Piros 85 TT - ahogy én láttam...

Piros sáv jelzés 87, 6 kilométeren keresztül. Csak és csakis az. És persze sok minden más: hegyek-völgyek a Pilisben, a Visegrádi- és Budai-hegységben. Őszi színek és illatok, nyüzsgés és vidám társaságok, komoly kihívások és elismerésre méltó teljesítések… Professzionális szervezés, rendezés és ellátás, változatos időjárás és hosszú sötétben megtett szakasz - végül pedig a teljesítés nagyszerű élménye.

Harmadik alkalommal álltunk rajthoz öcsémmel Csillaghegyen. Az előző két évi rendezés meggyőzően bebiztosította a túra helyét idénre is a túranaptárunkban. Így hát már júliusban előneveztünk, ami hasznos dolog tud lenni: a lista jó pár hete be is telt. A megszokott logisztikával, már-már rutinból készültünk: szállás a célban, Budaörsön, és taxizás a rajtba. Ahol már szépen gyűlik a tömeg; sokan választjuk a legkorábbi, hatos rajtot. Ismerősök itt is, ott is: remek a hangulat, sőt, talán felfokozott is. Kézfogások és puszik, nevetés és biztatások. Utolsó szerelvény-igazásítások, rajtcsomag: aztán hat óra, indulás, első dugókázás. Papír itiner és pecsét-gyűjtés tehát idén sincs, ez a kényelmes és gyors megoldás váltja ki a hosszú távosoknak. Meg persze a futóknak, akik majd csak két és fél óra múlva rajtolnak innen. Lámpát kapcsolunk, és – rövid aszfaltozás után – emelkedővel kezdünk: erdei, kellemes ösvénnyel, ami csak enyhén nyirkos. Később azonban kis saras szakasz emlékeztet: csapadék volt a napokban, figyelni kell erre is.

Eső mára is várható, eszerint is készültünk, de remélhetőleg igaza lesz a meteorológusoknak, és talán tényleg megússzuk pár milliméterrel, a korai délutáni órákban. Hideg nincs, csak friss idő, és a Kevélyekre való felmenet során a lámpa feleslegessé válik. Meg a vastag öltözék is: itt sohasem szoktam fázni, azt az emelkedő megoldja. Hatodszor megyünk itt fel, és mint mindig, most is sok tucat kilométer van még hátra, ezért beosztással, okosan ballagunk. Ébred a táj, szépen kivilágosodott, pár fotót is meg lehet ejteni, majd hamarosan Feri fogad: első EP, csippantás. Lefelé előbb óvatos sziklás szakasz, majd egyre több kellemes kocogás jöhet. Csobánkánál már a nap is süt! Meleg, békés őszi színekkel kényeztet, és szinte szívjuk magunkba a látványt. Főleg, hogy tudjuk: ezt a kis időszakot leszámítva ma már nem számíthatunk ilyesmire.

Rövid aszfaltozás után Kriszta és csapata lát el földi javakkal: ez már a Csikóváralja. Néhány aszalt gyümölcs, kis innivaló, és tovább, fel! Megkezdjük a menetelést a Tölgyikrek felé.

Itt is sok remek ösvényen járunk, de akad saras, pocsolyás rész is: na, a futók számára nehéz lesz! Aktuális emlegetni őket, hiszen fél kilenc van: éppen most rajtoltak el. Irtások, rétek maradnak el mögöttünk, és megjön a sárga sáv is: Tölgyikrek, EP! Utána különösen figyelünk: két éve tévesztettünk kicsit; most nincs gond. Fakitermelés jön, gépek és zaj – ennek nem örülünk. Főleg az újabb saras résznek. De aztán hamar elmarad ez is, és a Sikárosi-rét szélén ballagunk: OKT. Pár száz méter után elköszönünk, a Király-völgy érkezik. Meg a Dömösi Malom-patak, ami aztán – nevéhez méltón – el is kísér bennünket a faluig.

