Balaton 50 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár – de nem a vízparton. Vagy mégis? A Felvidék lenyűgöző táj, és egészen más és más arcát képes mutatni pár kilométernyi távolságok megtétele után is. Hegyek és gerincek, erdők és völgyek, sok-sok kilátó – és igen: mindig ott a víztükör is! Kit ne ejtene rabul? Balaton 50: negyedszázados teljesítménytúra, nagyszerű élmény volt!

Egy héttel az embert próbáló Tanúhegyek 100 TT után megint a Magyar Tenger csodáiban gyönyörködhettem. A Balaton 50 már évek óta vonzott, de eddig nem sikerült eljutnom. Most Réka, Márk (és ismerőse, Andi) társaságában négyes csapattal érkeztünk Balatonfüredre, a vasútállomásra. Nyüzsgés, induló túrázók, egy kis parkolási küzdelem – és már meg is van a nevezés, indulhatunk! Sok fejtörés után csak pénteken döntöttem el: bevállalom az ötvenes távot – aztán a (hellyel-közzel begyógyult) talpaim majd úgyis eldöntik: kibírják-e? Társaim is ezt a távot kezdik meg; átbújunk a sínek alatt, aszfaltot koptatunk a zöld sávon – és már itt is a vörös templom, ahogy a helyiek hívják.

Hamar bepótoljuk az elmaradt rajt-fotót, és megérkezik a Balatoni Kék jelzés is. Egyelőre fonódnak, de aztán kifelé tartunk a városból, és már csak a kék… csak a kék. Ma még sokat örülhetünk neki, ami jó hír: a Kék Balaton 100 TT végképp meggyőzött tavaly róla, mennyire fantasztikus útvonal. Jöhet az első emelkedő! Nem akármilyen helyre: a Tamás-hegy magasodik felettünk, aminek oldalában egy remek kilátópont vár. Felszuszogunk a lépcsőkön: itt a kereszt, megállni kötelező! Leginkább persze visszafordulni, gyönyörködni, csodálni az alant elterülő tájat.

Aztán folytatjuk, felfelé, de ez már könnyebb, és több pad is pihenést kínál a feljutóknak: az Aranyember tanösvényen járunk. Mi ezekkel persze nem élünk: hamar fel is bukkan a lombok között a Jókai-kilátó. Első ellenőrző pont, pecséttel – és… kitűző?! Igen, extraként kapom a mosolygó pontőrtől: az Eötvös-emlékév tiszteletére ezzel a meglepetéssel gazdagodunk.

Meg persze a fenti pompás panorámával: első mai kilátó, második kilátópont. A Balaton és Tihany látképe így is pazar, de Márk remek telés fotóján egészen különleges nézőpontban varázsol el.

Elköszönünk, és egy kis kocogással lazítjuk le az iménti emelkedőt. A kék jelzés lehoz Balatonarácsra, ahol időlegesen pirosra térünk. Nem sokat ereszkedünk, máris a temetőkapuhoz érkezünk. Újabb pontőr, újabb pecsét – bent pedig megtekinthetjük egy másik nagy tudós és természetjáró, Dr. Lóczy Lajos sírját.

Vissza az iménti úton, aztán a pataknál erős jobbossal újra az imént félbehagyott kék következik. No és a mai legerősebb hegymenet! A Péter-hegy megdolgoztat bennünket, de ismerem már őkelmét, így nem hoz zavarba az utolsó – legmeredekebb – szakasz sem. A tetőn szusszanás és némi fotózás: itt kilátó nincs, sajnos.

Semmi baj, lesz ma még, hajjaj! Lehet megint egy kicsit kocogni, aztán az ereszkedés végén kibukkanunk a fák közül. Csopak felső peremén vagyunk; ha valakit ez a látkép nem nyűgöz le, akkor szerintem semmi… Szőlők, házak, víztükör. Előttem, alattam; mindenütt.

A Tamás-hegynél Réka kicsit lemaradt: azóta hármasban megyünk. Mesélek sokat a fiataloknak a Kék Balaton 100-ról, és biztatom is őket, merthogy töprengenek rajta… Kiváló alkalom első százasnak, úgy gondolom – de hadd döntsenek ők, persze. A táj és az útvonal pedig mindent megtesz, hogy engem igazoljon… Lám, máris itt a Plul-malom szépséges épülete!

Aztán átkelünk a reggel már megjárt műúton: Csonkatorony és balos, fel. Mindig visszanézek az itteni temetőtől is: mert érdemes, mondjuk így…

Egészen a hegytetőig emelkedő jön, megint. A Csákány-hegy megmászása nem nehéz, ellenben nagyon hangulatos, barátságos erdei élményszámba mennek mindig. Olyan jó itt! Annyira szeretem… Nem tudom megmagyarázni, de itt, az Endrődi-kilátóig egyedül szeretek lenni. Ami aztán hamar fel is bukkan, a padon a pontőrökkel. Előbb a kilátás! – mondom, addig csak ledobom a zsákot. Nem is bánom meg: odafent kellemes a fuvallat, ideális hát-hűtésre.

