az aszfalt, megkönnyebbülünk, sőt szeretjük (ami igen ritka), és meghúzzuk a lépteket. Budaörs! Ereszkedés, gyors tempó, igen hamar itt a fő utca, ahol a piros sáv vége van. És kicsit később a menetünknek is: felbukkan az iskola, és még egy utolsó emelkedő: fellépcsőzés az első emeleti tornaterembe. Taps, kereplő, fényképezés és gratuláció. Nézzük, mire jutottunk! Egy 18 és fél, majd 17 és fél órás teljesítés után ezúttal 17:10-nél állt meg az óra. Hát ez szuper! Éjfél majd csak háromnegyed óra múlva, tehát igen-igen elégedettek vagyunk.



Bőséges ellátás még itt is: Máté gratulációja és az évenként más színű jelvény mellé oklevél, és (természetesen) piros Tibi csoki jut, de kapunk dobozos sört, nápolyit is. Lent a földszinten pedig remek forró, roppanós virslit, szintén forró teával: igen jól esik mindkettő. Talán még ennél is jobban Kata segítsége odafönt, a masszázs-ágyon: lenyújtása után egészen emberi léptekkel (majdhogynem frissen) indulhatunk szállásunkra: köszönjük! Megdolgoztatott a túra, nem is kicsit – de elégedetten távozhatunk. Nagyon szép környezetben, remek társaságban lehettünk, kiváló ellátás és rendezés mellett. Az idő is kegyes volt hozzánk, és úgy érzem, tisztesen helyt álltunk egy igen erős mezőnyben. Bízom benne, hogy „jövőre, veletek, újra ugyanitt”!

2017. október 23., hétfő

Írottkő 50 TT - ahogy én láttam...

A Kötelező Hazai. Volt még egy túra aznap, amire igen szívesen mentem volna, de hát a Kőszegi-hegység számomra természetesen kihagyhatatlan. Ebben a gyönyörű őszben pláne! Nem is bántam meg, bár akadtak magasságok és mélységek – minden értelemben.

A tavalyi egyedüli futam után megint Zoli öcsémmel mehettem együtt, aminek örültem. Hogy ő is örült-e, abban kevésbé voltam biztos, mert előre riogattam (félig viccesen, félig komolyan): meg kéne javítani az akkori fantasztikus időmet, a 8:41-et. Végül nem zárkózott el, amivel legalábbis nyugtalanná tett… Zoli barátunkkal hármasban aztán jó hangulatban érkeztünk a Bechtold Központhoz, ahol ezt tovább fokozták: Balázs, a rendező például házi kisüstivel... Aztán különválunk: Zoli is ötvenen van, de saját tempóban megy végig. Kellemes bemelegítő gyanánt mindjárt az Óház-tető vár ránk, reggeli hatos sötétben. Hogy ennek köszönhetően-e, vagy csak a zöld sáv közismerten zegzugos vonala miatt, de sikerül letérnünk az ösvényről. Szerencsére hamar gyanút fogok, és a térkép-programommal visszatérünk a megfelelő útra. A kilátónál pecsételés, meg persze csodaszép panoráma a horizonton előbukkanni próbálkozó nappal. Tudjuk, hogy ma nem sokat fogjuk látni, de legalább a száraz időben azért bízhatunk.


