A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hármashatár. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hármashatár. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. május 9., szerda

Vendvidék maraton 42 TT - ahogy én láttam...

Hármashatártól hármashatárig három országon át: röviden ez a Vendvidék maraton 42 TT mottója, ami szépen össze is foglalja a lényeget. Magyarország legnyugatibb csücskéből indulva szlovén, majd osztrák tájakon barangolhattunk, megcsodálva a szórványok vidékét. És megtanulhattuk azt is, mekkora kincs a magyar turistajelzés-hálózat: a rendezvény ugyanis igazi „vizsgamunka” volt tájékozódásból.


Az Őrség - Vendvidék egy kétnapos alkalom, azonos rendezői gárdával (TTT), egymáshoz igen közeli tájakon. Vas megye csodaszép délnyugati sarkát járhatják be a túrázók, megismerkedve az ottani különleges tájakkal, a sok helyütt érintetlen természettel, a helyi kultúrával. Míg az Őrségben a szerek világába kalauzolnak el bennünket, addig a vendek földjén a szórvány-település sajátosságait figyelhetjük meg. Ez a település-szerkezet határoktól független, hiszen a táj „alkotta”, és az itt élők egyébként is ezer szállal kötődtek – és még kötődnek ma is – egymáshoz.

Idén először maratoni táv is kiegészíti a korábban megszokott 12 és 25 kilométeres lehetőségeket. Környékbeliként természetesen azonnal felcsillant a szemem, és piros betűs helyet kapott a túra-naptáramban. Az előző napi visszafogott Őrség 30 TT is csak afféle ráhangolódás lett erre az alkalomra: így jött el a vasárnap reggel. Tegnapi csapatunk kis módosításokon esett át: Zoli öcsém és Márk társaságában indultunk Szombathelyről, Réka Körmenden csatlakozott (András és Laci pedig külön jöttek).

Negyed nyolc, Felsőszölnök, a helyszín pedig a Kern Gostilna (azaz kocsma). Kellemesen hűvös, de ragyogóan napos idő – a rajtban pedig sok-sok remek ember gyülekezik. Örömmel üdvözlöm az ismerős arcokat közelről és távolról: eljött Jani és Áron, Petya és Gábor… Andrásék el is rajtoltak, mi is beneveztünk, a hangulat szuper: minden együtt van, indulhatunk! Leginkább a piros sáv és háromszög jelzésen, végig a Szölnöki-patak partján, ki a faluból. Aztán a házak megfogyatkoznak, a domborzat pedig – ezzel párhuzamosan – hullámzásba kezd. Zöldben pompázó rétek balról, árnyas erdők jobbról, középütt pedig a kanyargó ösvény. Megérkezett a zöld, tesó; nyithatod a botokat!


És már emelkedünk is, hirtelen jönnek a szintek, sűrűbe bújunk, kapaszkodik a láb a gyökerekbe. Bőven elég a póló; naná, hogy elég… sok is. Megérkeznek a lépcsők is, meghúzzuk hát a lépteket, nem is marad el a jutalom. Magyarországon ennél nyugatabbra nem tudsz menni! Hármashatár, az obeliszkkel, meg padokkal, esőházzal és túrázókkal.


No és persze a pontőrök, el ne feledjük őket se! Megkapjuk az első pecsétet, elköszönünk tőlük – és jó pár órára kis hazánktól is. Az előttünk indulókat itt gyakorlatilag meg is előzzük – leszámítva az élen vágtató Andrást persze. Aztán indulunk, de még ráellenőrzünk a következő jelzésre, mert innentől ismeretlen a táj.