Stílszerűen Balaton-szelettel kínálnak a barátságos pontőrök, de hoztak fel magukkal vizet is; köszönjük! Aztán tovább, lefelé! Megmutatom társaimnak a kék háromszöget: készültem erre is. Ha le kellene neveznem harmincas távra, akkor itt balra térnék. Mivel egészen jól érzik magukat a talpaim, folytatom előre. Túlságosan is előre: pár méterrel később a kék jelzés levisz erről a széles útról egy kis füves, keskeny ösvényre. Csodálatosan „benézzük” mindhárman a nagy beszélgetés közepette, és csúnyán elmegyünk tovább. Nagyon csúnyán: eddigi leghosszabb eltévedésem lesz, kétszer egy kilométerrel… Visszafelé aztán két futót már mi igazítunk útba: ugyanezt a hibát ők is elkövetik.

Paloznak felé ereszkedünk le, bár a falut épp csak súroljuk a kálvária stációinál. Panoráma-úton megyünk itt is, irány Lovas! Már látjuk is a két közeli templomtornyot, de előbb pihenő. A Lovas Kikötőt már jól ismerem, és kifejezetten szeretek ide jönni. Pompás hely, ezúttal is EP-ként üzemel. Ötszáz forintos bón?! Egy ezrest fizettem nevezéskor… Viceházmesterre cserélem be a kis szelet papírt, és szusszanunk is egyet.

Jöhet Alsóörs! Meg a Somlyó-hegy, persze: hú, mennyi kellemes emlék fűz ezekhez! A kis kocsmához is, amit most – tekintettel az iménti remek fröccsre – most bizony kihagyok. A hegyet persze nem: kék háromszög, most már tényleg, kanyarogva – nagyon hamar a kilátó tövénél vagyunk. Fotók, majd pecsét, és zúgás le a túloldalon.

És persze nyomás vissza Lovasra: itt egy ilyen érdekes vonalvezetéssel oldották meg a track-et. Ott aztán elköszönünk a kéktől (piros, sárga és zöld is jut), és irány a Malom-völgy! A csodálatos Balaton-felvidék újabb gyöngyszeme számomra. Kiváló ösvény, gyönyörű fák és erdők, mellettünk pedig a csobogó patak… földi Paradicsom.

Itt már jól esik egy szendvics: eszünk-iszunk, és továbbra is örülünk a kiváló túraidőnek. Előző napokban alaposan lehűlt az addigi kánikuláról az idő: egészen ideális lett így. Aztán át a hídon! Hát persze. Már csak sárga sáv marad, majd megint piros, de az hosszabban. És a kedves ismerős: a Király-kút! Pompás vizével, hangulatos környékével felüdít, felfrissít, mehetünk is tovább!

Ez a „tovább” jelen esetben Veszprémfajsz környéke lesz. Addig visz fel a piros: továbbra is ezen morzsoljuk a kilométereket. Erdőkön át, rétek, mezők mentén – helyenként szép kilátásokkal a Bakony felé.

Érdemes-e kihagyni a Fajszi Kálváriát? Szerintem nem, és – bár EP nem lesz itt – társaimat is meggyőzöm. Főleg, hogy ők még nem jártak itt. És persze nem is bánják meg: a körpanoráma lenyűgöző, sok érdekes részlettel a már bejárt útunkra visszatekintve. Meg persze előre is: még egy kicsit megyünk észak felé, az ott Balácapuszta, ott fordulunk majd vissza.

Nem is vesztegetjük az időt, lezúgunk a faluba. Itt Ildi, Erzsi és Edu jön szembe: mindig jó találkozni velük! Váltunk pár szót (megtudjuk, hogy Réka már előttünk halad), és hamar odaérkezünk az említett balácai (római kori) romokhoz. Rövid pihenő, pár fotó, és visszafordulunk.

Fajszról kifelé menet egy kis kocsma is útba esik: hűs almafröccsel üdítjük fel magunkat, majd elhagyjuk a kis parkot és vele együtt a falut is. Aztán zöld sáv, majd zöld kereszt, piros kereszt… Átvezető szakasz, helyenként ilyen is adódik – de legalább remek beszélgetős széles utak; könnyen és jól haladunk. Aztán a piros keresztről letérés – de semmi jelzést nem látunk, kicsit túl is futunk. Végül csak-csak lejutunk a Koloska-völgybe, és persze hamar megvigasztalódunk.

Ebben jelentős szerepet vállalnak a kedves pontőrök, de amit kínálnak, az is. Terülj-asztalka: társaim gyümölcslevest kanalaznak, én ezt persze kihagyom. Remek kacsazsír vigasztal, amihez friss paradicsomot sózok, lilahagymával vegyítem. Hú, milyen finom! Ó, hogy még sütik is vannak?... Meg házi, saját készítésű meggylé? Jeges víz?!

…A Koloska-sziklák tövében-árnyékában haladunk megint csak észak felé. Megcsodáljuk a Hamvas Béla által is megénekelt hársfát, és követjük – újra – a pirosat.

