2017. július 18., kedd

Kék Balaton 100 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár… Sok-sok napsütés és egy rövid zápor, remek étkek, friss gyümölcsök és finom borok. Pompás társaság és felejthetetlen hangulat, kellemesen langyos éjszaka és egy rövid, de szép pirkadat. Mi kellhet még? Egy kiváló túra? Akkor jó helyen vagyunk: ez itt a Kék Balaton 100 TT.

Az Országos Kékkör három túravonalán kívül is létezik hazánkban néhány kék sáv-jelzés. Ezek egyike a Balatoni Kéktúra, ami közel 105 kilométeren keresztül kanyarog a Magyar Tenger felvidékén. Pétfürdőtől a badacsonyi mólóig igen sok látnivalót kínál: ezt az útvonalat (vagy tetszés szerint ennek egy részét) járhattuk végig ezen a teljesítménytúrán. Sajnos, két öcsém nélkül, de mégsem egyedül érkeztem: Ildikó és csapata megtisztelő társaságát élvezhettem, akikkel már sokszor találkoztunk, de így, közösen első alkalommal gyalogoltunk együtt. Meg persze sokan másokkal: az előnevezettek listája igencsak hosszú és tekintélyes lett. Ilyen társaságban indulni megtisztelő és egyben kihívás is számomra: remek érzés! Így álltam be a sorba kicsivel reggel hat után Pétfürdőn. És persze csak kapkodtam a fejem: hú, hát itt tényleg igen sokakat ismerek! Előttem-mögöttem több „Év Teljesítménytúrázója” cím birtokosa, ismerős arcok és nevek különböző bajnokságokból, versenyekről, fórumokról…
Ezek az arcok most mind derűsek; kívülálló el nem hinné, hogy száz kilométer legyalogolása előtt állnak éppen! Pompás a hangulat, meg kell hagyni: nevetés-viccelődés, kézfogások és puszik, élcelődés és kérdezősködés… Egy nagy család, egy nagy baráti társaság: találkozunk, összejöttünk itt. Edina és Bubu az asztalnál, a sor gyorsan halad, de ez sem fontos annyira… Alig veszem észre, hogy tulajdonképpen elindultunk, a vidám légkör jön velünk együtt. Egy kis aszfalt, persze, az előző esti Pizsi Parti résztvevői mesélnek, közben kitűnő pálinka, akarom mondani, házi meggylé kerül elő Gyuri zsákjából… Kopár domboldalak, visszatekintve pedig a kelő nap lenyűgöző fényei – a nem túl szívderítő látványú iparvidék felett.
Elhagyjuk Pétfürdőt, hullámzunk is kicsit, terepre érkezünk: kavicsos utak, borókás-ligetes szakaszokat hagyunk el. Magasfeszültségű távvezeték, alattuk kódos pont, méghozzá a titkosabbik fajtából.
Elolvassuk az idézetet, és felírjuk a kék egyik árnyalatát – sok ilyen lesz ma még. Gyönyörű napraforgótáblák, aztán érett, arany-színű zabmező és fák alatt hűsölő birkanyáj: van látnivaló bőven! Közben Norbival vetődök össze, akiről még csak hallottam – most összeismerkedünk és remekül elbeszélgetünk pár kilométeren át. Fogy is rendesen az út, hamar felbukkan Királyszentistván. Előbb fentről, egy pazar panorámát kínáló tetőről szemlélhetjük meg: itt bukkan fel először a mai napon a Balaton!


Kódot írunk, fotózunk, majd le is ereszkedünk a faluba. Ellenőrzőpont itt is, de fellendítjük a forgalmát a kis boltnak és a szomszédos kocsmának is. Aztán tovább, fel a Mogyorós-hegyre, és át az úton: Litér látható előttünk. Autóval igen sokszor jártam itt, gyalog most először. Itt ellátás is fogad, Timivel: eszünk-iszunk, fénykép és tovább! Újabb ismert arcok-nevek: Csaba és Ottó társaságában folytatom – de közben itt vannak a többiek is, hol egyik, hol másik „csapattag” mellett megyek, beszélgetek. Néha többen is bekapcsolódunk egy-egy érdekes témába, és telik az idő; fogynak az utak, a kilométerek. A Romkúti-völgy árnyas hűsének örülünk – mert szép nyári nap és kellemes meleg van – majd megérkezünk a Malom-völgybe. Bubu ismét, immár pontőrként: kapjuk a pecsétet és az újabb ellátást. Gyakori a folyadék-pótlás is, ezért még mindig nem töltök a zsákomban megbújó vizestasakba – elég a két pici kulacs is. Ez a helyzet aztán meg is marad az egész nap folyamán.