Igen, Szlovéniában folytatjuk, az ő piros kör jelzésükkel, aminek közepébe egy kis fehér paca is került. Ez elég nagy szerencse, mert – ellentétben a mi turista-jelzéseinkkel – a fehér téglalap-alapot ők nem ismerik. A kisméretű felfestés így igencsak nehezen észrevehető, még nappal és közelről is. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy ritkán találkozunk velük, kereszteződésekben meg még ritkábban, akkor lesz teljes a (borús) kép. Azt már csak halkan bocsátom előre, hogy osztrák oldalon még ezt is visszasírjuk majd…


Elindulunk hát lefelé, meredeken lefelé a gyönyörű erdőben, de nekem valahogy nem stimmel az irány. Telefon elő, nézem a Locus turistatérképes programot. Hohó! Hát jól éreztem – nem jó felé megyünk! Pedig a jelzés stimmel. Fel újra a csúcsra, megtalálom a másik piros kör-jelzést: igen, ez már jó. Zúgás le, a hirtelen balos visszafordítót meg öcsém szúrja ki. Folytatjuk az ereszkedést, elképesztően szép a fák között az ösvény! A balról beszűrődő napsütés lágy, simogató fényében fürdik az erdő, közben trilláznak a madarak, és végtelen béke honol. Jobbról erős kaptató, balra le messze elkalandozhat a tekintet…


Meseországban érzem magam. És ez az érzés csak fokozódik, ahogy előre haladunk. A sűrű fák többször is engedik a bámészkodást, a ki-kitekintgetést, csak hát ezt lefotózni vajmi bajos dolog; jószerivel lehetetlenség. Marad hát a gyönyörködés, lépten-nyomon a „nézz oda!” hangzik. Később házak is felbukkannak a távoli horizonton, de csak egy-kettő, majd megint néhány… Szórvány, igen, itt is. Magas dombok, kisebb hegyek, ölelésükben pedig széles völgyek. Zöldben pompázó vidék, mezők, erdők és rétek. Mesevilág: borzongató, lenyűgöző, ámulatba ejtő. Csoda-e, ha a közben érkező – néha egészen erős – emelkedők, kaptatók is könnyebben fogynak?


Kis falul széle, látjuk a feliratot: Trdkova vége. Elolvasni könnyebb, mint kimondani, mosolygunk. Be az erdőbe, fel a hegyre! Magas antenna-torony, újra gyanús az irány, a telefon megint megerősít: aprót, de tévedtünk, korrigálás kell. Kellemes lejtő, szép erdők, kellemes ösvény: házak között, völgyek karéjában jutunk ki a világosra. Messze kalandozik a tekintet, van is mit! Alpesi típusú házak itt is, ott is – köztük pedig a táj nyújtózkodik. Nincs düledező vagy romos épület… kockaházak sincsenek, lelakott vagy igénytelen portát se látok. Piros tetők, színes falak, pázsitos udvarok – és milliónyi virág. Így érkezünk le egy műúthoz: Völgyköz, vagyis Dolič községbe jutunk. A parkolóban az ismerős kocsi: igen, második ellenőrző pont, pecséttel és szörppel.


A műút szélén, a kiváló minőségű járdán jutunk át Kuzmába: nagyközség, lenyűgöző rendezettséggel, tisztasággal és békével. Pedig járókelőkkel találkozunk, templomba is sokan mennek, de mégis olyan békés, nyugodt minden… Hamar kifelé tartunk, megint szórványok között, mindenfelé házikókkal, telkekkel, domboldalakkal és völgyekkel. Kanyarog utunk, minden portához ugyanaz az ötcsillagos minőség vezet oda. Bámulunk, de kicsit keserű is az érzés: harminc éve (jól emlékszem) kicsit lefitymáltuk a „jugókat”: előbbre tartottunk náluk. Most kijózanító a különbség a két ország között…


Bíborhere-mező emeli ki még jobban - ha ez ugyan egyáltalán lehetséges – a táj szépségét. Kanyargunk, itinert olvasunk, track-et nézünk. A jelzések ugyanis továbbra sem sokat segítenek. Utolsó házak, acsarkodva kifutó kutya: szerencsére a háziak visszaparancsolják. Be az erdőbe, felfelé vezet az út: a fák között nagyon kellemes hűvös van, de elágazás jön, afféle T – a track meg egyenesen mutatja. Hát ott csak erdőt látunk, utat nem. Szerencsénkre futó férfi érkezik, akivel öcsém kamatoztatja német tudását. Tényleg az erdőbe hatolunk be, pár méter után az út is látható lesz…


