Sárkány-völgyi teljesítménytúrák - ahogy én láttam...

Mégis lesz idén tavasz? Virágos, napsütéses, madárdalos? Kicsit még saras, változékony – de reményt keltő, várakozós, üde? A Sárkányok Földjén minden ezt ígérte. Lépten-nyomon érdekességek, látnivalók, új felfedezések. Meg a kimaradhatatlan és lenyűgöző Balaton, hát persze! A Felvidék csodái, a sok fantasztikus panoráma – természetesen a hozzájuk tartozó kihívásokkal. És persze az Edunál már megszokott kedves és figyelmes rendezéssel… soha szebb ünnepet!

Március idusán Nemesvámos a cél, természetesen. A két évente változó túrák most is igen sokakat csábítottak ide. Négy fős összeszokott csapatunk sem hagyta volna ki az eseményt! Fél nyolc, villámgyors adminisztráció (hála az előnevezésnek), és máris útra kelünk. Laci öcsém 33-as távot választott, Réka (külön, saját tempójában), illetve Ildi és én pedig a maratoni távot kezdjük meg. Dani szintén, akivel a rajtnál összefutunk: csatlakozik hozzánk, és együtt is maradunk a célig.

A kevés aszfalt nyílegyenesen visz ki a faluból: fel a Gyűr-hegyre. Kellemes bemelegítés, bár közben kissé szemerkélni kezd az eső. Egyelőre nem vészes, bár a terep már így is eléggé saras. Hullámzik is, unatkozni nem kell – főleg, amint a pompás hóvirág-mezők közé érkezünk. Ha megkésve is, de megörvendeztet bennünket bájos szépségével a kicsi virág: de jó is látni ilyen hosszú tél után! Az eső harmadik nekifutásra is csak szemerkélésig jut – itt aztán fel is adja… Hosszú, egyenes meneteléssel jutunk fel a Som-hegyre, hogy aztán a Sárkány-völgyi elágazáshoz ereszkedjünk le. Ez most távválasztó pont: elköszönünk Laci öcsémtől, aki egyenesen folytatja, mi meg jobbra fel.

Igen, újabb emelkedő, vonalzó-rajzolta nyiladékokkal, csendes, még mindig alvó erdőkkel. A Nagy-Som-hegyen is kódot írunk (ez ma már a harmadik), és zúgás le, újra. Vadonatúj, null-kilométeres cipőmet tesztelem: a terep (mondjuk így) nagy segítségemre van ebben… Aztán kiérkezünk az erdők közül, tiszta a kilátás balra-jobbra: utóbbi irányban a Kab-hegy tűnik fel két tornyával. Tovább haladva meg a Balaton! Ott elöl, messze, nagyon távol. Á, jössz te még ma közelebb! Vagyis… mi megyünk közelebb, bocs.

Hidegkút bukkan fel, meglátogatjuk a kocsmát és pecsétet kapunk. Ma már nyugatabbra nem megyünk, így hát visszafordulva elhagyjuk a falut, és erdők jönnek megint; puha, ragadós talajjal, amit akár sárnak is nevezhetnék. Szerencsére nagy gondot nem okoz: nem az a ragaszkodó fajta… 

Közben a Hidegkúti-séd kanyarog jobb kéz felől, meg újra hóvirág-mezők maradnak el. Zoli és Gábor húz el mellettünk: lám, kiváló ez a terep – futni is lehet! Újabb kód, újabb kanyarok és hullámzás a völgyben. Ami jelzés nélküli – de kiválóan jelzett, hiszen mindvégig remek szalagozás segít bennünket. Így jutunk ki a Nagy-mezőre, ahol már többször is jártam, csak keresztező irányban. Ez bizony a Nagy Tó közelítése, már szinte érzem az illatát!

Kijózanító balos kanyar, északnak: a névadó Sárkány-völgy következik. Gyuláékkal futunk össze, és máris zöld kereszt, meg meredek ereszkedő jön. Itt a Sárkány-lik! Hatalmas, zöld mohás sziklacsoport: roppant méltóságteljes és tiszteletet parancsoló. Alatta-mellette jelentős csoportosulás: mindenki kódot ír. A létszám nem véletlenül nőtt meg hirtelen: innentől szembe-forgalomra is számítani kell. A 33-as távosok érkeznek észak felől, amerre mi igyekszünk. Felfelé, megint – merthogy a Recsek-hegyre kell feljutnunk. Jóval könnyebb a dolgunk, mint nekik volt: kelet felől komiszabb ide jutni – mi arrafelé megyünk le.

