Írottkő maraton 46 TT - ahogy én láttam...

Kőről kőre a Kőszegi-hegységben: egészen szépen rímel, és igazság is van benne bőven. Hiszen akad itt számos kő: kicsi és nagy, híres vagy kevésbé ismert egyaránt. Egy maratoni táv pont kellemes hozzájuk: bebarangolni a hegység magyar és osztrák ösvényeit.

Pünkösd hétfőjén, pompás koranyári időben gyülekezünk a Kincs-pihenő parkolójában Imre autójánál. Akik itt vagyunk, zömmel pontosan tudjuk, mire számíthatunk ezen az első rendezésű eseményen. Önellenőrző pontok, ellátás nélkül, kiválóan átgondolt, különleges útvonal, míves jelvény és a szokottnál jóval szerényebb nevezési díj. Ja, és a klasszikus Sport szelet a rajtban, a hatalmas színes térkép és itiner mellé. Sok időt ezekre nem fecsérlek, Zoli öcsémmel hamar el is tesszük a zsákba, hiszen előzőleg felkészültünk a track alapján, és szinte az egész táv a fejünkben van.

Kombinált, érdekes a kezdés, hiszen nem Kőszegről indul – ellenben első utunk oda vezet. Ez innen természetesen ereszkedést jelent, amit viszont emelkedés nyit: egy rövid szakaszon a kék kör visz a kék háromszögre. Az aztán tényleg lejt: barátságosan, nem durván, alkalmat adva egy kis bemelegítő kocogásra. Kis kanyarodás a Fatalin-bükköknél, és hamar itt az első pont: kódot írunk az Ördögtányér-sziklánál.

Máris metsszük az aszfaltot, és előzzük a vidám csapatot. Réka (aki velünk jött) csatlakozott Veráékhoz, és most együtt tolják: jó utat! Pintér-tető, sajnos immár komoly panorámával: még mindig nem szoktam meg a két év előtti tarolást. Odalent Rőtfalva bújik meg: megyünk, persze, oda is! Majd. Most Kőszeg a cél, a tető után hosszút futunk, a terep kiváló. Kék kereszt, kanyarodás le a Trianoni kereszthez: 2. EP. Keressük a kódot, aztán előkerül az itiner: ja, hogy az évszám, a kereszt tövénél… Bocs, talán mégis át kellett volna nézni az itinert!

Panoráma, gyönyörködés, fotók és hajrá, vissza a kis kitérőn! Pár száz méter, fent vagyunk a Kálvária-hegy tetején – aztán meg a templomnál. Remek kilátás a városra, újabb fotók, miközben felidézem a januári Évkezdő tekergő túrákat, amiknek itt a célja: többnyire hóban, persze…

Stációk, különleges gyökerek szabadon, kanyargó út lefelé: ez már ugye az OKT. Nem sokáig: az ABC-nél letérünk róla, és végigjárjuk az itt kezdődő (újabb) kék kereszt teljes hosszát. Nem mintha olyan hosszú lenne – de éppen a rajtnál fogunk felbukkanni, ha véget ér. Addig pár kilométernyi emelkedés jön, természetesen… csak hogy érezzük a törődést. A Szulejmán-kilátóra most nem kell felmenni: Imre engedékenyebb, mint én. Akárcsak áprilisban a Kubát Hugón, a júniusi Kőszegi csillagok TT-n is fel fogom ide küldeni a túratársakat…

Gesztenyefa utca, Királyvölgy: a névválasztás talán nem véletlen. A sok-sok most is termő fán kívül ugyanis itt található az Öreg gesztenye emlékhely is. Itt látható a közel 500 éves gesztenyefa megmaradt torzója: egészen különleges emlék, nagyjából Mátyás idejéből…

Elfogynak a kis házak, kertek: emelkedő visz ki, gyönyörű ösvényen, kiváló terepen. Meghúzzuk a tempót, gyorsan Szálasi egykori bunkerénél írjuk a kódot. Aztán itt a parkoló, Imre kocsijánál még mindig rajtolnak rövid távosok – ismerősöket is üdvözölhetek. Aztán kék kör, másodszor – de az elágazásnál most ezen is maradunk, és ennek is kihasználjuk teljes hosszát. Ami az aszfaltos szerpentin kanyarjánál ér véget – onnan már csak pár lépés lefelé a Hétforrás.

