Lővérek 40 TT - ahogy én láttam...

Szelíd lankák és húzós emelkedők, kultúra és civilizáció a hegyekben. Kilátók pompás panorámával, bányászati mementók és sok-sok német nyelvű emlék. Frissítő források, ózondús levegő – és persze a Hűség városa: Lővérek 40 teljesítménytúra, Sopron.

„Üdvözöljük Sopronban” – olvasom az útszéli táblán, miközben öcsém folyamatos ablaktörlőre kapcsol. Az eddig szemerkélő eső tempóját követi csak, amit beígértek, tehát számítottunk is rá. Örülni persze nem tudok neki, de azért kétségbe sem esek. Pár perc azonban, még a rajthelyig sem jutunk el, és az eső megáll. No, ilyenkor kell gyorsan – és persze jól – eldönteni az öltözködést. Kiszállunk, és a technikai pólót hosszú ujjú aláöltözőre cserélem. Vékony mellény, majd esődzseki – ez a végső variáció. Amiről aztán másfél-két órával később kiderül majd, hogy öngól: bőven elég lett volna az a póló.

Kellemes nyüzsgés a rajtnál, az Evangélikus iskola földszintje a miénk most, és mivel harmadszor vagyok itt, már rutinból megyek kitölteni a nevezési lapot. Gáborokkal találkozom, üdvözöljük egymást: ők aztán villámgyorsak, azonnal indulnak is. Mi még váltunk pár szót Laci öcsénkkel: ő a 25 km-es távot választotta mára, mi Zolival a negyvenest. Aztán indítom a kütyüt, meg a gazdáját is, forgókapun ki, jó sok aszfaltozás vár rögtön ránk. Sopron persze barátságos, kellemes, enyhíti a rossz érzést. Soproni kék jelzés, ki a városból, több tucat túrázó előttünk, előzünk sokat. Egyetem, Erzsébet-kert, aztán Bánfalva és Kertváros – és már itt is a Kutya-hegy. Az első emelkedő kezdődik a romos malomépületnél felkanyarodva; pazar villák és gondozott kertek. Elhagyjuk az utolsó házakat és kiskerteket, és máris szőlősorok emlékeztetnek, hogy borvidéken járunk. Fotózni muszáj, messze fürkészhet a tekintet, az osztrák szélkerekekig. A táj békés és csendes, mi kapaszkodunk felfelé, aztán egy tanyánál jobbos kanyar: itt a Valéta. Gyönyörű szakasz, mindig is szerettem – most sem okoz csalódást. Igaz, az esőzés azért csak-csak hagyott nyomot: az ereszkedés (ami máskor hatalmas futás szokott lenni) most igen óvatos, gondos – és ehhez mérten lassú is. Igaz, olyan is van, aki inkább az erdőben próbálkozik… De aztán igen hamar leérkezünk Ágfalvára. Gazdasági épületek, állatok, kutyák – szerencsére mind kerítésen belül. Fő utca, bal kanyar, kocsma: első ellenőrzőpont. Szia Enikő, hát te, itt? – üdvözlöm a rendezőt, aki panaszkodik kedves főnökére: este már dolgoznia kell, szóval húzós nap lesz neki. Megnyugtatjuk, hogy eddig minden rendben volt, legurítunk egy kólát és mehetünk tovább.

Evangélikus templom (jellemző a környékre): innen indul a piros sáv-jelzés, amit sok kilométeren keresztül követni fogunk. Emelkedő, kis meseházak, aztán pompás kilátás jobbra. Eddigre már nem csak az szétoszló felhők, hanem egyenesen bársonyos napsütés kényeztet bennünket, az esőnek csak a lábunk alatt van nyoma. Ott azonban többször is: ezen a részen kerülgetünk jó néhány pocsolyát, aztán füves szakaszok, rétek is jönnek. Az utak azonban általában jók, elhagyjuk az Alsó-Tödl lankáit, csomópont előttünk. Gondos feliratok igazítanak útba: huszonötösök egyenesen, negyvenesek jobbra fel. Itt volt a hajdani bányavasút vonala, és elkezdjük az emelkedést. Fiatal srácot érünk utol, beszélgetésbe elegyedünk – aztán 17 km-en át együtt is maradunk. Dani soproni, jól ismeri a tájat – és remek ütemben tolja. Hamar magunk mögött hagyjuk tehát a Felső-Tödl néhol egészen hullámzó környékét. Kiérkezünk a Terv-útra, ami egy kissé unalmas szakasz szokott lenni. Most nem az: a megszokott széles, kavicsos út bizony elég sáros, figyelni kell. A Rideg-bérc után aztán megérkezik a zöld is – és a halmok: az első, a második… és végül a Negyedik halom is: ez az Idegenek útja (Fremdensteig), ami kellemes hullámzásával (és szép nyíresekkel) marad emlékezetes.