Amihez aztán megérkezik a zöld is, ami biztos jele annak, hogy kezdődik. Mármint az emelkedő: mai utolsó kaptatónk. Ravaszdi, mert előbb csak altat, majd emelkedik, végül pedig: nagyon emelkedik. A sziklás utolsó szakasz megdolgoztat, remek érzés a tetőre jutni. Ahol aztán még mindig emelkedés vár, de ez már más fajta. A Recsek-hegyi Noszlopy Gáspár kilátó lépcsőfokairól van szó. Ide is érdemes felkaptatni: lehet még egy jól gyönyörködni a Nagy Víz látképén – Tihanyi-félsziget, előbbre Balatonfüred – és persze a hatalmas erdőség körös-körül.

Kiválóan elbeszélgetünk a pontőrrel-rendezővel. Sok érdekeset mesél, és ő sem enged el üres kézzel: szőlőcukor és víz is jut. Meg jó tanács: lefelé a sárgán figyeljetek! Hiányos, helyenként gyenge, öreg. Még így is „sikerül” egy-két helyen tévesztenünk, de szerencsére ezek aprók, és a hosszú lejtő amúgy is lendületet ad. Igen, innen Füredig már csak ereszkedni kell, és amikor leérkezünk a házak közé, már egészen oldott a hangulat. Fehér (református), majd vörös (katolikus) templomok, és itt a (már reggel is használt) zöld sáv.

Meg a Peron pizzéria és a rendezők. Oklevél, kitűző és kézfogás. Pecsét a füzetbe: Cartographia Kupa-forduló is volt ez az esemény. Kellemes beszélgetés, mosolyok és öröm. Kiváló ötvenes van mögöttünk (hihetetlen ár-érték aránnyal); gratulálunk Rékának is. És már el is döntöttem, mit írok be a jövő évi naptáramba erre a napra…

Káli tényleg 60 TT - ahogy én láttam...

Nemhogy nyárias melegben, de kifejezetten hőségben zajlott az idei Káli tényleg 60 teljesítménytúra – ami aztán alaposan fel is adta a leckét mindannyiunknak. A lenyűgöző tájak, csodás panorámák és a Balaton-felvidék szépsége és varázsa azonban bőségesen kárpótolta erőfeszítéseinket.

Ábrahámhegy, háromnegyed hét: fel se merül a kérdés, hogy elég lesz-e egy póló a mai napra? Már most is elég – és tudom, hogy hamarosan sok is lesz. Hiába mutat tehát áprilist a naptár, itt ma szigorú meleg lesz. Pedig négy hete még komoly havat tapostunk az Írott-kőn, és még két hete, a Kékesen is találkoztunk vele. Remélem, hogy szervezetünk megküzd ezzel a durva változással – főleg, hogy ma mással is meg kell majd küzdenie… Mindjárt az Örsi-hegy kínálja magát, mint első kihívás: lehet-e ellenállni ilyen szívélyes kérésnek? Naná, hogy nem: meg is húzzuk lépteinket mind a négyen. Zoli öcsémen kívül földink, András is velünk érkezett, illetve az első kilométereken hozzánk szegődött Zoli alkotja a kis csapatot.

Hajjaj, ezek az emberek kegyetlenül tudnak menni! Azt veszem észre, hogy máris az első ellenőrző ponton veszem elő az itinereket: itt a pálos kolostorrom. Megbúvik a hatalmas fák árnyában, de így is impozáns, magával ragadó. Finom túró-desszertet majszolok, miután készítettem pár fotót a romokról. Nem szeretek felfelé enni, de ezt az édesség tíz perc múlva már egészen más lenne… A terep ugyanis még mindig emelkedik – egészen a piros-kék trükkös elágazásáig. Jobbra, lefelé folytatjuk, itt már a Balatoni Kék ösvényein. Mennyire szeretem ezt az utat! Leérkezünk a szőlők közé, sikeresen elkerüljük a tavalyi hibánkat, és nem egyenesítjük ki a jobbos-balos kombinációt. Jobbra már – irdatlan messzeségben – ott vigyorog rám a Hegyestű. Na, várj csak… találkozunk ma még! Előbb még vár rám néhány másik tanúhegy is – most konkrétan a Tóti hegyes sipkája. Távolabb a Csobánc mutatja magát – ő most sajnos kimarad a jóból, de gyönyörködni azért lehet benne.

Hamar ott terem a kis csapat a Tóti-hegy tövében, sőt: hamar ott vagyunk a tetején is. A tempó nagyon komoly, de láthatóan mindenki élvezi; hát hadd szóljon! Páran már szemből érkeznek, loholnak lefelé a meredek lejtőn – mi szuszogva kapaszkodunk, majd kapjuk a pecsétet.