Jöhet az OKT, hamar az Irány-hegynél járunk, kicsit futunk, előzgetünk. És közben a lámpát is elcsomagolhatjuk: elég már a fény. A Vöröskereszt csomópontjánál kissé balra tartva áttérünk a piros kereszt jelzésre, ami aztán további remek belefutásokra csábít: hosszú lejtős szakasz, kiváló útminőséggel. A természet pompázik, érdemes körbenézni: balról, kelet felől egyre jobban világosodik, jobbról még sejtelmesen sötétek az erdők. Pazar színek, ritkuló lombok, kellemes madárhangok között-alatt kocogunk. Megérkezik a piros kör is: készülünk az egy hónapja látott vihar-döntötte fákra. Egy része eltűnt, de azért így is van mit megmászni vagy kerülgetni. Elhagyjuk a Borha-forrást: bármennyire is kedvencem, most kihagyjuk. Egyrészt nincs benne jelenleg víz, másrészt nagyon erős a tempónk – abba most nem fér bele. Aztán itt a szerpentin, mennék a jobb oldali szárán, de öcsém ingatja a fejét: balra, lefelé! Térképet csak akkor nézek, amikor már kezd gyanús lenni – és sajnos igazam is lesz. Na, lehet megint korrigálni; közel száz méter, bosszankodunk.
Velem fogad, első érkezés: az Alkotóház udvarára még egyszer is jövünk ma, ez dupla ellenőrző pont. Zsíros kenyér, de valahogy nem ízlik, inkább a teához megyek: a forró ital viszont igen kellemes. Jöhet a kék kereszt bal szára, azaz átruccanunk a szomszédos aluba, Bozsokra – csak „kert alól”, erdőkön át. Sok errefelé a gesztenyés: két hete kis családommal mi is itt gyűjtögettünk. Most persze más a tempó: toljuk ezerrel, bár amikor futni szeretnék, öcsém a ránk váró hegymenetre figyelmeztet. Barátságos pontőr fogad a sarkon, kezdi magyarázni az utat. Mosolygok, és elárulom neki, hogy 29. alkalommal megyek itt fel – ez a kedvenc „edzőpályám”. És tényleg! Fantasztikus szakasz, komoly szintemelkedéssel, trükkös részekkel, meg persze sok-sok gyönyörű látnivalóval. Ezeket most mind megcsodálhatjuk: előbb a meredek Óriások lépcsője, majd a különleges Kalapos-kövek (itt kódot is írunk).


Aztán a határmenti zöld érkezik a DDK mellé, és a Sötét-völgy látványában gyönyörködhetünk. Utóbb jönnek a komolyabb emelkedők, de a szépség nem lesz kevesebb, sőt… Így érkezünk fel a Golgotán át a fenyveshez (közben két futó már jön visszafelé), majd esőház és kilátó: fent vagyunk!



Gyors fotó a felső teraszról, aztán hamar le, egy ideig ugyanazon az úton. Volt osztálytársammal, Robival találkozok össze: gyors üdvözlés, és ő fel, tovább – mi meg balra le, a piros sávra. Itt is várom a viharkár szakaszát: vajon javult-e a helyzet augusztus vége óta, amikor utoljára erre jártam. Akkor komoly akadálypálya fogadott, most viszont itt is sokat dolgozhattak az Erdészet munkásai: egy-két keresztbe dőlt fa maradt csak. Remek tempóban veszítjük tehát a sok száz méternyi szintet, és közben ugratjuk egymást: hamarosan vissza is kell ezt majd dolgozni, hiszen (Velem után) újra nagyjából erre a magasságra fogunk visszatérni. Így persze kissé más a sok-sok lejtő végig járása, de az élmény nem csorbul: a látvány mindvégig fantasztikus. A csodaszép völgyben ezer szín tarkállik, lábunk alatt vastag avarszőnyeg kényeztet, jobbról csörgedező patak – és mindehhez pompás őszi illatok társulnak.



Ifjú leány száguld el mellettünk: fent a kilátónál meglepetten láttuk üldögélni – egy szál topban, bikini-felsőnél alig nagyobb holmiban. Hát, jó idő van, de ennyire azért… talán mégsem. Tempója mindenesetre lenyűgöző, de lassan mi is beérkezünk a pontra, újra. Az iménti zsíros kenyérre most nem is pályázok, a tea viszont (ha lehetséges) még finomabb lett.


Féltáv, kék kereszt újratöltve! Csak most jobbra, ki a faluból a szerpentinen. A már említett komoly emelkedő jön, és meglehetősen rossz érzéssel vágok neki. Pedig gyönyörű szakasz, de valahogy… rosszul érzem magam. Émelygek, kavarog a gyomrom, szédülök. Á, talán csak valami holtpont, nyugtatom magam (meg aggódó öcsémet). Nehezen megy a felfelé, előre engedem Zolit, küzdök. Kirándulókat előzgetünk, aztán négy muflon rohan át előttünk, majd végül felérkezünk a (felállványozott) Szt. Vid-kápolnához – hú, de jó!