Elég sokan összejövünk itt: ki-ki szusszan egyet vagy fotózik, körülnéz vagy vizet vételez. Ez utóbbi erősen indokolt is: nagyjából 30 kilométeren keresztül most ezzel a készlettel kell majd gazdálkodni, egészen Velemig. Ezt javasoljuk a szemből érkező Gábornak is, miután saját kulacsainkat feltöltöttük. Aztán megint egy teljes hossz! Úgy látszik, ez egy ilyen nap: ezúttal egy újabb kék kereszt jön, ami innen indul, és az országhatárnál ér véget, hamarosan. Szerencsére az ösvény nem: az odaát is sárga Alpannonia-ként megy tovább. Mi meg követjük, persze, hiszen következő pontunk/kódunk Rőtfalván lesz.

Addig egy igen remek, kellemesen lejtő ösvény visz: közben persze muszáj megállni egy pillanatra, fotóra – ahogy egy túratárs fogalmaz: „hogy tudjuk, hol a határ”. És ez már osztrák föld, osztrák tavacskákkal és kacsákkal, és kislányom jut eszembe, akivel az Alpannonia 15 TT-n itt pihentünk egyet – az ő kedvéért most is lefotózom őket.

Kihalt, csendes határmenti falucska, a kereszteződésben ott a kód, és örülünk, hogy nem a főutcán kell mennünk. Sőt: utána sem a gyalogos- és kerékpárutat válasszuk, hanem az erdőszélen, a patak mentén haladunk. Kicsit hosszabb, és persze harmatos is, de nem aszfalt – lesz az még bőven, sok is.

A sebes Güns (vagyis Kőszeg) patak még mindig kísér, de már a kerékpárúton közelítjük Hámortó (Hammerteich) községet. A mögöttünk jövő csapattól másnap megtudtam, hogy őket itt osztrák rendőrök állították meg, mivelhogy migránsoknak nézték őket… (szerencsére tisztázódott a helyzet). Mi kellemesen átjutunk az előzőnél is kisebb és csendesebb településen, és máris a lékai vár tövéhez érkezünk. A kis tó partjától pompás és fenséges látvány a fenn magasodó épület-együttes: örülök, hogy ezúttal ebből az irányból érkeztünk ide.

A következő kód a vár parkolójánál található, és amíg öcsém ezt intézi, hamar bekocogok az udvarra, pár kattintás erejéig. Többre nem, mert bejártuk már többször is, túrán és kiránduláson egyaránt – mehetünk is, zúgás le a lépcsős ösvényen!

Léka (Lockenhaus) szintén csendes – lehet, hogy mindenki wellness-el? Öcsém szerint inkább Bozsokon cukrászdáznak… A BILLA persze ma zárva, amit kicsit sajnálok, de még a fagyizó környéke is néptelen, kihalt. A kis ivókút azonban üzemel; iszunk pár kellemes friss kortyot.

Így jutunk ki Lékáról, a szerpentinen egészen a széléig, és már nagyon örülünk, hogy bebújhatunk az erdőbe. Hangos motorosok bőgették itt gépeiket – ezzel szemben itt csend honol, friss erdőillat a kipufogógáz helyett, és még kellemes hűvös is adódik. Kint a napon ugyanis már kezdett egészen meleg lenni, így ezt is nagyon tudjuk értékelni.

És persze az erdőt. Pompás, sűrű vegyes erdők vannak errefelé, a közöttük kanyargó ösvények is egészen kiváló állapotúak, és sokáig egészen szerény az emelkedés is. Ez a szerénység aztán megszűnik, komolyabbra vesszük a szinteket: elvégre Burgenlandban vagyunk, és ennek is ugyanaz a teteje, mint a Dunántúlnak – csak itt Geschriebenstein-nek nevezik, nem Írott-kőnek. Mi meg történetesen – mit tesz Isten! – pont oda igyekszünk.