Előbb azonban igen sok szépség jut még osztályrészül! Gyönyörű patakvölgy, hullámzó terep, pazar avarszőnyeg és girbegurba ösvények… Őszintén sajnálom a futókat, akik ebből vajmi kevés jut – a tempójuk miatt. Itt érnek utol ugyanis az elsők, és hamar át is száguld rajtunk az élmezőny. Lenyűgöző. Mi sem ténfergünk, elég jó a tempónk – de amit ők előadnak, az néha elképesztő. Hát, másik világ, érdekes néha megcsodálni ilyen közelről, és szerencsére semmi gondunk nincs is egymással: könnyen el tudunk engedni minden érkezőt.

Megemlegetjük Lacit tavalyról, és alaposan meglepődünk, amikor – talán negyed órán belül – felbukkan. Pont ezen a szakaszon mentünk akkor is együtt; most igen gyorsan érkezik, és kis beszélgetés után előre is húz, saját tempójában. A Szentfa-kápolna aztán hamar itt van, vele a sok-sok kiránduló – tudjuk, hogy ez már Dömös „előszele”. Gyönyörű részek ezek is, de aztán érkezik az aszfalt, a falu – és az ellátópont. 

A választék hatalmas (még vegán-szekció is van!), a kínálás szívélyes, és megejtjük korai ebédünket. Örömmel – mert emlékszem a tavalyi fél tizenkettes tovább indulásra; most ez húsz perccel korábban sikerül. Pedig nem tűztünk ki más célt mára, mint a mai beérkezést: azaz, lehetőleg éjfél előtt. Két éve fél egy lett, tavaly fél tizenkettő… hát, meglátjuk. Sok van még; most konkrétan hosszú-hosszú emelkedés egészen Dobogó-kőig.

Az idő remek, majdhogynem meleg. Erre – és az emelkedőre – való tekintettel pólóra vetkőzök, ami felett csak a vékony kis mellényke van. Bőven elég ez is; majdnem a csúcsig így megyek. A reggeli szél itt alig érezhető: sok völgy-oldal, hegyoldal van; védenek bennünket. A fűtést pedig megoldja a folyamatos emelkedés – nincs tehát gond…

Nagyon szép szakasz ez, pompás kilátásokkal – amit megkoronáz a Szakó-nyereg lépcsőzése is. Utána (továbbra is a Téry úton) még mindig érdemes balra tekintgetni: a fák közötti kilátás megérdemli. Hegytetők, völgyek – és a távolban kanyargó Duna: lenyűgöző! Így érkezünk a Rezső-kilátóhoz, aztán pedig Dobogókőre, a turistaházhoz.

Finom banánt nyomnak a kezembe, szörp is jut, de a huzat bizony nagy. Így hát az időt nem húzzuk (amúgy sem szoktuk), és megkezdjük a gyors ereszkedést. Tényleg elég gyors, mert itt jókat lehet kocogni vagy akár futni is – élünk vele.

Pilisszentkereszt szélén szólok először öcsémnek: „megérkezett”. Mármint a várt eső. Apró cseppekben, de szitálgat – majd abba is hagyja. Aztán átvágunk a falun (kis aszfaltozás), és jön majd a második, harmadik… És még a negyedik is csak szitálás lesz, de az még később. Addig leereszkedünk a Magas-hegyi nyeregből, a pilisszántói műútról letérve pedig újabb megállás és frissítés jön. Csaba és csapata ér utol; jókedvű társaság, „tankol” mindenki. Hagyományaimhoz híven idén is barack-kompóttal erősítek, közben pedig a tájban gyönyörködhetek. Ami kitart további szakaszokon is: a Pázsity völgye, a távoli hegyek karéja… Csévi-nyereg, újabb csippantás - és maszkos pontőrök. Öcsém felhőket fotóz, hogy majd visszanézhessük: na, ebből lett... vagy hogy ebből mégsem lett eső.