Mindössze pár méterre, pontosan követjük az országhatárt, egészen a legnyugatibb kicsúcsosodásig – sőt, majd utána is. A csúcspont azonban megálló is: ez az Urak asztala, a Herrentisch. A második ellenőrző pont, kódot kell csak felírni – kódot azonban nem találunk. Gyors telefon Enikőnek: ne keressétek, idén nincs kód, mehettek tovább. Rendben, pár fotó, átlépünk osztrák oldalra is – a kőasztalhoz azonban most sem ülünk le.

Nyugati helyett keletire fordul az irány, hiszen komoly fordulót veszünk itt. Ereszkedés, majd kis emelkedő megint: jól elbeszélgetünk közben. Piros és zöld sáv, együtt – ezt a szakaszt Kelta-útnak is hívják. Mellőzzük a Vörös-bércet és a Szt. István-aknát… és igen gyorsan elérjük a Lővérek legmagasabb pontját, az 557 méteres Magasbércet. A kilátó előtt kisebb hófoltok emlékeztetnek a múlt heti időjárásra. Az asztaloknál pedig a már jól ismert pontőr fogad, aki mindig is itt szokott „szolgálatot” teljesíteni: müzli-szelet is jár a barátságos kézfogás mellé. Fiatal srác indul tovább, egy szál fehér pólóban: megtudjuk, hogy csak ő van előttünk. Ez kevés indok, hogy lemondjunk a kilátásról, tehát fellépcsőzünk, és most sem bánjuk meg: a késő őszi színek megérdemlik, hogy rászánjunk pár percet.

Hamar az Új Hermes-akna közelében haladunk előre, kissé odébb az Ó Hermes-akna és az egykori sikló nyomvonala… Bányászati emlékek mindenütt – még a határon túl is: a mi Ilona-aknánk Helenenschachl néven folytatódik odaát. Aztán balos kanyar, elköszönünk a piros és zöld jelzéstől.
Szalagozott szakaszon folytatjuk, jó sokáig, ami elvileg ugyan piros kereszt kellene, hogy legyen, de erről csak a térképek tudnak, a fák törzsei nem. Brennbergbánya előttünk-alattunk, oda érkezünk be: felsorolni is nehéz lenne a sok nevű aknát, amik alkotják.
A falu közepén csille, „Glück auf” felirattal, és a sokatmondó évszám: 1759-1953. És a Grundschule, bár alatta azért ott van az is, hogy „általános iskola”.

És persze az újra meg újra megcsodált kocsmatemplom: szép nagy, kőből és fából épített templom, aminek oldalában megfér egy kocsma is. Ide azért nem térünk be, inkább a nyomós kútnál vételezünk egy kis vizet: már készülünk lélekben a nemsokára várható teára.

Addig azonban még előttünk van egy Havas-bérc: folyamatos emelkedő, de nagyon szép szakasz. És aztán a várt ellátó- és ellenőrző pont, Görbehalom mellett.

A Fehér Dániel-forrás kellemes vizét most – az említett tea miatt – kihagyjuk, és szánunk pár percet az ebédre. Közben felmérjük a helyzetet, és látjuk, hogy szépen időben vagyunk. Igen kedves hölgyek kínálják a tényleg nagyon finom kenyeret, kívánság szerinti összeállításban. A tea is jól esik, és a kulacsba is jut. Köszönünk és folytatjuk – immár kettesben: Dani előbb elindult innen.

Letérünk a kékről, még a műszaki zár valamikori vonala előtt, és a szalagokat követjük. Meg sok túratársat: itt már együtt megyünk a huszonötös táv teljesítőivel. Sok előzés, és hamar a Wanzig – akarom mondani, Poloskás-bérc közelében járunk; rendesen hullámzik itt már a táj. Ezzel együtt lenyűgözően szép is: a hegyoldalak a hol sejtelmes, hol teljes napsütésben pazarul festenek a lehullott friss avarral.

Átkelünk a Köves-patakon és gyönyörködünk a Köves-árok völgyének látványában, de erre nem sok idő marad. Előttünk az Ultra, ami ugyan nem a legmagasabb, de mi a leghúzósabb szakasznak ezt tartjuk. Aztán persze megjön a tető, szusszanunk, és újra lefelé megyünk, itt a Kis-Ultra és a Tolvaj-árok… gyönyörű részek.