Ereszkedés a hegyről, felbukkan Sotina. Mielőtt beérkeznénk a falu közepébe, el is hagyjuk – jobbra fel vezet a kavicsos út, majd megint a Locus segít. Gyönyörű patak fogad egy káprázatos völgyben; a hűs erdő és a csobogó, kristálytiszta víz több fokkal enyhíti hőérzetünket. Ami ekkor bizony már nyárias, és ehhez az újabb és újabb emelkedők mindig hozzáteszik a magukét. Itt is azzal folytatjuk: meredeken felfelé, miközben jelzem öcsémnek, hogy rendesen súroljuk az osztrák-szlovén határt.


Ház és melléképületek bukkannak elénk: az udvarán haladunk át, nyugtalan vagyok ilyenkor. Kutatva pásztázok tekintetemmel kutya után, de sóhajtok: a gazdát látom meg. Üdvözlő karmozdulatom minden nyelven egy: le is teszi a keze ügyében lévő szerszámot, elénk ballag (naná, hogy közben előkerül egy hatalmas kutya is). Öcsém megint viszi a (német) szót, mivelhogy a szlovén bácsi is így szólal meg. Meg is mutatja, hogy a portája szélén fel kellett volna kanyarodni jobbra – köszönjük a segítséget! Ekkor megkérdezem, hogy tud-e adni egy kis ivóvizet?


Nem ver meg, de megrökönyödve elmagyarázza, hogy inni nem vizet, hanem bort szokás… De igen, ilyen melegben is. Méghozzá uhudlert, természetesen, amit ő készített, saját szőlőjéből, de vegyszerek nélkül. És – Uram Istenem! – hozza is, üvegkancsóban, üvegpoharakkal, és alighanem elmebetegnek néz, amikor vizet is kérnék hozzá. Öcsém lazán letolja tisztán, próbálom vele tartani a lépést, de én ilyenkor jobban szeretem a lépést… mármint azt a hosszabbik fajtát. Nincs mese, inni kell, de a második pohárnál megenyhül, és tényleg higíthatom. És még narancslevet is adna a drága jó ember, de azt már tényleg nem fogadjuk el.


Teljesen meghatódva köszönünk el, vetése mentén meredeken felfelé, ahol aztán jön a rémület. A termetes berni pásztor ugyanis fut utánunk, hiába hívogatja vissza. Aztán asszonyi szó hallatszik, és végül csak elmarad az ugatás, meg a kutya is. Folytatjuk a masszív emelkedőt egy annyira pompázatos réten, amilyent utoljára gyerekkoromban láttam; talán akkor is csak a képzeletemben…? Ezernyi színű tarkabarka virág, fű közt megbúvó aprótól a nyújtózkodóan magasig, köröttük mindenféle rovarok és pillangók, és tényleg a mesében érzem magam.


A rét közben Ausztria volt, de most újra szlovén földön járunk. Jobbról civilizáció: vendéglő, aminek kerítését sílécekből húzták!


Mellette hatalmas műtehén – szerencsére legalább nem lila. És igen, ott a tetőn, a horizonton a szép mívű kilátó! Satinski breg: az itinerünk címoldalára is ez került.


Előtte meg Heni fogad és fényképez (köszi!). Lám, ígérte tegnap Ispánkon, és tényleg itt vannak ma is Sanyival. Nagy öröm, és jól esik a barátságos köszöntés, kínálás: a finom innivaló és a nápolyi is.


Meg persze a bónusz: a pompás, 360°-os panoráma fentről. Sőt: végül az útbaigazítás is – merthogy elindulnánk tovább a jelzésen balra – holott jobbra, az erdőszélen vezet tovább.


Kavargások jönnek itt is, szépen: pontosan a határkövek mentén ereszkedünk le, nem is akármilyen meredekség közepette. Hosszú balos kanyar; észrevesszük, hogy kicsit mellette megyünk, de az irány jó, hát sebaj!


Két túratárs érkezik, és előznek is, miközben a hegyoldalban csetlünk-botlunk. Műúton át, jobbos derékszög, nagyon figyelni kell.