Meg a kis pihentető szakasz is, készítek pár fotót, de nem lelkesedek, ha a Hörmann-forrásra gondolok. Jó messze van még – és sokkal magasabban… Nekiveselkedünk ismét, és örülünk, hogy ezúttal világosban csodálhatjuk meg ezt a részt: egy hónapja (az Őrvidék-Várvidék 100 TT-n) ez már lámpás szakasz volt. Lassan, de fogynak a kilométerek (meg a szint), és a fenyves után – végre! – itt a forrás. Ahol aztán megbeszéljük, és szépen elengedjük végleg a tervet: jól látható, hogy itt ma semmiféle rekord-döntés nem lesz.
Nagyon sok a kiránduló, szemlátomást a Hörmann felé tartanak ők is – itt van annyi erőm, hogy belefussunk. Megéri: elsőként érkezünk oda, hamar töltünk is, még a tömeg előtt. Jöhet az OKT és a zöld sáv közös szakasza, ami szintén szépséges környék – főleg most, az őszi pompájában. Kellemes lejtő, bevállalom a futást is, bár egyáltalán nem könnyű. Szendvicsemet keresem, és kiderül: a rajtban felejtettem, amikor a zsákomban pakolgattam. Na, még ez is… De gyümölcspürével pótlom, öcsém müzliszeletet nyom a kezembe: megoldjuk. Ehhez jön a piros, ropogós alma, amit meg a Stájer-házaknál kapunk: kicsit el is diskurálunk a pontőrökkel. Itt a nap is kisüt, pazarul bevilágítva a kis meseházakat.


Aztán elköszönünk az OKT-től, de a zöldön maradunk továbbra is. Sőt: még annál is tovább. Mármint a többiekhez képest. Ahogy tavaly is, most is azt választjuk, vállalva kis többletet távban és szintben egyaránt – viszont járhatóbb, szerintem szebb és számomra sokkal ismertebb ez a rész.


Szinte egyik pillanatról a másikra, de rám tör megint a rosszullét – ám ezúttal a megkönnyebbülés is. Gyengén és kábán, de folytatni tudom, és csak remélem, hogy nem lesz gond a szintidővel sem. A Szikla-forrásnál a friss víz igazi kincs, és készítek egy izót is. Jobban vagyok, a táj most is lenyűgöz, és nekiveselkedünk a Zeiger-nyeregnek.


Sohasem könnyű, most meg kimondottan nehéz. De felérkezünk, és meglepődve, de megelőzzük a topos lánykát. Egy lendülettel nekivágunk a Tábor-hegynek is, de aztán a lendület megtörik: két (fényképezésnek hazudott) megállást is be kell iktatnom. A magassági pontnál felírjuk a kódot, és ereszkedni kezdünk a szedresben. Öcsém – szokásához híven – azonnal a tüskés ágakat böngészi, és a türelem (meg az érintetlen, járatlan környék) meg is hozza gyümölcsét. Szó szerint: sok finom, érett szemet találunk, Zoli szerint ez nekem most gyógyszer lesz.


És mennyire az lett! Rendkívül sokat segített, és innentől már semmi gondom nem akadt a gyomrommal. Kellemesebb tempóban folytathatjuk, bejárva a Paradicsomos környékét, ami meglehetősen kiesik mindenféle járt és közismert résztől. Turistajelzés sincs, csak a túra saját fehér pöttye, de az pont elégséges. Futó páros előz, Gábort ismerem fel; köszönünk. Nagyon szép környék ez is, és mind az utak, mind a szintek sok beszélgetést engedélyeznek. A végén szigorúan meredek lejtő fogad: készülünk rá, óvatosan, gond nélkül érkezünk le.


Pecsétet és vizet is kapunk az itteni pontőrtől, meg információt: csak a négy futó van előttünk, ahogy sejtettük is. Jöhet a hosszú-hosszú, hat kilométeres ereszkedés. Az első kettő még erdei úton – a maradék sajnos aszfalton.


Mellőzzük a Kereszt-kúti pihenőt: gyerek-zsibongás és pihenő felnőttek maradnak mögöttünk. Balról többször is fantasztikus panoráma nyílik a szomszédos Rőtfalva (Rattersdorf) völgyére. Jóleső érzés végignézni: arrafelé is bejártuk már a környéket – itt is, ott is ismerős pontok, szakaszok.


És újabb csodaszép erdők, hegyek és völgyek, hatalmas fák, meredek oldalak. És továbbra is festő palettájára kívánkozó színek. Meg a hulló levelek halk, surrogó nesze, ami néha eső-hangnak tűnik – de mindig tévedek. Borúsan, de tart az idő, a hőfok meg éppen ideális túrázni.


