Írottkő 50 TT - ahogy én láttam...

A Kötelező Hazai. Volt még egy túra aznap, amire igen szívesen mentem volna, de hát a Kőszegi-hegység számomra természetesen kihagyhatatlan. Ebben a gyönyörű őszben pláne! Nem is bántam meg, bár akadtak magasságok és mélységek – minden értelemben.

A tavalyi egyedüli futam után megint Zoli öcsémmel mehettem együtt, aminek örültem. Hogy ő is örült-e, abban kevésbé voltam biztos, mert előre riogattam (félig viccesen, félig komolyan): meg kéne javítani az akkori fantasztikus időmet, a 8:41-et. Végül nem zárkózott el, amivel legalábbis nyugtalanná tett… Zoli barátunkkal hármasban aztán jó hangulatban érkeztünk a Bechtold Központhoz, ahol ezt tovább fokozták: Balázs, a rendező például házi kisüstivel... Aztán különválunk: Zoli is ötvenen van, de saját tempóban megy végig. Kellemes bemelegítő gyanánt mindjárt az Óház-tető vár ránk, reggeli hatos sötétben. Hogy ennek köszönhetően-e, vagy csak a zöld sáv közismerten zegzugos vonala miatt, de sikerül letérnünk az ösvényről. Szerencsére hamar gyanút fogok, és a térkép-programommal visszatérünk a megfelelő útra. A kilátónál pecsételés, meg persze csodaszép panoráma a horizonton előbukkanni próbálkozó nappal. Tudjuk, hogy ma nem sokat fogjuk látni, de legalább a száraz időben azért bízhatunk.

Jöhet az OKT, hamar az Irány-hegynél járunk, kicsit futunk, előzgetünk. És közben a lámpát is elcsomagolhatjuk: elég már a fény. A Vöröskereszt csomópontjánál kissé balra tartva áttérünk a piros kereszt jelzésre, ami aztán további remek belefutásokra csábít: hosszú lejtős szakasz, kiváló útminőséggel. A természet pompázik, érdemes körbenézni: balról, kelet felől egyre jobban világosodik, jobbról még sejtelmesen sötétek az erdők. Pazar színek, ritkuló lombok, kellemes madárhangok között-alatt kocogunk. Megérkezik a piros kör is: készülünk az egy hónapja látott vihar-döntötte fákra. Egy része eltűnt, de azért így is van mit megmászni vagy kerülgetni. Elhagyjuk a Borha-forrást: bármennyire is kedvencem, most kihagyjuk. Egyrészt nincs benne jelenleg víz, másrészt nagyon erős a tempónk – abba most nem fér bele. Aztán itt a szerpentin, mennék a jobb oldali szárán, de öcsém ingatja a fejét: balra, lefelé! Térképet csak akkor nézek, amikor már kezd gyanús lenni – és sajnos igazam is lesz. Na, lehet megint korrigálni; közel száz méter, bosszankodunk.

Velem fogad, első érkezés: az Alkotóház udvarára még egyszer is jövünk ma, ez dupla ellenőrző pont. Zsíros kenyér, de valahogy nem ízlik, inkább a teához megyek: a forró ital viszont igen kellemes. Jöhet a kék kereszt bal szára, azaz átruccanunk a szomszédos aluba, Bozsokra – csak „kert alól”, erdőkön át. Sok errefelé a gesztenyés: két hete kis családommal mi is itt gyűjtögettünk. Most persze más a tempó: toljuk ezerrel, bár amikor futni szeretnék, öcsém a ránk váró hegymenetre figyelmeztet. Barátságos pontőr fogad a sarkon, kezdi magyarázni az utat. Mosolygok, és elárulom neki, hogy 29. alkalommal megyek itt fel – ez a kedvenc „edzőpályám”. És tényleg! Fantasztikus szakasz, komoly szintemelkedéssel, trükkös részekkel, meg persze sok-sok gyönyörű látnivalóval. Ezeket most mind megcsodálhatjuk: előbb a meredek Óriások lépcsője, majd a különleges Kalapos-kövek (itt kódot is írunk).

Aztán a határmenti zöld érkezik a DDK mellé, és a Sötét-völgy látványában gyönyörködhetünk. Utóbb jönnek a komolyabb emelkedők, de a szépség nem lesz kevesebb, sőt… Így érkezünk fel a Golgotán át a fenyveshez (közben két futó már jön visszafelé), majd esőház és kilátó: fent vagyunk!

Gyors fotó a felső teraszról, aztán hamar le, egy ideig ugyanazon az úton. Volt osztálytársammal, Robival találkozok össze: gyors üdvözlés, és ő fel, tovább – mi meg balra le, a piros sávra. Itt is várom a viharkár szakaszát: vajon javult-e a helyzet augusztus vége óta, amikor utoljára erre jártam. Akkor komoly akadálypálya fogadott, most viszont itt is sokat dolgozhattak az Erdészet munkásai: egy-két keresztbe dőlt fa maradt csak. Remek tempóban veszítjük tehát a sok száz méternyi szintet, és közben ugratjuk egymást: hamarosan vissza is kell ezt majd dolgozni, hiszen (Velem után) újra nagyjából erre a magasságra fogunk visszatérni. Így persze kissé más a sok-sok lejtő végig járása, de az élmény nem csorbul: a látvány mindvégig fantasztikus. A csodaszép völgyben ezer szín tarkállik, lábunk alatt vastag avarszőnyeg kényeztet, jobbról csörgedező patak – és mindehhez pompás őszi illatok társulnak.

Ifjú leány száguld el mellettünk: fent a kilátónál meglepetten láttuk üldögélni – egy szál topban, bikini-felsőnél alig nagyobb holmiban. Hát, jó idő van, de ennyire azért… talán mégsem. Tempója mindenesetre lenyűgöző, de lassan mi is beérkezünk a pontra, újra. Az iménti zsíros kenyérre most nem is pályázok, a tea viszont (ha lehetséges) még finomabb lett.