Néha adódik egy-egy kilátópont vagy szakasz, de többnyire marad a sűrű. Rengeteg madárral, kiváló levegővel és pompás illatokkal, és csenddel. Ez aztán egy kis időre megváltozik, amikor átszeljük a Léka – Rohonc műutat: itt újabb kódot is kapunk. Aztán megint bevetjük magunkat a rengetegbe, magunk mögött hagyva ezt az utat is.

Néha helyiekkel találkozunk, kiránduló házaspárokkal köszöntjük egymást. És faljuk a kilométereket, kiváló beszélgetős szakaszokkal, tesómmal élünk is a lehetőséggel. A track persze újra meg újra előkerül, mert labanc oldalon jóval lazábban kezelik a turistajelzéseket, mint mi idehaza. Jó pár kereszteződésben csak ez segít, de hát megszoktuk, itt ez a trend. A kerékpárosokra jóval nagyobb figyelmet fordítanak – csakhogy mi nem mindig bicikliutakon közlekedünk…

Igen erős kaptató jön, bár rövid szakaszon: felrémlik ismerősként, csak fordított irányból. És igen, nem sokkal később belecsatlakozunk a piros Alpannonia útvonal gerinc-szakaszába. Na, ez már igencsak ismerős az Őrvidék-Várvidék 100 TT-ről mindkettőnknek. De nem csak nekünk: itt bizony megjelenik a turizmus. A közeli parkolótól, a Ranch-tól tucatszám érkeznek a hétvégi kirándulók – az Írottkő meghódításának messze legkönnyebb módja. Élnek ezzel honfitársaink is nagy számban, meg persze sok-sok osztrák kiruccanó. Kerülgetjük őket, a tempó-különbség nyilván komoly.

Írott kő. Az „eredeti”, vagyis a három birtok határa – felirattal, kereszttel, ahogy az dukál. Teli egymást fotózó emberekkel, turistákkal. Hadd jöjjön a kilátó! Előbb OKT-pecsét az itiner megfelelő rovatába, és hajrá, fel, a tetejére.

Alaposan megbánjuk eme tettünket. Amikor – pár kattintás után – lefelé vennénk az irányt, felfelé igyekvő csoport érkezik. Tucatszám özönlenek a kanyargós lépcsőn, és csak jönnek, jönnek... Hatalmas megkönnyebbülés hát és végtelenül jó érzés, amikor a határmenti zöldre jutunk, ami meg általában kihalt, csendes, ember nélküli.

Most is. Mi meg figyelünk: eredetileg a kék háromszögön tervezte Imre a túrát, aztán az itineren már a zöld szerepel végig. Mi szívesen lemennénk az előbbin, mert eddig még nem sikerült egyszer sem megtalálni. Na, most igen! Le is óvatoskodunk rajta, és sikerül lefotóznom a Gyilkos-sziklát is, még ha kissé sötét is van itt… De „Kőről-kőre” haladunk, tehát dupla öröm itt lenni.

Lejutunk a DDK-ra; az ösvény kiválóan futható, bele is húzunk kicsit. Újabb hiányzó fákat konstatálunk szomorúan, aztán átkelünk a patakon, és a Sötét-völgy – mint már oly sokszor – most is rabul ejt szépségével (igaz, lefotózni ezt is komoly kihívás).

Újabb kövek: Kalapos-kövek! Fejből emlékszem a fatörzsön lévő kódra, hajjaj… hányszor láttam már! Gyönyörködni mégis megállok, most is. Aztán figyelni kell: nehogy a megszokás hibát generáljon.

Nincs gond, nem zúgunk le az Óriások lépcsőjén: ezúttal északnak fordulunk, letérve a kékről a (meglehetősen ritka) piros háromszögre. Aztán patak-átkelés, piros sáv és kék kereszt (ma már a harmadik): fel is bukkan Velem.