Kellemes beszélgetős szakasz jön – nagyjából a Mészégetőkig. Ott aztán jöhet a turbó-fokozat: a Cseresznyés-tető és a Fehér-hegy megdolgoztat rendesen, de aztán kiváló kilátások jönnek. Amiből ezúttal nem sokat élvezhetünk, mivelhogy megérkezik az ötödik is. Na, ez már kevésbé szitálgató, sőt, egészen konkrétan: most már szépen esik. Öcsém komótosan (szerintem lassan) beöltözik, közben Csabáék előznek. Aki mosolyogva közli, hogy „ez úgyis rövid lesz” – és lám, a próféta szól belőle. Alig tíz perc, vagy talán negyed óra, de az eső eláll, és a Kopár Csárdához már csuklya nélkül érkezek.

Lehet, hogy az eső miatt, de a gulyás most elég langyos. Azért így is jól esik a főtt étel – a pontőrök kedvessége azonban még ennél is jobban. Igénybe vehetjük ugyanis a furgonjukat, ahol megejtjük a zoknicserét – nem kell a vizes fűbe vagy padokra leülni: köszönjük! Aztán egy remek vörösbor a csárdában (szerencsére idén korrekt, sőt kedves a kiszolgálás), és átvágunk a forgalmas úton: jöhet a Kakukk-hegy! Na, ez is összement tavaly (és főleg tavalyelőtt) óta: igen hamar fent és lent is vagyunk, hajrá, tovább! Még mindig kellemes világosban jutunk át Pilisszentivánon, majd átvágunk a Villa Negra és a pálya között, és mellőzzük a Jági-tavacskát. Az Antónia-ároknál újabb EP, lufierdős "kapuval".

Itt aszalt szilvát tolok Milka-csokival, és kólát iszok rá. Nem, nincs lelkiismeret-furdalásom. Biztos vagyok benne, hogy ezek a kalóriák húsz percen belül szénné égnek. A Hosszú-árok lesz olyan kedves, és megoldja ezt a problémát. Fáznom sem kell, ez egy megbízható hely. Aztán – gyöngyöző homlokomat megtörölve – a Nagy-szénás tetején találom magam. Az utolsó méterek különösen „kényeztetők” voltak: alaposan kijárt, meredek, saras szakasz. Szusszanás, csippantás – és a tető majd csak az után jön, de aztán ezt is meghódítjuk, ereszkedhetünk. Meg is tesszük, mert odafönt a huzat módfelett barátságtalan és kevéssé vendégmarasztaló. Feltűnnek odalent Nagykovácsi fényei, és szokatlanul gyorsan közéjük is ereszkedünk.

Plébánia, meleg – és terülj-asztalkák. Viki és Balázs kínálnak, és többféle finomságot is megkóstolok, de csak módjával. Hamarosan felfelé kell vinni mindezt, ésszel kell lenni (és enni) tehát. Kipipáljuk a Vörös-pocsolyás-hátat és a Julianna-majori EP-t is: itt is remek a hangulat, megint Csabáékkal.

Jöhet Adyliget sarka, majd a Fekete-fej (az elmaradhatatlan retró-diszkóval). Komoly emelkedő és komoly ereszkedés. Aztán a Hárs-hegyi körút: komoly emelkedő és komoly ereszkedés. Mindkettő sziklás-köves, útkeresős, szuszogtatós. Szépjuhászné, mély gödör, a kisvasúttal – és nagy heggyel. Jöhet az Erzsébet-kilátó, a János-hegyen! Már jó ideje gyönyörködhettünk kivilágított, impozáns látványában – hát most megkapjuk, afféle bónuszként. Megdolgoztat, persze, de itt is előjön az „összement tavaly óta”-érzés, hiába a hosszú felfelé menet. És felidézem, persze, a februári jeges ereszkedést is… így érkezünk fel a fényben ragyogó kilátóhoz, ahol randevúm van. Nem Jánossal – Krisztával. Ő van ugyanis „fenn a János-hegyen” – pontőrként, de legalább az „este” az stimmel. És lám, nem felejtette el! Megkapom tőle a „Csúcsok csúcsa” mozgalom három oklevelét és kitűzőjét – sőt, egy negyediket is; pici lányomnak, aki pedig a bronz-fokozatot érte el. Köszönjük!