Ereszkedés Vörösberénybe, természetesen továbbra is, mindvégig a kék jelzésen. Amivel nincs gond: egész nap korrekt, tisztes a minősége, elegendő a sűrűsége is. Ez a szakasz már ismerős, és most sokáig (ilyen vagy olyan irányból) az is lesz. Civilizáció, ahol kipufogógáz is jut, meg hideg innivaló, vásárlási lehetőség is. Nyüzsgés és kirakodóvásár is, nyaralók tömege, bazárok is. Belekóstolunk, még szélesebb a paletta, még több az élmény. Közben bélyegző, forduló, és lassan kiballagunk Balatonalmádiból. 
Csendesebb utcák, vörös kőből épített villák vagy éppen templom… Káptalanfüred előtt aztán felkanyarodunk a Halacs-völgy felé, ami biztos előjele annak, hogy előttünk a Csere-hegy. Meg persze a csodaszép kilátó, amit a tetejére építettek: legalább annyira látványos szerintem, mint odafentről a kilátás. Pedig az se kutya: megéri felkocogni az előbb vörös kő, majd fa építmény tetejére.
Aztán indulás lefelé: szemből kedves hölgy kamasz fiával lép elém: a Csákány-hegy után tudakozódik. Mutatom a helyes irányt (amerre mi is tartunk) – ami neki a háta mögött van, ugye. Erősen meglepődik, hitetlenkedik, de aztán többen is megnyugtatjuk. Tamáskodva, de azért megfordulnak… Mi kocogunk kicsit, mellőzzük a vöröskő-bányát és az Amfiteátrumot, így ereszkedünk le Alsóőrs kocsmájához. Itt már igen gyanús felhők keringenek, a meleg is szúrós, erős – afféle eső előtti előjelek, véljük többen is. Hihetetlen, de megismétlődik az egy héttel ezelőtti csoda: amíg az EP-n vagyunk, leszakad az ég, és hét-nyolc perc után tovább is áll a zápor. Az időt közben igen hasznosan töltjük el: pompás hűs fröccs (dupla adag!), finom zsíros kenyér… no és az a házi májas! Hmmm, arra sokáig emlékezni fogok. Sokféle zöldséggel, kedves kínálással: eszik-iszik mindenki jóízűen.
Harmad táv, azaz zoknicsere is esedékes nekem. Emiatt kicsit késéssel, de utánaeredek a csapatnak a két Gyuri társaságában. Így ballagunk Lovas felé, ahol az úton autósok szemből: merre van a Somlyó-hegyi kilátó? És mennyire lehet közel menni? De nagyon közel ám! Uhh, nem vagyunk egyformák, de azért megmutatjuk a kilátót is, az utat is. Azt nem tesszük hozzá, hogy ott azért lesz „pár” méternyi szint is… majd úgyis rájönnek, mosolygunk. Elhagyjuk a kedves kis falut, Lovast, majd a Pongrácz-kastélyt is, a paloznaki Kálváriát pedig éppen csak súroljuk.
Északnak fordulunk, és a fent említett Csákány-hegy következik, tetején a remek Endrődi-kilátóval. A kilátás pompás, hát persze, elvégre a Balaton-felvidéken járunk… Itt érjük utol megint Ildikóékat, kódot írunk-fényképezünk, és lehet ereszkedni. A Nosztori-völgy, majd műút – és Csopak, meg a Plul-malom következik.
Itt gyümölcslevessel kápráztatják el az arra fogékonyakat! Mivel ennek a tábornak nem vagyok tagja, megelégszem a belevalóval: friss, finom barackot és almát kerítek, kulacsot töltök kiváló házi szörppel, és megcsodálom a szép épületet. Aztán Csopak északi „élén” ballagunk végig, lenyűgöző, hátborzongató kilátással a Kék Balatonra. Fantasztikus! Az oromfalas présházak, szőlők és gyümölcsösök között-mögött felbukkanó víztükör sokakat rabul ejt. 
Érdemes neki átengedni magunkat, mert aztán szigorú szakasz jön: előttünk a Péter-hegy! Nem viccel. Komoly emelkedő visz fel, bár szerintem szemből még komiszabb, de ilyenkor nem szokás ezen merengeni. Beszélgetni se: csendben zihál mindenki. Feri tolja előttem, és alaposan szedhetem a lábam, ha tartani akarom a profi, rendkívül tapasztalt társnak a tempóját. Így azonban jóval gyorsabb a felérkezés; szusszanunk, kódot írunk, jöhet az ereszkedés. Tavaly ilyenkor csúnya vihar és eső volt, éppen ezen a héten – nem kímélve a túrázókat. A kidőlt fák még mindig őrzik ennek emlékét, nehezítve a lejutást.
Aztán metsszük a Koloska-völgy Balatonarács felőli „kijáratát”, és a (viszonylag) új nyomvonalon vágunk neki az újabb, ezúttal Tamás keresztnevű hegynek. Ez sem sétagalopp, megdolgoztat rendesen – de itt legalább kilátó is dukál az erőfeszítésért cserébe. Balatonfüred híres rajongójáról-lakójáról, Jókairól nevezték el; ki nem hagynám, pedig több tucatszor megjártam már. Aztán megint kód, megint ereszkedés – az „Aranyember útján”, egészen a Keresztig. A kilátás (kell-e mondanom?) pompázatos, készítünk csapat-fotót is, meg gyönyörködünk Tihany panorámájában.