Naná, hogy nem hagyjuk ki Kati nénit a Pittyes kocsmában! Persze hogy iszunk egy remek hűs (kőszegi borból készült) fröccsöt. Bőven megéri azt a majdnem kilométernyi kitérőt… Pár falat is jut hozzá, és mehetünk is. Fel, természetesen, az említett kék kereszt majd a Hörmann-forrásnál „tetőzik”. Előbb meg nyilván a Szt. Vid-kápolna: de szép is így innen lentről!

Kanyarog felfelé az ösvény; a hatalmas fák a még hatalmasabb völgyekben magasodnak, gyökereik időnként kígyóként tekeregve láthatók. Itt is jönnek kirándulók, köszöntjük egymást; elismerően nézek a nyugdíjas hölgyekre: nem séta ide feljutni.

A kápolnánál aztán kiderül, hogy itt ma esemény van: Pünkösd hétfőjének tiszteletére misét celebráltak. Ennek megfelelően itt is óriási a nyüzsgés: többen is akadnak, akik egészen az épületig bejöttek autóval, dacára a tiltó tábláknak. Az ösvények is emberekkel vannak teli – menjünk hamar az OKT-emlékműhöz, ott a következő EP! Aztán át az aszfalton, és újra csend lesz és nyugalom: magunkra maradunk az erdőben, a kaptatón. A fenyvesnél aztán megint egy-két pár jön, útbaigazítjuk őket, és feljutva kanyarodunk is jobbra. Jól állunk vízzel, kihagyjuk hát a hatszáz méternyi kitérőt a forráshoz – nekivágunk inkább a gerincnek.

Kék háromszög, Hármashatár-hegy, majd a Nagy-Kendig. Itt újabb kódot írunk, aztán gyönyörködünk a kilátásban, egészen a Kopasz-Kendig tetejéig. Ott újra bebújunk a fák közé („de jó ez a hűvös!”), meghúzzuk a lépteket, közben még egyet falatozunk. Aztán Vöröskereszt: megint kód, sokadik. És jöhet az OKT, ismét útbaigazítást kérő párocskával. És itt is van az Óház, hát persze, gyerünk fel a kilátóba, és persze megint nem bánjuk meg.

Hamar még évszám az itinerbe, és jöhet a kék háromszög. Amiről aztán a (ma már kétszer megjárt) kék körbe térünk le – és megint útba igazítunk.

Kincs-pihenő, parkoló, szervusz, Imre! Gratulál, majd szabódik: sajnos, nem készültek el a jelvények, így egy méretes kitűzővel menti, amit lehet. Sajnáljuk kicsit, de ennyi remek élmény után ezen nem akadunk fenn… Rékát nem kell megvárnunk, Vera hazaviszi – így hát jöhet Bozsok – stílszerűen az erdei szerpentinen és Velemen át. Igen: hogy még egy kicsit érezhessük azt, amit a Kőszegi-hegység adott ma: sok-sok gyönyörűséget, szépséget és pazar látványt.

Í2 50 TT - ahogy én láttam...

Írott-kő kétszer: más-más úton, nehézséggel és körülmények között. Írott-kő, a Dunántúl (és Burgenland) legmagasabb csúcsa; egyszerre két Kéktúra kiindulópontja. Írott-kő kétszer, pár óra leforgása alatt, Nagyhéten, hóban és esőben. Igen!

Midőn e sorokat írni kezdem, az Ͳ teljesítménytúra résztvevői nagyjából elkezdték taposni azt a sarat, amit tegnapi teljesítésünk során ott hagytunk számukra. Ma ugyanis Nagypéntek van, amikor – hívő reformátusként – templomban a helyem, ami viszont kizárja a részvételt.

Zoli öcsémmel (aki hasonló megfontolások alapján döntött) egy nappal korábban, csütörtökön jártuk le az ötvenes távot: ezúton is köszönet a rendezőknek, akik ezt lehetővé tették! Természetesen minden méterét autentikus módon, az eredeti kiírás szerint tettük meg. Egyetlen kivétel az időpont: nem sokkal hat után zárjuk a kocsit Lukácsháza „hegyén”), a Csömötei kilátónál, és indulunk is.