Így érkezünk le a Hétforráshoz, ami innen felülről látszik csak igazán: micsoda mély völgyben van. Pecsét és Előd vezér, meg pár kattintás – és jöhet az Óház emelkedője: egy kilométeren 167 méter. Igaz, hogy sokat javult a közérzetem, de tudom, hogy ez most szigorú lesz. Meg is beszéljük öcsémmel előre, hogy csak okosan, pihenőkkel, túlhajtás-mentesen kell ezt a szakaszt megoldani. Így is teszünk: három szuszra, de kipipáljuk, és az utolsó bélyegzőt is begyűjtjük. Zsíros kenyeret köszönjük, nem kérünk, viszont a kínált házi pálinka újabb gyógyír, tényleg.



Újabb panoráma-fotó fentről, és megkezdjük az ereszkedést, a reggeli feljutás fordítottját a zöldön. Jó tempóban, némi kis belefutással itt-ott; a terep továbbra is ideális, a környezet továbbra is szépséges. A szerpentinhez érkezünk, és – szinte hihetetlen! – ugyanott találkozok Szilvivel és Péterrel, mint tavaly. Pár szót váltunk (a jövő évi Őrvidék százasról, persze…), és jöhet a lépcső, meg az utolsó vadregényes szakasz. Aztán beérkezünk a város első házai közé, a Hermina utcába, és máris felbukkan a Bechtold Központ szabályos kör alakú épülete. Laci öcsénk fogad bennünket, aki lazán letudta a 35 kilométeres távot, remek idővel. Hátul az udvarban pedig a befutó; sokan pihengetnek, esznek-isznak, beszélgetnek. Mi is csatlakozunk, miután megkapjuk a díjazást Balázséktól: idén újfajta kitűző dukál; tetszetős. Ezeknél is jobban örülök a jó hírnek: fontolgatják a jövő évi (30. rendezésű) „retró” hetvenes távot! Erősen biztatjuk őket, és őszintén bízom benne, hogy legalább egyszer nekem is lesz hozzá szerencsém. Aztán jöhet a szendvics (a kapott, meg az általam itt felejtett is), és közben hálákat adok: hát sikerült, beérkeztem! Ráadásul bőségesen szintidőn belül, 9:15 alatt – több, mint elégedettek vagyunk. Tíz perccel később pedig megered az eső, amire már csak mosolygunk: hát ez egy ilyen nap volt! Nehézségekkel, küzdelemmel, de sok-sok remek élménnyel és színpompás tájakkal bocsát haza a legeslegszebb táj: a Kőszegi-hegység.

2017. október 16., hétfő

Két kilátó éjjel 13 TT és Alsóörs este 9 TT - ahogy én láttam...

Varázslatos, lenyűgöző és sokszínű… Az aranyló október nyárias, kifejezetten meleg hétvégével ajándékozta meg a természetbe vágyókat. Lehet-e szebb, hangulatosabb tájat választani ilyenkor egy túrához, mint a Balaton-felvidék? Aligha! Egy esti vagy éjszakai túra egészen remek ötlet ilyenkor…


Egyre többen jönnek rá, hogy a Balaton bizony alaposan túlhaladta azt a két és fél - három hónapos szezonális mivoltát, ahogy évtizedekig tekintettünk rá. Sok-sok kiváló program közül választhatunk az év többi időszakában is. Így bukkantam rá a Balaton Riviéra Egyesület és a Zöld Bakancs közös rendezvényeire. Kettőre, igen, mivelhogy azonos helyszínen és napon (négy és hat között) választhattunk kilenc, vagy tizenhárom kilométer közül. Muszáj választani? – töprengtem, és máris kialakult egy terv. Főként az után, hogy pici lányom már egy ideje nyaggatott: volt már szinte mindenféle túrán – de éjszakain nem. És hát persze: nagyon szeretne. Anya valamivel kevésbé volt lelkes, de egy hét közbeni „főpróbával” meggyőztük. Kiszámoltam, hogy kellően gyors (azaz: sok futással kombinált) tempóval még belefér a 13 elé a 9 is. Nosza! Alsóörsi szállás foglalása, majd egy délelőtti remek veszprémi óvárosi séta – és máris a rajtban találom magam.