Féltáv, kék kereszt újratöltve! Csak most jobbra, ki a faluból a szerpentinen. A már említett komoly emelkedő jön, és meglehetősen rossz érzéssel vágok neki. Pedig gyönyörű szakasz, de valahogy… rosszul érzem magam. Émelygek, kavarog a gyomrom, szédülök. Á, talán csak valami holtpont, nyugtatom magam (meg aggódó öcsémet). Nehezen megy a felfelé, előre engedem Zolit, küzdök. Kirándulókat előzgetünk, aztán négy muflon rohan át előttünk, majd végül felérkezünk a (felállványozott) Szt. Vid-kápolnához – hú, de jó!

Meg a kis pihentető szakasz is, készítek pár fotót, de nem lelkesedek, ha a Hörmann-forrásra gondolok. Jó messze van még – és sokkal magasabban… Nekiveselkedünk ismét, és örülünk, hogy ezúttal világosban csodálhatjuk meg ezt a részt: egy hónapja (az Őrvidék-Várvidék 100 TT-n) ez már lámpás szakasz volt. Lassan, de fogynak a kilométerek (meg a szint), és a fenyves után – végre! – itt a forrás. Ahol aztán megbeszéljük, és szépen elengedjük végleg a tervet: jól látható, hogy itt ma semmiféle rekord-döntés nem lesz.

Nagyon sok a kiránduló, szemlátomást a Hörmann felé tartanak ők is – itt van annyi erőm, hogy belefussunk. Megéri: elsőként érkezünk oda, hamar töltünk is, még a tömeg előtt. Jöhet az OKT és a zöld sáv közös szakasza, ami szintén szépséges környék – főleg most, az őszi pompájában. Kellemes lejtő, bevállalom a futást is, bár egyáltalán nem könnyű. Szendvicsemet keresem, és kiderül: a rajtban felejtettem, amikor a zsákomban pakolgattam. Na, még ez is… De gyümölcspürével pótlom, öcsém müzliszeletet nyom a kezembe: megoldjuk. Ehhez jön a piros, ropogós alma, amit meg a Stájer-házaknál kapunk: kicsit el is diskurálunk a pontőrökkel. Itt a nap is kisüt, pazarul bevilágítva a kis meseházakat.

Aztán elköszönünk az OKT-től, de a zöldön maradunk továbbra is. Sőt: még annál is tovább. Mármint a többiekhez képest. Ahogy tavaly is, most is azt választjuk, vállalva kis többletet távban és szintben egyaránt – viszont járhatóbb, szerintem szebb és számomra sokkal ismertebb ez a rész.

Szinte egyik pillanatról a másikra, de rám tör megint a rosszullét – ám ezúttal a megkönnyebbülés is. Gyengén és kábán, de folytatni tudom, és csak remélem, hogy nem lesz gond a szintidővel sem. A Szikla-forrásnál a friss víz igazi kincs, és készítek egy izót is. Jobban vagyok, a táj most is lenyűgöz, és nekiveselkedünk a Zeiger-nyeregnek.

Sohasem könnyű, most meg kimondottan nehéz. De felérkezünk, és meglepődve, de megelőzzük a topos lánykát. Egy lendülettel nekivágunk a Tábor-hegynek is, de aztán a lendület megtörik: két (fényképezésnek hazudott) megállást is be kell iktatnom. A magassági pontnál felírjuk a kódot, és ereszkedni kezdünk a szedresben. Öcsém – szokásához híven – azonnal a tüskés ágakat böngészi, és a türelem (meg az érintetlen, járatlan környék) meg is hozza gyümölcsét. Szó szerint: sok finom, érett szemet találunk, Zoli szerint ez nekem most gyógyszer lesz.

És mennyire az lett! Rendkívül sokat segített, és innentől már semmi gondom nem akadt a gyomrommal. Kellemesebb tempóban folytathatjuk, bejárva a Paradicsomos környékét, ami meglehetősen kiesik mindenféle járt és közismert résztől. Turistajelzés sincs, csak a túra saját fehér pöttye, de az pont elégséges. Futó páros előz, Gábort ismerem fel; köszönünk. Nagyon szép környék ez is, és mind az utak, mind a szintek sok beszélgetést engedélyeznek. A végén szigorúan meredek lejtő fogad: készülünk rá, óvatosan, gond nélkül érkezünk le.

Pecsétet és vizet is kapunk az itteni pontőrtől, meg információt: csak a négy futó van előttünk, ahogy sejtettük is. Jöhet a hosszú-hosszú, hat kilométeres ereszkedés. Az első kettő még erdei úton – a maradék sajnos aszfalton.

Mellőzzük a Kereszt-kúti pihenőt: gyerek-zsibongás és pihenő felnőttek maradnak mögöttünk. Balról többször is fantasztikus panoráma nyílik a szomszédos Rőtfalva (Rattersdorf) völgyére. Jóleső érzés végignézni: arrafelé is bejártuk már a környéket – itt is, ott is ismerős pontok, szakaszok.

És újabb csodaszép erdők, hegyek és völgyek, hatalmas fák, meredek oldalak. És továbbra is festő palettájára kívánkozó színek. Meg a hulló levelek halk, surrogó nesze, ami néha eső-hangnak tűnik – de mindig tévedek. Borúsan, de tart az idő, a hőfok meg éppen ideális túrázni.