Lápos-csillogós rét, aztán megint erdők, meredek kapaszkodó. Hányadik ma már? Visszaelőzzük a társakat, kanyargunk, faépülethez érkezünk. No lám, laminált útba igazító tábla, nekünk! Jobbra le a jelzésről, megint szép erdőkben, pontosan a határon. És itt már jelzik táblákkal, szalagokkal: mindjárt visszafelé is itt jövünk.


Gyula (az egyik főrendező) ismerős hangja valahonnan fentről: „körbe, uraim!”. Mindenki mosolyog: nem a lépcsőn, hanem egy vargabetű után, de feljutunk hozzájuk mi is. Ez a Mária Terézia-kő, az újabb „hármashatár”. Legalábbis abban az értelemben, hogy itt meg az osztrák-szlovén határ kiegészül a stájer-burgenlandi határral. Így hát – pár lépés erejéig – járhattunk Stájerországban is. Fogy a narancslé, nápolyit ropogtatunk, beszélgetünk kicsit. Fotózunk, de Gyula is – az itteni képek az ő keze munkáját dicsérik: köszönöm, köszönjük!



Jönnek páran szemből, amíg az említett közös szakaszt járjuk le visszafelé, de aztán – osztrák földre érkezve – megint magunkra maradunk. Legalábbis Kalch faluig, ahol egy kis szökőkútnál arcot mosok: a túra-páros megint megelőz bennünket. Nyomukban haladva jutunk Krittendorfba (ahol újra visszaelőzünk), miközben itt is sokfelé a civilizáció nyomait látjuk. Ami szintén szórvány, szintén tiszta és rendes, és ugyanúgy jómódot tükröz – akárcsak eddig a szlovén tájak.


Kanyargós, néptelen (de kifogástalan minőségű) útszalag visz fel Bonisdorfhoz. No, itt is a Márton-kultusz… dünnyög öcsém, látva a falu elején a khm, nem annyira művészi kápolna-szerű építményt. Igen hamar túljutunk rajta, és az elágazásnál újabb EP egy vadkörtefa hűs árnyékában. Igen, még mindig másodikak vagytok (András persze már másfél órája elment). Egészen kellemes ásványvizet vételezhetünk, majd bevetjük magunkat az erdő hűsébe.

Túratársak, de… szemből. Sziasztok! – magyarul köszöntenek, de közben már az itinert is felismerem egyikük kezében. Uhhh, durván eltévedtek szegények, mint kiderül. Mások nyomában, de teljesen rossz irányba mentek, sok kilométeren át. Amazok fel is adták, ők mentik, amit lehet – de több EP is kimarad nekik. Útbaigazítjuk őket a közeli pontőr felé, és elköszönünk. Te Zoli, nem csak nekünk adta fel ez a túra a leckét, úgy látom!


Aszfalt most is – át egy gyorsforgalmi út felett, hídon. Balról völgyekbe látunk bele, a látvány megállít, muszáj fényképezni, muszáj csodálni. De mindent lehet fokozni… tovább haladva annyira lenyűgöz az alant elterülő csodaország, hogy azt mondom öcsémnek: én itt most leülök a fűbe, legalább két percre, mert ezt nekem most itt csodálnom kell. Muszáj, érted!? Mosolyog, és leül a fűbe: érti, és ő is csodálja. Ő egy ilyen tesó…


A határ – mint szinte egész nap – folyamatos kísérőnk, útmutatónk és barátunk. Szembe szomszédok két oldalon, más-más országban… osztrák beugrót nyír egy szlovén férfi, minden két nyelven, és igazából minden: egyforma, vagy hasonló. Újabb szép erdők, lejtők és egy esőház – emberekkel. Ó, hát csak nem? De, a Holzmannkögel (mint utolsó EP), igen, ismerős terep! Itt már jártunk az előző években: pár méter a magyar határ – és a hármashatár is, de oda újra már nem kell menni. Csak Felsőszölnökre, a célba. Nincs több elágazás, letérés, EP és útkeresés. Egy kevés osztrák oldali menet még igen, de harmadszorra már egészen ismerős, és igen; megérkezünk kis hazánkba.