Fejlámpa már nem kell, de nagyon világos sincs. Igaz, később se lesz: tudjuk, hogy egész napos eső vár ránk. Szerencsésebb esetben csak fél: a kedvenc meteorológusaim tizenegyre várják az égi áldást. Most kicsit szemerkél, de elhanyagolható: le is vesszük hamarosan a poncsót, sőt: a pulóver se kell. Holdfény Liget, jobbos és emelkedő, az út kiváló. Aztán letérünk a sárga sávról – és a kavicsról is. Csúnya világ jön: gépek által kijárt földutak, erdők között, majd mezők szélén. Ragad és csúszik, süpped és tapad. Kék kereszt csak imitt-amott; nagyon szerény. Van szalagozás is, de gyakran előkerül a Locus is. Főleg a patakmedernél! Itt tavaly eltévedtünk – most nincs gond, de tényleg ügyelni kell.

Továbbra is erdészeti gépek nyomai; evickélünk és óvatoskodunk. És gyakran szóba kerül a holnapi nap: ha erre még sok-sok eső ráesik, még szigorúbb lesz, biztosan. Újabb patak-átkelés, nagyon figyelni kell, megússzuk szárazon… Sár az emelkedőn, sár a lejtőn, a mezők szélén – végig a jelzetlen szakaszon. Aztán rátérünk a DDK-ra, és jelentősen javul a helyzet. Több az erdei ösvény, kevesebb a puha, átázott földút.

Azért még Bozsok előtt is megdolgoztat: inkább a gyalogút melletti vetés szélét választjuk. És beérkezünk a faluba – persze, megállnunk nincs miért a Tűzoltóságnál: tea és nápolyi majd holnap lesz itt. Helyette nagy kedvencünk, a Kerekes cukrászda vesz ki a ritmusból, pár méterrel később. Igaz, ez aztán rendesen: forró kávé és friss péksüti – most kivételesen megengedjük magunknak ezt a dőzsölést és időveszteséget.

…Azért csak óvatosan, tesó! Ezt fel kell ám vinni mindjárt az Írott-kőre… Neki is vágunk, kijutunk a Kőmosó-forrásnál a faluból, és jöhet a több tucatnyi alkalommal bejárt Bozsok-Írott-kő szakasz. Nem tudok ennél jobb, szigorúbb edzőpályát a környéken: hét kilométer, hétszázhúsz méter (amiben kb. 1,5 km lejtő is van). Az út megfelelő, sőt, hatalmas javulás az előzőek után. Az Óriások lépcsőjénél koros, de szép tempóban haladó túrázót köszöntünk, a pataknál pedig egy jó ismerősömet érjük utol: bizony, lassan már ő is „hetvenkedik”. De itt van, derűsen és remek egészségben – jó látni! Elköszönünk tőle – és a DDK-tól: a határmenti zöld következik (Vasfüggöny turistaút).

Ez bizony szigorú rész, megdolgoztat rendesen – igaz, fogy a szint is szépen. A fehér, apró határkövek mentén, mindvégig pontosan az osztrák határon, több helyütt szép kilátással haladunk előre, de itt már nagyon figyelünk, várjuk a Gyilkos sziklát. Ez ugyanis a 2. EP, ahol matrica fogadja majd holnap a társakat. Ezt most mi tesszük ki: ez is része volt a rendezővel kötött megállapodásnak. Jó érzés, hogy valamivel meghálálhatjuk a lehetőséget, így hát gondosan kötözzük ki egy fára, amit megfelelőnek ítélünk a célra.

Jó is egy kis szusszanás! Mehetünk tovább, és a csúcsra jutunk: esőház, majd a kilátó fogad. Fotózunk, fel is szaladunk: a második érintésnél szinte biztosan esni fog már – használjuk ki, amit lehet!

És forduló, jöhet az OKT – hiszen az is innen indul, akárcsak az iménti kék. Nagyjából harmad-távnál tartunk, kellemes kis ereszkedés vár ránk a következő kilométereken. Aztán kiderül, hogy mekkorát tévedtünk: a máskor köves, szilárd út most saras, csúszós – és hosszú szakaszon havas is. Hm… hát így azért más: lassabb, óvatosabb, nehezebb.