Így érkezünk le a Hétforráshoz, ami innen felülről látszik csak igazán: micsoda mély völgyben van. Pecsét és Előd vezér, meg pár kattintás – és jöhet az Óház emelkedője: egy kilométeren 167 méter. Igaz, hogy sokat javult a közérzetem, de tudom, hogy ez most szigorú lesz. Meg is beszéljük öcsémmel előre, hogy csak okosan, pihenőkkel, túlhajtás-mentesen kell ezt a szakaszt megoldani. Így is teszünk: három szuszra, de kipipáljuk, és az utolsó bélyegzőt is begyűjtjük. Zsíros kenyeret köszönjük, nem kérünk, viszont a kínált házi pálinka újabb gyógyír, tényleg.

Újabb panoráma-fotó fentről, és megkezdjük az ereszkedést, a reggeli feljutás fordítottját a zöldön. Jó tempóban, némi kis belefutással itt-ott; a terep továbbra is ideális, a környezet továbbra is szépséges. A szerpentinhez érkezünk, és – szinte hihetetlen! – ugyanott találkozok Szilvivel és Péterrel, mint tavaly. Pár szót váltunk (a jövő évi Őrvidék százasról, persze…), és jöhet a lépcső, meg az utolsó vadregényes szakasz. Aztán beérkezünk a város első házai közé, a Hermina utcába, és máris felbukkan a Bechtold Központ szabályos kör alakú épülete. Laci öcsénk fogad bennünket, aki lazán letudta a 35 kilométeres távot, remek idővel. Hátul az udvarban pedig a befutó; sokan pihengetnek, esznek-isznak, beszélgetnek. Mi is csatlakozunk, miután megkapjuk a díjazást Balázséktól: idén újfajta kitűző dukál; tetszetős. Ezeknél is jobban örülök a jó hírnek: fontolgatják a jövő évi (30. rendezésű) „retró” hetvenes távot! Erősen biztatjuk őket, és őszintén bízom benne, hogy legalább egyszer nekem is lesz hozzá szerencsém. Aztán jöhet a szendvics (a kapott, meg az általam itt felejtett is), és közben hálákat adok: hát sikerült, beérkeztem! Ráadásul bőségesen szintidőn belül, 9:15 alatt – több, mint elégedettek vagyunk. Tíz perccel később pedig megered az eső, amire már csak mosolygunk: hát ez egy ilyen nap volt! Nehézségekkel, küzdelemmel, de sok-sok remek élménnyel és színpompás tájakkal bocsát haza a legeslegszebb táj: a Kőszegi-hegység.

Őrvidék-Várvidék 100 TT - ahogy én láttam...

Tavaly meglehetően magasra tették a lécet a rendezők: színvonalas, változatos (és nem könnyű) teljesítménytúrát szerveztek, köröket verve az első évi kísérletükre. A Kőszegi-hegységet szeretők (vagy most felfedezők) ezúttal is fáradtan, de elégedetten, élményekkel gazdagon térhettek haza. És amire legkevésbé számítottunk: száraz lábbal!

Hosszú napokon át szinte folyamatosan szakadó eső, patakokban ömlő víz… Lucskos parkok, fázó, lakásokat befűtő emberek: így kezdtük meg a túra hetét. Szerdától jött az enyhülés, és egyúttal komoly szél is, amik így együtt szombatra hihetetlenül megváltoztatták a borús helyzetet. Így hát nagy-nagy optimizmussal és visszafogott öltözettel ballagunk be Zoli öcsémmel a lukácsházi Közösségi Házba. Ahol aztán pár perc múlva csak nevetek, fejemet csóválva… Ilyenre még nem volt példa: minden egyes indulót ismerek, mindenkivel kézfogás vagy puszi – ez hihetetlen! Az is igaz, persze, hogy nem hömpölyög a tömeg: negyven-egynéhányan jöttünk itt össze, hogy a százas távot megkezdjük. Fantasztikus a társaság, és ennek megfelelően a hangulat is. Villámgyors rajt-procedúra (hála az előnevezésnek és a vonalkódnak), felhörpintek még egy kávét is – aztán hat óra, indulás! Kikanyarodunk a faluból, kevéske aszfalt, be és fel a sárga körút-jelzésen az Avas-tetőre. Egy párost előztünk, azóta az élen vagyunk, üres utakon. Itt már tényleg nem kell lámpa, de eddig kicsit rezgett a léc… És kaszált, kiválóan járható ösvények, szuper! Tavaly elég nagy volt az aljnövényzet: ez most az első kellemes meglepetés. A másik a már említett száraz talaj – hamar fel is jutunk a kereszteződésbe. Nem mélyedünk el a gondolatban, hogy itt majd 83 km környékén leszünk ismét, másik irányból… Inkább lezúgunk a kiválóan futható lejtőn, réteket érintünk, elhagyjuk Kőszegszerdahelyet; gondozott gyümölcsösök között haladunk előre.

Velem, Pittyes kocsma az első ellenőrzőpont, ahol várunk két percet Kati nénire (meg a pecsétre). Ez most sok! Elhatároztuk ugyanis, hogy megkíséreljük a tavalyi 20:06-os eredményt megjavítani – cél a húsz órán belüli teljesítés. Az olyan jól hangzik… Hát, itt most három perc pluszban vagyunk, sajnos, így hát maxigázon megyünk fel a piros sávon, ahol pedig figyelemre méltó emelkedők fogadnak. Utána a piros kereszt sem sokkal kímélőbb.

A piros körnél a Borha-forrás fogad; meglepetésemre szárazon: na, ilyent sem láttam még… Két órája jövünk, és hitetlenkedünk: hogyhogy még mindig nem előztek meg futók? Gyors ereszkedés, kis aszfalt, és az Enikő-forrás vigasztal kellemes vizével. Itt matricát ragasztunk, és a sárga kereszt után áttérünk a zöld háromszögre.

