Bauxitkutató 30 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár, megint újratöltve. Itt minden teljesítménytúra sokadszorra is remek élmény, hangulat és felfedezés. Megunhatatlan, igen! A hegyek és kilátók, a völgyek és patakok, a falvak és városok… és persze ami mindezeket összekapcsolja: a Balaton.

Harmadik rendezés, harmadszorra is ott leszek – ez már hetekkel ezelőtt nyilvánvaló volt számomra, a túranaptáramat tervezgetve. Aztán sorra jöttek a balatoni események; mondhatnám, tömegesen: az utolsó öt túrám mind felvidéki... A Bauxit helye mégis stabil maradt, sőt: négy társamat is megfertőztem, így egy egész autónyi ember szállt ki Balatonalmádiban reggel fél nyolckor az (akkor még üres) parkolóban. Réka már másodjára, Zoli öcsém, Andi és Márk viszont először indult ezen a túrán. Gyors nevezés, kis beszélgetés a rajtban, és máris fogyasztjuk az első kilométereket – természetesen aszfalton.

Balatoni kék sáv, persze: első célunk a Csere-hegy, és oda ez a legrövidebb út. Kevés ember között haladunk át, a nyaralók nem ennyire korán kelnek… A városszéli utcák sem forgalmasok, pár kutyát sétáltatót látunk, de aztán jön a kavicsos út, majd a hegy. Ami persze nem szemérmes; azonnal megdolgoztat. Hajrá! Ekkor már a két lány valamivel mögöttünk jön, hárman fiúk vágunk neki a kalandnak. Nagyon szeretem ezt a hegyoldalt, pedig semmi extra vagy rendkívüli nincs itt – szép erdőben, kiváló úton (sziklákat, köveket kerülgetve) kaptatunk felfelé. Mégis, egyik kedvenc szakaszom. Talán a fenti jutalom miatt?

Alighanem. A Csere-hegyi kilátó csodaszép! Egyedi, hangulatos, megunhatatlan – hiába jártam itt pont két hete, máris húzok fel a tetőre. Tihany és Füred még kissé homályos a reggeli párában: no lám! Azért csak-csak kifelé megyünk a nyárból, nincs mese… Aztán a hűs fa alatt a pontőröket is meglátogatjuk, akik vízzel is kínálnak. Aztán folytatjuk a kéken, immár lefelé. Belekocoghatunk? – kérdi Zoli, és mivel Márk is erre voksol, igencsak megtoljuk a tempót. A terep kifogástalan, bár néhány vízmosásban alaposan figyelni kell – de itt meg pont ez adja a dolog szépségét. Leérkezve kitérőt javaslok a fiúknak: rá is állnak, hogy egy kis plusz úttal a tanösvényen folytassuk. Így az amfiteátrumot nem alulról és távolabb látjuk, hanem azon ereszkedünk le – közben pedig megcsodálhatjuk a remek kilátást, egészen a Somlyó-hegyig.

Rajta a kilátóval, amit ezúttal nem hagyunk ki. Irány tehát Alsóörs! Szintidő-rombolással, persze, hiszen útba esik a Felső kocsma… amit kihagyni mindig kár – ilyen nyári melegben meg szerintem egyenesen dőreség. A fiúk szerint is, így aztán ki-ki megissza saját fröccsét szőlőből vagy almából – igaz, a csapos szerint a kettő vegyíthető is… Hajrá, fel! Melyik ágát válasszuk a kék háromszögnek? A lányok döntik el, mert kilépve a nemes intézményből, meglátjuk, amint a jobb oldali szárra kanyarodnak éppen. Ja, hát ugye… akik mennek, nem pedig kocsmáznak – azok előznek. A padoknál már együtt megyünk, a pecsétet is együtt kapjuk meg – de amíg mi felszuszogunk a kilátó felső szintjére, ők lazán előznek megint odalent. Sebaj, én le nem mondanék a kilátásról. A Magyar Tenger most is lenyűgöző, meg a múlt héten bejárt félsziget is, hát persze! De ezúttal elidőzök tekintetemmel az északi irányba is. Később arra megyünk majd, egy kellemes kanyart követően.

Aztán még mindig kék (újabb visszaelőzéssel), a falu szélén azonban a „laminált kéken” folytatjuk: azaz, a lovasi kertek alatt – vagyis a Panoráma úton. Amióta ismerem ezt az alternatívát, nem az aszfaltot koptatom (legalább ezen a szakaszon).

Aztán át a templomok között: a református harangja éppen fél tízet jelez. Ekkor hagyjuk el a kéket, majd hamarosan Lovast is: piros, zöld és sárga sáv is jut helyette. Az utolsó házak némelyike egészen különleges hangulatot áraszt: mindig érdemes nyitott szemmel haladni.

