Kinizsi százas 100 TT - ahogy én láttam...

Húsz órányi folyamatos és aktív jelenlét a természetben. Húsz órányi élmények és emlékek, a zöld ezernyi árnyalata, milliónyi madár, az éjszaka varázsa… És persze húsz óra emberek között: remek túratársak, kedves és önzetlen, segítőkész környékbeliek, értünk dolgozó rendezők, szurkolók és kísérők… Kinizsi százas, igen!

Negyedik Kinizsink Zoli öcsémmel: szabad-e használnom a „rutin” szót? Elsőbálozók alighanem egyetértenek, a tucatnyi (vagy sokkal több) jelvénnyel büszkélkedők esetleg megmosolyognak. Mi azért valamennyire mégis így éreztük, és így készültünk rá, szerveztük meg, vágtunk neki. Az előző három teljesítést tavaly ősszel megtoldottuk egy Iszinik 100 TT-vel is, plusz az Iszkiri 100 és Gerecse 50 TT-k, SzuperKatlanok… Szóval, sok ismerős pont és szakasz várt ránk, nagy csodákra meg már nem számítottunk. Na, ebben tévedtünk…

Megszokott a békásmegyeri szállás, az út a rajtba, és a sorállás is. De ez most mégis más: negyed hét magasságában érkezünk, és ennek megfelelően még viszonylag rövid. A rendezők a tavalyi kiváló formájukat hozzák, és pontban az ígért háromnegyed hetes rajtot tartják. Két perccel később mi is nekivágunk az egy-két kilométernyi bevezető (vagy inkább kivezető) aszfaltnak. Hamar elhagyjuk a fővárost, máris némi emelkedővel, kavicsos út, mezők… és meleg. Hét óra, és meleg van – holott esős rajtot jövendöltek kábé nyolcig, meg majd délutánra is. Ehhez mérten gondoskodtunk esővédelemről. Nem nagy poén, le is lövöm: mindvégig szárazon maradt a puskapor és a túrázó – feleslegesen vittük végig Tatáig ezt a holmit.

Hegyek kevélykednek előttünk, megtanultuk tisztelni; elsősorban az emlegetett Iszinik során. Most persze más. Friss erővel, melegben és világosban – és sár nélkül. Na jó, ereszkedéskor lesz majd egy kis dagonya… de hol van ez az ősz végi lekvártól? És ne szaladjunk ennyire előre: hol van még az ereszkedés is? Egyelőre felfelé kaptatunk, a mezőny sűrű, de ennél jóval nagyobb tömegekre emlékszem korábbi évekről. Kellemesen lehet haladni, senki nem tart fel – mi sem teszünk ilyent az érkező gyorsabbakkal. Megjönnek a kilátások, megjönnek a kövek és sziklák: Ezüst- majd Nagy-Kevély, lehet egyet szusszanni és fotózni.

Aztán az említett ereszkedés: kevés futás, sok óvatoskodás. Vigyázunk magunkra, Zoli még némi náthát és gyengélkedést hozott magával, én a jobb Achillest és vádlimat féltem. Nincs tervben az egyébként megszokott idő-javítás: jó lenne 21 órán belül, de ha kicsit több, az se baj! Csak érezzük jól magunkat, és azért az első InterCity-t érjük el…

Biztonsággal leérkezünk, lehet gyönyörködni a környező hegyek látványában, és közben szépen fogy a táv is. Sok-sok autó az utak kereszteződéseiben: hallom, hogy némelyeket kihoznak idáig?! Hiszem is, nem is. Igaz, a Csobánkai-nyereg már majdnem tíz kilométer, vagyis tíz százalék… Ellenőrző pont még nem volt – titkos sem.

Megyünk tovább, megint felfelé: a Hosszú-hegy jön. Megfelel nevének: lankás, kényelmes emelkedő – de meglehetősen sokáig tart, tényleg. Közben balra pompás kilátások Pilisszántó felé – meg-megállunk. Az erdők szépek, öröm hallgatni a madarak dalát. A mezőny továbbra is emberi léptékű: üresen sem megyünk, de a tempónkban sem akadályoznak. Jó így haladni! Sok ösvény a beszélgetést is engedi, élünk vele sokan, ahogy látom – de (mint mindig) látni magányos harcosokat is. És végül – vártuk nagyon! – megérkezünk a tetőre, az első ellenőrző ponthoz.  Lídia és Gyuri pecsétel mosolyogva, és egyúttal az elmaradt Vendvidék jelvényre is ígéretet tesznek… Ugyanezt nem sokkal később Gyulától is megkapjuk: a negyvenesek elágazásánál fényképez, ahogy azt már megszokhattuk tőle.

Nekivágunk a Pilis-tetőnek. Ez is inkább hosszú, mint nehéz, szerintem. A meleg azonban nem könnyíti meg a helyzetünket, és – mivel esőre számítottam – Camelbak (vizestasak) nélkül jöttem. Ez konkrétan 3×3 deci vizet jelent számomra, ami barátok között is csak egy liter összesen. Na, ezt osztogatom be a Pilis-nyeregig, ami majd csak 25 kilométernél lesz. A szerpentin például segít: elvonja a figyelmemet, hiszen itt káprázatos panoráma tárul fel.

Erősen érdemes visszafelé is tekintgetni, hiszen hajjaj! – remek érzés a meghódított csúcsokat, vonulatokat magunk mögött tudni. És hát a látvány, nos, igen: megkapó. Aztán kanyargás tovább, az út kifogástalan, koptatjuk a szintet, egyre feljebb kerülünk. Itt árnyék kevés jut, a délelőtti nap a korábbi esők nyomait igyekszik eltüntetni. Elég jó hatásfokkal: nagy a pára, nehezebb a lélegzés, gyakrabban törlöm a homlokom. Füves tető, aztán finoman, hullámozva, de ereszkedés jön. Balu majdnem ahol tavaly, most is utolér: ő 14 órát tervez… Mondjuk, neki ebbe egy kis beszélgetés is belefér; azért ez durva! Szembejövő nyugdíjas szimpatikus pár: mosolyogva figyelnek bennünket, biztatnak. Hozzávetőleg a 100-120. helyen lehetünk – szóval, láthatnak itt ma pár embert… nagyjából még tízszer ennyit.