Előbb persze pecsételés, szelet müzlivel és egy kis füsttel. No meg panoráma, nyilván: felkapaszkodunk a szűk, meredek lépcsőkön a Noszlopy-kilátóba, hogy aztán a Balaton fenséges látványában gyönyörködhessünk. Remekül megfigyelhetjük Tihanyt is: jók ma a látási viszonyok. 

Jöhet az említett folytatás, ahol Timiéket előzzük, és letérünk jobbra a pirosról: a zöldön lehet kiváló tempót tartani. A húszasok is erre jönnek: jókedvű korosabb társaságot hagyunk el. Aztán balos letérés, és kis kanyargás után megérkezik számomra A Nap Csodája. Hallottam már róla, alulról többször is láttam – feljutni viszont először sikerült.

A Koloska-sziklák teljesen lenyűgöztek! Meg persze a panoráma, a mélység látványa és borzongató érzése… A fenséges kőtömbök másokat is elbűvölnek, látom jól. Túratársak állnak meg, fotózkodunk és ámulunk.

Végül pedig leereszkedünk a föld-fa lépcsőkön a völgybe, ami továbbra is festői és szívet melengető. Innen már végig együtt megyünk a 33-as távval. Kis menedékházhoz lépünk – ahol a pecséten kívül ebéd is dukál (bár dél még picit odébb van). Kiváló pecsenyezsíros kenyeret választok, de aztán a csipkebogyó-lekvárosnak sem tudok ellenállni. Bűntudattal távozom: ezeket hamarosan elég magasra kell majd felvinni… A Koloska-forrás és a patak látványa persze eltereli figyelmemet. Meg a hangok is: a csobogó patakhoz a cinkék vidám dala párosul – hej, micsoda tavaszi hangulat!

Péter-hegy, nyugati irányból. Aki próbálta, nem felejti. A Balatoni Kék jelzésén meredeken kapaszkodunk fel, és beleadok apait-anyait. Eszembe jut néhány közelgő komoly kihívás, és ehhez mérten vagyok magammal kíméletlen. A hegy ebben remek partner, de a befektetett energia meghozza a gyümölcsét. Közben Veráékkal találkozom, de ez nem az a beszélgetős szakasz… Majd fent, a tetőn!

Ahol aztán – lám, meglepetés! – Laci öcsém mosolyog. Négy fős alkalmi csapatuk itt tart most, és élvezik a ragyogó napfényt, a kilátást – és hogy feljutottak. Mi hárman is pecsételünk, majd nekilódulunk. Hatalmas jó érzés az ereszkedés: megnyomom most is a tempót, és közben figyelem az új cipőt. Minden futó lépésem, kanyarodásom egy-egy élmény benne! Kicsit el is vétem az irányt, és majdnem berohanok egy vaskapun – de gyorsan korrigálok.

Csopakra érkeztünk! Ákosékat üdvözlöm, és Kék, továbbra is – végig a település felső „élén”: az Öreg-hegy alatt. Minden lépés élmény: a hatalmas víztükör alattunk, feljebb meg oromfalas présházak, szőlők; míves épületek és rendezett porták. Ereszkedés és máris itt a Plul malom: Ildivel a nyári Kék Balaton 100 TT emlékeit idézzük fel…

Adriennel váltunk pár szót, majd átkelünk a 73-ason és a Csonkatorony mellett átvágunk a kis parkon. Egészen sokat ereszkedünk lefelé, míg elérkezünk a Luki drinkbárhoz: újabb EP, frissítéssel. Roppanó alma és kupon jár: utóbbit kiváló Nivegy-völgyi rizlingre váltom, és felidézem magamban a – szintén feledhetetlen emlékű – Szentantalfa környékét. A simogató napsütésnek engedve pólóra vetkőzök, ami azért elég nagy változás az elmúlt hetek után...