Megérkeztünk a csodaszép Malom-völgybe! Enyhe, folyamatos emelkedője szinte fel sem tűnik, de a tisztások, a csend igen – amit csak a kis patak csobogása tör meg. Kiváló úton haladunk, a vizet balról mellőzve – mígnem átkelünk a hídon, 180°-os kanyart veszünk, és időlegesen elköszönünk a pirostól és zöldtől: már csak a sárga marad.

Gyönyörű erdők balról-jobbról, melyeket néha tisztások váltanak. Előfordul néhány pihenőhely is, sőt, szabadtéri kemencét is találhat, aki hosszabban is szeretne elidőzni ezen a békés tájon.

A Király-kúti völgyben haladunk, ahol aztán újabb hídon kelünk át. Elköszönünk a sárgától; kapunk helyette egy újabb pirosat. Ez vezet a névadó Király-kúthoz. Pár méterrel később fel is bukkan a hangulatos völgyben található forrás, ahol persze azonnal vizet vételezünk.

Meleg van. És még melegebb lesz mindjárt, figyelmeztetem a fiúkat: rövid erdei szakasz után nyílt úton haladunk majd. Így van, egészen a zöld sáv jelzéséig a napon megyünk. Ott aztán újabb pecsétet kapunk az „Őskori festékbányák” nevű ponton. Ahogy megtudjuk, a bánya nem megtekinthető, tehát rátérünk az említett zöldre, jobbra. Ez visz a Dellő nevű részhez, ahol erős jobbkanyarral dél-délkeletnek vesszük az irányt.

A Malom-völgy megint hűs, árnyas – és megint csobogó patakkal örvendeztet meg. Ehhez még egy szerény, de folyamatos lejtő is adódik: mondanom sem kell, kiváló tempóban haladunk, jókat beszélgetve.

Közeledünk Felsőörshöz: ezt legjobban a Geológiai bemutatóhely árulja el, ami felbukkan előttünk. No meg a kirándulók, akik szemmel láthatólag csak kisétáltak kicsit a közeli erdőbe.

És igen: csakugyan felbukkannak az első házak. Kis utcákban kanyargunk hol balra, hol jobbra: ahogy a zöld vezet. Aztán le a lépcsőn, elköszönve a zöldtől: annak keresztes változata kísér tovább. Kis kitérővel egy forrást is felfedezünk: térképen már többször láttam, most sikerült meg is találni.

A következő ellenőrző ponton aztán megtudjuk, hogy nem ivóvíz: szerencse, hogy csak töltöttünk, nem ittunk belőle. Így meg pláne: a Civilházban ugyanis azt is kapunk. Bodzaszörp jut citrommal, de croissant is – sőt, a kedves házaspár saját termésű gyümölcsökkel is kínál. Pompás szőlő és zamatos körte: hmmm, mennyei mindkettő, köszönjük!

Kis utcákon hagyjuk el Felsőörsöt, aztán a Pocca és Pityorka dűlőit: gondozott szőlősorok mindkét oldalon, távolban pedig a Somlyó, tetején a kilátó. Kellemes visszatekinteni: ezt már megmásztuk!

Az utolsó házikók után az út is véget ér, és a Felső-hegyre vezető ösvény jelzetlen. És bizony használatlan is, azaz erősen dzsungel-érzést ad. Néhol embermagasságot is meghaladó a dzsindzsa, ráadásul több helyen szedres-tüskés, szövevényes. Szerencsére nem hosszan küzdünk vele, és már csak füves ösvény visz – a legvégén pedig egy sárga háromszög is felbukkan. Utána pedig a (vízzel kínáló) pontőrök, és a csőkilátó is – ez utóbbi sajnos csak nevében az; felmenni (és körülnézni) nem lehetséges.

Az említett sárga háromszög aztán szépen levezet bennünket Almádi legszélső házaihoz. Tényleg csak párat érintünk, és máris újra erdőben találjuk magunkat. Kísérjük a régi veszprémi vasútvonalat, meg a helyén épült kerékpárutat. Aztán egy szinttel feljebb, a Vödör-völgy felső peremén jutunk tovább: sok-sok gyümölcsös és szőlő szegélyezi utunkat, több helyen szilva is akad…

A Kő-hegy után figyelek, mert itt letérünk a zöldről – és egyszersmind a túra útvonaláról. Nem, nem kispista… inkább „nagy”. A szikla, ami vagy ember, vagy nem… Sokáig úgy tudtam ugyanis, hogy ez az Ember-szikla, de aztán felvilágosítottak, hogy a szomszédját illeti ez az elnevezés. Jó, de akkor ez mi? Hááát, ez is Ember-szikla – hangzott a válasz. Végül is aztán mindegy a név, a kilátás viszont kihagyhatatlan.