...És máris előttünk a Várhely-kilátó (Burgstall). Meglepően hamar felérkezünk, Dani pedig jön szembe: ő már zúg le a kékre. Mi is hamarosan, csak előbb fel a kilátóba! Sopron és a Fertő-tó előttünk, muszáj időt szánni rá.
Aztán visszatérünk a földre… pecsét, újabb müzli-szelet, és jöhet a kék. Bella-emlék és pihenő, majd jobbról a kora vaskori halomsírok – az út meg délnek, lefelé. És itt a fahíd, 180°-os visszafordító, és a Ciklámen Tanösvény.

Remek érzékkel választották ki a nyomvonalát: balról a Tacsi-árok kísér minket, jobbról magaslat, gerinc – az út pedig kanyarog, egyre kanyarog. Elképesztően szép! Közben túrázók szemből, padok és pihenők, gyerekes családok… sokan ismerik ezt a környéket.

A kanyarok után megérkezünk a Hétbükkfához: elköszönünk a kéktől, sárga visz tovább. Hosszú egyenes, ami lejt, és kiváló futós szakasz. Le is érkezünk gyorsan az aszfalthoz, az idővel remekül állunk, előttünk már a parkoló. Elindulunk fel a Károly-magaslat felé, jobbról a TV-torony, kanyargunk kicsit.

Új épületet fedezünk fel, tavaly még csak épülgetett: Kőhalmy Vadászati Múzeum, olvasom a feliratot. Sok-sok kiránduló körülötte, a Károly-kilátó tetején is emberek, szabad asztalt sehol nem látok.

Itt már nincs EP, nem vesztegetjük az időt, éles jobbos kanyar, és a kék háromszög, egészen le a város határáig. Pompás kis szakasz, bár a felfelé igyekvők egészen másként gondolhatják… De a minősége jó, a sípályánál (amit kétszer is keresztez) gyönyörű őszi színekben lehet megint részünk – és remek kilátásban. Aztán csak le és le, futás ezerrel, és persze hogy gyorsan itt a Szanatórium… persze.

Vége az ösvénynek, az erdőnek – sőt, a Lővéreknek is: itt a város. Aszfalt, nyüzsgés, autók. A kipufogógáz szaga ilyenkor sokszorosnak tűnik, kitisztult tüdőnk tiltakozik, de aztán beletörődik… Lejtő továbbra is, megint villák, polgári miliő, szép házak. És az egész délután kémlelt ég „megadja magát”: elkezd szemerkélni az eső. Szerencsére öt perc, néhány utca, és máris feltűnik szemben az iskola. Meg Laci öcsénk, aki éppen ballag ki a kocsihoz… A szokásos fejcsóválás és mosoly, kábé egy óra múlva vártalak benneteket, őrültek.
Az ám, az óra: lehet örülni megint! Hat feletti átlag lett; a tavalyi eredményt egy óra egy perccel javítottuk meg, pedig azzal is elégedettek voltunk akkor. Választható kitűző, szép emléklap – és a megszokott minőségi virsli, három ízben - hozzá a forró finom tea. Dani falatozik az egyik asztalnál, leülünk hozzá és gratulálunk egymásnak; négy percet kaptunk tőle. Címet cserélünk, aztán hazaballag, mi meg zuhanyozni és átöltözni. Végül megjutalmazzuk magunkat egy remek kávéval és sütivel, és a fent említett ablaktörlőt ismét megdolgoztatjuk.

Lővér IVV 20 TT - ahogy én láttam...

A Soproni-hegység minden évszakban jó választás, főként, ha túrázással kívánjuk eltölteni az időt.

Mint általában, ezúttal is felkészültem a túrára – és határozottan érdemes is volt. A rajt helyszíne ugyanis nem egyezett a TTT oldalán előzetesen közölt adattal: a Kis Kakukk helyett egy másik vendéglő, az Erzsébet-kertben lévő Bözsi büfé elől indultunk. A szervezőkkel nem csak ezt, hanem az útvonalat és ellátást is egyeztettük, tehát minden tekintetben tudtam, mire számíthatok. Korábban is túráztam már ennek az egyesületnek a szervezésében, és ezúttal sem csalódtam. Barátságos hangulat, afféle „senior”-csapat fogadott, akiknél nyugodtan hagyom a rajt-célban az IVV- és ÉDK-füzetemet, sőt, a kocsikulcsot is.