Hosszú beszélgetős ereszkedés, kellemes utak, majd a Virág-völgy, és hamarosan jobbról Budakeszi. És a kivilágított templomtorony: ez már Makkosmária, úgy is, mint utolsó EP, utolsó csippantás. Aztán a Végvári-szikla, majd kereszteződés, pontőrökkel, de a dugóka itt nem kell. Hosszú, monoton emelkedő, derékszögű kanyarok, de aztán csak-csak vége szakad ennek is. Ereszkedés, amiben kevés a köszönet: a mély vályúban való haladás most is nehézkes, botladozós, figyelmet igénylő. Kövek, sziklák, Piktortégla-üregek. Szigorú szakasz, de tudjuk, hogy mindjárt véget ér. És igen, itt az aszfalt, megkönnyebbülünk, sőt szeretjük (ami igen ritka), és meghúzzuk a lépteket. Budaörs! Ereszkedés, gyors tempó, igen hamar itt a fő utca, ahol a piros sáv vége van. És kicsit később a menetünknek is: felbukkan az iskola, és még egy utolsó emelkedő: fellépcsőzés az első emeleti tornaterembe. Taps, kereplő, fényképezés és gratuláció. Nézzük, mire jutottunk! Egy 18 és fél, majd 17 és fél órás teljesítés után ezúttal 17:10-nél állt meg az óra. Hát ez szuper! Éjfél majd csak háromnegyed óra múlva, tehát igen-igen elégedettek vagyunk.

Bőséges ellátás még itt is: Máté gratulációja és az évenként más színű jelvény mellé oklevél, és (természetesen) piros Tibi csoki jut, de kapunk dobozos sört, nápolyit is. Lent a földszinten pedig remek forró, roppanós virslit, szintén forró teával: igen jól esik mindkettő. Talán még ennél is jobban Kata segítsége odafönt, a masszázs-ágyon: lenyújtása után egészen emberi léptekkel (majdhogynem frissen) indulhatunk szállásunkra: köszönjük! Megdolgoztatott a túra, nem is kicsit – de elégedetten távozhatunk. Nagyon szép környezetben, remek társaságban lehettünk, kiváló ellátás és rendezés mellett. Az idő is kegyes volt hozzánk, és úgy érzem, tisztesen helyt álltunk egy igen erős mezőnyben. Bízom benne, hogy „jövőre, veletek, újra ugyanitt”!

Piros 85 TT (2016) - ahogy én láttam...

Teljes nap, jelzésváltás nélkül? Egy túraútvonal bejárása 100%-ban – kezdőponttól a végéig? Egy nap, ami esemény a terepfutóknak éppúgy, mint a túrázóknak… Ahol 85 kilométerre összesen két müzli-szeletet teszek a zsákba – azt is csak biztonság kedvéért (és azt is csak megutaztatva). Igen: mindez a Piros 85.

Hát, ez a profizmus, nincs mese: a taxis friss és üde, a megbeszélt helyen és időben vár ránk. Budaörsön vagyunk, reggel öt után pár perccel, a Piros 85 TT/TF célja előtti parkolóban. Kicsit irigylem is, de azért bízom benne, hogy a hatos rajtig nekem is sikerül kellően felébrednem. Utolsó pillanatban még kopognak az üvegen: egy bajtárs érdeklődik, befér-e? Persze, gyere, hogy találtad ki, hogy mi is…? Mosolyog, nem kell válaszolnia – a vak is látja, hová készülünk. A barátságos pilóta is szóba elegyedik velünk: ide jövünk vissza, túrázva, ugye? Annyira nem is sok, huszon-pár kilométer Csillaghegytől idáig, igaz? De akkor mire fel ez a korai rajt? Mondjuk, hogy igen – csak előbb felmegyünk Dömösre. Kis csend… Ööö, a Duna-parti Dömösre gondoltok? Aha! Hát, akkor mégse huszon-pár. Hát nem. Nyolcvanhét, kábé. Ja, és 3.200 m szint.