Itt a várt Pilis-nyereg! És a még jobban várt büfé. Péter nyújt kezet – és innivalót felém. Na, ez így már megnyugtat: a következő víz-lelőhely csak nyolc kilométer. Neki is vágunk, a Pilis utolsó szakasza eseménytelenül telik – Kesztölcre érkezünk le a Kétágú-hegyről. A táj csodálatosan felfedi magát, ahogy előbukkanunk a sűrűből, és rátérünk az OKT vonalára. Amit odalent látunk, az bizony nem más, mint a Katlan néven elhíresült szakasz (a SzuperKatlan TT-k helyszíne). Na, ez vár most ránk – meg a stílszerűen hozzá járó meleg és párás idő.

Kesztölcre évek óta szeretünk jönni, mert a barátságos helybéliek mindig kitesznek magukért. Ivóvíz, levendulaszörp, szóda, bor és fröccs vár ránk, szívélyes kínálással – és ingyen. Idén ezt még megtoldották helyben készített sült kolbásszal, igen szerény (500 Ft-os) áron. Mondjam, hogy ilyen finomat én évek óta nem ettem? Igen sokan megállunk itt, rövid szusszanásra, evés-ivásra.

Akinek mindez nem lett volna elég, megállhat még HotdogMan standjánál, esetleg a falu kivezető utcáján egy családi háznál. Ez is sok éves hagyomány: egy vizestömlő és két kislány. Akik nagy örömmel itatják, tankolják (sőt: kérésre akár locsolják is) a megfáradt csapatot. Így még Dorog is hamarabb megérkezik!

Dorogon újabb meglepetés fogad a kis kocsmában, ahová szívesen megyünk, mert mindig van jéghideg üveges kólájuk. Ezúttal meg is etetnek, friss zsíroskenyérrel, ropogós lilahagymával, paprikával fűszerezve. Ingyen? - komolyan? Persze, Kinizsi-teljesítőknek, segítségül. Nahát! Köszönjük, kedves gesztus. Csaba érkezik közben a rá jellemző lazasággal (természetesen hátizsák nélkül, minek is az száz kilométerre?). Együtt folytatjuk, igen kellemesen elbeszélgetünk – még az aszfalt is kevésbé forró így. Pedig Belányi-telepig azt tapossuk, ahol aztán nekiveselkedünk a Nagy-Getének. Szépen, finoman; sokkal kíméletesebben, mint fordítva – idézzük fel újra az Isziniket. A tetőn, a keresztnél néhány pihenő túratárs – mi is lemaradunk Csabától, és zoknicserét ejtünk meg némi késéssel.

A harcosabb rész most nyilván az ereszkedés – főként a puha, napokon át áztatott földre való tekintettel. Szerencsére esés és baj nélkül megússzuk, pedig a tempó kellemes. Még egy Csaba bukkan fel, vele is együtt megyünk pár kilométert, jól fogy a táv. Leereszkedés, majd a Hegyeskő jön. Idén már választható, hogy melyik úton szeretnénk feljutni oda: öcsém kérésére maradunk a kék kereszt klasszikus verziójánál, és nem élünk a Tokodot érintő OKT-féle verzióval. Így hát a kéktől rövid ideig elköszönünk, és nekivágunk a szűk, homokos-löszös kaptatónak. Felérkezve ősziárpa-mező fogad: a zöld, zsenge gabonatábla szélén menni egészen üdítő érzés.

Különösen, hogy nem csak a Hegyeskő, de – hátra tekintve – a távoli horizont is pompás rálátást ad. Messze elkalandozhat a tekintet, és most különleges érzés látni az esztergomi bazilika tetejét úgy, hogy kis családommal hat napja jártunk odafönt. Ahol persze meg is mutattam, merre fogok majd kalandozni. Lám, csak hinni kell! Na jó, azért menni is…

Aztán persze elérkezünk az emlegetett Hegyeskőhöz, megcsodáljuk a fehér sziklákat, és öcsém elmeséli, hogy van, aki majd itt szeretné a végső nyughelyét, annyira kedveli eme helyet. Sajnos a tetejéről nyíló kilátást elmulasztjuk: ez most nem az a túra.

Kilátás persze így is van, sőt! Messze-messze tájak mutatják meg magukat: balról a Gerecse felé szalad a tekintet, jobbról meg a Duna látszik; sőt, az azon túli hegyek is.

Jön az ereszkedés. Ki hogy van vele, más-más a megközelítés: én szívesebben megyek felfelé az ilyen meredek oldalakban, mint lefelé. Zoli meg éppen fordítva, és persze jó móka neki a lefelé evickélő bátyját fotózni. Na megállj csak, megkapod te is a magadét!

…Szóval, kellemesen telik az idő, fogynak a kilométerek, a tokodi pincék immár alattunk, sőt, előttünk. Kedvenc helyünk, az Izabella idén már idejében felhívja magára a figyelmet, és persze most sem csalódunk benne. Kiváló minőség, kellemes hőfok, turistabarát árak, és még mosdó is van. Mennyivel könnyebb így nekiveselkedni a mai legmeredekebb emelkedőnek: a Kőszikla jön ugyanis. Egész napos szerencsénk ezúttal sem hagy cserben: a korábbi években megszokott vonatozást most megússzuk, és saját tempóban szuszoghatunk fel. Lefelé, a löszös oldalban pedig megint utolérjük Csabát, aki Árontól anno megkapta az egyszerű, de kifejező „A Nagy” jelzőt.

Féltáv, zöldségleves! Mogyorósbánya röviden így foglalható össze számomra. Meg persze EP, pecsét, több tucatnyi autós kísérő, friss víz és megint kólázás. Megnyugtató telefonok haza, szerelvényigazítás. És akkor jöhet a második félidő, már csak 48 kilométer, húzunk is ki a faluból. Az Öreg-kői pihenőhöz továbbra is meg kell dolgozni, ez az emelkedő sem simult ki egy év alatt. Itt számítunk a meglepetés EP-re, de ezúttal nincs – hát akkor tűzés Péliföldszentkereszt felé!