Jöhet Balatonfüred, nem kevés aszfalt, de a végén – túl a Vörös-templomon és a hófehér református templomon – ott vár a Papsoka-templomrom. Ami majdnem pontosan féltáv, az ötvenes túrák rajtja vagy célja. Nekünk pedig frissítőpont, mennyei dinnyével, pogácsával, hogy aztán újult erővel folytassuk.
Észak-nyugati irány, a Hidegkúti-séd partján ereszkedünk, itt az Evetes-völgy. Kódot írunk, ahol futó lányka előz (ma más sokadszorra). A Hajagos-völgyben aszfaltutat koptatunk, szerencsére nem tart túl sokáig. Bal kanyar, emelkedők: Kis-Gella, Nagy-Gella! Újabb kód, újabb ereszkedés. Feri számolgat: jó volna elérni Zádorvárt még világosban! Az 61, 7 km-nál lesz, sűrűn benőtt szakasszal – jó lenne látni...
Meghúzzuk a tempót, a lánykát – sokadszorra – visszaelőzzük egy emelkedőn, mire kicsit kifakad: „Jaj, ne, már megint?!” Mi tagadás, jót derülünk: a csapat legfiatalabb tagja 44 éves, de vannak ötven-hatvan felettiek is. Nem vonunk meg magunktól egy kis büszkeséget: lám, a rutinos öregek… Ez az érzés aztán csak fokozódik a következő látnivalónál: a Cseri Kastényhotel udvarára érkezünk, és embereket előzünk kocogva.
Maguk meg hová sietnek?
-  Badacsonyba…
-  Aha! Persze!!
-  De hát tényleg oda megyünk!
-  És honnan jönnek?
-  Pétfürdőről…
-  Persze!!...
Mit lehet tenni? Folytatjuk utunkat, a hangulat rendkívül jó: ehhez mérten szépen fogynak a kilométerek is. Róka-hegy, Hosszú-hegy, és Feri csak csóválja a fejét: igen korán, bőven világosban Zádorvárnál leszünk!
Ildikó javasolja a forrást: kis kitérő, finom vízzel. Most is érdemes megfogadni a tanácsát: remek hűs nedűvel és a Zádor-kút látványával gazdagodva vághatok neki a lépcsőknek. Ezek visznek fel Zádorvárhoz: frissítés és pecsét, meg egy kis szusszanás. No és persze a várrom látványa! Az is remek – de a távozáskori panoráma még ezt is lepipálja. Messze, nagyon messze tévedhet a tekintet: a Balaton túlsó sarkáig, aztán Siófok környéke, Tihany, és a túlparti völgyhíd is ide látszik. Alattunk meg Pécsely és a nevét viselő medence tekinthető meg.




Így érkezünk a Halom-hegyhez, a Kossuth-kilátóhoz: hetven kilométernél járunk, zoknit cserélnék már – de igen erős a szél, huzatos a tető, így elhalasztom 75-ig. Süti jár a pecsét mellé, és ereszkedünk is le a tanösvényen. Hármas lánycsapatot érünk utol, Ildikó ismerősei: együtt folytatjuk tovább egy ideig. Kisebb tévesztés, de csak pár méter, és egy sötét erdőbe érkezünk. Mindenki lámpát kapcsol; ennek is eljött az ideje. Az erdőszélen, az illatos rétek mentén aztán gyönyörködhetünk Óbudavár és a távolabbi kis falvak fényeiben, mielőtt betérünk a sűrűbe, és nekivágunk a kaptatónak. Itt volt valamikor Herend falu; a templomromot most a sötétben persze nem látjuk. Kerítések mentén ereszkedünk, és hamarosan Szentantalfára érkezünk be. Timi fogad újra, meg remek bográcsos meleg étel. Paprikás krumpli, többféle kolbásszal, pikáns ízzel: jóízűen falatozik mindenki, szusszanunk egyet: tíz óra múlt. Pótlom a zoknicserét, üdvözöljük a később érkezőket, de indulunk is.
 A falu alatt ballagunk: kutyaugatás, tücsökciripelés. A focipálya után feljutunk a Tagyon-hegyre, és ez többszörösen is ismert nekem: a szakasz, az irány, és a sötét is: Óbudavár éjjel 20 TT, kétszer is megvolt. Vállalom hát a csapat vezetését, keresztül a szőlőkön, zegzugos utakon, egészen a Hegyestű parkolójáig. Gábor, harmadszorra: a huzatos helyre való tekintettel beöltözve, de ő is kínálgatva fogad. Kóla, ropi-félék – és házi készítésű konyakmeggy, huh. Aztán kis kocogás lefelé, majd kitérés és visszatérés az aszfaltra, közben megint kód. Leérkezünk az útig, letérünk, jöhet a hosszú egyenes. Monoton szokott lenni, de a társaság kiváló, beszélgetünk, nevetünk és észrevétlenül haladunk. Az idő kiváló: szál pólóban megyek, bár néhányan felvesznek ezt-azt. Több futó is megelőz, ifjú titánok… mindenkit visszaelőzünk előbb-utóbb, és persze nagyon élvezzük. Hamar felbukkan Kővágóörs, átvágunk rajta, a rutinos többszöri teljesítők mutatják a szép kialakítású kutat: itt kell bélyegeznünk. Aztán aszfalt, egészen Kékkútig. Itt változás van: nem a Theodora-forrásnál, hanem kicsit beljebb, a faluban találunk rá a bélyegzőre.
Átkelünk a békésen alvó kis falun – már holnap van – és irány a távolban látható, kivilágított tornyú salföldi templomocska. Major, ellenőrző- és ellátópont. Lucullusi lakoma, komolyan… Házi sonka, kolbász és szalonna sajttal, zöldségekkel – vagy házi lekvár, mindenféle édes finomságok, remek fröccs, de még kávét is főznek valakinek… Nem is könnyű útra kelni. Eszünkbe jut azonban az Örsi-hegy, és ez kellemes motiváció: az utolsó komolyabb akadály, amit még át kell ugrani. Meghúzzuk a lépteket, haladunk párhuzamosan a zölddel, és most nem bánom, hogy a Tóti kúpja ezúttal kimarad. Aztán letérés, szőlők mentén, homokos talajon, és itt az Örsi-hegy. Nem is volt vészes… felfelé. Az ereszkedés azonban komisz: meredek, csak óvatosan! Nem történik baj, szépen leérkezünk a szőlők közé, és itt már többen lekapcsoljuk a lámpát: pirkad. Kanyargunk kicsit (ahogy az szőlőkben gyakori), és aszfalt jön. Innen már végig. Át Badacsonytomajon, ki az országútra, és itt már egészen világos van. Gyönyörködünk a hatalmas hegy masszív tömbjének látványában, de látjuk persze a Gulácsot és a Tótit is.
…Aztán Badacsony, végső cél! Beérkezés öt előtt, ahogy szerettük is volna. Edina a célban, egy sátorban fogad, nagyon szép jelvénnyel, oklevéllel, kitűzővel, és nem marad el a gratuláció sem. Részünkről pedig az öröm: újabb kiváló túra, amit teljesítettünk, és az időnkre sincs okunk szégyenkezni. A vége 22:35 lett úgy, hogy tényleg kellemesen, beszélgetve, jó hangulatban tettük meg ezt a távot, élve a sok szépséggel, finomsággal, pihenőkkel. Köszönöm a csapatnak, hogy részese lehettem: szívesen máskor is!