Lekanyarodunk, pirosra a zöldről, lejtő jön és pár házikó. A végén pedig lépcső, és innentől már végképp ismerős: reggelről is. Beérkezünk a célba, Gyula gratulál, meg persze a többiek is. Oklevelet és ital-bónt adnak a kezembe, de a jelvény (mert a maratonon az lesz!) sajnos nem készült el: azt postán kapjuk majd meg. Zsíros deszka és kóla: jól esik mindkettő – de azért Szentgotthárdon egy kávéval tesszük majd teljessé ezt a kört. Rékával, persze, mert hamarosan ő is megérkezik. Együtt örülünk a sikernek, és osztjuk meg az élményeket. Kimondottan nehéz, kihívásokkal teli menet volt – de már most várom a következőt!

2017. május 7., vasárnap

Őrség - Vendvidék 75 TT - ahogy én láttam...

Minden év májusának első szombatján megrendezik az Őrség 50 teljesítménytúrát, másnapján pedig a Vendvidék 25-öt. Öt évente lehetőség van a kettőt együtt, egyben is teljesíteni, 75 kilométeren át. Idén – a 25. rendezés tiszteletére – ráadásul különleges, „retró” útvonalat járhattunk végig.





Vas megyeiként, „hazai pályán” több alkalommal is részt vettem már az ötvenes távon, tavaly pedig a Vendvidék 25-öt is megismerhettem. Ki nem hagytam volna tehát a kínálkozó alkalmat, és Zoli öcsémmel időben meg is érkeztünk Őriszentpéterre, a hat órás tömegrajtra. A suliban a szokásos nyüzsgés és készülődés fogadott bennünket, sok-sok ismerőssel és remek hangulattal. Nevezés és itiner: különleges ez utóbbi is, „testreszabott” bélyegzőhelyekkel (és majd bélyegzőkkel). Aztán megérkezik Gyula – úgy is, mint az egyik fő-rendező – és pár biztató-segítő szóval elindítja a mezőnyt. Néhány perccel múlt hat, fázó karjaim és kezem jelzik, hogy a hőfok bizony igencsak friss. Az előrejelzés azonban szinte nyarat jósol, így a póló fölé csak egy vékony mellényt veszek. Az is csak az első nyolc kilométerre – onnantól egész napon át felesleges lett volna.

Nyilván aszfalttal kezdünk, néhány futó élre tör, de mi is nagyjából a mezőny elején vagyunk. Ez itt a Városszer: a református templomnál hamar megjön a kék jelzés – többször is járunk majd ma a Dél-Dunántúli Kék (DDK) vonalán. Jelenleg Szalafőig kell követnünk, ami megy is gond nélkül: kellően friss és sűrű. A Siskaszernél balra fordulunk, és beérkezünk a Templomszerre. Nevéhez (és a település nevéhez) méltón itt látható a román kori Szent Péter templom, amit mi most bizony kihagyunk: jó néhányszor láttuk már. Helyette a bélyegzés után folytatjuk utunkat, letérünk a főútról, a Keserűszer következik – és aztán vége az aszfaltnak, betonnak.

A Zala partján megyünk tovább, szép napsütésben, bár vannak árnyas – sőt, egészen sötét – szakaszok is. Két híd is átvezet felette; főleg a másodikon kell figyelni, óvatosan átkelni.
De aztán már Miska hídja is mögöttünk, a vadászház meg előttünk: második ellenőrző pont.
Közelítjük Szalafőt, a Gyöngyösszer után itt a Templomszer, a Papszert viszont csak mellőzzük. Nem így az élen futók, akik most onnan felől érkeznek: sajnos „benézték” a letérőt, és jobbra, északra haladtak, tovább a DDK-n. Itt azonban már sárga sávra váltunk: irány a Pityerszer!