Ez is csodaszép táj, a szaléziek otthona pedig nagyon gondosan, igényesen kialakított épületegyüttes. Amíg oda érkezünk, egy pompás, bővízű forrást is elkerülünk. Vagyis hát dehogy hagyjuk el, sokakhoz hasonlóan mi is megtankolunk friss, hűs vízzel. A nap már lefelé hanyatlik: a fogyasztás csökken, és ezzel az adaggal már hosszabb táv is letudható.

Aszfaltról balra le, aztán az erdőbe jobbra fel. Itt azért mindenképpen érdemes – és érdekes – visszatekinteni is, a bejárt szakaszokra. Más érzés, tagadhatatlan, mint az Isziniken, nap közben – és ott előre tekintve…

Kapaszkodás, ereszkedés, baji műút. Újabb erős kapaszkodás, majd hosszú, de lankásabb:  a Bika-völgy. Szerencsére egészen szépen járható, gondos kezek kitisztították (úgy hallottam, direkt a túra kedvéért: köszönjük!). Kavicsos utak, néhol pocsolyákkal, benézhető letérések – de nincs gond, haladunk szépen. Zoli barátunk is gondol ránk, aki tavaly szintén sikeresen teljesítette: jól esik a hívása. Így jutunk Pusztamarótra: itt már egyértelmű, hogy – dacára a korábbi indulásnak – tavalyhoz képest késésben vagyunk. Ezt szépen mutatják az árnyékok, a nap helyzete: de szép is a természethez igazodni, viszonyítani!

Az emlékhelyet azért még sikerül lefotózni, és egy újabb büfét látogathatunk meg. A Mária-kegyhely is jól kivehető, bár a szikláknál már erősen figyelünk a lábunk elé; meg is ússzuk botlás nélkül.

Aztán az alkonyodó Gerecsében gyönyörködhetünk: a fás hegyoldalak pompás látványt nyújtanak – nem különben a napnyugta is, ami egészen varázslatos élmény: végignézni, benne járni, és így megélni.

Egyre szürkébb, majd sötétebb lesz, de halogatjuk még a lámpát. Az előttünk haladó sporttárs is, akivel kellemesen elbeszélgetünk, amint utolérjük. Elsőbálozó, de remekül megy, immár egyedüliként kis csapatukból, akikkel együtt érkezett és rajtolt. Elkísérjük Bányahegyig, ahol már majdnem teljesen sötét van; ennek megfelelően lámpák, reflektorok fogadnak. No meg persze a kislányok, az elmaradhatatlan finom teával! Eszünk pár falatot is, megejtjük a második zoknicserét, fejlámpáink is előkerülnek: mehetünk!

Kissé saras, nemde? Sőt: később még sárosabb. Ereszkedünk, kellemes mértékben, de az út nem enged komolyabb tempót; figyelni kell. Később azért javulás áll be, és szerencsére a jelzésekkel sincs gond. Megérkezünk Vértestolna környékére, mellőzzük a nagy rétet, kevéske aszfalt jön. Rajta persze itt is sok kísérő autó, mellettük jutunk vissza az erdőbe. Másfél kilométer – figyelmeztetem Zolit. Sajnos igazam is lesz: kábé ennyi dagonyán kell átvergődnünk, mire ismét szilád talajt fog a lábunk. Kisebb csapat verődik itt össze, egyikük hálálkodva köszöni öcsémnek a sebtapaszt: lemarta szegénynek sarkát a cipő.

Koldusszállás, viszlát, kék! Innentől sárga, mindvégig. A fordítóban pecsétet kapunk, hozzá pedig teát. Nem esik rosszul, bár a bányahegyi finomabb és tartalmasabb volt. Jöhet a „Köves út, ha végigmegyek rajta…”. Dalolásról persze szó sincs: a ma már sokat látott talpaink berzenkednek csak a hosszú kiképzés ellen, ami rájuk vár. Lassú, lomha, gyenge emelkedő – de jó sokáig tart. Sokan nem szeretik, hallok morcos hangokat, de azért persze gyűri mindenki. Szerpentin, kanyarok, aztán megint a végeláthatatlan egyenes. Olyannyira, hogy jó páran be is nézik a sárga balos letérőjét. Nem nehéz, szó se róla: nekünk is elsősorban a rutin segít – meg az, hogy várva várjuk már. Talán nagyon is?...

A tévesztők közül hozzánk szegődik Attila, és mindvégig velünk is marad. Ő is első alkalommal próbálja itt ki magát, és – mint a fentiekből kiderül – rögtön szép sikerrel. Jól elbeszélgetünk, amivel egyenes arányban fogynak a kilométerek is. A kellemesen laza tempónkat is egyre jobban megnyomjuk, a Körtemplomot is jószerivel csak súroljuk. Utolsó bélyegzés és csippantás, mehet a kis karton a zsák mélyére! És hát persze, a balos visszafordító hajtű, szinte mintha már a célra fordítana. Persze, ez még túlzás, de mégis más innentől. Lazán le, jöhet a kálvária, a stációk, a szakadék. Na, azt se ugrottam át még ilyen gyorsan és észrevétlenül!

Pedig ez már a baji szőlők, aztán két pillantás, és elmarad a templom tompa kis tornya is. Aszfalt, naná, a várt aszfalt – és a még inkább várt fénysorompó! Zoli szúrja ki, kisebb örömünneppel üdvözöljük. Aztán autó fékez mellettünk, merre van a baji templom? Uram Atyám! Hát ennyire?!... Emberek, semmit nem szégyelltek?

…Át a vasúton, balra be. Egész végig nem volt meglepi pont, majd talán itt! Á, dehogy. Itt sincs, végig nincs. Pedig de kitennék párat… egy tucatnyit, nagyjából. De legyen ez mindenkinek saját baja, lelkiismereti dolga. Az enyém tiszta. Negyedszer megyek át a zebrán, és legközelebb is ezen szeretnék, egy év múlva. Ugyanígy. Üsse kavics, az időm is lehet ugyanennyi. Mert most perc pontosan ugyanannyi, mint két éve: 20:03 (18 perccel marad el a tavalyitól – üsse kavics azt is!