A Hörmann-forrás kedves látványa és remek vize felüdít; kulacsot is töltünk. Kék háromszögre térünk, gerincút jön: végig a Kendigek vonalán, a hegység jellegzetes tetőjén. Az utak egészen jók, de itt megérkezik az eső. Órára pillantok, hitetlenkedve: egy perc múlva tizenegy! Na, ezt eltalálták, dünnyög öcsém, miközben ő is bújik bele a poncsóba. Így érkezünk a Nagy-Kendig tetejére, ahol ismét önellenőrző pontot hagyunk. Ez is készen van, ereszkedünk, majd emelkedünk, és a Kopasz-Kendiget is magunk mögött hagyjuk.

Vöröskereszt, csúnya sárral és rengeteg farönkkel: gyanítjuk az összefüggést a dolgok között… Az Irány-hegy és az Óház felé azonban az OKT jó minőségű, szépen haladunk. A kilátónál azonban megbánjuk, hogy felmentünk (pedig ez ritka): a pompás panorámának még töredékét sem élvezhetjük az esőfüggönyön keresztül. Nettó idő- és energiaveszteség tehát, bosszankodunk.

Előkerül az esti hatos programunk gondolata, ami előtt nem ártana majd tisztálkodni, enni is… Húzzunk bele! Megtennénk, ha a Hétforráshoz vezető meredek ereszkedés nem lenne ilyen sáros, veszélyes. De az. Evickélünk tehát, óvatoskodunk, csúszkálunk. Továbbra is esés nélkül haladunk, és végre a forrás völgyében járunk.

A víz friss, a környék gyönyörű, de innen ugye csak emelkedni lehet… Most pláne: kedvesen idáig hoz le a túra útvonala, és fordulhatunk is vissza – igen, jöhet az Írott-kő, másodszor. Hajrá, rátérünk a zöldre, irányba vesszük a Zeiger-nyerget. Ebből az irányból jóval kisebb kihívás, mint szemből: még falatozni is lehet közben. Így érkezünk a Szikla-forrás völgyébe: a Kőszegi-hegység egyik leggyönyörűbb része szerintem.

Friss víz ismét, pár fotó, és emelkedünk ki a mélységből. Itt egy-két éve jó pár szép bükköt kivágtak, máig hiányoznak a szememnek. Kicsit arrébb viszont ennél is csúnyább látvány fogad: nagyon sok kivágott fa, hozzá a szétroncsolt, összejárt út, rengeteg fatörmelékkel. Nagyon szomorúak vagyunk: ez a szakasz eddig nagyjából megúszta a kitermelést.

Ennél is van rosszabb: a betonút közelében még sarasabb, még járhatatlanabb. Átevickélünk, lassan és morogva. Lássuk: 28 km, igen szerény 4,5-ös átlaggal. Öcsém beparázik: nem érkezünk haza! Na jó, akkor innentől utánégető és turbó üzemmód! Tempót váltunk, fittyet hányva az emelkedőnek, és megtoljuk. Megjön az OKT, majd a Stájerházak is – ezek után újra farakások, és a hozzá tartozó sár. Itt még a betonutat is teljesen szétvágták, nézd! Ezt vajon hogyan, mikor hozzák rendbe? Kivágott fák, még a jelzettek is, persze… rutinból megyünk. Itt a Hörmann-forrás, másodszor, némi hó és gyors vízvétel.

Tovább az OKT-n, egészen a kezdőpontig – az imént már jártunk itt, csak fordított irányban. Tudjuk tehát, mi vár ránk, és hát igen, az is fogad. Vagy talán még egy fokkal rosszabb: azóta még esőt is kapott, órákon át, és még ez is érezhető. Nagyon megtoljuk a végét, úgy érzem, feljöttem bele a felhőbe, a páratartalom alighanem 100%-os. Ehhez mérten látszik – vagyis nem látszik – a kilátó; alig tudok egy „bizonyító erejű” felvételt készíteni róla. Az mindenesetre szépen lejön a képen, hogy nem egy időpontban készült az előzővel… Megvan a második érintés is; kétharmad táv!