Így hát felviszem a fiúkat, akik nem is bánják meg: gyönyörködünk a lenyűgöző panorámában Szentkirályszabadja felé, távolabb meg Veszprém és a Bakony látszik. Aztán kellemesen kalandos, de épségben megtett ereszkedés után újra a zöldre jutunk vissza.

Az előzetes ismeretekkel felvértezve immár megcsodáljuk az „igazi” Ember-sziklát, meg a kőfülkét is, aztán a patak hídján átjutva folytatjuk a zöldön. 

Ehhez a zöldhöz itt már piros is társul, sőt, hamarosan a Balatoni Kék is. Addig teszünk egy kellemes kis jobbos ívet (az iménti sziklát kerülve), és a Malom-völgyi pihenőnél nem csak a kékkel találkozunk, de pontőrrel is: ez az utolsó EP, 3,6 km van hátra! Egy ideig még árnyas lombok között, de aztán nincs mese, megjön a város – és vele az aszfalt és meleg. Meghúzzuk a tempót, de a trafiknál beugrunk egy gyors kólára. Aztán ereszkedés tovább, és hamar felbukkan a cél. Hat és fél órára volt szükségünk: elégedettek vagyunk a tempóval – és a legnagyobb meleget talán meg is úsztuk. Beszélgetünk egyet a rendezőkkel, de aztán hamar beérkeznek a lányok is. A hangulat remek, a kocsi hűvösön áll, és gyorsan megtaláljuk a tavaly felfedezett cukrászdát is… Minden klappol tehát, és jóleső érzésekkel hagyjuk el Balatonalmádit.

Balaton 50 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár – de nem a vízparton. Vagy mégis? A Felvidék lenyűgöző táj, és egészen más és más arcát képes mutatni pár kilométernyi távolságok megtétele után is. Hegyek és gerincek, erdők és völgyek, sok-sok kilátó – és igen: mindig ott a víztükör is! Kit ne ejtene rabul? Balaton 50: negyedszázados teljesítménytúra, nagyszerű élmény volt!

Egy héttel az embert próbáló Tanúhegyek 100 TT után megint a Magyar Tenger csodáiban gyönyörködhettem. A Balaton 50 már évek óta vonzott, de eddig nem sikerült eljutnom. Most Réka, Márk (és ismerőse, Andi) társaságában négyes csapattal érkeztünk Balatonfüredre, a vasútállomásra. Nyüzsgés, induló túrázók, egy kis parkolási küzdelem – és már meg is van a nevezés, indulhatunk! Sok fejtörés után csak pénteken döntöttem el: bevállalom az ötvenes távot – aztán a (hellyel-közzel begyógyult) talpaim majd úgyis eldöntik: kibírják-e? Társaim is ezt a távot kezdik meg; átbújunk a sínek alatt, aszfaltot koptatunk a zöld sávon – és már itt is a vörös templom, ahogy a helyiek hívják.

Hamar bepótoljuk az elmaradt rajt-fotót, és megérkezik a Balatoni Kék jelzés is. Egyelőre fonódnak, de aztán kifelé tartunk a városból, és már csak a kék… csak a kék. Ma még sokat örülhetünk neki, ami jó hír: a Kék Balaton 100 TT végképp meggyőzött tavaly róla, mennyire fantasztikus útvonal. Jöhet az első emelkedő! Nem akármilyen helyre: a Tamás-hegy magasodik felettünk, aminek oldalában egy remek kilátópont vár. Felszuszogunk a lépcsőkön: itt a kereszt, megállni kötelező! Leginkább persze visszafordulni, gyönyörködni, csodálni az alant elterülő tájat.

Aztán folytatjuk, felfelé, de ez már könnyebb, és több pad is pihenést kínál a feljutóknak: az Aranyember tanösvényen járunk. Mi ezekkel persze nem élünk: hamar fel is bukkan a lombok között a Jókai-kilátó. Első ellenőrző pont, pecséttel – és… kitűző?! Igen, extraként kapom a mosolygó pontőrtől: az Eötvös-emlékév tiszteletére ezzel a meglepetéssel gazdagodunk.

Meg persze a fenti pompás panorámával: első mai kilátó, második kilátópont. A Balaton és Tihany látképe így is pazar, de Márk remek telés fotóján egészen különleges nézőpontban varázsol el.

Elköszönünk, és egy kis kocogással lazítjuk le az iménti emelkedőt. A kék jelzés lehoz Balatonarácsra, ahol időlegesen pirosra térünk. Nem sokat ereszkedünk, máris a temetőkapuhoz érkezünk. Újabb pontőr, újabb pecsét – bent pedig megtekinthetjük egy másik nagy tudós és természetjáró, Dr. Lóczy Lajos sírját.