És megállunk, „nézünk, mint a moziban”. Hiába jövök ide (ahogy számolom) tizenkettedszer… itt képtelenség sarkon fordulni. Igen-igen kevés panorámát ismerek ebben az országban, ami ezzel vetekedhetne. És ehhez itt kilátóra sincs szükség…

Most rajtunk a sor, hogy a felfelé érkezőket segítsük: félreállással vagy csak egy-egy jó szóval, biztatással. Leérkezve pedig hullámzó terepen, kellemesen árnyas erdőkben közelítsünk Salföld felé. Ez főleg akkor tudatosul bennünk, amikor – mint most, a falu előtt és után is – nyitott részeken, napsütésben haladunk. Ez már a „meleg” kategória… és még csak reggel kilenc környékén járunk. A Természetvédelmi Major sarkánál újabb pont, újabb ellátás: sajtos pogácsát választok, több pohárnyi míves szörppel öblítem le.

Kapok egy szelet papírt a barátságos pontőrtől, amire rövid üzenetet firkantok pici lányom számára. Ő is itt jön majd ugyanis néhány óra múlva, komoly gyerekcsapattal, akárcsak tavaly, a tizenötös távon. Aztán tovább, jöhet Kékkút, meg a nevét viselő hegy. Kari bácsi szőlője és birtoka jön: hagyományos ellenőrzőpont a túrán, ami az ő nevét viseli, őrá emlékezik. Az ellátás is hagyományos: többféle zsíroskenyér, sajtkrém – és a remek Istvándy-féle fröccs fogad most is – meg a kedves személyzet.

Megkerüljük a hegyet, amit bűncselekmény lenne kihagyni, annyira szép kilátások övezik minden oldalán. Balról visszatekintés a Tapolcai-medence felé – beleértve a pompás Tanúhegyeket, köztük csúcsosodva az imént meghódított Tóti.

Bájosan szép, ligetes réten vágunk át, ahol csodálatosan feltárul előttünk a Káli-medence. A ragyogó napsütésben végig hordozzuk tekintetünket ezen a lenyűgöző látványon, és egyszerűen… muszáj megállni, nézni, csodálni. Beszívni a látványt, talán még el is raktározni, nehéz időkre.

Észak felől megint vigyort vélek érezni, ami szinte sugároz felém. Aha! A Kopasz-hegy az. Van is miért kajánkodjon: az ő vendégszeretetét is igénybe vesszük hamarosan, hát persze! És innen pont remekül látszik (ami kicsit később már kevésbé), hogy milyen kellemesen meredek a keleti oldala. Igen, mi is ott megyünk majd fel…

Hosszú, kanyargós ereszkedés réteken át – odalent pedig Kékkút nevezetessége, a Theodora-kút vár (meg persze az ásványvíz-üzem). Pici aszfalt, aztán letérés Az Idő Tanösvényére – ahol úgy dobálóznak százmillió évekkel, mint kisgyerek a labdával.

Újabb műút, ez se hosszú szakasz – de a forgalom nagy; lekívánkozunk róla mielőbb. A Kerekikáli-hegy és templomrom fogad: amilyen kicsik, olyan figyelemre méltók. Erős emelkedő, szép kilátás és önkiszolgáló pecsételés – és zúgás le, a megcsodált Mindszentkálla felé.

A kis csapat elfogadja javaslatomat, és betérünk a Káli Kapocs műintézménybe. Pompás fröccs enyhíti szomjamat, de hasonlón jól esik egy alapos mosakodás és sapkám bevizezése is. Mindjárt kellemesebb így nekivágni a több, mint négyszáz lépcsőfoknak. Persze nem ezt számolom felfelé… Google a barátom, onnan tudom. Felfelé mással foglalom el magam. Leginkább levegővétellel… meg hogy tartsam a tempót Zolival (Andrással meg se próbálom).

Aztán itt a tető, és vastagon megjutalmazza erőfeszítéseinket. Emitt egy döbbenetes panoráma a Tanúhegyek felé, amott egy elképesztő kilátás a Káli-medencére. Arra meg lám, a Balaton csillogó víztükre… Próbáljuk sajnálni a „szegény” pontőr leányt, aki persze csak mosolyog.

Lefelé aztán más a tempó: bele-bele futunk, újra a kiindulóponthoz érünk. Az OKT-ra térünk, a temetőnél kék kutat találunk: kötelező megálló. Most 18 km-nél járunk, víz legközelebb negyvennél lesz! Tankolni kell tehát, szigorúan. Nem is keveset: tekintettel a nagy melegre, alaposan megnövelem zsákom tömegét.

Szentbékkálla, Kőtenger. Pompás látványosság – lenne, ha ezt nem tudnák ilyen sokan. Így hatalmas turista-hadak között haladunk előre, de már odajutni is alig lehet, mert még a gyalogúton is autó parkol (nehogy pár méterrel többet kelljen gyalogolni). Tartjuk a kéket, kimarad az Ingó-kő is (meg a rajta álló kb. tucatnyi ember). Rövid, de meglepő kaptató a Velétei palotaromhoz (hogy itt miért nincs egy kód vagy pecsét?!). És megint érintjük a falut, megcsodáljuk a míves házikókat, és a templom környékén újra elhagyjuk – jöhet a sárga háromszög.