Egy ugyanilyen oklevelet is szeretnék jövőre. Meg – ha már így alakult – egy ugyanilyen jelvényt (mert az most új, és én sajnálom a régit). És egy ugyanilyen (vagy hasonló) levest, ugyanezt a kellemes fáradtságot, ugyanezt a csapatot. A gratulációk, mosolyok, tréfálkozás… a falatozó emberek békés nyugalma. Mekkora egy közösség ez! Jöttünk száz irányból, megyünk vissza ugyanoda. Hoztunk száz motivációt, fogadalmat, száz stílust és módszert.

Százasok vagyunk.

Kinizsi Százas 100 TT - ahogy én láttam...

Sokaknak „A Teljesítménytúra” - vannak, akiknek csak egy a rengeteg közül. Némelyek szerint kihagyhatatlan és „kötelező” - mások szándékosan maradnak távol. Vannak, akik hetekig-hónapokig erre készülnek - és akadnak, akik megmosolyogják az itt indulókat. Kinizsi Százas, 37. alkalommal – nekünk meg harmadszorra.

Ülünk péntek délután a vonaton öcsémmel, és keressük a választ: miért is kell ez nekünk? Egy héttel a Tanúhegyek 100 TT után mi mozgat bennünket a fővárosba? Ő most is nagyon lelkes és felfokozott állapotban várja – én ezúttal kevésbé, úgy érzem. Nem tett jót az elmúlt hetek fórumozása, tudom jól. Nekem egy idő után eltúlzottá és túlpörgötté vált a dolog. Kiemelt túra, igen… a legelső, igen… De amikor már görcsösséget érzek valamiben, az nem tetszik. És itt többször is azt éreztem. A hónapokkal előtte már erre készülő sporttárs… a túrának minden részletét (még a hiányosságokat is) a végsőkig védő fanatikus… Az enni-innivalót szinte kidekázó… a körömvágáson vitatkozók, hogy pontosan hány nappal előtte kell/szabad...? Na, egy idő után besokalltam, bevallom, a fórumokról leszálltam és készültem. Nem, nem a Kinizsi Százasra, hanem mindig ami jött, arra. Aztán amikor ez jött, akkor: erre.

…Leginkább a már említett Tanúhegyekkel. Ami aztán alaposan feladta a leckét. Részben a nehézségével, részben a gyönyörű környezettel, a szervezéssel, ellátással, távval és szinttel. És persze fizikailag is. Menni fog vajon? Egy hét regenerálódás elég lesz-e? Közel sem 100%-os állapotban… De a mágnes vonzása mindennél erősebb: ott kell lennünk! Nem, nincs értelmes magyarázat, indok. Vonzás van, hogy kell – és kész. A vonat meg száguld, aztán rohannak a percek, órák. Leszállás, barátok, vacsora, szállás és utolsó cuccolás.

Reggel fél hétkor a mosdónál kiderül, hogy a víztasakom („Camelbak”) kirepedt. Javíthatatlanul. Van egy 0.33-as kis kulacsom, meg egy hét decis Vitalade izóm. Hozott anyagból dolgozok ma, úgy látom. Sok idő a töprengésre nincs, máris a rajtban találjuk magunkat: két kollégám-barátom, öcsém és jómagam, négyen érkezünk. Mi ketten mindjárt a rajthoz megyünk, ők előbb a gimnáziumhoz. Ismerősök itt is, ott is: sziasztok! Ti is?... A sor idén is irdatlan, felkészülünk a háromnegyed órás napon álldogálásra – de csodák csodája, a sor mozog, folyamatosan, és pár perc után csippanó hang jelzi: elindultam a Kinizsin. Ez igen! Letudjuk az aszfaltot az új P+ jelzésen, kiérkezünk a városból; aszfalt és köves utak váltják egymást. Végül a kő és a szikla nyer: figyelni kell, ha nem akarunk bokatörést már az elején. Az embertömeg persze a megszokott, a szürkének mind az ötven árnyalatával.

A profi futótól az ötven literes hátizsákot cipelőig van itt minden és mindenki. Ez ám az igazán érdekes! Csivitelő leányok és magányos harcosok, vidám társaságok és gondterhelt arcok. Több százezres csili-vili cucc és viharvert, de gondosan őrzött túra-holmi. Van itt minden, érdekes nézni, megélni, és közöttük menni. De ez itt a tökéletes demokrácia, nincs mese: a cucc senki helyett sem megy fel a hegyre. Tatára végképp nem. Oda kell vinni, két lábon (és az most még elég távol van). Teljesíthető a túra parizeres szendviccsel is, de feladható mindenféle űrkajákkal is. Sportos, néha kigyúrt alkatú fiatalok, sokan félmaratonok és egyéb események pólóiban – mások közismert, nagynevű túrák pólóiban, sokan meg persze csak úgy. Mennek, megyünk, gyalogolunk, túrázunk. Hol vagyok én, ki vagyok én? Hová tartozom, vagy hová nem? Mit keresek itt? Hová megyek?

…Hosszú út vezet a Kevélyekre, zömmel felfelé: lehet gondolkodni eleget. Később nézelődni is: kitárul a panoráma, érdemes leskelődni a lombok között. Aztán már az se kell hozzá: nyílt kiszögellések, sziklák, pazar látvány mindenfelé. Az első igazán szép szakasz. Megdolgoztat, persze, de ez így van rendjén, azt hiszem. Mindennek ára van, tudjuk. Aztán lehet ereszkedni, tavaly mekkorát futottunk itt! Most nem szabad, be kell osztani az energiát, egy hete sok fogyott… Mégis megkísért, engedünk, persze csak óvatosan, keveset. Jól jön egy kis változatosság.