A pompás fenyves megborzongat, mint mindig – bár alig látok benne, olyan sötét. Futok lefelé, mint oly sokszor, az utat úgy ismerem, mint a tenyeremet. Csakugyan?! Ekkor jön a teljes mélypont, a tökéletes döbbenet. Totális erdőtarolás! Teljes erdőket tüntettek el január óta – akkor jártam itt, és akkor még megvolt... És „természetesen” hatalmas sár, brutális keréknyomok, sok-sok fatörmelék mindenfelé. Szinte holdbéli táj – a gyönyörű, sötét, méltóságteli erdők helyén. Amit én már ebben az életben aligha látok itt újra. Meg a többi kiirtott tarvágás helyén se.

...Kék kereszt a vadetető után, és nagyon csúnya sár. Futunk, cuppog és fröccsen, már minden mindegy-alapon. Hullámzik, megdolgoztat, de aztán csak-csak kijutunk a Hörmannhoz. Harmadszor, igen. Talán Hörmann³ is lehetne a túra neve, nemde? Át a parkolón, aztán be a rengetegbe. Fenyves, megint… annyira imádom ezt a szakaszt is. És hát Istenem, fogynak! Fogynak a pazar, gyönyörű részek. Félteni kell vajon, ezt is itt, például? Máshol is? Mindent kivágnak egyszer?... Zúgunk lefelé, és zúgnak a gondolataim is, annyira mélyen érintett ez a dolog. Szerencsére a terep jó, hiába szakad az eső, ömlik alá a talpaim alatt a hosszú lejtőn, nem okoz gondot.

Aszfaltút és parkoló, aztán az OKT-emlék és az esőház: ez is EP lesz, betérünk hát egy kanyar erejéig. Aztán a Szt. Vid-kápolna, ami alig látszik: itt is szinte felhőben járunk. Kilátás nulla, gyerünk, le a lépcsőn. Ide nézz! – szólít öcsém. Uhhh, nem hiszek a szememnek! Röstellem, de első alkalom, hogy foltos szalamandrát láthatok és fotózhatok. Nagyon gyönyörű példány, láthatólag jobban élvezi az esőt, mint mi.

Nem könnyű, de ott hagyjuk, és rohanás le, tovább, gyökerek között a mélyúton. Csoda-e, ha máris feltűnik Velem? Gyűrjük az aszfaltot is rendesen, de azért Kati nénihez betérünk – EP is (lenne) a Pittyes kocsma, meg azért egy kóla is jól esik. Aztán tűzés le, a kertek alá, jöhet újra a terep.

Kankalin, szinte kaszálni lehetne helyenként. Kiskertek, gyümölcsösök a sárga körút-jelzésen, amihez Kőszegszerdahelytől megérkezik a piros is. Kutya nincs, a virág rengeteg továbbra is. Vizenyős rét, és itt az Irtás-hegy is. Az emelkedője ravasz, hogy azt ne mondjam, komisz – de erre számítottam. Na jó, a sárra is, az előzmények után. Csak nem ennyire, nem ilyenre. Valami holdjáró ment itt fel, szerintem, vagy talán harckocsi. Embertelen, micsoda nyomokat hagyott a puha földön! Embertelen. Megküzdünk vele, feljutunk, a mosoly nem őszinte. Aztán elágazás, szaladnak a percek (meg mi is), nem tévedünk el, nem hibázunk ott fent sem.

Csömötei-hegy, kilátó; pici aszfalt és: beérkeztünk. Nem hogy a tavalyi 9:22 nem lett meg, de a tervezett-remélt tíz óra se. Annyira nem baj: a hatos programot így is elérjük, és a körülmények khm, hát nem voltak ideálisak. Hazafelé meg is osztom Rékával és Áronnal a tapasztalatokat: sok sikert holnapra! Volt itt ma minden; sok öröm, de bánat is. Kihívás és küzdelem tereppel, elemekkel, de legfőképpen az ember által itt hagyott nyomokkal. Nem volt könnyű, de annál nagyobb elégedettség, hogy elmondhatom: sikerült megint. Írott-kő, kétszer – egyszerre.