Gyors nevezés, utolsó egyeztetés, és már útnak is indulhattunk kis feleségemmel. Ezúttal ugyanis ő kísért el: meg tudtam győzni, hogy nem, nem lesz sok neki ez a húsz kilométer – még ha kevésbé gyakorlott túrázó is. A Lővérek 40 TT-ről ismert szakaszon hagytuk el ezúttal is a várost, azaz, az első kilométerek bizony aszfalt-koptatást jelentettek. A soproni kék jelzés kifogástalan, de még itt is – akárcsak az út teljes hosszán – fehér felfestésekkel tudatták velünk, merre is kell menni („bolond-biztos” módszer). Néhol eltért a kéktől, de aztán az első ellenőrzőpontnál végképp összefutottak a szálak. Addig sok szép házat, portát láthattunk, de annak azért örültünk, hogy végre vége az aszfaltnak. Az EP-n két jó kedélyű úriember adta a pecsétet, akikkel együtt örültünk a szeptemberi nyárnak. Aztán megkezdtük az emelkedést: Kutya-hegy, majd a Valéta következett.

Előbb szőlők mellett haladtunk, majd betérhettünk az erdőbe, ahol kiváló utak fogadtak – és kellemes hűvös levegő. Emelkedők és lejtők után leszaladhattunk a 2. EP-re, ami Görbehalom mellett, a Fehér Dániel-forrásnál volt. Barátságos fogadtatásban volt itt is részünk: a pontőrtől még azt is megtudhattuk, hogyan juthatunk vízhez a ránézésre kiapadt forrásból (csak le kell zárni tenyérrel kb. egy percig). Köszönjük, sikerült: pompás hűs vízzel feltöltekezve vághattunk neki a hosszú emelkedőnek.

A volt műszaki zár (K-) egyenes szakasza után turistajelzés nélküli (de fehérrel itt is felfestett) úton mentünk. A nyílt szakaszon bizony komoly meleg volt; már-már hőség. Nem messze a Büdös-kúttól újra visszakerültünk a kékre, amin aztán sokáig folytattuk tovább túránkat. Hamar odaérkeztünk a Muck-tető közelébe, ahol a 3. EP volt – és igencsak nagy zsivaj. Egy nagy gyereksereget értünk itt utol: általános iskolások csapatát. Egy kis beszélgetés velük, kísérőikkel és a pontőrökkel – és már haladhattunk, sőt szaladhattunk tovább: ez a szakasz is remek futópályának bizonyult. Tolvaj-árok és Bella-emlék: a jelzésekre gyakorlatilag nem is igen kellett figyelni. Kis feleségem azonban itt már kezdett kissé fáradni, így hát a – túra részét nem képező – pár száz méterre lévő Várhely-kilátót sajnos kihagytuk. Talán majd jövőre!...

A halomsírok mellett elhaladva, immár a Ciklámen-tanösvény lenyűgöző kanyarjaiban (és a Tacsi-árok völgyére rálátva) haladtunk előre, kis pihenőt is beiktatva. De a zsivaj közeledik: próbáljuk meg megőrizni a szerzett előnyt! Aztán Hétbükkfa – és már elénk is bukkant a Károly-pihenő, ahol a 4. EP személyzete fogadott. Nem csak pecséttel: itt zsíros kenyér és friss víz is jutott. Kissé fura nekem, hogy ez a szervező gárda nem a célban, hanem – immáron többedszer – a túra utolsó ellenőrző pontján adja az ellátást. Ez így lerontja a szintidőt, ami nem mindenkit zavar (szerintem őket se…), de ha ez is szempont valakinek – én ilyen vagyok – akkor talán jobb lenne a szokásos módszer. Hozzáteszem: praktikusabb is, nekik is.

...Innen már csak kellemes ereszkedés a célig! És tényleg kellemes, mert itt próbálták, és sikerült is a lehető legtovább elodázni az aszfaltot. Sokszor közel, néha mellette, de hosszú szakaszon még az erdőben, jó minőségű ösvényeken juthattunk előre. Igazi soproni hangulat, ahol a hegyek belenyúlnak a városba; üdítő érzés megtapasztalni a természet jelenlétét. És igen, sikerült! Erzsébet-kert, újra, mosolyok és gratuláció – természetesen elsősorban kis feleségemnek, aki remek tempóban, a végén már kicsit fájó térddel, de még akkor is bele-belefutva végigcsinálta, több mint egy órát bent hagyva a szintidőből. Emléklapot sajnos nem, nagyon szép kitűzőt viszont kaptunk – meg persze IVV- és ÉDK pecséteket is…

Összegezve: egy remek vasárnapot tölthettünk a Lővérekben, ahol egy igazán átgondolt, becsülettel bejárt (és jelölt) útvonalat járhattunk végig. A szervezőkön látszott a jó szándék, de még vannak fejlődési lehetőségek is. Legalább opcionálisan, de megemlíteném helyükben a Várhely-, a Károly- és a Sörházdombi kilátókat (jártunk mindhárom közelében). Ár-érték arányban a túra szerintem korrekt volt, bár egy emléklap beleférhetett volna (ígéret szerint ezentúl az is lesz).

Legközelebb is nagyon szívesen jövünk!