Kevély-nyereg; elhagyjuk a pirosat, megjön az OKT, egy ideig maradunk is rajta. Aztán később még többet. Itt most Csobánkát mellőzzük, és gyönyörködünk a pompás látványban, amit nyújt. Sanyit üdvözöljük, majd megcélozzuk a Hosszú-hegyet, immár a zöldön, és meg sem állunk a tetejéig. Itt az első ellenőrző pont: kellemes felismerés az Őrség-Vendvidék 75 TT szervezőinek látványa. Pár kedves mondat, üdvözlés, és hajrá, tovább! Kanyargó ösvények, túratársak előttünk és mögöttünk egyaránt. Szántói-nyereg, átkelés az úton, és most emelkedő következik. A Magas-hegy után csomópont, ahol Gyula barátom bukkan fel – ugyanott, ahol tavaly is. Rövid távosok jobbra, százasok balra! És most is belemosolyoghatunk a lencséjébe: szorgalmasan lefotóz mindenkit.

Mellőzzük a Trézsi-kutat, máris László kúpja következik, és a végtelen tér érzése. Előbb fák lombjain keresztül, majd nyílt, tágas panoráma: közeledünk a Pilis szerpentinjéhez. Mit közeledünk?! Be is járjuk, kanyarogva, emelkedve, gyönyörködve. Nagyszerű érzés, távolba fürkész a tekintet: hol visszafelé, hol előre. Simon halála előtt kicsit nyújtunk és előkerül a körömvirág-krém is. Jobb félni, mint megijedni… Aztán le a lejtőn, most csak óvatoskodva. Balázs zúg el mellettünk, sok sikert kívánok neki, régen találkoztunk. Pilis-nyereg, második EP: rövid távosok balra, százasok jobbra! Pecsét és csippantás, meg büfé. A sor rövid, bevállalunk egy kólát. Persze piros címkést, ha már egyszer Péter kínálja… És mehetünk tovább, Zsuzsival találkozunk; igen kellemes a társasága, jól elbeszélgetünk. El is kísérjük a Kétágú-hegyig, ahol Feri érkezik, mi meg öcsémmel leereszkedünk a technikás lejtőn. Térdekre vigyázni, csak nyugi! Nincs is gond, békés ereszkedés, túrázó családot kerülünk, és a Kék is megérkezik, ismét. Kellemes menni rajta, így hát (egy pár kilométeres szakaszt leszámítva) igen sokáig hűek leszünk hozzá: 33-tól 83 kilométerig. Ez bizony a mai táv felének felel meg.

Előttünk – alattunk most már a Sziklák alatti dűlő és Kesztölc látható. Ez vitathatatlanul a legbiztosabb jele a Katlannak. Hotdogman vár, természetesen, friss hotdoggal, amit most sem hagyunk ki. Főleg, hogy éppen harangszókor érkezünk ide: jól esik pár falat. Hozzá friss víz, amit már bent a faluban szerzünk be egy nyomós kútnál. Ezt a jó érzést fokozhatjuk a helyi borklub kitelepülésénél, akik idén is elkápráztatnak bennünket levendulaszörppel, pogácsával és remek fröccsel. Ez utóbbit választjuk, a falu végén a kislányok vizét inkább mosdásra használjuk, köszönjük! És jöhet a Katlan, tényleg, bár a hőség kisebb, mint az előző években, de azért csak okosan… Dorogon kóla megint, át a városon, aszfalt és tűző nap, kevés árnyékkal. Itt a Nagy-Gete! Hosszú menet felfelé, szerencsére sok árnyas erdei szakasz is jut, aminek kimondottan örülünk. Aztán a tető, kereszttel, újabb EP-vel. Technikás ereszkedés, igen óvatosan, és megemlegetjük a SzuperKatlan 30 TT-t is (ahol itt vissza, fel is kell jönni – júliusi hőségben).

Enyhül a meredek szakasz, páran az ösvény szélén állnak, valaki mintha kamerázna… és, nézz oda, maga az Ikon! Németh Csabit ismerem fel, a Legendát, nahát! Mosolyog, jó utat kíván – és adrenalint ad; talán nem is sejti… Miklós-berek és horgásztó: egy kis K+ jön, csak hogy izgalmasabb legyen. Lesz is. Egyrészt a kereszteződésben valakik lekaparták a jelzést (szerencsére kapunk egy segítő feliratot), másrészt ez a szakasz… hát, kihívás, mondjuk úgy. Igen szűk, homokos emelkedő – a meredekebbek közül való – amit „szépen” benőtt a természet mindkét oldalról.

Nagy öröm meglátni a Hegyes-kőt, és megpillantani a távoli Esztergomot. Hopp, itt a meglepetés-pont, Janiékkal! Üdvözöljük egymást, pár derűs szó, és folytatjuk. Kihívás ez a terep, le egészen a tokodi pincékig: jó lepillantani – és leereszkedni. Több árus is kitelepedett, mi a két éve megszokott fröccsöt választjuk; most is finom. 

Jól jön az emelkedő előtt: a Kőszikla következik, nem egy hangyaboly ez sem. Igen szűk, kanyargós út, ifjú titánokkal előttünk, de sajnos a tempó nem titáni… Előzni azonban lehetetlen, így hát „vonatozva” jutunk a tetőre. Onnan kis futás engedélyezve, és a mélyútban érkezünk le Mogyorósbányára.

Féltáv! Nagy örömünkre a Kakukk söröző ezúttal is igen remek, forró zöldséglevest kínál. A beduinok is meleg étellel-itallal védekeznek – szögezi le öcsém, és tényleg jól esik. Azért persze vizet is töltünk, de módjával: hamarosan a Szent-kút forrásvizével frissíthetünk. Addig azonban öt kilométert meg kell tenni. Fura, de itt mglehetősen hirtelen szűnik meg a hőség, és a fák között már egészen kellemes a hűvös. Jó ez, főleg, ha fel kell ballagni az Öreg-kői pihenőhöz. Ahol aztán meglepetés: újabb meglepetés-pont! Tavaly is volt itt, most – a Hegyes-kő után – már nem számítottunk többre. És innen már tényleg csak le kell ereszkedni Péliföldszentkeresztre, ahol a forrás vár. Iszunk és töltünk, megkerüljük a templomot, búcsút intünk a hangulatos helynek. Kevés aszfaltozás után pedig bekanyarodunk a vetések közé, a kéken továbbra is. Igencsak érdemes innen visszatekinteni a bejárt szakaszra; beleértve a Nagy-Gete tömbjét is.