Ez megint jó kis emelkedő, tehát gyorsítunk: itt lehet időt nyerni… Az Óház-tetőn mosolygok – Péter, a rendező ígért kilátós ellenőrző pontot: hát ez az! Fel kell menni, és egy ötletes megoldással a leláncolt tábla lakatján van a bélyegző.

Panoráma, persze, ezredszer is meg fog állítani egy percre. Emitt Kőszeg (oda most megyünk), tőle balra Ausztria: oda meg mindjárt utána… hát hajrá! Plusz öt perc, hú, tesó, lassúak vagyunk! Kék háromszög, pompás utak, Fatalin-bükkök és Ördögtányér-szikla. Ezeknél muszáj megállni, fotó és emlékezés korábbi találkozásokra. És megérkezik az OKT, a Pintér-tető, majd megint ereszkedés, lejtők és jóleső futások.

Letérünk az antennáknál, sárga Alpannonia-jelzés, majd itt a Szulejmán-kilátó, újabb matricával. Le a lépcsőkön, Király-völgy – és itt ér utol az első futó. A zegzugos utcákon azonban bizonytalankodik, és segítünk: bekocogunk vele a várig (először jár itt, mint kiderül). Ott aztán rövid pihenő, evés-ivás: kenyerek, finom tea és szörp, kávé… Befut Ádám, mi viszont elköszönünk, plusz idő terhével vállunkon. Tovább az OKT-n a Kálvária aljáig, majd át a zöld sávra: Csónakázó-tó és Andalgó. Beszélgetünk, de közben nem andalgunk…

Határátkelő, egy harmincas távon indulót igazítunk útba, gyors fotó a Hubertus-kápolnánál. Alig három hete jártunk itt pici lányommal, de jó is volt! És Rőtfalva (Rattersdorf), majd Liebing – ez utóbbi végénél megint a fiatal futó srác… Nem, nem arra! Megköszöni, elhúz. Itt már kifejezetten meleg van, nem is csak langyos idő. Nagy csapat előttünk: Valtert üdvözlöm, harmincon tolja a többiekkel. Jönnek az erdők, kavicsos utak, sok-sok elágazó.

Tavaly mintha több szalag lett volna… igaz, kevesebb zöld M-betű a fákon (Mária-jelzésként). Nem mindig könnyű észrevenni, bár nekünk nem okoz gondot – de mi harmadszor járunk itt. Krisztián (futó barátunk) először, és többször meggyűlik a jelzésekkel a baja. Így hát újra meg újra segítünk neki Hochstraß-ig. Ott megint matricázunk, és Lékáig (Lockenhaus) hárman, együtt megyünk. A várnál ellátó- és ellenőrző pont: roppanó, édes alma, sok-sok nápolyi és ásványvíz jut mindenkinek. A rövidebb távosok itt visszafordulnak, mi meg lezúgunk a kis patak felé.

És át a hídon, hát persze! Lóháton tilos, jelzi egy tábla... Balra fordulunk, és a Billa parkolójában feleségem, pici lányom fogadnak. Tavat és várat néztek, kirándultak, vásároltak – és még egy kis serpázást is vállalnak. Zoknit, pólót cserélünk, én még lábbelit is: sok aszfalt jön, megreszkírozom a kevésbé kapaszkodós, de komfortosabb talpú futócipőmet. Csak eső ne legyen! Elköszönünk, kijutunk Lékáról – és egy kereszteződésben ott van Krisztián. Uhhh. Na, itt lett elege az osztrák turista-jelzésekből (pontosabban azok hiányából), és innen már a célig elkísért bennünket. Toljuk a sok-sok aszfaltot, de újdonsült beszélgető- és túratársunkkal gyorsabban fogynak a kilométerek. 

Langeck és Weißenbachl ahogy jön, úgy el is tűnik mögöttünk, és az aszfalttal együtt a sík utaktól is elköszönünk. Meg a melegtől is: komor felhők gyülekeznek, és ahogy közeledünk Oberkohlstättenhez (Felsőszénégető), úgy látszik egyre bizonyosabbnak az eső. Fázni azonban – az említett emelkedőknek köszönhetően – nem kell. A falu közepén balra térünk, fénykép a névadó boksáról, és máris az ellenőrző ponton vagyunk.

Ez a legnyugatibb pont; majdnem féltáv, szusszanunk hát egyet, és megköszönjük a remek szendvicseket. Ásványvíz is jár megint, és a padokon pompázatos panoráma tárul elénk. Jobban esik így még a falat is, beszédbe elegyedünk a pontőrökkel is. Örülnek nekünk, mint első érkezőknek, így hát nem is könnyű újra elindulni.

Pedig el kell, mert most vágunk neki túránk legmagasabb hegyeinek! Tekintet az órára: igen, a többlet most is kísér bennünket. Hol több, hol kevesebb, de mindig pluszban vagyunk. Tesó, hogyan száguldhattunk itt tavaly? Bármennyire is tempózunk, képtelenek vagyunk „utolérni magunkat”. Az erdők szépsége persze aztán gyorsan feledteti ezt: gyönyörű szakaszok vannak errefelé is. Meg emelkedők. De hát Burgenland (vagyis a Várvidék) legmagasabb tájain járunk, előttünk a legmagasabb hegyek. Mégsem lesz eső? Úgy tűnik, elkerül bennünket.

Füves szakasz vezet, biztos jeleként a Kis-Szarvaskő (Kleiner Hirschenstein, 836 m) közeledtének. És itt az emléktábla, Mátyás királyt idézve (meg az itteni vadászatait), távolban meg a két antenna-torony. Arrafelé vetjük az irányt, jöhet a Dreihotter (795 m), majd a Nagy-Szarvaskő (Großer Hirschenstein, 862 m). Na, ez már döfi! Ez már magasság! Ezt már csak egyetlen hegy tudja túlszárnyalni errefelé…

Oda megyünk, persze. Az örök kedvenc, a lenyűgöző, a sokszor bejárt Írott-kő. Nekik Geschriebenstein… szeretik ők is. Az még további 21 méter. Lenne, ha nem kellene előbb leereszkedni a Ranch-hoz, átvágva a főúton, parkolón. De le kell, természetesen. Sok-sok kiránduló most is, ami sok-sok előzést is hoz.