Két hete a Nyitott pincék 30 TT-n igazán jól éreztük magunkat, így nagy bizalommal érkezek, ráadásul kicsit korábban el is rajtolhatok: igazán kedves gesztus, köszönöm! Háromnegyed négykor hagyom el a Tourinform-irodát, és kezdem meg a hosszú, egyenes menetelést. Alsóörs egyik fő utcája nyílegyenesen észak felé vezet – pontosan neki a Somlyó-hegynek. Ahol ellenőrző pont fogad majd – a második. Az első ugyanis – mit tesz Isten! – nagy kedvencem, a Felső kocsma. Máskor is, minden túrán megállásra kényszerít – most meg pecsételnem is kell. A még mindig nagy melegben persze hogy jól esik a sok hosszú lépés után a hosszúlépés; a bor most is remek. Ígérettel köszönök el: ma még egyszer jönni fogok… Meggyőzöm magam, hogy a kocsmáros mosolya pusztán udvariasság, és nem hibbantnak néz. Hajrá, a kék keresztet kék háromszögre cserélem, majd arról is letérek: a kiírás szerint a temetőn keresztül kell felfelé menni. Itt még úgysem jártam, nosza! Kövezett út felfelé, majd át a zöld kapun, és fel a Somlyóra. Remek ösvény visz fel, az elágazástól meg már jól ismerem.


Kirándulók, sétálgatók – de pontőr-kinézete senkinek sincs. Kellékei (pl. pecsét) végképp nincs senkinek. Talán a felső szinten? Felrohanok, de ott sincs senki – pedig a rajtnál megnyugtattak, hogy idő előtt kint lesz valaki. Fotózok hamar (afféle bizonyítékként is), és futás le. És tovább, a hegyről is le, kék háromszög, told neki, hatig vissza kell érned! Vagyis hát kicsit előbb… újabb nevezés, és a többi… nem húzhatom az időt. El is megyek szépen a kék háromszög letérése mellett: új nyomvonal, nem jártam még ezen, rohanok a régin, mire végre tudatosul bennem, hogy ezek bizony szépen le lettek festve. Dupla vagy semmi-játék következik – és bejön. Le tudok evickélni a végénél, rátérek a Balatoni Kékre, ahol egy kis aszfalt jön. Máris itt az Amfiteátrum! Na, oda gyorsan bekanyarodok. Megcsodáltam már sokszor, nem is amiatt… Az előzetesek (és a rajtoltatók) boríték-kereső játékról regéltek, amivel bor-csomagot lehet nyerni. És hát ki ne szeretne játszani? Boríték azonban sehol, és egy-két percnél többet erre most tényleg nem tudok szánni. Így hát jöhet a kaptató: előttem a Csere-hegy.



Szűk, egyszemélyes, kanyargó ösvény. Sok helyütt technikás is: vízmosásos, gyökeres, sziklás-köves. Imádni való! Főleg felfelé… A nap gyönyörűen süt, de már elég alacsonyan, és csodálatosan szép, meleg színeket varázsol elém. Igaz, komoly segítőre is lel a természetben: a lombok és a cserjék, az aljnövényzet és a friss avar színes kavalkádja mesébe illő, komolyan.


Issza szemem a látványt, és tudom, hogy jövök még ide is ma – de az már teljes sötétben lesz. Felérkezek, jobbos kanyar, kavicsos út. És pár méter múlva az egyik legszebb kilátó, a Csere-hegyi. Vörös kövein megcsillan a napfény, tornya hívogat. Nem, nem… sokszor voltam már fenn, az utóbbi hónapokban háromszor is… Sietek. Mégsem vagyok képes kihagyni. Pontőr itt sincs még, és meggyőzöm magam, hogy itt majd… hátha… fent lesz. Pontőr persze nincs, de panoráma van, így hát lent nyomok egy – kilátót ábrázoló – bélyegzőt.


És hajrá! Nagyszerű, kellemes, lejtős futás a sárga háromszögön, le egészen az útig. Ahol balra fordulok: piros sáv, be Felsőörsre. Futás, tovább, az aszfalt szélén. Erre készültem, ennek megfelelő cipővel, és hálásan gondolok a helyes döntésemre.


Itt a falu, emelkedő, tempós gyaloglással pihenek. Eladó virágpalánták az út szélén, néhány járókelő, meg a templomok tornyai a lassan lebukó nap fényében. Aztán a pizzéria, ahová belépek az utolsó előtti pecsétért. Barátságos köszöntés, te vagy az első, jó utat! Hát azt sejtettem, igen…


Zöld kereszt, le a völgybe, a fák színei elmondhatatlanok. Sajnos a fénykép sem képes visszaadni, de azért próbálkozok. És itt a Malom-völgy, amit már annyiszor megénekeltem… Ahová bármikor szívesen jövök vissza – de ez a mostani még emelni tud a lécen, az eddigiekhez képest is. Az ősz ennél szebb aligha tud lenni.