Mi másodszor részesülünk a jóból: tavaly hárman már sikerült végigjárnunk ugyanezt a távot. Egy percig sem volt kérdés, hogy idén is jövünk-e – legfeljebb külső körülmény tudott volna távol tartani. Zoli barátunk sajnos most nem tudott velünk tartani, de öcsémmel bőven hat előtt már átvehettük a rajtcsomagot. Laminált lapon a fontos információk és adatok, rajtszámhoz hasonló kitehető felirat, biztosítótűkkel… és a dugóka! Átadjuk a tízezres letéti díját, és biztonságba helyezzük (érdemes vigyázni rá, szó se róla). Ebből következően azonban itt pecsételés nincs – legfeljebb afféle retrózás kedvéért, saját kedvünkre.

…Aztán csak nézzük a nyüzsgést, a sok ismerős arcot, utolsó szerelvény-igazítás, izgatott várakozás. És máris hat óra, indulunk az élbollyal, rögtön csippantás a kapuban, kevés aszfalt, és itt a Róka-hegy. Az ösvény szűk, és – az utcai lámpák után - teljesen sötét van. Gyorsan botlok is kettőt sorjában, mindkétszer belenyilall a fájdalom a jobb lábfejembe. Hát ez nem hiányzott; főleg így az elején nem. Karámok, legelők, ürömi műút: a sík terepen nem fáj. Felfelé indulunk, jönnek a Kevélyek, első ellenőrző pont, Feriék. Nagyon vigyáznom kell, de viszonylag jól megy ez is. A lefelé vezető sziklás-köves – máskor belezúgós – szakasz azonban szigorú, és menni is csak lassan, óvatosan tudok, fájdalmasan. Ráadásul az itt megszokott lenyűgöző panorámából most csak tejfehér köd és pára jut, kilátás semmi. Aztán Csobánka jön: inkább csak érintjük, kerüljük, majd odaérkezünk Csikóváraljához, az első frissítőpontra. Édes finomságokat választok: az aszalt gyümölcsök igen jól esnek, de önmérsékletre intem magam. Vigyázni kell a gyomorra is… Itt Lacival találkozunk: több túrán is összefutottunk már; innentől most elég sokat együtt megyünk. Az erdő nagyon szép, az utak kiválóan járhatók, és a lábam egészen jól van, köszöni. Igaz, meredek ereszkedés sincs. Vannak viszont gyönyörű ősz végi színek, hullámzó terep, néha egészen keskeny gerincek, balról-jobbról völgy vagy patak. 

A Tölgyikrek és a Sikárosi-rét után már ki-kisüt a nap is, jó hangulatban, sokat beszélgetve gyorsan fogynak a kilométerek. Aztán jönnek a futók. Előbb az élboly, lenyűgöző sebességgel, aztán egyre többen és többen. Elhúznak, csodáljuk őket. Néhányukat felismerem, köszönés és hajrá! – többségüket ismeretlenül biztatjuk, őszinte elismeréssel.

Egyre több a kiránduló, sétálgató – ami biztos jele a közelgő civilizációnak. Így van: hamar itt a Szentfa-kápolna, és nem sokkal utána Dömös érkezik. Közismert és kedvelt hely a Duna partján – ami nem is csoda: gyönyörű környezetben található, fővárosiak számára könnyen megközelíthető. Mi megcsodáljuk a túlparti Börzsöny látványát, és – túránk legészakabbi pontjaként – a templom mellé érkezünk, ahol az ellenőrző- és frissítőpont van. Fél tizenkettőre terveztük az itteni ebédet: nagy öröm, hogy alig tizenegy után tovább indulunk. Vajas kenyér parizerrel, sajt és olívabogyó számomra a menü – öcsém persze az édesebb szekciót látogatja meg. A kóla igen jól esik, a kulacsba persze víz kerül… és mehetünk is!

Tavaly szinte aggódva, de legalábbis lélekben erősen felkészülve vágtunk neki ennek a szakasznak. Dobogókőig szinte végig emelkedik, és az bizony nyolc kilométerre van ide. A kötelező tiszteletet most is megadjuk a hegynek, és a Szakó-nyereg meg is dolgoztat, persze – de (ahogy most már előre tudtuk) annyira nem vészes. Főleg, hogy lenyűgöző panorámával, a túra talán legszebb kilátásaival ajándékoz meg bennünket.