2017. július 11., kedd

SzuperKatlan 30 TT - ahogy én láttam...

Egy egészen különleges kihívást ígérő túra a SzuperKatlan: a Kinizsi Százas útvonalának elhíresült, csak „Katlan” néven emlegetett szakasza – önálló túraként. Hogy az ott megszokott hőség még biztosabb legyen, július közepén rendezik, rajtolni pedig délelőtt tizenegytől egyig lehet.


Dorogtól Mogyorósbányáig nagyjából tizenöt kilométert kell megtenni (zömmel az Országos Kéktúra vonalán). A komolyabb erőpróbát kedvelők ezt oda-vissza is megtehetik. Ez azonban a túra nehézségét tekintve nem kétszeres! Több. A Nagy-Gete visszafelé jelentősen húzósabb feladat, a Hegyeskő úgyszintén. Ehhez hozzájön a délutáni meleg és a fáradás is – szóval, a harminc itt nem egyenlő a kétszer tizenöttel. Az indulók jelentős hányadának azonban alap a hosszú táv. A rossznyelvek szerint a teljesítménytúra definíciója nem más, mint olyan túra, amit szadisták rendeznek mazochistáknak… Ez természetesen nem igaz! Senki sem önkínzó: a kihívás, szerintem, ami mozgatja ilyenkor a túrázó társadalmat. Meg persze a találkozás élménye is: nagyon az sok ismerős arc még nekem, pár éve itt lévőnek is… gondolom, a „régi öregekre” ez pláne igaz. És az élményhez ez is hozzátartozik, hát persze! Összefutni, puszi vagy kézfogás, és pár szót váltani – vagy akár hosszabb időt, esetleg kilométereket együtt menni, beszélgetni, tapasztalatot cserélni igen jó dolog. Ez persze nem zárja ki, hogy némelyek egyedül ballagnak: egy túra kiváló lehetőség erre is: elmélyülni, tájra figyelni – vagy akár arra se, csak befelé. Mindenki másként csinálja…
Zoli öcsémmel remekül éreztük itt magunkat tavaly, meg hát a Kinizsiről is többedszer ismerős a dolog, így hát nem is volt kétséges, hogy jönni kell. Hajnali kelés nélkül! Tíz perccel tizenegy után érkeztünk Dorogra, a Molnár sörözőbe (a Kinizsi 40 TT befutója), és már komoly tömeg jött szembe az úton. Az udvaron is sok ember: Dani indul éppen, Zoli és Jani rendező-rajtoltató, sziasztok! Ágota, a főrendező mosolyogva jár-kel, megmutatja, hol vehetjük át a megrendelt pólókat. Mivel előnevezettek vagyunk, rendkívül gyorsan el is rajtolhatunk: hajrá, gyerünk, tudjuk le mielőbb az aszfaltot! Nem túlzottan sok, de meleg; szinte sugározza vissza a nap sugarait. Amire most nem lehet különösebb panasz: süt ugyan, de némi fátyolfelhőkön át. Tesó, ez így igen kellemes lenne, ha mindvégig így maradna! Hát, meglátjuk: délutánra még esőt is jósolt némelyik meteorológus. Elhagyjuk Dorog ipari végét, a kis kertes hétvégi házakat, majd jobbról elmarad Belányitelep is. Jöhet a Nagy-Gete! Ez a könnyebbik, kellemesebb oldal, és ötödször megyünk fel errefelé, már-már rutinból. Árnyas is, meg az erdei utak is kiválóak: az egész egy kellemes séta. Kevés sziklás rész, kevés erős emelkedő, sok szép panoráma.
Kereszt a tetőn, sok túrázóval. Sokadszorra figyelem meg, hogy itt mindenki iszik, és/vagy fotózik. Mindkettő érthető. Mi is így teszünk, de aztán nekivágunk az ereszkedőnek. Nem könnyű, sőt, kifejezetten technikás, figyelmet igénylő meredek oldal. Nem mindegy, hová lépek, vigyázni kell a megcsúszással, nézni a fatörzseket, esetleg keresni kapaszkodót. Némelyek „vonatoznak”, szépen egymás után, mások előzgetnek – vagy legalábbis próbálkoznak vele. Az elvetemült (vagy profi) társak, akik itt is futnak, már alighanem messze elöl járhatnak. Szerencsések leérkezünk, kicsit laposabbá válik a lejtő, itt már mi is belekocogunk kicsit. És előre gondolunk pár órával, amikor majd újra itt… felfelé… Aztán pár kidőlt fatörzs, majd ritkul az erdő, és pompás kilátás fogad. Füves hegyoldalak, hullámzó terep: fel és le, fel és le. Öreg-kő, majd a Köves-hegy: nincs mese, a kő dominál itt, még a nevekben is.