Remek a társaság és a hangulat is, de menni kell. Húzzuk bele! Jöjjön a remek Csákány-hegy! Ősszel több túrán is felsandíthattunk az Endrődi-kilátóra – anélkül, hogy feljutottunk volna oda. Most pótolhatjuk eme fogyatékosságunkat, és meg is tesszük. A Péter-hegy után egészen laza menet, és elbűvöl a tavaszi környezet minden illatával, fényével és madárdalával egyetemben. A kilátó terasza pedig a panorámával: Istenem, én a Balatonnal soha nem tudok betelni!

Lent hátul megint pecsét, és jöhet az újabb ereszkedés. Elhagyjuk a kéket, szalagok vezetnek ismét – keresztezve a Tódi-mezőt, és annak néhol mocsaras-lápos vidékét.

Pirosra jutunk, ami a Király-kútig visz. Ennek felettébb örülök, mivelhogy innivaló terén meglehetősen csehül állok. A forrás aztán ezt a problémát kedvesen megoldja friss, hűs vizével.

A piros kör (majd pedig a szalagozás) a Nosztori-pihenőhöz visz. Pecsételünk, majd átkelünk újra a 73-as zajosan kellemetlen szalagján, és újból kellemes erdők csendje és békéje kíséri utunkat. Elágazásnál igazoljuk a letérést magunknak, és tovább, erdőkön át – hogy aztán a zöldön Veszprémfajsz közelébe jussunk. Parkerdő, újabb frissítőpont! Kedves fogadtatás megint – amihez ráadásul igazán különleges, kézi készítésű finomságok járulnak. Sós és édes falatok, hozzá remek forró tea… nem könnyű tovább menni innen, állapítjuk meg Gáborral, akivel itt futok össze. De vár a Kálvária-domb, nekiveselkedünk. Ez az irány jóval könnyebb feljutást engedélyez, mint a szembeni, amit már ismertem.

A kilátás itt is lenyűgöző: Felsőörs, Alsóörs – és persze a Balaton. Észak felé meg a cél: Nemesvámos tűnik fel. Leereszkedünk a stációk mentén, átjutunk a falun; kis aszfalt jön, de nem vészes, nem forgalmas. Jobbra megyünk, látjuk is a következő pontokat: Balácapuszta előttünk bukkan fel. Sajnos ki kell, hogy hagyjuk az ingyenes látogatási lehetőséget: pecsét és máris újabb pecsét. Ez már a Fajszi templomromnál: bizony, tényleg nagyon romos, állapítjuk meg. Visszatekinteni azonban itt is érdemes: a magunk mögött hagyott Kálvária-domb egészen pazar látvány. Akárcsak az ég alja, ahogy lassanként lebukik a nap...

Mezők mentén jutunk a római kori halomsírhoz. Végigjárjuk a kör alakú kő-építményt, de kód nincs. Ezt erősíti meg Józsi bácsi, Norbi és András is, akiket itt érünk utol. Nosza, pár kép igazolásul, és így együtt ballagunk be a célba. Ahol aztán kiderül, hogy „elfújta a szél” az utolsó kódot – de Edu fotó nélkül is hisz nekünk… Pazar jelvényt nyújt át a kézfogás és gratuláció mellé, meg szép emléklapot.

…Épp csak megcsodálom őket, és már írom is az újabb nevezési lapot. Igen! Ildivel elhatároztuk, hogy csinálunk még egy három és feles távot is (ha már itt vagyunk). Könnyebben múljon az idő, míg a többieket várjuk… Többségében Nemesvámost járjuk körbe, de Edina gondolt a terepre (és szintre) is… Kopjafánál, egészségháznál írunk kódot. Azazhogy: rajzolunk – itt ez az elvárás. Ildi szerencsére átvállalja ezt a feladatot, amit nem győzök köszönni… Aztán a Vízmű, már lakott területen kívül – és a reggel már meghódított Gyűr-hegy következik. Onnan ereszkedés vissza, még egy kód, és hátulról érkezünk. Utolsó EP-nk egy nagyon kedves szakaszon található: minden megszületett gyerek egy fát kap a kis ligetben, névtáblával. Edináék kislánya fájánál – stílszerűen – fácskát kell rajzolni, és így fejezzük be ezt a kis 38 perces körünket. És micsoda szép jelvény jár ezért is! Fehér szívecske, benne zöld sárkány. És az emléklap is sárkányos… Na, ha ezeket kislányom meglátja otthon…