Sokadszorra is megkapó, varázslatos látvány a skanzen. A remek állapotú kerített házak, az emeletes kástu (régi termény- és élelmiszer-tároló épület), a tóka (kis vízgyűjtő) és a gyümölcsösök nagyon szép, szinte már idilli környezetet teremtenek. Pecsét itt is, amihez csokis ropogtatni való is jár. Aztán rétek közé érkezünk ki, ahol gép helyett kézzel kaszálnak, és most nem annyira bánjuk, hogy nem kell keresztül csörtetnünk rajta, mint a korábbi években. Az előző napok esői nyomán ugyanis a magas fű alighanem meglehetősen harmatos, csatakos – szerencsére az utak jól járhatók. A Körtike tanösvényen haladunk: ez is sárgaként folytatódik, majd elérkezünk az Őserdőhöz, és itt már sárga kereszt visz tovább. Nem is akármilyen: kiváló, friss, sűrű jelzések, nagyon könnyű követni. Már a szlovén határ mellett haladunk, metsszük a dolányi utat, ami Dolenci és Bűdfalva (Budinci) felől érkezik hozzánk.

Így kocogunk be Orfalura (vendül Andovci), ahol a harangláb mellett vizet keresünk: hiába. A csap zárva, pedig egy helybéli szívesen segítene. Nem gond, inkább csak a biztonság kedvéért töltöttünk volna; még kitart a kulacsunk. Piros négyzet? Nem emlékezünk, hogy már jártunk volna ilyen jelzésen: ez visz el a Sűrű-erdőhöz, ahol ismét EP fogad – egy frissen felújított pihenőhelynél. Negyed-táv, piros sávra váltunk, ami hamarosan fonódik a határmenti zöld sávval is. Ezen majd visszafelé is jövünk, érdemes figyelni.

Követjük a határjelző köveket, elhagyjuk Szlovénia legészakibb pontját, de nézni kell a lábunk elé is: itt vannak vizenyős részek is. Megússzuk szárazon, és elhagyjuk (egy időre) a pirosat: már csak a zöld visz tovább. Szép erdőkben haladunk, majd balról Kerkafő (Čepinci) szélső házai láthatók. És nagyon szép, békés, szelíd táj – egészen egyedi hangulata meghatározza ezt a szakaszt.



Itt már figyeljük a kövek feliratait, várjuk az A72-est, és vele a jobbra letérő zöld keresztet. Gyönyörű erdőbe visz be, ahol (Venci útjánál) igen hamar „visszakapjuk” a piros jelzést. Ez már Felsőszölnök (Gornji Senik vagy Oberzemming), annak is a széle! Az egyik. Mert ez a falu is szórvány-település, kiterjedése meghökkentően nagy: főutcája több, mint nyolc kilométer. Érdekesség még, hogy ez hazánk legnyugatibb települése, és hármas határral büszkélkedhet. Oda tartunk most, de előbb ellenőrzőpont, ellátással, a Kern-kocsmánál (akarom mondani: Gostilna – a homlokzaton ez áll). Sajtos rúd vagy magos kifli – hozzá éltető nedű bent a söntésnél, ital-bónra. Kellemes fröccsel frissítünk, az utcai közkútnál pedig megtöltjük az ivótasakot is.

Némi aszfalt- és betonút jön, igen szépen gondozott porták között, és piros háromszög. Aztán a völgy útja – ami egyben a Hármashatár Tanösvény is – emelkedni kezd, meghökkentő módon. Igen, a Hármashatár obeliszkje egy csúcson található, bármelyik irányból is közelítünk, meg kell érte dolgozni. A Hampó-völgyben járunk, a Szölnöki-patak partján, csodaszép vidéken.