Húzós lejtő, meglehetősen komisz a lejutás, de aztán útelágazáshoz érkezünk. Ebből a szempontból is különleges a túra: itt tetszőlegesen választható a folytatás a következő szakasza. Maradhatunk az OKT-n (jobbra térve), vagy – mint a Kinizsin – kék kereszt, balra. Mi öcsémmel az előbbit részesítjük előnyben: bemegyünk Tokod faluba. Igaz, hogy mélyebbre kell menni (meg aztán majd onnan fel), és picit hosszabb is – cserébe viszont italvásárlási lehetőség és egy közkút is akad. Tavaly (az OKT-pecsét miatt) erre jöttünk, és nem bántuk meg. Hát most sem. Jóleső felfrissülés, kis mosakodással egybekötve, és indulás fel a Hegyes-kőhöz!
A kék továbbra is jól benézhető itt, de már számítunk rá és nincs gond. Felérkezve pedig szinte rögtön itt a 2. EP – pecsét, és folytatás, nincs megállás. Kis-kő és Nagy-berek – meg remek kilátás előre és jobbra-balra. Érdemes körültekinteni! De a láb elé is, mert sok a kisebb-nagyobb kő, esetleg szikla. Aztán ereszkedés: előbb finomabb, majd egészen meredek. Aha, hamarosan meg majd felfelé… lehetetlen nem gondolni rá. Aztán aszfaltút, balra, át a még nagyobb úton, és bevetjük magunkat a tokodi pincék közé.

A Kinizsi Százason itt büfé is volt, meg nyitott pincék – most egyik sincs. Nem is hiányzik: az esőházhoz érkezve ugyanis mindenféle földi jóval fogadnak bennünket. Zsíros és lekváros kenyér, nápolyi (rengeteg!), sós mogyoró, víz, szörp, izó, banán, alma – és dinnye! Ez már a luxus-kategória nálam, de nem akarok sok időt vesztegetni, és főleg nem tömött gyomorral felbaktatni a Kősziklára, ezért inkább a gyümölcsökre koncentrálok. Igen jólesik, mehetünk, át a pincék között. Kaptató, szűk és meredek, és alaposan idesüt a nap is. Hatalmas előny viszont, hogy most nincs vonat: mehetünk saját tempónkban, és csak a szembejövőkre kell figyelni. 
Itt ugyanis már megjelennek a leggyorsabbak, és mostantól sokáig a szembeforgalom is tényező lesz. István érkezik, hihetetlen tempóban, de azért kezezésre is futja tőle. Akárcsak Dani, nem sokkal utána: elképesztő még nézni is, pedig mi sem fókamászásban haladunk… Aztán feljutunk a tetőre, lehet fújni egyet, és megkezdjük az ereszkedést a mélyútban. Sok ismerős jön szemből, Gyuri is érkezik, és már a jövő szombatról is szó esik…
És tovább, le a faluig: felbukkan Mogyorósbánya. Kakukk söröző, akárcsak a Kinizsin, most is ellenőrzőpont, persze – sőt, a tizenötösöknek a cél. Én nem látok ilyent, de nyilván lesznek. Most mindenki csak bélyegeztet – és iszik, iszik. Nincs hőség, nincs kánikula, de inni kell, sőt muszáj. Valahogy olyan nyomott a levegő. Igen kellemes hosszúlépést választunk, nagyon jól esik. Péterrel találkozok, poénkodik a P85-ös pólómon, Zoli is itt ér utol (és előz meg, természetesen)… És hát alig pár percet voltunk bent, de egészen megváltozik kint az idő, amikor kilépünk az épület elé. Csak nem, mégis…? Megjön vajon az ígért eső? Vizet viszont vételezni kell – ha jön, ha nem. A buszmegállónál lévő ismert nyomós kút nem maradhat ki – de azért csak módjával töltünk. És kezdődik a visszaút: itt a mélyút, emelkedő, vissza a Kősziklára – a szembe-forgalom alig csitul, jönnek még bőségesen. Sokan vagyunk! Gond azonban nincs, az ösvény széles, ahol mégsem, ott segít az udvariasság. Aztán zúgás lefelé, már látom a pincéket odalent. Telefon, feleségem érdeklődik, mizujs? Kösz, jól vagyunk, de… mintha csepegne? Aha! Sőt: lassan esik is, már egyértelmű. Leteszlek, bocs, itt a frissítőpont megint, majd még hívlak. Telefon gyorsan a zsebbe, és hamar behúzódunk a sorstársak közé a kis tető alá.