És íme, az írott (vésett) kő, az eredeti - bár az írás megkopott, de a tábla megemlékezik a történelemről. Kilátótorony, tövében pecsét, édesség és az ígért tea! Megköszönjük: komoly dolog lehetett felcipelni ide, de meg kell hagyni: jól esik. Felmenni itt is kötelező, Krisztiánnak különösen – leereszkedés után pedig a két Kék kiindulópontját is megmutatom neki. És azt is, hogy az OKT-n 2,6 km-re (kellemes ereszkedéssel) odaérkezhetnénk a Hörmann-forráshoz, ahová nemsokára megyünk. Csak hát előbb – kis lazításként – leereszkedünk Bozsokra, majd át Velembe – és aztán tényleg jöhet az említett Hörmann. Ja, hogy közben megteszünk plusz tizenegy kilométert? És veszítünk (majd visszanyerünk) majdnem hatszáz métert? Ez lesz a következő órák sava-borsa!

Ez talán a hegység legszebb szakasza? Majdnem biztos vagyok benne. Nekem az. A Golgota, a patak környéke, a Sötét-völgy… elmondhatatlan, lefényképezhetetlen. Aztán jönnek a Kalapos-kövek: megcsodáljuk mindhárman. Szóltak, tudjuk, várjuk: kidőlt fák, nehezített terep jön pár száz méteren. Óriások lépcsője, nyílegyenes ereszkedés, bozsoki panorámával - majd zegzugos futás és lejtők. Feleségem és pici lányom, megint! Bozsok, a Sibrik-kastély közelében: eljöttek ide is. Megint gyors átöltözés, de nem veszem vissza a terepfutó cipőt: bízom a jó időben, a jó utakban. Elköszönünk, kék kereszt, gesztenyések, a lassan nyugodni térő nap varázslatos fényei és színei. Velembe érünk, futás az utca közepén, Pittyes újratöltve. Zöldségleves! Istenem. Hogy ez megint milyen finom lett! Tetejére jóféle kőszegi Chardonnay; tisztán, mert öcsém most így javasolja. És milyen igaza van! Mennyivel könnyebb így nekivágni… A falunak, a sötétnek, a hosszú-hosszú emelkedőknek. Mert itt már a fejlámpa is előkerül, azzal jutunk fel a Guglinra, a Szt. Vid-kápolnához. Megkerüljük balról, hatalmas kidőlt fákon átjutva – hm, jobb lett volna a lépcsőn felmenni. Aztán kis szusszanás, át a szerpentinen, és tovább. Fel. Továbbra is fel. Meredek, sötét, gyökeres és köves. A fenyvest viszont már az illatáról felismerem, és tudjuk: felérkeztünk! Matricát ragasztunk, jobbra térünk: kék háromszög. Pólóban és papírvékony mellényben – a dzseki továbbra is hátul marad nehezékként.

Kendig-gerinc! Felemlegetjük a tavalyi éjszakai panorámát: most is az fogad, kiváló kilátással, egészen Szombathelyig, a célunkig. Meg a sok kis kivilágított falu… lenyűgöző látvány. Igen huzatos ez a hely – most egészen szerény széllel megússzuk. Végigjárjuk a tetőt, gyönyörködünk. A két Kendig-csúcsnál oda kell figyelni, meg a végén az ereszkedésnél is. Itt kétszer is megnyikkantom a cipőt – hát, nincs mese, ez korlátozott tudású darab terepen, de hát ezt választottam, ezt vállaltam. Szerencsére megjön a Vöröskereszt, váltunk az OKT-ra, majd az Irány-hegyen keresztül újra a – délelőtt már érintett – Óház-tető jön. Ezúttal személyzettel, forró levessel vagy teával: szánunk rá pár percet. Meg a kilátóra is, hát persze! Hát ki lehet ezt hagyni bármikor is? Odalent a szüretet ünneplő Kőszeggel? Fények, idáig hallható zene és mulatság… indulunk mi is tovább, lefelé.

A városig ugyan nem (talán jobb is), de azért jó mélyre. Majdnem negyed óra hátrányunk van tavalyhoz képest. Mégsem tudom feladni; még mindig nem… Zöld sávon haladunk, majd áttérünk a… zöld sávra. A másikra, merthogy itt kettő is van, egymáshoz egészen közel. Vadonatúj jelzésekkel, frissítve, kiváló utakon. Ez igen! Tavalyhoz képest ez az egyetlen újítás az útvonalon, ez a hétszáz méter – de megérte, úgy véljük (ráadásul sok aszfaltot is kihagyva).