Vissza az iménti úton, aztán a pataknál erős jobbossal újra az imént félbehagyott kék következik. No és a mai legerősebb hegymenet! A Péter-hegy megdolgoztat bennünket, de ismerem már őkelmét, így nem hoz zavarba az utolsó – legmeredekebb – szakasz sem. A tetőn szusszanás és némi fotózás: itt kilátó nincs, sajnos.

Semmi baj, lesz ma még, hajjaj! Lehet megint egy kicsit kocogni, aztán az ereszkedés végén kibukkanunk a fák közül. Csopak felső peremén vagyunk; ha valakit ez a látkép nem nyűgöz le, akkor szerintem semmi… Szőlők, házak, víztükör. Előttem, alattam; mindenütt.

A Tamás-hegynél Réka kicsit lemaradt: azóta hármasban megyünk. Mesélek sokat a fiataloknak a Kék Balaton 100-ról, és biztatom is őket, merthogy töprengenek rajta… Kiváló alkalom első százasnak, úgy gondolom – de hadd döntsenek ők, persze. A táj és az útvonal pedig mindent megtesz, hogy engem igazoljon… Lám, máris itt a Plul-malom szépséges épülete!

Aztán átkelünk a reggel már megjárt műúton: Csonkatorony és balos, fel. Mindig visszanézek az itteni temetőtől is: mert érdemes, mondjuk így…

Egészen a hegytetőig emelkedő jön, megint. A Csákány-hegy megmászása nem nehéz, ellenben nagyon hangulatos, barátságos erdei élményszámba mennek mindig. Olyan jó itt! Annyira szeretem… Nem tudom megmagyarázni, de itt, az Endrődi-kilátóig egyedül szeretek lenni. Ami aztán hamar fel is bukkan, a padon a pontőrökkel. Előbb a kilátás! – mondom, addig csak ledobom a zsákot. Nem is bánom meg: odafent kellemes a fuvallat, ideális hát-hűtésre.

Stílszerűen Balaton-szelettel kínálnak a barátságos pontőrök, de hoztak fel magukkal vizet is; köszönjük! Aztán tovább, lefelé! Megmutatom társaimnak a kék háromszöget: készültem erre is. Ha le kellene neveznem harmincas távra, akkor itt balra térnék. Mivel egészen jól érzik magukat a talpaim, folytatom előre. Túlságosan is előre: pár méterrel később a kék jelzés levisz erről a széles útról egy kis füves, keskeny ösvényre. Csodálatosan „benézzük” mindhárman a nagy beszélgetés közepette, és csúnyán elmegyünk tovább. Nagyon csúnyán: eddigi leghosszabb eltévedésem lesz, kétszer egy kilométerrel… Visszafelé aztán két futót már mi igazítunk útba: ugyanezt a hibát ők is elkövetik.

Paloznak felé ereszkedünk le, bár a falut épp csak súroljuk a kálvária stációinál. Panoráma-úton megyünk itt is, irány Lovas! Már látjuk is a két közeli templomtornyot, de előbb pihenő. A Lovas Kikötőt már jól ismerem, és kifejezetten szeretek ide jönni. Pompás hely, ezúttal is EP-ként üzemel. Ötszáz forintos bón?! Egy ezrest fizettem nevezéskor… Viceházmesterre cserélem be a kis szelet papírt, és szusszanunk is egyet.

Jöhet Alsóörs! Meg a Somlyó-hegy, persze: hú, mennyi kellemes emlék fűz ezekhez! A kis kocsmához is, amit most – tekintettel az iménti remek fröccsre – most bizony kihagyok. A hegyet persze nem: kék háromszög, most már tényleg, kanyarogva – nagyon hamar a kilátó tövénél vagyunk. Fotók, majd pecsét, és zúgás le a túloldalon.

És persze nyomás vissza Lovasra: itt egy ilyen érdekes vonalvezetéssel oldották meg a track-et. Ott aztán elköszönünk a kéktől (piros, sárga és zöld is jut), és irány a Malom-völgy! A csodálatos Balaton-felvidék újabb gyöngyszeme számomra. Kiváló ösvény, gyönyörű fák és erdők, mellettünk pedig a csobogó patak… földi Paradicsom.

Itt már jól esik egy szendvics: eszünk-iszunk, és továbbra is örülünk a kiváló túraidőnek. Előző napokban alaposan lehűlt az addigi kánikuláról az idő: egészen ideális lett így. Aztán át a hídon! Hát persze. Már csak sárga sáv marad, majd megint piros, de az hosszabban. És a kedves ismerős: a Király-kút! Pompás vizével, hangulatos környékével felüdít, felfrissít, mehetünk is tovább!

Ez a „tovább” jelen esetben Veszprémfajsz környéke lesz. Addig visz fel a piros: továbbra is ezen morzsoljuk a kilométereket. Erdőkön át, rétek, mezők mentén – helyenként szép kilátásokkal a Bakony felé.