A Rezső-kilátónál kérünk is egy közös fotót kirándulóktól. Nincs nehéz dolgunk: itt megint sokan vannak, akiket kicsalt a szép őszi idő és a négy napos hétvége. Elég sűrű mezőny közepette futunk be a báró Eötvös Loránd turistaházhoz, ahol az ötödik ellenőrzőpontunk van. Itt Ágostonnal találkozok: szóba kerül a jövő hétvégi Füredi Ősz – sőt, a következő tavaszi Tanúhegyek is… De aztán visszatérek a földre, akarom mondani ehhez a túrához. Még csak 36 km-nél tartunk – igaz, a szintnek viszont már pont a felét megtettük. Így hát kihasználjuk a hosszú lejtőt, kellemes futóterep, a változatos mozgás meg a lábamnak is jót tesz. Gyorsan megjön hát Pilisszentkereszt, átkelünk rajta percek alatt, emelkedünk a Magas-hegyi nyeregnél és ereszkedünk Pilisszántó felé. Ez utóbbit nem érintjük, de megcsodáljuk a panorámát, és remek ellátást kapunk a közelében, újra.

A Csévi-nyeregnél meg egyenesen élőzenével fogadnak: két gitáros (és maszkjuk) csal mosolyokat az arcokra. Aztán emelkedés, Mészégetők, közeledünk Piliscsabához, átkelünk a Fehér-hegyen, és ereszkedés le: itt a Kopár csárda!


Amit soha, sehol, azt itt igen: meleg étel, túra közben. Idén is igen jól esik a forró gulyás, remek erős paprikával, lágy kenyérrel, kedves kiszolgálással. Egészen más a helyzet a csárdában! Mosdó, kérem?! Sajnálom, csak itt fogyasztóknak!! De hát kértünk italt! Ja…? Akkor… jobbra, a sarokban. Aztán csak ülünk, kint a partoldalon, kinyújtott lábbal, társakkal körülvéve mert a pad… azt nem, az zsibbasztó, és gyötrelmes lenne a felállás. Zoknit is így cserélünk, de hamar megvan, jöhet a maradék 35 km. És mindenekelőtt a szemközti Kakukk-hegy, ahová hát… felfelé kell menni, mondjuk így. Röviden, de nagyon fel. Hamar helyre teszi az iménti gulyást, de jó ez így. Emlékszel, tesó? Tavaly itt kapcsoltunk lámpát! Az ám, most pedig süt még a nap! Kellemes, bársonyos fénnyel, pazar színeket varázsolva a mögöttünk hagyott hegyekre. Meg az előttünk lévőkre is, naná. Előbb azonban Pilisvörösvárra futunk be, sőt, kicsit túl is futunk egy kereszteződésben, másokat követve…

Pár tíz méter, semmi gond. Pilisszentivánt szépen megkerüljük, és itt a Hosszú-árok. Tavaly itt pazar kis „leszállópályát” készítettek a kedves pontőrök apró piros és fehér mécsesekből – idén erről is „le kell mondanunk”. No, ez kellemes lemondás: még mindig világosban vagyunk! Édes pont: sokféle csoki közül válogathatunk, afféle desszert talán a gulyás után… És itt nincs, itt nem létezik szerintem felesleges energia, kalória: most következik ugyanis a Nagy-Szénás. Kellemes 2,9 km, hozzá 290 m szint: igen, ez pont 100%-os emelkedő. Lenne – ha rögtön emelkedni kezdene. De nem. Megyünk több, mint egy kilométert, és még mindig csak tessék-lássék… Na, de aztán egyszer csak megkezdődik, végre, maxigázon, ami kifér a csövön, adjunk neki! Inkább érzem, mint látom kétoldalt a lejtőket-szakadékokat, húzok felfelé, öt-hat embert megelőzök, tesó is lemarad, vörös köd.

Az emlékfalnál, fent aztán előkerülnek a lámpák is: elmúlt hat óra, tehát időszerű. Végig a tetőn, aztán ereszkedés, és odalent Nagykovácsi fényei. Elmesélni se tudom, lefényképezni se. De emlékezni fogok rá, biztosan.