Jelentéséhez híven emelkedőt hoz. Előbb hosszú, visszafogott, aztán komolyabb lesz – végül megérkezik a Keleményes-kő. Na, ott nincs cicózás, lazulás: rendesen megizzaszt, és figyelni kell lépteimre is: a poros, száraz talajon nem mindig akad gyökér vagy kő, szikla. A jutalom a szokásos: lenyűgöző panoráma visszatekintve az imént megtett kilométerekre.

Fekete-hegy, Eötvös-kilátó, újabb EP. Szerencsére a megszokott roppanó, édeskés almával: ez is megspórol egy-két deci vizet. Meg változatosabb is; zamatos, jóleső. Így hullámzunk kicsit a tetőn, nézzük a jellegzetes réteket, amiket több helyütt is kisebb-nagyobb tavacskák, nádas-zsombékos lápok színesítenek. Más nem nagyon, és itt bizony sok kilométert teszünk így meg. Haladunk észak (és Kapolcs) felé – de addig meg mégsem jutunk el: az Alsó-erdőnél fordulunk majd vissza. Addig azonban bőségesen jut a nap hevéből, árnyék csak imitt-amott akad. Azon beszélgetünk, hogy ha lenne itt egy rövidebb („levágott”) változat, alighanem azt választanánk, mondjuk egy Káli 50 TT gyanánt…

A „csúcs-pont” egyáltalán nem csúcs - csak a térkép rajzán. Nem magaslat, nem is féltáv (azon már túl vagyunk), ellátás vagy ember sincs, csak egy pecsét. Meg árnyas erdő, ahol muszáj kicsit foglalkoznom egyre határozottabban jelentkező vízhólyagommal. András és Zoli amúgy is gyorsabb nálunk valamivel, így hát ők elköszönnek, és előremennek. Mi öcsémmel szusszanunk egyet, amit aztán nem is bánunk meg. Enni is próbálok, de – ahogy sajnos nagy melegben már megszoktam – képtelen vagyok rá. Morzsoljuk hát a kilométereket, rétek és távoli erdők maradnak el lassan.

Vetés sarkához érkezünk, gyanús nekem: mintha itt balra kéne térni. A megszokott szalag-erdő azonban nincs, elbizonytalanodunk. Előbbre turista-jelzés látható, azon folytatjuk. Így érkezünk be Balatonhenyére, a kocsma szürke, kopott épülete szebb egy palotánál… Hát hogyne! Ez a balatoncsicsói bor még ünnepi asztalon is finom lenne – itt most hosszúlépés formájában verhetetlen. Párás falú borospohárban gyöngyözik, már a látvány is üdítő – hát még az íze! Másfeles ásványvíz a hűtőből az ivózsákba… és máris biztatóbb a jövő, és a következő kilométerek. Frissítő mosakodás itt is, és hajrá, tovább!

Bringás csajt igazítunk útba, aztán máris Monoszló bukkan fel. Az aszfalton itt is sugárzó meleg fogad, de jól elbeszélgetünk, fogynak a kilométerek. A falu után is, ahol ugyan emelkedő jön, de ezt bőven kompenzálja a hűs erdő árnya. Megint aszfalt, és a Hegyestű tövében találjuk magunkat. Sok-sok autó, turista-áradat itt is. Egy szusszal lépcsőzünk fel egészen a csúcsig, ahol a pecsét mellé Sport-szelet és cékla-alma leve is jut.

Ereszkedés a fonódó jelzéseken, de aztán a kék elkanyarodik Tagyon felé, mi a sárgán lemegyünk az útig, vissza a kék érkező ágára. A forgalom most is nagy, kellemetlenül kicsi távolságot tartanak az autósok. Megváltás hát lekanyarodni – ráadásul hűs erdők közé a (még mindig forró) aszfaltról. Gyönyörű virágok itt is, meg persze az egész napos madárdal…

Az erdők közül kiérkezve felbukkannak megint a távoli Tanúhegyek, közben telefonom csöng: kislányomék már a célban, sikeresen teljesítették a túrát. Hát, mi még megyünk addig egy keveset… Már látszik Kővágóörs, de előbb kis kitérő jobbra: Sóstókáli templomrom, ön-pecsételés, majd vissza a kékre, de már csak egy kevés időre.

Beérkezünk a faluba, balos letérés, jöhet a piros! És a Fülöpi-hegy, a kilátóval. Sajnos, a vízhólyag nyert a tapasz ellen, és itt már igen érzékeny a talpam minden lépésre. Naná, hogy felmegyünk a kilátóba: a Balaton hatalmas víztükre impozáns látvány, de érdemes visszafelé is tekinteni, akárcsak a Badacsony masszív tömbjének irányába.

És jönnek a lépcsők, majd aszfalt, utcák és gyalogos felüljáró. És ott a hotel épülete, ahonnan kislányom szalad elém: nagy az öröm. Büszkén mutatja kitűzőjét (immár a 35. a sorban), és mesél, mesél… Mellettünk fut nevetve – ugyanis mi meghúzzuk az utolsó lépteket: meglesz-e a tizenkét óra? Karcosan, de igen, 11:57-nél állítom le az órát.