Érdemes-e kihagyni a Fajszi Kálváriát? Szerintem nem, és – bár EP nem lesz itt – társaimat is meggyőzöm. Főleg, hogy ők még nem jártak itt. És persze nem is bánják meg: a körpanoráma lenyűgöző, sok érdekes részlettel a már bejárt útunkra visszatekintve. Meg persze előre is: még egy kicsit megyünk észak felé, az ott Balácapuszta, ott fordulunk majd vissza.

Nem is vesztegetjük az időt, lezúgunk a faluba. Itt Ildi, Erzsi és Edu jön szembe: mindig jó találkozni velük! Váltunk pár szót (megtudjuk, hogy Réka már előttünk halad), és hamar odaérkezünk az említett balácai (római kori) romokhoz. Rövid pihenő, pár fotó, és visszafordulunk.

Fajszról kifelé menet egy kis kocsma is útba esik: hűs almafröccsel üdítjük fel magunkat, majd elhagyjuk a kis parkot és vele együtt a falut is. Aztán zöld sáv, majd zöld kereszt, piros kereszt… Átvezető szakasz, helyenként ilyen is adódik – de legalább remek beszélgetős széles utak; könnyen és jól haladunk. Aztán a piros keresztről letérés – de semmi jelzést nem látunk, kicsit túl is futunk. Végül csak-csak lejutunk a Koloska-völgybe, és persze hamar megvigasztalódunk.

Ebben jelentős szerepet vállalnak a kedves pontőrök, de amit kínálnak, az is. Terülj-asztalka: társaim gyümölcslevest kanalaznak, én ezt persze kihagyom. Remek kacsazsír vigasztal, amihez friss paradicsomot sózok, lilahagymával vegyítem. Hú, milyen finom! Ó, hogy még sütik is vannak?... Meg házi, saját készítésű meggylé? Jeges víz?!

…A Koloska-sziklák tövében-árnyékában haladunk megint csak észak felé. Megcsodáljuk a Hamvas Béla által is megénekelt hársfát, és követjük – újra – a pirosat.

Amihez aztán megérkezik a zöld is, ami biztos jele annak, hogy kezdődik. Mármint az emelkedő: mai utolsó kaptatónk. Ravaszdi, mert előbb csak altat, majd emelkedik, végül pedig: nagyon emelkedik. A sziklás utolsó szakasz megdolgoztat, remek érzés a tetőre jutni. Ahol aztán még mindig emelkedés vár, de ez már más fajta. A Recsek-hegyi Noszlopy Gáspár kilátó lépcsőfokairól van szó. Ide is érdemes felkaptatni: lehet még egy jól gyönyörködni a Nagy Víz látképén – Tihanyi-félsziget, előbbre Balatonfüred – és persze a hatalmas erdőség körös-körül.

Kiválóan elbeszélgetünk a pontőrrel-rendezővel. Sok érdekeset mesél, és ő sem enged el üres kézzel: szőlőcukor és víz is jut. Meg jó tanács: lefelé a sárgán figyeljetek! Hiányos, helyenként gyenge, öreg. Még így is „sikerül” egy-két helyen tévesztenünk, de szerencsére ezek aprók, és a hosszú lejtő amúgy is lendületet ad. Igen, innen Füredig már csak ereszkedni kell, és amikor leérkezünk a házak közé, már egészen oldott a hangulat. Fehér (református), majd vörös (katolikus) templomok, és itt a (már reggel is használt) zöld sáv.

Meg a Peron pizzéria és a rendezők. Oklevél, kitűző és kézfogás. Pecsét a füzetbe: Cartographia Kupa-forduló is volt ez az esemény. Kellemes beszélgetés, mosolyok és öröm. Kiváló ötvenes van mögöttünk (hihetetlen ár-érték aránnyal); gratulálunk Rékának is. És már el is döntöttem, mit írok be a jövő évi naptáramba erre a napra…

Iszkiri 100 TT - ahogy én láttam...

Világok határai: Vértes és Gerecse, tél és nyár, nappal és éjjel. Igen, az Iszkiri 100 teljesítménytúra végleteket is felsorakoztatott. És hogy mi lett ennek az eredménye? Egy változatos, izgalmas – és kellően nehéz, kihívásokkal teli – közösségi esemény.

Szárliget, ezúttal reggel hét. Az egy órányi csúszásnak külső oka van, akárcsak a megváltoztatott Vértes-körnek. Hatósági beavatkozás miatt módosultak az idei túra részletei. Nem is kicsit: kimarad a Zuppa-tető, Szár, a Macskabükk… Igaz, helyette ismeretlen szakaszokat is látok Gyula remek térképein és rajzain. Mindez persze csak megerősített abban, hogy ide jönnünk kell. Zoli öcsémmel tehát itt vagyunk, az előnevezős asztalnál Jani pillanatok alatt ellát papírokkal és egy szelet csokival is. Ismerősök innen is, onnan is: nem csoda, hogy csak 12 perccel hét után veselkedünk neki a lecsökkent, de így is 106 kilométeres távnak.