Az utolsó pillanatban! Megered és esik, sőt: szakad és ömlik. Olyan igazi nyári záporként, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Na, most mit tegyünk? Öcsémtől mentő ötlet: nézd meg a radarképet! Látjuk, hogy igen kicsi és igen gyors az itteni felhőzet, azaz: talán érdemes kivárni. Ezt a megoldást választjuk, és nem is bánjuk meg: körülbelül húsz percet veszítünk, de megússzuk szárazon. Közben persze egyre többen leszünk, és egészen remek hangulat alakul itt a tető alatt. A frissítőpont személyzete mókás stílusban igyekszik szabadulni a láthatólag erősen túlméretezett nápolyi-adagtól: szó szerint vödörszám látható. Kevesen hajlanak rá – többnyire inkább a folyadéknak és a gyümölcsnek van keletje.
Aztán meglassúdik az eső, és útra kelünk, a kis szemerkélés inkább jó, mint rossz. Átkelünk a kevés aszfalton, miközben a páratartalom kábé száz százalék lehet. Jöhet az emelkedő! Meg vele együtt a sár és dagonya: csúszkálva és kapaszkodva, néha tényleg kettőt előre, egyet hátra – de azért feljutunk. A bokrok szépen eláztatnak mindenkit, ha véletlenül eddig porszárazon érkezett volna. Sebaj! Kiváló a hangulat, sohasem látott emberekkel jókat szórakozunk egymáson és önmagunkon, és közben azért haladunk is. Felfelé, mert most annak van ideje.
Mögénk kerül a Nagy-berek és a Kis-kő, a Hegyeskő személyzete viszont előbújt a fák közül (elég volt nekik a zuhanyból), és pár méterrel előbbre fogad bennünket, mint az előbb. Közben addigra eldöntjük öcsémmel, hogy mégsem a kék kereszten megyünk visszafelé, ahogy eredetileg elterveztük. Kihagyjuk a napraforgó-mezőt (tartunk a sártól), meg a sűrű bokros ereszkedést is, és inkább újra Tokodot választjuk. Lefelé fantasztikus látvány a felbukkanó falu és a mögöttes panoráma a Dunával, Esztergommal és a távoli Börzsönnyel. Aztán nyomós kút újra, majd át a falun, és fel, újra. Köves-hegy és Öreg-kő: ezúttal csak a bemelegítés és a ráhangolódás a szerepük: ott tornyosul mögöttük a Nagy-Gete. Hát, most is megdolgoztat, nincs mese. Itt is, ott is csoportok, vonatok – de valahogy megússzuk, tudunk előzni és haladni, végig a saját tempónkban. Egy szusszal, egy menetben – nem vágtázva, persze, inkább komótosan, de aztán megvan, felérkeztünk, fent vagyunk! Mekkora öröm is tud ez lenni! Pár méter még, aztán itt a pont, de… hol a pontőr?
Nahát! Megvan! Konkrétan egy függőágyban fekszik Zoli, és széles mosollyal fogadja a túrázókat. Meg a megjegyzéseinket. Megy a poénkodás, sokan ismerjük őt. Mi is mentünk már vele; tempós, remek túratárs. Adja is a pecsétet: ez az utolsó, eltehetjük mélyre az itiner-füzetet. És nincs is más dolgunk, mint begurulni a célba. Szinte szó szerint: innentől csak a kellemes, erdei lejtős szakasz, kilométereken át. Az utak – dacára az esőnek – kiválóak, sár sehol, nem puha és nem ragad – semmi akadálya, hogy jó tempót menjünk. Élünk is a lehetőséggel, és alaposan megtoljuk, egészen remek ezreket produkálunk. Meg is lesz az eredménye: öcsém hat órás terve – amit már régen elengedett, mint lehetetlent – karnyújtásnyira van. 
Így hát picit belefutva, de 5:58-nál állítom le a kütyüt a söröző udvarán. Igen messze van ez a profik idejétől, de mi nagyon is elégedettek vagyunk vele – főleg egy húsz perces kényszerszünetet is beleértve. A hőség egész végig elmaradt, de a limonádé így is jólesik, Jani gratulációja pláne. Aztán egy fotó kedvéért felpróbáljuk az új pólót, és elköszönünk: viszlát jövőre, bármilyen idő is vár ránk!


2017. július 10., hétfő

Bakonybél 48 TT - ahogy én láttam...

Mélységek és magasságok, hegyek és völgyek. A Bakony „fővárosa”, Zirc – és az apró falvak… Csendes, ismeretlen környékek és kirándulóktól nyüzsgő szakaszok. A Bakony csodaszép, vadregényes és változatos tájait kínálta ez a túra.