Oklevél és kitűző, meg a reggel megrendelt-fizetett gulyás, hatalmas adaggal. Előkerül András (ő a Balatont is kipróbálta közben), aztán ismerősökkel váltunk pár szót, és indulhatunk haza. Sok-sok élményt viszünk magunkkal a Káli-medencéből.

Sok szép fotót kaptam (és használtam fel) Andrástól és öcsémtől: köszönet érte!

Lepke 40 TT - ahogy én láttam...

„Mi a jó ebben? Tulajdonképpen miért csináltad meg ezt a túrát?” – kérdezte este feleségem. „Mi motivál embereket, hogy szakadó esőben negyven kilométeren keresztül, hegyen-völgyön át menjenek előre? Ismert terepen, korlátozott kilátásokkal, vízben és sárban… Miért?” Rövid válaszom: mert jó volt! Hosszabb válaszom: itt lentebb.

Lepke, ötödször. Természetesen kevés túráról mondhatom ezt el négy és fél éves múlttal. Ráadásul (számomra) nem is a „top-túrák” egyike – de helye megingathatatlan a naptáramban. Az évek során kipróbáltam mindhárom távját, és – végre! – újra a negyvenes került sorra. Zoli öcsém hasonló indíttatásból csatlakozott, de akadt egy alkalmi társunk is. Józsi környékünkön OKT-zik, de ez a túra neki is kihagyhatatlan, így hát kapóra jött neki a fuvar oda-vissza… Nyilvánvaló volt persze mindhármunk számára, mi is vár ránk. Minden médium ezt harsogta – és ezúttal igazuk is lett. Majdnem egész napos csapadék, az előző napi (meglehetősen komoly) esőzések után. Dzseki, poncsó, kamásli és Gore-Tex – aztán jöjjön, aminek jönnie kell!

Jött is. Igaz, „csak” másfél órával a rajt után, azaz kb. kilenckor. Mivelhogy fél nyolc környékén indulunk a vonyarcvashegyi vasútállomásról, helyszíni nevezés után. A rendezői gárda barátságos és kedves, amiért őszintén tisztelem őket. Ma van ugyanis a túra harmincadik „születésnapja”; igen komisz körülmények között – és eeből következően: nagyon csekély számú résztvevővel. Pedig készültek szegények; lufik és feliratok, harmincas logók és egyéb ünnepi kellékek mindenfelé… Mi nekivágunk a kezdeti aszfaltnak, közben Reniékkel találkozunk, és hamar el is hagyjuk a települést. A kavicsos ösvény egyelőre kitűnően járható; megtoljuk a tempót a folyamatos emelkedőn. Hamar le is kívánkozik egy réteg: mindketten zsákba gyömöszöljük a vékonyka pulóvert. Hideg egyébként később se lesz, így mindvégig ott is marad.

Elhagyjuk a barátságos kis esőházikót, amit mindig megcsodálok, és nyomjuk tovább rendesen. Meg is érkezik a Pető-hegy és rajta a Berzsenyi-kilátó, első ellenőrző pontunk: pecsét, cukorka – és panoráma. Korlátozott, valljuk meg, de az a gyanúm, hogy lesz ez ma még rosszabb is…

Mehetünk tovább a sárgán, még mindig felfelé: az emelkedő nem erős, de indulás óta folyamatos. Jóleső tehát, amikor a tetőre érkezünk, ahol hellyel-közzel vízszintes szakasz jön. Kevéske havat is találunk még imitt-amott, inkább csak mutatóba. Pár napja még mára is azt jósoltak, aztán az előrejelzés egész napos esőzésre „szelídült”.

Egyelőre ebből csak visszafogott szemerkélés valósult meg. Adriennt és Pétert érjük utol; mindig szívesen találkozom velük. Velük érkezünk be Büdöskút EP-re, ami tulajdonképpen a névadó lepke „metszéspontja”. Ma még egyszer is jövünk ide, amikor már nem csak fél, hanem másfél pillangószárnyat abszolváltunk már.

A megszokott barátságos fogadtatás ezúttal is szívélyes kínálással párosul. Leemelek egy zsíros deszkát a komoly tornyok egyikéről, amihez még házikolbászt is ajánlanak! A kiváló forró teához meg szintén saját borocskát, afféle hígításként… Szóval, innen csak feltöltekezve lehet tovább menni – amit Verával együtt teszünk meg, akivel itt futunk össze. Felidézzük a két nappal korábbi találkozásunkat, de aztán én lemaradok tőle: besegítek öcsémnek, aki (hagyományait őrizve) itt medvehagymát gyűjt. A szokásosnál zsengébb, kisebb – ennyivel van késésben a természet. Na, majd az eső besegít!

Itt ugyanis rákezd, és abba se hagyja estig. Néha komolyabban rázendít, többnyire meg „csak” esik, folyamatosan, vég nélkül. Előkerülnek a poncsók, kapucni a fejre – és ereszkedés, lefelé. Itt már a Bélap-völgyben járunk, ahol pompás a kilátás előre. Feltéve, ha megengedem magamnak azt a luxust, hogy arrafelé nézek… Többnyire a tekintetem ugyanis a lábam előtt pásztáz: minden lépést gondosan meg kell választani. Gondoskodik erről a sárga agyag, meg amit abból készített a tegnapi és mai eső. A „sár” erre nem megfelelő szó, és egyébként is: ami a lábaink alatt van, az közelebbi rokonságot mutat a tükörjéggel, mint a sárral. Így hát többször is az erdőt választjuk tovább-haladási szándékaink céljára, még ha az aljnövényzet ez ellen tiltakozik is.