Aggodalmunk – egyelőre – alaptalannak bizonyul: a vetésen szépen át lehet kelni. Na de majd visszafelé!... Biztosan dagonya vár: erre indul (és jön vissza) négy táv is. Át az egyes úton, majd Csákányospuszta mellett – most még. A hatalmas jellegfa gyönyörű a pompás napsütésben; itt érkezünk majd vissza. Most folytatjuk a betonos utat, jobbról a Mária-szakadékot mellőzzük, és lepillantunk a havas oldalaira: vajon milyen út vár odalent, visszafelé? Ahogy a szerény aszalt elfogy, kiderül, hogy itt bizony eléggé saras. Eléggé, de nem durván: kerülgetünk, óvatoskodunk, de szépen haladunk is: máris András és Gyula fogad az első ellenőrzőponton. Balos letérés, sár, de gyors menet; Verával emlegetjük a Lepkét.

És friss, majdhogynem hideg idő! Meg szép erdők, Körtvélyespuszta apróka kápolnája, házak és letérés – felfelé. Jeges és havas! Majdhogynem csúszásgátlóért kiált: nesze neked március vége... Megoldjuk, haladunk tovább, leheletünk ködében, nevetünk rajta. Kellemes hullámzás, néha sárral, de gond nélkül. Kapbereknél jelzés-váltások, a Határ-hegynél EP, kóddal. Az Új-osztásnál betonútra térünk, hamarosan újabb EP, a nagyon szép Mátyás-kúti pihenőhelynél.

Meredek emelkedő: igen, ez már az OKT. Kellemes itt menni, futók előzgetnek közben, de jól megférünk egymás mellett. A Szarvas-kúti pihenőnél megint kód, de megint nem pontosan a térképen jelölt helyen. Ravasz! - mosolyog öcsém.

Rockenbauer fája, majd újra megkapjuk a zöld sávot is – az visz ki a Vitány-vár alatti esőházhoz, ahol egy napocskát kapunk az itinerre. És zöld, vissza is: a kis kitérőn Feriékkel kezezünk, majd mi is visszafordulunk. Ugyanez a játék jön újra, most már tényleg Vitány-várnál. Röstellem, de először járok itt. Annál nagyobb öröm, persze: a gyönyörű kék ég pedig pompás segítség a fotózáshoz.

Hú, de gyorsan visszaérkeztünk Andráshoz! Gyula már előre ment, mi meg követjük a szakadékba. De tényleg. Csak előbb megmásszuk a Körtvélyesi-kilátó emelkedőjét: igen, a panoráma idén is része maradt a túrának, szerencsére. Na, itt aztán van sár rendesen! Mindenki oldalaz, szélez, vagy akár erdőbe bújik. Mi is. Aztán persze csak-csak felérkezünk, felszaladunk a háromszög alapú kilátóba, körbefuttatjuk a tekintetünk. Beleborzongok kicsit: amerre a szem ellát… nos, igen, azt ma mind végig fogom járni. Gyalog, oda és vissza is. Mi tagadás, meglehetősen büszke érzés!

Lefelé okosabban választunk utat (azaz: öcsémre hallgatok), és szinte futunk. Gyula most már hajlandó igazolni itt-létünket. Invitálom a Kubát Hugó-túránkra, egy kis szerepcserére: tesz is egy bizonytalan ígéretet. Aztán elköszönünk, és lebocsát minket a szakadékba, ami Mária nevét viseli.

Vadregény, sokadszorra is. Most így havasan új arcát fedezhetem fel, és most is tetszik. Na jó, a tükör-jégre taposott részek kevésbé, de az óvatosság meghozza gyümölcsét. Később már futható is – így jutunk ki a végére. A gazdasági épületeknél komoly tömeg jön szembe (talán OKT-teljesítők), és semmi gondunk nincs most sem a kutyákkal. És bezárul a kör – legalábbis a vértesi: újra itt a Birkacsárda (javítják a tetőt!), a műút – és bizony gyorsan itt van újra Szárliget is. A mező ugyanis inkább jobb lett, mint rosszabb a sok-sok talp alatt; meglepetés!