A Kökényes-oldal is megdolgoztat, majd leereszkedünk a bajóti műúthoz, ahol megint lehet élni a hotdog lehetőségével. Mi most kihagyjuk, jöjjön, aminek jönnie kell! Ez jelen esetben a Bika-völgy. Olvastuk, hogy idén alaposan kitisztították jótét kezek a sűrű tüskés-indás szakaszt, és csakugyan, egészen ép bőrrel megússzuk a kalandot. Feljutva a tetőre pedig hamarosan Pusztamarót bukkan fel.

Egy kis öröm: ezt még Kinizsin csak sötétben láttuk! Most meg lazán fotózunk, úgy folytatjuk utunkat. Egyházi üdülő, majd sziklás terep, Sandl-hárs, Fica-forrás… és a Gerecse csodaszép völgyei, bükkösei, amik a mostani lenyugvó nap fényében talán még szebbek. Így kerüljük a Nagy-Gerecse masszív kúpját, a Fiar-bükknél figyelünk, nehogy letérjünk a K+ jelzésre (Tardos felé), mint két éve.

Bányahegy, világosban! Sikerült Zoli terve: ezt tűzte ki célul, és lám… Meglett, itt vagyunk, remek citromos teát kortyolva. Forró, és így esik jól. Igen kedves kicsi lányok merik, öntik, elbűvölő mosollyal. Kis nyújtás, előkerülnek a fejlámpák is, gyors telefonok… és mehetünk! A Gerecse 50 TT-ről jól ismert lejtőn ereszkedés: Hajagos, Pörös-hegy – és Sándorék, akikkel összeverődünk a vértestolnai műútig. Ott elég ronda saras út következik, igen óvatoskodva lehet csak haladni. Szerencsére rövid ez a szakasz, jönnek a szép erdei részek, miközben elég jól toljuk a tempót, túratársak maradnak el. Pes-kő, Öreg-erdő, ereszkedés, aztán a Malom-patak hídja, meg a mélyút: ennyire közel lennénk már Koldusszálláshoz?! Nos: igen. Felbukkannak a fények, majd az EP is, megint Gyulával és megint finom forró teával. Ebből is tölthetek, és már tudom, hogy – bár igen enyhe, szinte meleg az éjszaka – kitartok folyadékkal.

Elköszönünk a ponttól és egyben az OKT-től is. Innen ma már csak sárga sáv visz, szinte végig, a célig. Nem mindenki szereti ezt a szakaszt. Nem annyira kedves szakasz… Meglehetősen hosszan emelkedik, és bár nem erősen, de kitartóan, monoton egyhangúsággal, egészen a Kis-réti elágazásig. És ott sincs vége, sőt, az Arany-lyuknál sem. A Kappan-bükk nyiladékánál azonban elmondhatjuk: innen már csak lejtő, végig! Ez sem kevés, bő tíz kilométer – amikor a kilométerek bizony már lassabban akarnak jönni. Közben még bejelentkezünk az utolsó EP-n, a Körtemplomnál, és a Kálvária stációit követve ereszkedünk a meredek lejtőn, majd szakadékban. Ez már elég sok a térdemnek, és elfogadom önzetlen öcsém botjait… A pihentető meg is hozza gyümölcsét, a baji szőlők után egészen húzós tempóra váltunk, megelőzve igen sokakat, még futót is… Húz, szippant maga felé Tata! Igen messziről látjuk már a fénysorompót… és igen szigorú tempóban vágunk át a síneken.

Gondosan ügyelünk a befutóra, a kijelölt úton érünk oda a zebrához, és már csak percek kellenek, hogy ismét, harmadszor is elmondhassuk: teljesítettük a Kinizsit! Hajnali fél három van, és nézzük csak: hát mégis meglett, amit semmiképpen nem gondoltunk, nem terveztünk: húsz órán belül vagyunk! A tavalyi 20:03 után immár 19:45 lett a vége, ami persze nem egy nagy különbség… de meg mégis? Eredetileg (egy héttel egy másik százas után) kiegyeztünk volna 22 órával is, esetleg 21, na jó… de erre nem számítottunk. Aztán a remek babgulyás, hmmm, igen finom volt, de itt minden finom… Találkozások, igen sokakkal: Laci és Ádám, Tamás és Gyuri, Dani és Sándor, Veráék és Bálint, Zsuzsiék és Péter, Andrea és Attila… A sok-sok mosolygó arc, élmények és beszélgetések, a teljesítés boldog öröme, a harmadik jelvény és oklevél. Aztán találkozás barátainkkal, nekik is sikerült! Mindezek után eltörpülnek a túra előtti rossz érzések, és csak a szépre emlékezem…

Gerecse 50 TT - ahogy én láttam...

Kell-e bemutatni bárkinek is a Gerecse 50-et? Aki legalább egy-két éve részt vesz teljesítménytúrákon, annak aligha. Hallani biztosan hallott róla: igen nagy múltú, országos hírű esemény, óriási népszerűséggel és ismétlődő rekord-döntésekkel. Harmadszorra is ezt választottam április harmadik szombatjára, és harmadszorra sem bántam meg.

A tavalyi, már tényleg túlzóan sok résztvevő után (a négy távon több mint 11 ezer ember indult) az idei évben létszám-limitek – és vele együtt webes előnevezés – hoztak változást. A megjelent túrázók aligha bánták ezt! Ennél gördülékenyebb, profibb rajtoltatást elképzelni sem tudtam volna. Földimmel, Andrással reggel háromnegyed hatkor már becsippantottunk, és a sornak egészen az elején, jó kedvű beszélgetéssel töltöttük a maradék negyed órát. Része volt ebben Gyurinak is, aki mögé beálltunk: több túrán összefutottunk már, így örömmel üdvözöltük egymást. Az időbe még egy kis öltözés (pontosabban vetkőzés) is belefért: éreztem, hogy felesleges lesz három réteg, így a mellény a zsákba került. Ott is maradt egész nap… mivelhogy pompás tavaszi napunk lett.