Aszfalt! – aminek ritkán örülünk (de most kivételt teszünk). Kis erdészeti útra érkezünk, ezen pedig a Bélap-völgyi pihenőhöz, ahol (az újabb pecsét begyűjtése után) balra fordulunk. Kedves (de remek kavicsos) emelkedőt tudunk le, nem messze elhaladva a Bél Mátyás-kilátótól, ahol nyaralásunkkor tettem tiszteletemet. Most nem fogom, érthető okokból… főleg hogy nem is része a túrának. Lefelé meg még futni is lehet! Ezzel a lendülettel hagyjuk el – időlegesen – Verát, és beérkezünk Balatongyörökre.

A Szépkilátó most – sajnos – nem szép. Át sem kelünk az úton, pedig máskor micsoda remek panoráma látható itt! Badacsony és a Tanúhegyek… ezekből most legfeljebb sziluettek vehetők ki. Inkább a pontőrhöz lépünk, aki forralt bort sejt a szomszédos, már nyitva lévő büfében. Sajnos, egy kólával kell beérjük (csúcsszezon-áron), de aztán indulunk is. Meredek kaptató jön, hadd szóljon – meg sem állunk a Batsányi-kilátóig. Főleg az utolsó száz méter szigorú, de nem lassítok: kíváncsi vagyok, bírja-e a motor a két nappal ezelőtti Péter-hegy után…? Elégedetten érkezek fel – és persze gyöngyöző homlokkal. Ez messze nem mondható el az itt vacogó pontőrökről: cúgban, hideg esőben, mozgás nélkül várnak szegények. Minden tiszteletem (és persze köszönetem) nekik, és a többieknek is!

Kiváló kilátásról aligha beszélhetünk, de azért körbe pásztázzuk tekintetünket, és megéri, persze: az imént mellőzött-kihagyott Bél Mátyás-kilátó remekül látszik. A légmozgás idefent azonban még élénkebb, így hát gyorsan lefelé igyekszünk. Aztán lent is ezt folytatjuk: ereszkedés a piros háromszögön, majd váltás a piros sávra, amit tábla is jelez (akárcsak több más helyen nap közben). Itinerre pillantok: hamarosan a piros négyzet jön, majd piros kereszt. Megyünk szépen a – remek minőségű – piroson, aztán egy erős jobbos törésnél gyanút fogok, Locus-t nézek. Aú, továbbmentünk, rossz irányba! Húzás vissza, közben öcsém az imént látott zöld keresztre gyanakszik. Neki lesz igaza: piros négyzet helyett már ez a jelzés a mérvadó! Bosszantó 1,1 km-es többlet – de hát ez van, jöhet a Márványkőfejtő-hegy.

Jön is. Meghökkentő őszi sárgásvörös színekkel, és kevésbé meghökkentő sárga agyaggal. Szerencsére csak pár száz méteren át dagasztjuk – utána kavicsos és köves lesz, amin remekül haladhatnánk. Tempónk mégis erősen visszaesik – betudhatóan a mai legmeredekebb emelkedőnknek. Ráadásul meglehetősen hosszú, így hát alaposan megdolgoztat, mire a tetőre érkezünk. Ahol – érzésem szerint – gyakorlatilag belesétáltuk egy felhőbe. A páratartalom közel 100%-os, a látótávolság viszont talán 100 méter sincs. Aztán kidőlt fák, kanyargó ösvények jönnek: igazi vadregényes érzés – és itt már látni is valamit.

Megyünk lefelé: piros kereszt és sárga agyag. Hozzá az elmaradhatatlan eső, és egyre nagyobb pocsolyák. Kerülünk balról, kerülünk jobbról, és közben szépen elhagyjuk a féltávot. Aztán a Vékony-cser EP-t is, ahol megint Verát érjük utol. Meséljük eltévedésünket: kiderül, hogy pár éve pontosan ugyanott, ugyanígy ő is… Aztán a derékszögű nyiladékok váltakoznak, de a terep nem: nagyon saras most is.

Hisszük mi… A zöldre érkezve rájövünk, hogy mindig van lejjebb… Ez aztán még inkább beigazolódik a zöld kör-jelzésnél. Itt már szó szerint is: meredeken ereszkedünk le a Szt. Miklós-forráshoz, de véletlenül sem az ösvényen. Az jól látható módon már alkalmatlan feladatára – alternatíváink a csúszós avar és a sűrű bokrok közti lejutás. Üggyel-bajjal, de sikerül (csodával határos módon még mindig esés nélkül).