A Közösségi házban felhasználjuk az egyik kupont, és valami mennyei szendvicset kapunk: benne friss rántott hús, saláta… Egy kólával még ráerősítünk, közben pár szó Sanyival, kiváló tea a kulacsba – és indulhatunk is. Jöhet továbbra is az OKT, jöhet a Gerecse! Jön is, de előbb a Hajagos és az M1-es fogad. A sztráda egyszerűbb eset, az alatt át lehet bújni – előbb azonban komoly hegymászásra (és ereszkedésre) van szükség. És ugyanez lesz majd valamikor az éjszakában is – csak fordítva. Aha, megkezdődött ez a – tavalyról már megismert – játék. Minden mostani emelkedő akkor lejtő lesz – a lejtők meg persze emelkedők.

Nagyegyháza meg irdatlan hosszú, ami csak annyiban lesz más éjszaka, hogy akkor még hosszabb lesz. De hol van az még! Jobb és könnyebb a közelebbi célpontokra fókuszálni. Megkönnyíti dolgunkat, hogy nem egy, csak fél évre kell visszaemlékezni: a novemberi Iszinik 100 TT is errefelé vezetett. Nincs is gond, és az ösvények is jók. Itt még.

Aztán emelkedők jönnek, az ösvények már kevésbé ideálisak – de jók. Mígnem a fehér kavicsos útról le kell térni… Hát ez dagonya, nincs mit szépíteni. Gyuri és Gábor párosát érjük be, együtt küzdünk innen az elemekkel Somlyóvárig. A komisz szakasz – szerencsére – nem túl hosszú, de időben bizony visszavet. Fázni viszont nem kell, sőt! – nekem bizony egy póló is elég.

Igazán öröm megpillantani a kis házikót! Szúróbélyegző, és megyünk is, vár még egy kis emelkedő. Aztán persze sok-sok lejtő, aszfalt és – Tornyópuszta. Naná, hogy itt van Hotdogman! Megkésett, de kellemesen meleg ebéd, forró teával – egy adag jöhet a kulacsba is. Egy kis aszfalt, ahol autó közeledik – benne Viki-Balázs párosa. Üdvözölnek, és: meleg levest, teát ígérnek éjszakára! Jók az ilyen motivációk, na…

Könnyebben vesszük a következő hullámzó terepet, pedig hajjaj, ez nem lesz sétamenet visszafelé, tudjuk már jól. A Bodzás-rét kiváló, a majdnem-érintett sztráda zaja kevésbé… Szerencsére elkanyarodunk tőle, még mindig kék, jöhet Koldusszállás!

Bájos és hívogató, akármikor járok itt; szeretem a környékét, látványát, hangulatát. Az útvillánál aztán elköszönünk kéktől, Isziniktől: innentől sárga sáv Tatáig, és vissza… egészen eddig vissza. Kanyarog a szerpentin; hej, de jól ismerjük már! A volt kisréti tisztás, pad és jellegfa… szinte elsuhanunk mellettük. Arany-lyuk: egy kis ereszkedés és emelkedő. Ez utóbbi komiszan sáros, csúszós; figyelni kell. Na tesó, itt sem leszünk visszafelé boldogok! Aztán újra a fehér kavicsos út: Kappan-bükk, ennél feljebb ma már nem megyünk.

Lejtő jön (fentiekből következően), egészen a Körtemplom romjáig. Jani mosolyog és pecsétel, meg ugyanezeket ígéri visszafelé is. Közben már a harmadik szembejövő: igen, már a gyors futókat buzdíthatjuk, köztük Robi és Balázs is felbukkan.

Mi ereszkedünk továbbra is, a Kálvária stációi mentén, és eszembe jut: pár nap múlva már Nagyhét, igen. És itt a szakadék! Vadregényes, mint mindig, sőt! A lekvár, akarom mondani, kissé puha szerkezetű talaj még inkább izgalmassá teszi. Ezt is jól eltároljuk a rövid távú memóriánkba…

Baj, szőlők, panoráma – és „felhőbe hanyatló”, lenyugvó nap. Kissé hűvösebb az idő, felveszem a dzsekit – de csak a lejtő végén: addig azért kocogunk is egyet.

A templom után irány egyenesen Tata: Est mozi – első érintés. A zsákot ledobjuk megőrzésre, itiner a zsebbe, fejlámpa felvétele – és jöhet az Öreg-tó. Negyedszer járom körbe, ezúttal a legsötétebb (az egy órás rajt-késés miatt). Szerencsére a vár még jól látható, de aztán már csak a lámpafény meg a kivilágított épületek kivehetők.

Az alsó szakaszt teljesen beburkolja a sötét, a visszatérés így egyre kellemesebb. Közben persze kétszer is szúróbélyegző, igazolásul. És Est mozi, másodszor is, sajtos pereccel és kólázással, és nem, nem is gondolunk másra, csak a folytatásra. Nem hallom a Kísértő hangját, nem érdekel, hogy itt 65-ös kitűző és oklevél kapható… Folytatjuk, egyértelmű.