Ezt ma sokan megtették, ahogy felérkezve konstatálhatjuk: népes turistacsoportok mindenfelé. A hely szellemének megfelelően három nyelv szavait halljuk, közte persze sajátunkat is: ide gyertek, itt a pont! Bélyegzés, indulás tovább, meglehetősen határozott lejtőn, ami kiválóan futható. Élünk is a lehetőséggel, hadd fogyjon talpunk alatt az osztrák út. Ez itt ugyanis már Ausztria, pár kilométeren át. Turistajelzéseikről általában határozott véleményünk van, ami sem változik meg. Szerencsére a szalagozások remekül segítenek, az út szépsége pedig feledteti ezt a problémát.
Mellőzzük a Holzmannkögelt, aztán hamarosan zöld sáv: itthon vagyunk újra! Még a levegő is más… meg persze a fű is zöldebb, naná. Elszórtan házak csoportjai ismét – nem szerek, nem szegek: szórvány. Túratársak szemből?! Elkeverték az irányt, feljöttek a piroson, most „bezárják” a kört, csak fordítva. Mi viszont erre („Őrvidéki Piros Túra”) térünk rá, és – egy rövid piros kereszt-szakaszt leszámítva – majdnem húsz kilométeren át követni fogjuk.





Felbukkan a János-hegyi kilátó: „valamivel” szerényebb és alacsonyabb, mint a Budai-hegységben található névrokona, de a kilátás kedves a szemnek, léleknek. A remek csoki-tallérok meg a gyomornak, amit Gyula és társa osztanak, és friss szódavízzel öblíthetjük le. Kihasználjuk a lépcsőket, letelepedünk kicsit: zoknit cserélünk, ugyanis nagyjából féltávnál, 38 km-nél tartunk. Aztán fényképezünk és elköszönünk a pontőröktől, majd a fonódó zöld sávtól is, és szaladunk egy jót a minket közben utolérő futókkal.

Egy kis foxi-forma kutya rohangál András lába előtt: megdicsérem, de kiderül, hogy csak hozzájuk szegődött, kilométerekkel ezelőtt. Aztán egy kevés aszfalt, itt a „Békaváros”! Letérő jobbra, egy ház udvarán át, és húzós emelkedő következik. Ki hinné, ezen a szelíd tájon? Pedig de. Volt is, lesz is erős emelkedő, még ha nem is hosszúak vagy durvák. A piros hihetetlenül friss és sűrű, nagykönyvbe illik. Aztán hajtű-visszafordító, újabb gyönyörű erdők – és már látjuk Ritkaháza épületeitit.


Imitt-amott, persze, mint ahogy az errefelé szokásos. Nem is önálló település, ez is Kétvölgy része, mint ahogy a következő Permise is az lesz majd. Előbb azonban kevés aszfalt, házak csoportjai, legelésző kecskék. És temető, ahol vizet vételezünk, mert továbbra is egészen nyári, majdhogynem forró az idő: kell a frissítő.


Kétvölgy, harangláb: újabb EP, Gáborral és Gyulával, szódával és pazar kilátással. Remek futás kiváló utakon, leérkezés a víztorony közelében. És már látszik is előttünk a ceruza-formájú kilátó a Katalin-hegyen (amit derék vendek Katinbreg-nek hívnak).


Most itt nincs EP, mint tavaly, de a kilátás bőven megérdemli a három emeletnyi lépcsőzést. És zárul a Vendvidék-túra köre, ismét a közös piros-zöld szakaszon találjuk magunkat. Elhagyjuk a már néptelen Sűrű-erdei pihenőhelyet, haladunk előre az orfalui nyereg felé. Átvágunk a néptelen úton, egy néni virágokat gondoz az útszéli feszületnél. Nem látjuk, csak kerüljük Apátistvánfalvát, bár később az egyik település-részt, Balázsfalvát mégiscsak megpillantjuk egy jobbos letérésnél. Átkelünk a Kis-patakon, majd a műúton, remekül futható lejtő visz le egy derékszögű balosig: Farkasfa első háza a sarkon! Elég hosszú aszfalt jön, fűnyíró-kaszáló emberekkel, itt-ott harsány zene, kerti sütögetés.