Ha nem találok túrát, a túra talál meg engem… Láttam, néztem a kiírást, meg ugye, de jó lenne… de rákészültem a SzuperKatlan 30 TT-re, amit másnap, vasárnap rendeztek, erről meg bizony lemondtam. Aztán egy héttel előtte Viktorral, a rendezővel kétszer is összefutottunk Bodajkon, és nagyon invitált. Á, nem, bocs, nincs kivel, senki nem ér rá. De a gondolat motoszkált, persze. Aztán Ildi rám írt hét közben: jössz-e? Mert én mennék, de egyedül nincs kedvem… Na, itt elvégeztetett.


Bakonybél, hét-tíz, Pikoló vendéglő; hát persze. Tökéletesen ideális rajthely, kétség sem férhet hozzá. Viktor széles mosollyal az asztalánál, ahol ezer apróságot vehetnék – az összesen átsüt az ő mélységes Bakony-szeretete. És Ildikó is itt van már, bakonyi ő is: sem unatkozni, sem eltévedni nem fogok ma, ezt már tudom. Lesznek ismert szakaszok, persze – elég sokat tekeregtem már én is a környéken – de kíváncsian várok néhány ösvényt, tájat, amik hiányoznak errefelé a „saját térképemről”. Gyors nevezés (és egy Sport-szelet) után hasonló gyorsasággal hagyjuk el a falut és az aszfaltot; zöld sáv, kellemes bemelegítés. Pompás kilátásokkal persze, már most: Bakonybél köztudottan pazar környezetben, nagyon szép hegyek között búvik meg. A Pityer-dombnál tehát letérünk, és máris a Csúcs-hegy tetején találjuk magunkat. Jöhet a piros kereszt, gyönyörű erdőkön keresztül. Elhagyjuk a Borsó-kutat is, és az Éliás-hegynél kiérkezünk az erdőből.

Megint a zirci műútnál vagyunk, de ezúttal csak átvágunk rajta, és a Nagy-Som-hegyet mellőzve haladunk előre. Ez a szakasz teljesen megegyezik a Bakonyi barangolás 40/70 TT útvonalával, amit már négyszer sikerült bejárnom. Nagyon szép így zölden is, de Ildivel felemlegetjük a pazar őszi színeket, ahogy mindketten jól ismerjük. Közben remekül lehet beszélgetni – nem is csoda, ha gyorsan a Zoltay-forrásnál találjuk magunkat.
Adrienn és Péter éppen indulnak tovább; ők már felírták a kódot. Mi is ezt tesszük: ez az első (önkiszolgáló) ellenőrzőpont. A forrásvíz jól esik, töltünk is: igazi nyári idő van, de szerencsére azért hőség nélkül. A folyadékra azért így is figyelni kell, természetesen. Hamar itt van újra a zöld sáv – vagyis a Rómer Flóris Emlékút. Ez aztán szépen be is visz Zircre, de előbb még kicsit kavarunk: keressük az utat a frissiben kaszált réten. Hát, ősszel könnyebben megtaláltuk a túloldali folytatást az erdőszélen, de azért gond nélkül megoldjuk most is. A városra nyíló panoráma persze pompázatos, mint mindig.
Aszfalt, be egészen a központig, természetesen. Megcsodálhatjuk a ciszterci Apátság gyönyörű tornyait, de egészen addig azért nem megyünk el. Egy (meglátogatott) pékség után balra fordulunk: itt kezdődik a Közép-Dunántúli Piros (a maga 296 kilométerével). Tamást előzzük: botozó alakját már messziről felismerjük – ő meg minket a hangunkról… Innentől aztán egy szakaszt nem ismerek: még csak vonatból láttam.

Különlegesség ez a javából: kilométereken keresztül egy műemlék mellett megyünk! Bizony nem mindennapi dolog, meg kell hagyni. Itt kanyarog ugyanis a Bakonyvasút, ami 2013 óta a nemzeti vagyon része, és műemléki védettség alatt áll. Vonalvezetése lenyűgöző és páratlan: sok helyütt mély völgyben halad, többször alagutakon át, de láthatunk itt viaduktot is.



Építészetileg, mérnöki teljesítményként is tiszteletet parancsol – és mindezt a millennium éveiben hozták létre elődeink. Évtizedeken át jelentős teher-forgalmat is bonyolított – napjainkra elsősorban turisztikai célokat szolgál. Nekünk is sikerült megpillantanunk egy nosztalgia-szerelvényt: méghozzá a legendás Nohab mozdonnyal! Utasaival pedig hamarosan találkozhattunk is, ugyanis megérkeztünk Porva-Csesznek vasútállomására. 