Isten veled, Kőszegi-hegység! Ez itt már a Pogányok, a kereszteződés: sárga sáv. Na, ez marad egészen Szombathely határáig! Úgy is, mint Szt. Márton turistaút, 22 kilométeren át. Sok-sok murvás-kavicsos út jön most, egyenesen egészen Kőszegdoroszlóig. Lélekölő irdatlan hosszú egyenes, inger- és esemény-szegény. Még a falu is… mintha a kutyák is csendesebbek lennének. Aztán az utolsó komolyabb emelkedő, amit még érdemes számon tartani, de elfogy ez is, felérkezünk, és hamarosan itt az Avas, megint. Meg a nagy kereszteződés, a reggeli (csak akkor a másik két szárán jártunk). Betársul a piros is, de lényeg a sárga… ezeken jutunk el a Csömötei-kilátóhoz. Itt szinte kaszinó van: tea és kávé mindenféle kiegészítőkkel, édességek, meg kenyerek. Nyúlnék a szokott zsíros deszkához, de azt hallom, hogy „málnalekvár”. Na, nem is bántam meg, hogy öcsémre hallgattam: eszméletlen finom volt, Kösz, Szilvi: jövőre is jövünk!... J

Kis belekocogás – javítunk, de még mindig nyolc perc hátrány. Holdfény Liget, jobbos-balos derékszög, picike emelkedő. Tényleg az utolsó! Szőlők és gyümölcsösök között tovább, jön a szántóföld széle. Na, ha sehol, itt akkor is dagonya lesz. Hát nincs! Semmiféle dagonya, semmi sár – porszáraz ez is. Hát akkor húzzuk meg! Perenye fényei, jobbos-balos derékszög megint, a kutyák valahogy itt is nyugisabbak. Vasárnapra váltunk – öcsém szerint túl későn: tavaly ezt a falu túlsó végén sikerült, nem itt. És azt hiszem, valahol itt kezdett el gyorsítani. Még gyorsítani. Kiérkezünk a faluból, tényleg komoly tempóban, és – gyorsítunk. Egyenes szakaszok délnek, elfogy a kukorica, megjönnek a tuják, meg (valahol balra, párhuzamosan) Gencsapáti is. Mi most jobbra térünk, Szt. Márton-kápolna jön, balra vissza, és hosszú-hosszú egyenes dél felé, megint. És gyorsítás. Újra hálásan gondolok a cipő-választásomra. Kavicsos dózerút, fussunk kicsit, fiúk! Krisztián azonnal rááll, öcsém inkább megy. De nagyon. Itt a 89-es elkerülő műút, utolsó matrica – és még itt is, mint egésze napon át, mi bontjuk ki a tasakot, amiben megtalálható. Rétek, gyümölcsösök - és Olad fényei! Oda tér be a sárga: mi elköszönünk tőle, és megkezdjük az utolsó hármat. És igen: ott már tudtuk.

És úgy is lett. Az utolsó hármat kis híján lefutottuk, nyolc-kilenc közötti ezreket mentünk, és az órát 19:44-nél állítottam le az Őrvidék Ház kapujában. Uram Istenem! Háromnegyed kettő! Minden idők leggyorsabb százasa! Na, jó… kereken egy perccel jobb csak, mint az idei Kinizsi. De – szerintem – jóval nehezebb túra, és az sem mindegy. Szilvi fogadott és gratulált, és mi is egymásnak: elsőként érkeztünk be, ez is annyira hihetetlen! Mint az egész nap, mindvégig: a sok csodálatos táj, a kedves emberek, a küzdelem az elemekkel és az órával... és legfőképpen: önmagunkkal. Fantasztikus volt, köszönjük, viszontlátásra!

Írottkő 50 TT (2016) - ahogy én láttam...

Volt egy legendás teljesítménytúra a Kőszegi-hegységben, ami 25 rendezést „élt meg”. A környék – sőt, a Dunántúl – legmagasabb pontjáról nevezték el: ez volt az Írottkő 70 TT. Sajnos 2014-től ez a táv megszűnt: azóta csak 50, 35 és 20 kilométeren indulhatnak a vállalkozó kedvűek. Majdnem egész hetes (szinte éjjel-nappal tartó) esőzés után is több, mint négyszázan választottuk ezt a szombati programot. Aligha bánta meg bárki is!

Tavaly munkahelyi elfoglaltság miatt ki kellett hagynom, de idén aztán nagyon-nagyon rákészültem. Sajnos egyedül: öcsém nem tudott velem tartani, másik öcsém meg később jön majd, a 35-re. Így aztán Zoli barátom negyed hatkor felvett a kocsiba, és húsz perc múlva már ott bandukoltunk a Bechtold Látogatóközpont udvarán. Nem a főépülettől indulunk (ahogy naivan először hittem): fényt csak hátul, távol láttunk – oda tartott akkor már több tucat sorstárs. Idén ugyanis – szinte az utolsó pillanatban – kiderült, hogy nem a jól megszokott Jurisics Gimnázium ad helyet a túra rajtjának. Hát, elég nomád – de legalább fedett – helyszín, kedves, de még pakolgató szervezők fogadtak. Kivártuk a hat órát, és gyerünk, útra fel! Zöld sávon a Szénsavas kútig, és tovább is, a Hermina utcába. Itt még csak-csak segítettek valamit az utcai lámpák, de igen hamar kiérkezvén, sűrűn fás, erősen hullámzó és rézsűs (valaki szerint egyenesen szakadékos) terep fogadott. Közben Zolitól búcsú – megállapodtunk, hogy mindketten saját tempóban megyünk végig – viszont egy ismerős arc: szia, Vera! Többször is túráztunk már együtt rövidebb-hosszabb szakaszon; örültem hát a találkozásnak. És hát nem tagadom: remek lámpájának is… Segítségével (és társaságában) aztán észrevétlenül eljött az Óház-tető, ahol már kezdtem szabad szemmel is látni valamit… Kösz még egyszer, Vera!