Maga az ikon, a példakép: Németh Csaba indított el bennünket pontban hatkor. A nekilendülő tömeg legelején haladtunk mi is előre, rögtön egy kis belefutással: igyekeztünk a gyalogosok élén lenni, maradni. A stratégia idén is remekül bevált! A városból kiérkezve már tényleg csak futók érkeztek hátulról, akikkel persze semmi gondunk nem volt. Gyalogosokat pedig tulajdonképpen csak a János-forrásig előztünk, addig se sokat. A forrásnál a megszokott szívélyességgel – és gyorsasággal – kaptuk a pecsétet, és ez ugyanígy történt egész nap, a további kilenc ellenőrző ponton is. Számomra egyébként éppen ez a rendezvény egyik vonzó jellegzetessége: a nagy tömeg mellett is emberi, pozitív és kedves fogadtatás, biztatás mindenütt. Őszinte tiszteletem a személyzetnek!...

Andrással megyünk felfelé, völgyben, sziklák között. Szigorú tempót diktál a srác, nincs mese. Persze, erre számítottam is: olyan társsal túrázok éppen, aki a múlt heti Mátrabércet 9:13 alatt teljesítette… Mondhatnám, hogy könnyű neki, pontosan feleannyi idős, mint én – de itt ilyen nincs, mindannyian egyenlők vagyunk. A teljesítménytúrázás demokratikus dolog, tényleg. Így hát igyekezek tartani a lépést, ami persze az eredményünkön szépen meglátszik: fogynak a kilométerek, itt a Vaskapu, majd gyorsan az Arany-lyukhoz érünk. Kedves segítők mutatják a négyes kereszteződés északi ágát: arra tovább! Amíg csak mi, ötvenesek érkezünk, addig könnyű dolguk van, de a rövidebb távoknál már nagyon figyelniük kell: mindenki más és más irányba megy. Itt is emelkedünk még, de inkább hosszan, mint meredeken. Így megy ez egészen a Kappan-bükkig: nagyjából ott a tető. Csúcsnak nem nevezném, de a gerincen innentől már lejtős lesz az út, egészen a Körtemplom (Pusztatemplom, Szt. Péter-templom) romjáig. A rajtnál „elveszített” Gyuri ér bennünket utol: amikor azt hiszem, hogy gyors vagyok, az ilyen esetek visszarángatnak a földre… Társasága igen kellemes, tempója meg motiváló: hajrá, tovább! Elmegyünk az egy hónapja már látott fakitermelés mellett-között, és felkapunk egy édes-ropogós almát, amit a pecsét mellé kapunk.

Hullámzó terep jön a baji vadászház után: fel és le, fel és le. A táj nagyon szép: üde zöld mindenütt, helyenként egészen messzire is elláthatunk. Aztán leérkezünk a műúthoz, annak szélén haladunk előre. Aszfalt, persze, aminek nem örülünk, és nem is kevés… de valahogyan be kell jutnunk Tardosra. Ott lesz ugyanis a következő ellenőrzőpont, a falu közepén. Közben gyönyörködhetünk a bájos templomtorony látványában – mögötte pedig a Nagy-Gerecse teteje látszik. Megérkezünk a falu főterére, látom, pakolnak ki az árusok, büfések is. Hiába, a nagy létszám nagy biznisz. Én a vendéglőbe lépek be: remek vöröset ittunk itt öcsémmel kétszer is – most sem hagyom ki. Az ő egészségére ürítem poharam: sajnos ma nem tud itt lenni. Innentől egy szál pólóban tovább, jöhet a zöld sáv, meg a kék kereszt – ezek visznek ki a faluból, rá az OKT-re. Aztán a zöld sávtól elköszönünk, az újra találkozás biztos tudatában – csak akkor egészen más arcát mutatja majd…

Megyünk a Kéken: lenyűgöző erdők, zsenge zöld színek – mindehhez pedig kifogástalan erdei utak, madárdal és tavaszi langymeleg. Nekem a Gerecse 50-en ez a kedvenc szakaszom, meg az utána következő Fiar-bükk és Sandl-hárs környéke. A köves-sziklás szakaszt megfutjuk, hát persze, adrenalin, ezerrel. Az Egyházi üdülőnél trombitaszót hallunk: zászlófelvonás talán? – véli Gyuri. Aztán Pusztamarót: nem megyünk el az emlékhelyig, még előtte ott vannak a pecsételő asztalkák és a kedves hölgyek. És lajtoskocsi is áll, iszunk és tankolunk. Az árusok itt is még csak pakolnak ki: alighanem továbbra is jól állunk idővel.

Elköszönünk egy időre a kéktől, megkerüljük a Kis-Gerecsét, fordulunk jobbra; rá a Közép-Dunántúli Piros sávra – és egyúttal délnek. Ez volt a legészakibb pont a túrán, és távban sem vagyunk messze a felétől. Itt hív Laci öcsém: szerinted érdemes esőkabátot vinnem? Ő most rajtol ugyanis: húszas távot választott, szép ráérősen csinálja, hogy körülbelül egyszerre végezzünk. A zsákomon lebegő dzsekimre gondolok, és egy pólót javaslok neki is, jó utat kívánva.

A Gerecse oldalában folytatjuk, lejt az út, nagyot lehet menni. Aztán előttünk a Király-kúti rét, és már tudom, hogy nagyon közel vagyunk Héreghez. Fel is tűnik hamar, újabb barátságos pontőrök fogadnak, szőlőcukorral kínálnak. Jól jön az a zöld sáv – és egy Bánya-hegy előtt. Az következik ugyanis, az általam ismert legmeredekebb emelkedők egyike. „Egy levegővel!” – bizakodik Gyuri, és tényleg, megállás, belepihenés nélkül teljesítjük. Aztán a tetőn, a Halyagoson újabb EP, és – déja-vu érzés: szia, Dani! Tavaly is itt találkoztunk, csak akkor lent. Csatlakozik hozzánk, és mivel Gyuri közben egy ismerősével találkozott, így most is hármasban folytatjuk. Megint a Kéken: visszatértünk az OKT-ra.