Második ellenőrző pontunk az itteni büfé: kedvezményesen ihatunk egy hűs italt, és indulunk is tovább. Sok-sok kiránduló, piknikező társaságot hagyunk el, valaki utánunk is szól, hogy „ez ám a túratempó”. Jót mosolygunk, hiszen egészen mások a célok, felesleges az összehasonlítás. És ama tempóból pont most veszünk mi is vissza… nem is keveset. Cuha völgye! Hát itt nem lehet rohanni. Vagyis hát lehet, csak az bűncselekmény. 
Hazánk egyik legcsodálatosabb tája, lehetetlen továbbmenni itt álmélkodás és borsózó hát nélkül, úgy vélem.A mély völgyben kanyargó patak, a kövek és sziklák, a két magas part, amelyek hol zöldek, hol szintén mord sziklák… A mellettünk vagy éppen felettünk haladó mesébe illő vasút… A hozzá tartozó alagutak, a viadukt – mind-mind lassításra, nézelődésre, fényképezésre csábít. A vízállás most egészen alacsony, így a tizenhárom átkelés (amiből kettő hídon történik) egyike sem okoz gondot.


Vinye.hu – a közismert büfé vár bennünket, újabb ellenőrző pontként. Az ital-kedvezményen túl további lehetőségek is nyílnak: vízszerzési hely, mosdó, harapnivaló… Rövid szerelvény-igazítás, és jöhet az aszfalt. Kevés, szerencsére, mert ez bizony igen meleg szakasz, örömmel térünk vissza az erdőbe a Hódos-érnél. Itt elköszönünk a pirostól: a Rómer-féle zöld jön megint.

Elhagyjuk az üdülőházakat, és Ildi felhívja figyelmemet a Likas-kőre, pici kitérővel. És hát milyen igaza van! Egészen különleges – és nagyon-nagyon látványos sziklákat és képződményeket járhatunk körbe – mindezt az erdő közepén. 
Aztán kis kitérő a zöldről: zöld háromszög, Pápalátó-kő! Egyszer voltam még csak itt, évekkel ezelőtt, örülök, hogy újra innen gyönyörködhetek Pápa városában. És persze Fenyőfő is látszik: ide tartunk most. 

Pár fotó, felírjuk a kódot, aztán ereszkedés, és leérkezünk a műútra. Ezen ballagunk be a pici, de nagyon rendezett, pázsitos, hangulatos falucskába. A kocsma itt is kedvezményesen adja az italt: pompás balatoni fröccsel kényeztetnek, nagyon jóleső a nyílt szakasz után.

Szerencsére ismét erdők következnek. És egy hosszú-hosszú menetelés, felfelé. A leghosszabb a Kőrisre, tudom meg Ilditől. Ő csak tudja: össze se tudja számolni, hányadszorra vág neki a Bakony legmagasabb pontja (709 m) meghódításának. Fenyőfő nagyon alacsonyan elhelyezkedő település – így hát még jobban érezhetjük a törődést… Kicsit még a zöldön tartózkodunk, de aztán kifogástalanul szalagozott szakasz jön: ez vezet át – a Sándor-hegyen és a Dancs-árkon keresztül – a Csárda-tetőre. Onnan aztán megint a piros sáv jön. Amit viszont már ismerek; igaz, csak ellenkező irányban, azaz lefelé: a Magas-Bakony 50 TT itt hoz le a csúcsról. Hát, most így felfelé egészen más, mondhatom. Valahogy mintha lassabb, hosszabb és melegebb lenne… Igaz, legalább annyira szép: nézelődésre legalábbis több idő jut, az vitathatatlan. Egy szakaszra ez sajnos nem igaz: a Noszlopy-kunyhó romja közelében „útjavítás” történt. Idézőjelben, igen, mert gyalogosan, túrázva elég sokkoló élmény a kövek és sziklák kerülgetése az egyébként felpuhított (szinte felboronázott) földúton.

Az utolsó szakasz aztán már megint megszokott erdei út: megérkezik a zöld kereszt (Bécsi- és Levél-kúti árok), majd végül az Országos Kék is. Itt a legszigorúbb az emelkedő, de igazán rövid: felbukkan a Vajda Péter-kilátó, a padnál pedig Imre, mint pontőr. Vízzel és jó szóval fogad; el is beszélgetünk alaposan. Hamar felmegyek pár kép erejéig: nem 360°, elég sokat takarnak a fák is… és az építmény is imbolyog kissé – de kihagyni azért nincs szívem.

Kék, kis híján a célig! Elköszönünk, és nekivágunk a levezető útnak. Elevenförtés, Lipka-út… kellemes erdők, jó (és jól ismert) utak, OKT. Aztán megjön a zöld is, a Barátok útja, emlegetjük Gyulát, meg a BB 70 TT-t. El a Kopasz-hegy mellett, pár méter aszfalt, és letérés balra. „Ez a harc lesz a végső!” – dünnyögöm, és Ildi is egyetért velem: egy utolsó, sunyi emelkedő még hátravan itt, de vissza már nem tarthat: felbukkannak a házak, zöld négyzet, lejtő.
És íme, a Pikoló, óra leállítása: no nézd csak, tíz órán belül végeztünk! Ötös átlag felett, pedig tényleg nem tempóztunk. És hát persze a mosolygó Viktor, oklevéllel és kitűzővel… férfias kézfogás és gratuláció. Meg egy tányér igazán finom leves: igaz, rossz ételt én itt még nem ettem. A félliteres almafröccs azért könnyen lecsúszik, és – koronaként – egy óriási jeges kávéval is megjutalmazzuk magunkat. Aztán Ildit hazaviszem, aki még útközben látnivalókat mutat, túrákról mesél, és újra megerősíti bennem: a Bakony bizony fantasztikus hely!