A suhogva ereszkedő és földet érő tarka levelek finom hangjai… a mellettem csobogó patak lágy, békés hangja… a távoli gulya motoszkálása, és előttem, a faluból ideszűrődő harangszó. Ebbe olvad bele futó talpaim halk nesze, ami most valahogy csodálatosan beleillik ebbe az idilli mesébe. Futok, futnom kell, de újra meg újra kiesek a tempóból, mert fényképezni kell, fényképezni muszáj. Talán végtelen novemberi esős napokban, vagy január végi csikorgó hidegben, de ezeket a fotókat még nézegetni fogom, ebben biztos vagyok. Az érzések és érzékelések, amik mögötte vannak és értelmet adnak nekik, azok meg itt vannak, valahol mélyen, bent. És az egészet körbe lengi a hála: hogy itt lehetek.


Felbukkan Lovas, figyelek a szalagokra; kis letérés a kékről. Fekete kismacska fogad, szívesen megsimogatnám, de az óra ketyeg. A Lovas Kikötő névre keresztelt vendéglő-kocsma-bisztró úgyis megállít. Egyrészt pecsételek, mint utolsó EP, másrészt megkóstolom a Ház borát (és meg is dicsérem, mert megérdemli). Harmadrészt meg… a zongorán mintha egy fehér boríték csücsülne…?! Nahát! Sikerült!! Az utolsót, de megtaláltam. Besüllyesztem az itiner mellé, elköszönök, és futás, futás! Pedig hát már… talán ennyire nem is kellene. Az óra azt mutatja, hogy szépen be fogok érkezni. De hát lehet-e megállni, lassulni ilyenkor? Aligha! Telefon a lányoknak: negyed órán beérkezek! És valóban.


Még megcsodálom újra, lentről a Somlyó-hegyi kilátót, aztán zúgás le egy hosszú, egyenes utcán, pompázatos fák alatt. Leérkezek, itt a főút – és beérkezek. Nézzük: 1:52, öröm és boldogság! Majdnem hetes átlag, két kilátóval – és még csak alig múlt fél hat. Jól esik a szervezők gratulációja – és ehhez most még ajándék is jár. Hat üvegnyi remek bor-válogatás, a Gelléri pincészettől: köszönöm ezúton is!


Feleségem és kislányom fogadnak: iszok egyet, pólót cserélek, dzsekit veszek magamhoz. És az este még csak most következik! Szó szerint is, mert most már csakugyan elkezd sötétedni – másrészt viszont Emese számára ténylegesen. Aki eddig türelemmel várt (na, jó, aludt is egy kellemeset) – de most aztán: kezdődik! Hát akkor rajta.





Egy gyors fotó a strand előtt, és mehetünk előre, fel. Elhaladunk a szállásunk mellett, megmutatja a hintát, amivel a reggelt fogjuk kezdeni… És hamar fel is jutunk a kocsmához – közben anya kerül el bennünket a kocsival. Pici lányom nem kér inni, de nekem muszáj… ugye… A temetőt most inkább kihagyom, és jöhet a kék háromszög, oda-vissza. Feljutunk a kilátóhoz, tempónk teljesen megfelelő, de a dzsekik majd csak fent kerülnek elő, addig biztosított a „fűtés”, köszönjük… Akárcsak a fejlámpák: a lenyugvó nap utolsó sugarai még elégségesek a feljutáshoz. A kilátó tetejéről való gyönyörködéshez meg pláne!





Hihetetlen időzítés – vagyis hát inkább szerencsés egybeesés: ennél tökéletesebb időpontban nem is érkezhettünk volna. Próbálkozom, de az elkészült fotók igen szerény próbálkozások csak, hogy visszaadják az ottani látványt, hangulatot, érzéseket. Attila a pontőr: persze hogy megengedi Emesének a bélyegzést. Elköszönés, ereszkedés, most már szabályosan, a jelzésen. Pici lányom ismerkedik a fejlámpával, ügyesen használja, és naná, hogy mennyire élvezi! Kis aszfalt, határozott léptekkel megy előttem, beszélgetünk. Elhagyjuk a civilizációt, itt az Amfiteátrum, mesélek neki róla. Bent áll egy kocsi, ajtaja nyílik… Anya!! Hát te?!... Hát igen, nem vagyunk egyformák… De aztán közös erővel meggyőzzük, hogy életben fogunk maradni, nyugodtan mehet olvasni-tévézni-dolgozatot javítani… amit szeretne. Mert mi meg ezt szeretnénk.