Kilátót soha ki nem hagynék; még ennyire ismerőst sem. És hát mennyire megérte! Lenyűgözően szép napkelte előtti tájban lehetett részem – alant pedig a még csak ébredező Kőszeggel. Sok idő azonban nincs: egyrészt azért elég friss háromnegyed hétkor idefent a levegő, másrészt lebeg előttem a kitűzött mai cél: 9:30. Vagyis… ha sikerülne, hát akkor… esetleg egy órával megjavítani a tavalyelőtti időt (10:15)…? Na, majd meglátjuk! Jöhet az OKT, a Vöröskeresztig. Remek terep, már látni is egészen jól lehet, több párost megelőzök, az Irány-hegytől pedig futok egy jót. A vörös keresztet lefotózni persze még esélyem sincs, forduló balra a … nem vörös, de piros kereszt jelzésre. És onnan hatalmas zúgás lefelé – szinte egészen Velemig. A hegység egyik legpompázatosabb része; sohasem zajos a kirándulóktól, nem számít populáris résznek, nincs kiemelt látnivaló – „csak” békés, rejtelmes, végeláthatatlan. No, azért van ám egy kiváló Borha-forrás, ami mindig megállásra késztet, még ha szomjas sem vagyok. De aztán tovább, innen is – egyre világosabb az erdő, és az utat figyelni kell, mert annyira tiszta a lábam előtt mindenfelé, hogy néha nem is könnyű kivenni az ösvény vékony szalagját. És felbukkan Velem, pár szerpentin-metszés után; az aszfaltot – amíg lehet – kikerülöm a Vasa-kúti kis ösvényen. Második ellenőrző pont, eszek-iszok gyorsan, de (akárcsak az Óházhoz) ide is jövök még egyszer. Csak előbb felugrok a címadó hegyre… előtte pedig át Bozsokra. Onnan ugyanis szigorúbb felmenni, szóval hadd érezzük a kényeztetést… De hát az egyik legcsodálatosabb szakasz, kihagyhatatlan – és hát ez egy teljesítménytúra, a javából.

Gyors pecsét a Sibrik-kastély közelében, és indulhat a 7,4 km, fel a DDK-n. Hamar itt az Óriások lépcsője, most sem adja könnyen magát, hátratekintve viszont Bozsok panorámájával üdít. Ember sehol, a hosszú egyenesben sem. És íme a Kalapos-kövek, felírom a kódot, futós szakasz jön, el a Holler-barlang mellett. Kiérek a határ menti szakaszra, a Sötét-völgynél – bármennyire is futós – muszáj fotózni, de hát Istenem, semmit nem ad vissza a kép… Bükkös, patakok, források, Golgota. Végül a fenyves, borzongató mély illatával, az előbukkanó esőházzal – és a kilátó.

Írott-kő, üdvözlet! Barátságos pontőrök fogadnak, harmadik vagy, két terepfutó megy csak előtted, vegyél dianás cukrot! Uhhh, szinte futok fel a vaslépcsőkön, kattintok a Schneeberg felé, a tiszta idő messzire engedi a tekintetet. És máris száguldás lefelé, gyökerek, sziklák, figyelj! Felfelé igyekvő túratársak, mindenki rövidre veszi a köszöntést – a levegő most másra kell. Aztán lekanyarodás, búcsú a kéktől, piros jön le Velemig.

Néha a fák is ezzel a színnel ékeskednek, máskor a sárga, barna, zöld ezer árnyalatával. Szűk, köves szakaszok, vékonyka ösvények, csobogó patak, távoli panoráma. Lefelé, folyamatosan, el kell veszíteni azt a hat-hétszáz métert, nincs mese, Velem mélyen a völgyben vár. Ellátással, ismét: a zsíros kenyér lágy és ropogós, a tea forró és fűszeres, ilyent csak itt iszok. Körülöttem nagy nyüzsgés: húszasok, harmincötösök érkeznek folyamatosan; sok a fiatal, jó látni őket. A cáki pincesort emlegetik: irigykedek, az nekem ma kimarad. Pár szót váltunk és végleg elköszönök – megint a Vasa-kúti forrás-utat választom.

Újabb kihívás: kék kereszt, egészen fel a Hörmann-forrásig, ami a hegység legmagasabban foglalt forrása. Nincs messze, 3,55 km, de a szintemelkedés ezalatt 394 méter… Ez sem lenne durva, ha normális tempóban mennék – de az ma kizárt: folyamatosan a 9:15 lebeg előttem, amit nagyon-nagyon szeretnék. Éppen félútnál járok, gyors számvetés. Jól állok, de fáradni fogok, lesznek még fincsi szakaszok. Telefon a családnak: minden rendben – és tesónak: köszöni, ő is jól áll, itt van pár kilométerre. Hát hajrá, tovább!

Számolom, idén negyedszer megyek fel a Szt. Vid kápolnához, de nincs mese, most a legszebb. Szusszanás, ez is megvan, a parkoló tele autókkal (sőt, egy busz is áll benne!), de a táj itt is csodaszép. Kék kereszt, továbbra is, majd egy eltévedt futó szemből: megbeszéljük, aztán folytatjuk – ő le, én fel. Gyönyörű erdők, ösvények, majd a fenyves – és a tető, meg a forrás. A víz üdítő, a hosszú lejtő (újra OKT) futható, a panoráma Ausztria felé… hát, az is ősszel a legszebb, egyértelmű.
A Stájerházak kedves látványa, fel a lépcsőkön az esőházhoz, de csend – és sehol senki. Telefon a rendezőnek: uhhh, ez fáj! Másfél óra múlva nyit a pont. Gyorsan meggyőzöm: rögzítem is az útvonal track-jét, meg – csak neki – szelfizek is, üsse kavics. Elenged, mehetek tovább: köszönöm még egyszer! Az itt szokásos almát azért kicsit sajnálom, de van elég ellátmányom, ez legyen a legkisebb gond. Aztán zöld sáv, továbbra is – pedig elvileg itt le kellene térni balra, egyedileg jelölt szakaszra. De megegyeztünk még tavaly, és ma a rajtban is a rendezőkkel: maradhatok a zöldön a Zeiger-nyeregig. Igaz, vállalok 350 m és 30 m többletet távban-szintben, de szerintem szebb, jobban járható – és itt még egy Szikla-forrás is van. Meg is hálálja a hűségemet; ezúttal nem száraz, mint egy hónapja; hát keverek is egy izó-italt. Jól jön az egy Zeiger-nyereg előtt…

Megvan aztán ez is, figyelek a kereszteződésben, Tábor-hegy felé zöld háromszög, rendben. Emelkedő, továbbra is, de nekem a nyereg volt a mumus – ez már lazább, és szép a kilátás is. Tető, magassági pont, a kódot csak lefotózom, lejtő, és megint emelkedő. Járatlan rész következik, hosszú kilométereken át: a Kecskeugrató és a hegység talán legismeretlenebb tájai.