Faluközpont, kocsma és EP, megint ital-bónnal, de zsíros vagy vajas kenyérrel is kínálnak bennünket; eszünk-iszunk, nyújtunk egyet. Lám, a földön ismerős: a még Felsőszölnökön látott kis kutya pihen. Szép távot megtett, megérdemli, nézek rá. Nekünk éppen a túra negyedrésze van hátra, így kelünk útra. Nem egyedül: alig lépek néhányat, lábamnál a kis szőrcsomó. Ezt most nem gondolod komolyan, ugye?! Barátságos, értelmesnek is tűnik, és nem félek tőle, de nem értek a kutyákhoz. Ez azonban mindegy, mert ő eltökélte, hogy most velünk jön. Ám legyen! Majd mindjárt megbánod, emelkedő jön… Nem hatja meg, és akkor is követ szorosan, amikor birkák és tanyák mellett megyünk el. Hosszú erdei szakasz jön, gyönyörű és remekül jelzett, továbbra is. Ha mégsem így lenne, akkor is csak újdonsült barátunkat kellene követnünk, aki – gondolom – szag után megy. Az meg van bőven, hiszen nem csak egy maroknyi hetvenötös, de a teljes ötvenes mezőny is elment már előttünk.

Igen sűrű, pompás illatú fenyvesbe érkezünk, átkelünk a Lugos-patakon, és már tudom, hogy közel van Kondorfa. Megérkezik a kék jelzés (RP-DDK) is, és csakugyan felbukkannak az első házak. Ez egy hosszú, utcás falu, sok aszfalttal, amit korábban a teljes falu-hosszban meg kellett járni – most viszont már csak a központig. Ott vár a kocsma, kóla és újabb bélyegzés, és elköszönünk a kéktől, mehet továbbra is a piros. Elhagyjuk a falut, és itt már alábbhagy a nap közbeni meleg. Még mindig remek a hőfok, de inni most már kevesebbet kell.
Rétek és kisebb-nagyobb erdők jönnek, az utak igazán kellemesek, jól járhatók. Még a Dó-rét is, ahol pedig tavaly elég lápos-vizenyős volt – igaz, ott kapott el bennünket az eső is. Mellőzzük a formás jellegfát (szalag ezen is van a biztonság kedvéért), és megyünk tovább az ösvényeken. Itt már számolgatunk: annyi bizonyosnak látszik, hogy a fejlámpát csak nehezéknek hoztuk, biztonsági okból: szükség aligha lesz rá. Vagy mégis? Olyan sűrű, sötét részre érkezünk, ahol bizony fél – háromnegyed óra múlva alighanem már kelleni fog. Most persze még nem – sőt, utolsó ajándékként a nap is kisüt, még egyszer, pedig egy ideje már felhők mögé bújt. Gyönyörű színekben pompázik a tavaszi táj, nem győzünk benne gyönyörködni.

Így érkezünk meg a Bárkás-tóhoz, ahol már vékony füst csíkja száll az ég felé. Időben megrakták a tábortüzet, melege és fénye bizonyára jól jön majd a későbbi órákban. Barátságos család fogad, a két kislány azonnal megkedveli útitársunkat, aki azonban ragaszkodik társaságunkhoz, bármennyire is ott tartanák. Közben szörppel, szódával kínálnak, kicsit el is beszélgetünk. És a mai utolsó turistajelzésre térünk (ez a 20. jelzésváltásunk!): kék kereszt, ami a végén majd szalaggal fejeződik be. Előbb még újabb kellemes erdei szakaszok, majd szikkadt talajú ugaros mezőn haladunk. Aztán rétek jönnek, látjuk már Őriszentpétert, aszfaltra térünk, órát nézünk. Tesó, húzzuk meg, nem lehetetlen a tizennégy óra! Öcsém valamit dünnyög a kerek számok bűvöletéről, de aztán csak belekocog ő is – amiből aztán nagy futás lesz a végére, de meglesz az eredménye is: 13:58!
Gratuláció és kézfogás, megkapjuk az emléklapot – és egy egészen pompás jelvényt is. És jöhet az udvari kondérból a csülkös baboskáposzta, aminél finomabbat most talán nem is tudnának adni… Köszönjük a szalafői Banya Klubnak! Asztalhoz ülünk, és a sok-sok nagyszerű élmény mellett egyetlen dolgon tudunk csak sajnálkozni: ilyen legközelebb csak 2022-ben lesz.