Sok lejtő, remek utak, szaladni is lehet – jóleső, felszabadító (és másféle) mozgás a kaptató után. Elhagyjuk a Pörös-hegyet, és máris feltűnik jobbra Vértestolna. Megkerüljük a nagy rétet, kevés aszfalt jön, és máris a frissítőponthoz érkezünk.
A korábbi évekről már felismerem a személyzet több tagját is: igen szívélyes a fogadtatás, és kicsit el is beszélgetünk. Közben javaslom Andrásnak, hogy nyugodtan menjen előre: szemmel láthatólag gyorsabb, mint mi, és már indulna. Így hát ketten folytatjuk Danival, felidézve korábbi túrák emlékeit, sőt az is kiderül, hogy ugyanaz a szakmánk… Mellőzzük a Pes-kőt, leérkezünk az Öreg-erdőhöz, csodás a táj… jöhet a mélyút és a patak. Ezek már szépen jelzik, hogy nincs messze Koldusszállás sem.
Igen, valóban az bukkan fel a lejtő alján: az elágazásban emberek és bélyegző – ropit viszont nem kérek, mert egy reklám-asztalkánál finom csokikat kapok. Miután vízzel jól állok, a lajtoskocsi is kimarad. Kissé befelhősödött, és nyugtalanul gondolok tesóm esőkabátjára, amit az én javaslatomra hagyott a kocsiban… Szerencsére felesleges az aggodalom: a nap további részében is kitart a kiváló túraidő.

Aztán ismerős hang, hátulról: a korábban kissé lemaradt Gyuri – afféle főnix-madárként – megint a nyomunkban! Így hát újra hármasban megyünk, ami megint kettőre csökken, amint felérkezünk a sárga sávon a kerítéshez: itt érkeznek meg jobbról a húszas távosok. Sokan. Nagyon sokan. Belecsöppenünk a többség számára ismerős Gerecse-érzésbe: tömegtúra! Szerencsénkre nekünk ez csak egy rövid, 5-600 méteres szakasz, a volt kisréti vadászházig. Ízelítőnek jó, meg azért persze ad kellemes pillanatokat is. Sok a gyerek és fiatal, mi negatív példákkal nem találkoztunk (csak hallottunk-olvastunk pl. zajongó, ittas vagy dohányzó indulókról is).

Az ellenőrző pontra érkezünk, müzli-szelet a járandóság, de ennél is nagyobb ajándékot kapunk: üres erdő következik újra. Lejtős, beszélgetős – élünk is vele – majd egy „sávra” szűkül, ráadásul még lejtősebb – tehát jót lehet futni ismét. Gyuri is belehúz, hamar letudjuk a kék-sárga négyzetek szakaszát. Egyre jobban zúg az autópálya, és kisvártatva már az M1-es közvetlen közelében járunk. Itt hiába mehetünk egymás mellett, saját szavunkat is alig halljuk.

Szerencsére hamar pontőrök bukkannak fel: itt a híd és a pecsét. Szőlőcukor megint - és a szokott kedvesség, most is. Mindkettő jólesik; főleg, hogy innentől aszfalt, mindvégig. Gyuri számolgatni kezd: pontban egy óra van, esélyünk van kettőig beérkezni! Megörülök: a tavalyi fantasztikus 7:46-os időnk után idén egy szerény kilenc órást terveztem csak, tekintettel a kíméletre szoruló bal lábamra. A kímélet azonban rendesen elmaradt egész nap (nem éreztem szükségét), így felmerült a 8:30 is – ami most akár nyolc is lehet? Hát próbáljuk meg, persze! Sok múlik majd a lépcsőkön – ebben is egyetértünk. Megnyomjuk a lépteket a Panoráma úton, gyönyörködünk a kilátásban, és továbbra is igen jól elbeszélgetünk.

Egyre több a parkoló (és mozgó) autó, ami jelzi: közel már a madár! Itt van, megvan, máris felettünk magasodik a Turul, gyors fotó, de hol az EP? A nagy nyüzsgésben nem is könnyű megtalálni, de aztán kipipálhatjuk az utolsó bélyegzőt is mára. Még egy fényképezés, aztán jöhet a lépcső! Tavaly itt szigorúan megtoltuk tesóval, és most is erre számítok. A tempó meg is van, de a forgalom – szerencsére – jóval kisebb. Igen nagyot futok, hátranézek, Gyuri lemaradt, folytatom, kettesével, éles kanyarokkal, hihetetlen. Leérkezve is rohanok tovább, egyedül az útnál lassítok, de az is pont üres, hát hajrá! Rengeteg itt is a rövid távos, kényelmes érkező, futok közöttük előre.

Város, labirintus, házak közötti járdák, a rengeteg előttem haladó után nem tudok eltévedni. És nem tudok megállni vagy akár lassulni se: egyszerűen muszáj futni, valami vonz, előre. Segítők előttem, Jani kiált: „hajrá Kálmán!”, hát rádobok még egy lapáttal! Lehetséges? Át a zebrán, kapun, emberek sorokban, a széléről kiáltás, a nevemet hallom: Etus csippant le, külön öröm. Mosolyog, nézem az időt: Uram Atyám! Hitetlenkedek, de igaz: hét-harminchat, tíz perc még a tavalyira is. Megyek hátra a nagy sátorba, jelvény és oklevél, meg gratuláció a lányoktól. Hét-harminchat. Fotós fal, Rudi, Istvánék a térképeknél, kifestő és méz pici lányomnak. Bélyegzőket gyűjtök: Cartographia, ÉDK és IVV – ez utóbbiból megkapom az első jelvényemet is Horváth Zoltántól. És felbukkan előttem Laci öcsém, most érkezett be: az időzítés csodája, komolyan! Megint láthatom Csabát is, és útitársunk, András is megkerül. Közben zene és hangosbemondó, boldog emberek mindenfelé. Hát, velem eggyel többen lettek.