Ez már kiesik mindenféle közismert résztől, és látványosság sincs, mint sokfelé másutt. Figyelni kell a fehér pöttyökre a fatörzseken, de az érintetlen erdők lenyűgöznek, és lám, muflonok is, előttem! Most békésen ballagnak, de felidézik bennem a két évvel ezelőtti hátborzongató élményt, amikor (ugyanezen a szakaszon) megriasztottuk őket, és hihetetlen dübörgéssel rohantak le mögöttünk. Meglátom a nemrég bejárt Hirschenstein-eket is – és nincs jelzés! Szerencsére csak 50-100 métert tévedtem, de azért bosszant. Órát nézek… jó, nincs gond, elmajszolok egy szendvicset, és folyamatosan gyönyörködök közben. Apró fehér virágok a lábam alatt, ki-kikerülöm az ősz utolsó ajándékait. Megérkezek a Paradicsomos előtti szigorú lejtőhöz, ahol alig látni az utat, cserébe a jelzések is ritkák és nagyon vigyázni kell. Megúszom esés nélkül, magam is csodálkozok rajta; leérkezek az úthoz.

Itt már meg sem lepődök, hogy nem találok pontőrt; jobb kanyar, tovább az úton. Gyors készlet-ellenőrzés: bizony fogyóban a vizem, itt adni szoktak – ez most ugyancsak kimarad. Számolok, a Hétforrásig kell, hogy kitartsak… á, nem lesz gond, látom. Balról Rőtfalva (Rattersdorf) lenyűgöző panorámája, ez már aszfalt, sajnos, több kilométeren át. Igaz, jól futható, meg a tájat is nézni kell, nézni muszáj. Aztán jön szembe egy autó, a pontőrrel – és vízzel.

Jobbról elhagyom a Kereszt-kúti pihenő barátságos házikóit, fogynak a kilométerek, hát hamarabb érkezek meg a forráshoz, mint számítottam rá. Nagyon kedves pontőrök fogadnak, ajándék almát is kapok; kompenzálja a Stájer-féle elmaradt példányt. Tas vezér a mai kiszemelt, kulacs kerül a neve alá. Forduló, és kereken egy kilométeren át meredek, 167 méternyi emelkedő vár rám az OKT-n az Óház-tetőig. Na, ehhez már sok volt az eddigi extra tempó, szokásomtól eltérően egy pihenőt próbálok engedélyezni konok önmagamnak félútra. A sors megoldja helyettem: Zoli csörög rám, mizujs, merre jársz? Remek tempót jön ő is, gratulálunk egymásnak, nekiveselkedek a maradéknak, fel is bukkan a kilátó masszív tömege. Ki nem maradhat most sem a teteje: egészen más a panoráma, mint reggel…

Ez az utolsó pont, zsíros kenyérrel kínálnak; jaj, dehogy, köszi! Egyél, barátom, ettél ma eleget? Aggódva néznek rám, megijedek: talán látszik rajtam? Igen, tényleg keveset, hát persze; teli hassal ez így nem ment volna. Mert ez most „így” ment, ez már látszik: ez itt és most válik nyilvánvalóvá. Hogy ez igen-igen jó lesz! Hogy ez valami hatalmas lesz!! Ezek a katarzis pillanatai, amiért ezt az egészet csináljuk, sokan, sokféleképpen. Gyönyörű tájak, friss levegő, színek – hangok - illatok… mind-mind nyomós indokok az elindulásra; ki a természetbe. De a „fordulatszám-mérő” (jelen esetben: pulzus-számláló) minél magasabb (gyakran piros) tartományában tartózkodni… ahhoz más is kell. Ahhoz ez kell, szerintem.

Ezzel a lendülettel iramodok neki az utolsó 3,6 kilométernek – viszlát, kék, újra zöld! Egész végig a fejemben dübörög a gondolat: meglesz ez, meglesz, csak vigyázz magadra! El ne ess, sok a gyökér, a szikla. Kanyarok, lépcsők, kidőlt fák, vágta. Szurkoló üzenet kis feleségemtől, aki otthon a neten követi az utolsó száz métereket. Ismerős szemből kocsival, SMS tőle is, elhagyom a szerpentint, adrenalin ezerrel, Hermina utca megint; kellemes lejtő. Nem szabadna már, de futok, futok – nem kellene, de nem tudom abbahagyni. Aztán a cél… gratulálnak: harmadik vagy! Oklevél, kitűző, öcsém mosolyogva csóválja fejét, mikor elmondom neki: 8:41!!
Az Írottkő ötvenet, kétezer méter feletti szinttel, ennyi idő alatt teljesítettem. A (messze) előttem befutó két profinak alighanem ez egy szerény eredmény – nekem most a világ maga. Másfél órát javítottam az előző eredményemen, a szintidőből pedig bent hagytam… ööö… előbb muszáj lenyújtanom és ennem-innom, de aztán csak kiszámolom: négy óra tizenkilenc percet. Hát, tesó, kénytelenek leszünk Bozsok felé hazamenni… igen, a Kerekes cukrászda felé, úgy hiszem.