A pontőrök itt is kedvesek, a forrásvíz finom – a maradék korttyal megöntözök egy csokor kankalint… Aztán hasonló meredek oldal, de ezúttal emelkedő formájában (ami most természetesen könnyebb az ereszkedésnél). A TV-toronyból persze semmi nem látszik, leereszkedünk a máskor remekül futható kavicsos úton, amit most erdei gépek keréknyomai… (mondjuk így) megváltoztattak. És íme, Büdöskút újra, pecsét és másfél pillangószárny; evés-ivás megint. A társaság igazán remek, nevetünk és viccelődünk, mintha minden ideális lenne.

Vagy talán az is? Lehetséges? De hát miért is ne? Magunkfajta emberek között vagyunk, mindenki szereti és tiszteli a hegyet, erdőt, tájat… A helyiek (dacára a körülményeknek) idejöttek, napjukat ide szánták – sokszor még a javaikat is megosztják. Pálinka és otelló, házikolbász és savanyúság… Időt, pénzt és energiát fektettek be – hogy nekünk jó legyen. Majd bolondok lennénk nem örülni mindennek! Esik? Tudtuk, számítottunk rá, vállaltuk. Úgy készültünk, úgy öltöztünk, és úgy is csináljuk végig. Kinek is tehetnénk szemrehányást?

Ezzel a kellemes derűvel indulunk neki a hosszú ereszkedésnek, ami most: emelkedő. Röviden (bár elég meredeken), de utána már majd tényleg lejtő jön. Előbb feljutunk a Pad-kűi kilátóhoz (hogy autentikus legyek, és így is írták ki). Barátságos pontőr, borát szinte kötelező megkóstolni, de előbb menjünk fel! Jó, ő addig lepecsétel nekünk – rendben, köszönjük! Aztán jöhet a pár korty, és búcsúzunk. Talán túl gyorsan is?...

Zöld kereszt, helyenként megfutjuk, mert az most olyan jó, és egyébként is: kellemes kavicsos, és a lejtő is erre csábít. Sok erdei fenyves között, néhol kifejezetten szép részeken, néhol sajnos fakitermelések nyomait elhagyva.

Egyre szebb kilátások balról-jobbról: emitt Györök, amott Gyenes. Füst kanyarog előttünk, felbukkan egy sátor is: Csereze-hegy, EP. Nyúlok az itinerekért, de itinerek – nincsenek. Üres a zseb. Uhhh… Mire megijedek, már mosolyog is Pisti, a pontőr: ti hagytátok ott Karcsinál, igaz? Pfff. Igen. Ezek szerint… Semmi gond, fiúk, tudjátok a rajtszámotokat? Akkor menjetek csak, majd utánatok hozzák. Istenem! Hát mekkora egy remek csapat ez?!

Persze bosszúsak vagyunk, de ez hamar elillan. Tanuljunk az esetből! És örüljünk a kilátásnak: előbb a felhagyott bányát mellőzzük, aztán leereszkedünk Vonyarcra. Távolban a Szt. Mihály-domb, rajta a kápolna: oda tartunk, kis keringőzéssel. Na nem a táncra gondolok: kis utcákon, szőlők és nyaralók között kanyargunk, majd át a főúton, és lefelé, továbbra is, egyenesen a Nagy Tó felé.

Aszfalton járunk, de még itt is „a víz az úr”: néhol erősen meg kell gondolni, hová is lépünk. Azért csak sikeresen feljutunk az említett dombra. A Szt. Mihály-kápolnát  - most először – nyitva találjuk: oda húzta be magát a pontőr. Jobb híján itt is csak sorszámot diktálunk, és készítünk pár fotót. Meg persze azért ráfeledkezünk a hatalmas víztükörre is, mert a Balatont lehetetlen nem megcsodálni…

Aztán ereszkedés, de közben tekintetem a szemközti hegyekre vetem. Konkrétan a településnek nevet adó Vas-hegyre: na, az még egy utolsó lecke mára. Nem is elhanyagolható: alaposan megdolgoztatja azt, aki erőteljes tempóban próbálkozik. És – természetesen – mi is így teszünk: hadd szóljon! Pulzusomat nézem közben folyamatosan, és örömmel tölt el, amit látok. A felérkezés aztán pláne. 

Nagyon jókedvű fiatal srácok fogadnak, dacolva az elemekkel. Kitaibel-kilátó, utolsó EP, utolsó panoráma mára – és utolsó fotók (kissé impresszionista stílusban). És az ereszkedés: az is az utolsó. Házak és nyaralók között visszaérkezünk a vasútállomásra, megvan, sikerült! A körülményekhez képest a menetidőnk is kellemes: 7:43 a vége. Őszinte gratulációk érkeznek; csoki, emléklap és egyedi kitűző.

Ami nem hideg mozgás közben, azonnal az lesz, ha megállunk. Sürgős (és teljes) átöltözés következik, majd később megérkezik Józsi is – és az itinereink is! Minden kerek és egész tehát, befut Heni és Pali, majd Reni kis csapata is… És mindenki mosolyog, hát persze! És miért is ne tenné? Mi is ezt tesszük – és igazán kellemes emlékekkel távozunk. Jövünk jövőre is… üsse kavics, még ha a nap is süt, akkor is!