Kikanyarodunk, két lámpa közeledik mögöttünk, megvárjuk őket. Nahát! Egy apa és pici lánya! Hihetetlen. Jáde és Gábor aztán igen kellemes útitársnak bizonyul, és innentől egészen a célig együtt haladunk. Lányok persze előre: felfedezni, lámpázni, jelzéseket figyelni. No és persze a természetet vizslatni: mindketten reménykednek valami éjszakai találkozásban: hétfejű sárkány vagy krokodil is jöhetne akár… de legalább egy bagoly, szarvas vagy akár sün. Sajnos-szerencsére egyik sem vetődik elénk, de így is kiválóan elvannak, és észre sem vesszük, hogy igazából mindeközben: határozottan emelkedünk. Megérkezünk a tetőre, itt vannak az épületek, a kilátó sejlik fel kissé. Pontőr köszön ránk, a kislányok dicséretet kapnak, de félig se figyelnek oda: kismacskák!! A bokrok alól bukkannak elő, és fogalmuk sincs róla, hogy ők most tulajdonképpen: vadmacskák. Felszaladok közben a kilátóba, megcsodálom az éjszakai Almádit és Balatont.



Lent még mindig nagy az öröm, alig lehet tovább indulni. Igaz, akkor aztán nagyon: a kellemes lejtő és a remek fény-visszaverős szalagozás kiváló segítség a gyors lefelé haladásban, és bizony Gáborral többször is futásra váltunk, hogy csemetéink tempóját tartani tudjuk… Mint apák is remek társra találtunk, és nem győzök örülni a dolgok ilyetén alakulásán. A kellemes beszélgetés mindenkinek felgyorsítja az idő múlását: aszfaltra érkezünk, szőlők közé. Turista-jelzések ugyan nincsenek, de a foszforeszkáló szalagok teszik a dolgukat. Ráadásul túratársam kiválóan ismeri a környéket (a közelben is lakik), így gond nélkül, pompás hangulatban haladunk lefelé. Közben a lányok szája be nem áll – ha csak addig nem, amíg a csereberés ennivalókat majszolják. Helyenként felemeljük őket, hogy szintén részesei lehessenek a Balaton (egyre kevésbé) távoli látványának. Folyamatosan közeledünk ugyanis hozzá, ami egyszersmind a célhoz való közeledést is jelenti. Nem telik bele sok idő, és hívhatom feleségemet: nem, nem a tervezett tíz óra körül, hanem hamarosan, talán tíz perc múlva bent leszünk! Hihetetlen, alaposan meg is lepődik, de aztán indul is… Mi átkelünk a zebrán (és a 71-es úton), majd a vasúton is, és a kemping mellett haladunk. Mutatjuk a kicsiknek: ott, azok a fények már a célt jelentik. Mondjam, hogy majdnem elsírják magukat?! Hogy még ne legyen vége! Hogy ez olyan jó! Lányomnak mondom viccesen: Emese, megcsináljuk még egyszer, mit szólsz? „Apaaa, az szuper lesz, csináljuk meg!! Kérlek!” Na, ezt hívják öngólnak.

Tüzek, lángok, zsibongó hangulat. Pompás étel illata, falatozó-beszélgető emberek. És anya, természetesen, de az aggodalom mintha nála is büszke örömmé változna át. Hát, a büszkeséggel nincs egyedül; vagyunk még páran így, igaz, Gábor? Főleg a kedves gratulációk, dicséretek közepette: nagy az öröm. Aztán a lányok felfedezik, hogy mellettünk játszótér van – és ott folytatják a „bulit”. Mint akik nem is most jártak végig 9,9 kilométert, két heggyel és kilátóval, lámpázva… Mi addig beszélgetünk jót, és bekanalazunk egy-egy remek babgulyást. A fél literes ásványvíz azért nekik is gyorsan legurul, de a bográcsos helyett inkább müzlit és gyümölcsöket választanak. Lényeg, hogy mindenki kitűnően érzi magát, és nagy-nagy öröm számomra, hogy ilyen jól sikerült ez az alkalom is.