A plébánia épülete most nyüzsgő méhkas: sorban érkeznek be a túrázók – beleértve a 65 km-es táv teljesítőit is, akiknek itt a végcél. Aki innen éhesen-szomjasan távozik, az meg is érdemli: ez a frissítőpont az eddigieket is felülmúlja. Rögtön egy felülmúlhatatlan erdélyi áfonyapálinkával kínálnak, majd választhatunk mindenféle finomságot. Külön asztal dukál az édes, külön pedig a sós csemegéknek. Felvágottak, erdélyi házi szalonna, kecskesajt (köszönjük, Józsi!), olíva és szárított paradicsom, savanyúságok, sokféle aszalt gyümölcs, nutella és lekvárok, kekszek és csokik, forró tea, izó, kóla… felsorolni is nehéz. Hát még enni-inni… főként úgy, hogy tudom, milyen terepek várnak még rám. Egyik sem lesz könnyebb teli pocakkal – így hát marad megint a végiggondolt beosztás. Aztán hajrá, letudjuk a kevés aszfaltot, jöhet a köves-sziklás szakasz. Szépen fogynak a kilométerek, megérkezünk Julianna-majorhoz, vidám pontőrök fogadnak. Józsi és Sanyi megetetne, ha tudna – igazán szívélyesek, de egy kevés kóla és aszalt gyümölcs után folytatjuk is. Épp csak karcoljuk Adyligetet, és jöhet a Fekete-fej emelkedője. Retró diszkózene, már messziről halljuk, akárcsak tavaly, emlékezetes – aztán ereszkedés, majd fel, újra: Hárs-hegyi körút, itt is egy gyors csippantás. Két túrázóhoz csatlakozunk – alaposan ismerik a környéket, és ez most jól jön: tavaly mintha több fényvisszaverős szalag lett volna errefelé… a jelzések meg elég ritkák.

A gyermekvasút Szépjuhászné megállójának közelében metsszük át a síneket, és nekiveselkedünk a János-hegynek. Itt már hatan-heten is lehetünk, többé-kevésbé együtt megyünk, jó a tempó, fogy az emelkedő. Aztán közvetlen közelről láthatom a kilátót, amit az utóbbi órákban sokszor láthattam, de csak távolról, sejtelmesen. Próbálok elfogadható fotót készíteni az éjszakában, a hangulatot talán visszaadja egy kicsit. Pár korty az EP-n, és lépcsőzés lefelé, itt már reggeli taxis társunkkal, Péterrel, akivel nap közben többször is összefutottunk – innentől viszont már együtt megyünk a célig. Közben azért még a Virág-völgyet és Makkosmáriát is érintjük. Elhagyjuk a szépen kivilágított templomot, utolsó ellenőrzőpont, még itt is müzli-szelet, és tovább. Emelkedő, az utolsó számottevő, a kutatóintézet környékén, de aztán ez is elfogy. Jöhet a komisz ereszkedés, meredeken és technikásan. Aggódva gondolok jobb lábfejemre, de szerencsére megúszom rossz lépés (és fájdalom) nélkül. Sziklák még a terep végére is, és itt az az aszfaltos szakasz, amit szeretni lehet – pedig általában nem szoktuk. Ezen aztán kellemesen be is jutunk, az iram remek, sokan együtt megyünk itt is, míg végül felbukkan az iskola.

A kapuban is csippantunk, és felmegyünk a tornaterembe: taps fogad, jóleső – a korábban beérkezettek és a rendezők egyaránt így fogadnak. Aztán oklevél és jelvény (évente más színű), csoki és póló – és friss, forró virsli és tea. Elégedetten falatozunk, és örülünk a teljesítésnek: nekem ez most szó szerint igaz. A Nagy-Kevélyen, nyolcvan kilométerrel ezelőtt a legkevésbé sem volt ez biztos… Az már csak hab a tortán, hogy e kitűzött célt – szombati, azaz: 18 órán belüli beérkezés – is sikerült teljesíteni, így 55 percet javítottunk a tavalyi eredményen. Jövőre ezt már nem hiszem, hogy tovább lehetne faragni… bár… na, majd meglátjuk, reméljük!