Vissza! Ennyire egyszerű a képlet. Szárliget, harmadszor – 35 kilométerrel odébb. Át a Gerecsén, méterre ugyanott, amit már végigjártunk az előző órákban. Ehhez elsősorban lábak és izmok kellenek – de legalább ennyire fej és kitartás, elhatározás is. Egy pékséget még meglátogatunk, és hamarosan elhagyjuk Tatát, majd Bajt is: jöhet a szakadék. Zoli megy most elöl, követem lépteit, várom a dagonyát, fent. Emelkedünk, régóta felfelé szuszogunk, kidőlt fák, sziklák, mikor jön a lekvár? Te, szerintem fent vagyunk! Á, nem létezik, még nem hagytuk el a saras részt. Aztán kiderül, hogy: de. Észrevétlenül! Mi történt? Megszikkadt, letapostuk, kiszárítottuk? Vagy ez a kis szél?... Rejtély, de nagyságrendeket javult, ez tény. A későbbi szakasz is! És már itt is Jani, Gyula, pattog a tűz: Körtemplom, sziasztok, jó utat visszafelé is!

Még mindig érkeznek szemből túratársak, de többnyire 65-ösök, akiknek Tatán vége. Nekünk is már csak harminc van hátra… Ketten az éjszakában, egy-egy bagoly huhogása vagy madarak pittyegése mellett, félhold árnyékában, sziporkázó csillagok alatt. De jó is így együtt – nem irigylem soha a magányos harcosokat. Még egy utolsó megnyugtató telefon haza, és fogyasztjuk tovább a kilométereket. Két hét múlva választások: el is politizálgatunk egyet. Csoda-e, ha észrevétlenül itt az Arany-lyuk? Nekem bizony az! Hát itt is micsoda sár volt pár órája?! Mindent felszárítottunk, letapostunk, kisimítottunk? Hihetetlen.

Nagyon gyorsan eljön Koldusszállás, majd elhagyjuk hunyorgó fényeit; OKT újra. A Váli-víz környéki remek úton aztán már nem is csodálkozunk. Dübörög az autópálya, dacára az éjszakának, de aztán elmarad ez is. A Bodzás-rét utáni cikkcakk megdolgoztat, igen – de valahogyan ezt is igen gyorsan abszolváljuk, és ugyanilyen gyorsan Tornyópusztán vagyunk. Nem csalódunk: Viki és Balázs nagy vendégszeretettel, sőt, meglepetésekkel is fogad. A forró teához többféle ropogtatni való, sőt: mennyei házi süti is választható! Alaposan (testileg-lelkileg) feltöltekezve vágunk neki a hátralévő szakasznak.

Aszfalt, emelkedővel: soha sem lesz vége? De. Letérés és emelkedők jönnek, és Somlyóvár: utolsó ön-ellenőrzés. Ereszkedés, és… lássuk a dagonyát! Ez tényleg lehetetlen, hogy ne legyen ott! Ezúttal nem tévedünk – ez tényleg ott van. Szolidabb, visszafogottabb, járhatóbb. De ott van. Megkönnyebbülés a köves út, a kissé későbbi avaros, erdei ösvény még inkább. Aztán egy apró túlfutás, de éppen utolér bennünket egy pár fejlámpa: „jobbra, le!”. Dani hangját ismerem fel, köszi a segítséget!

Vadetető, aztán mező széle, derékszögek és gödrös út. Fogy, nagyon fogy. De a hőfok is csökken, egyre többször jég roppan lábam alatt. Nagyegyháza: igen, végtelen hosszú, de tényleg. Átbújunk megint a sztráda alatt, jöhet az utolsó emelkedő! Megvan, ezt nem taposták le, meredek és izzasztó, így százon túl pláne. Mert itt már túl vagyunk azon is, sőt, közben már óráink is átálltak a nyári időszámításra. Igaz, itt megint havas oldalakat mellőzünk, de mit számít ez? Főleg amikor már az utcai lámpák is szemmagasság alá kerülnek…

Amikor kivilágított aszfalt jön, befagyott szélvédők és vakkanó kutyák. A legutolsó emelkedő: a vasút feletti gyalogos átkelő, és igen, ez is megvan! Beérkezünk, tapsot kapunk, meg mosolyt és kézfogást. Míves jelvény, eltérő színű – akárcsak az oklevél. Öcsém Legóból készült IXI Maxi kupája és Sanyi gratulációja… Hát sikerült, megvan! Húsz-huszonhárom alatt; öröm, elégedettség, és: éhes is vagyok. Vagy csak a gulyás illata miatt? De tény, hogy jól esik – Gyuriékkal, akik szintén befutnak közben. Hát immár idén is százasok lettünk, egy remek túrán, aminek évek óta fix helye van a naptáramban. Ugye, jövőre is ez a Vértes-kör lesz?...