…Épp csak megcsodálom őket, és már írom is az újabb nevezési lapot. Igen! Ez már tényleg a levezető futam, örömködés, poén és miegymás… Hatszáz méteres teljesítménytúra, kacagunk és indulunk is. Megkerülünk egy tömböt, és – végzünk is. Újabb emléklap, újabb kitűző… újabb sárkányok. És lám, Laci öcsém a sorban, a befutók között! Na, az időzítés nagymestere megint brillírozott! Réka is itt ül már… nekiveselkedünk hát a kiváló lencsegulyásnak, és igazán kellemes hangulatban köszönünk el mindenkitől.

Tekeres-völgyi maraton 42 TT - ahogy én láttam...

„Minden fejben dől el” – hangzik gyakran túrázók körében is a közkeletű mondás. Különösen hosszabb távok esetében szokás idézni, és ha nem is szó szerint, de tényleg nagy igazság van benne. Vallom, hogy minden túrára felkészülten kell menni: fizikailag és mentálisan egyaránt. Ez a túra kivétel volt, sajnos. Okuljon a Kedves Olvasó – hiszen a bölcs ember más kárán tanul!

Három nappal az eddigi leghosszabb túrám után (Iszkiri 100 TT, 108 km) csábítóan vonzott a Tekeres-völgy környékére hirdetett esemény. Ott kell lennem! Az előjelek azonban nem voltak kedvezőek. Társ nélkül kellett mennem, senki nem tudott-akart velem tartani. Kevés időm volt átnézni az útvonalat, EP-ket, ami nyilván nem elvárás, de én megszoktam. És hát a legfőbb gond a jobb sarkamon lévő vízhólyag, amit az Iszkirin „sikerült” begyűjteni, a megszokott dupla helyett szimpla zokniban. Épeszű ember ilyenkor otthon marad – a függőségben szenvedők viszont engednek a vonzásnak. Sebtapasz az Achilles-en, cérnaszálak a talpamban – és megyek.

Nemesvámos: rengeteg parkoló autó, sorállás a rajtban. Meglepett, mivel afféle lokális, helyi túrára számítottam. Tévedtem: sokan, sokfelől eljöttek, kihasználva a hét közepére eső ünnepnapot. Itt is, mint aztán egész nap, igen profi szervezést és rendezést tapasztaltam: nagyon gyorsan megkaptam az itinerem és útnak indulhattam. Toronyiránt: merthogy a faluból kivezető út mindjárt egy emelkedőn visz, a víztorony irányába – ami (Likas-domb néven) egyszersmind az első EP is. Ön-ellenőrző pont, amiből… sok lesz ma még. Meglepően sok. Mivel egyedül vagyok, sajnálom az itiner miatt leráncigálni a mini futózsákom, és inkább lefotózom. Főleg, hogy tollam sincs, pedig ott volt a kiírásban… hajjaj, ma nem vagyok a topon, na. Folytatom az utam a borongós, kissé felhős ég alatt. Mezőket kerülgetek, néha túratársakat is. Aztán az úthoz érek, ahol szerencsére nem annak szélén, hanem a mellette haladó kerékpárúton haladhatok tovább. Ennél is jobban örülök annak a mini aluljárónak, ami a forgalmas nyolcas főút alatt visz át. Máris itt van Veszprém!

Járdákon, kis forgalmú szakaszokon jutok előbbre, néhol lépcsőzök is; az épületek egyre patinásabbak. Megyei Könyvtár, Megyeháza, Színház… Aztán az Óváros-tér, nagyon szép, nem győzők fotózni. Városháza és Tűztorony, templomok, Várkút és székesegyház.

És István király szobra, Gizella királynéval: igen impozáns, ráadásul pompás kilátóhely is! Visszafordító, balos kanyar, elindulok lefelé, de… várjunk csak, itt nem EP kellett volna, hogy legyen? Itiner elő: de! Elhagytam, remek. Upsz, futás vissza, mérges vagyok magamra, amatőr hiba. Először fordul elő, hogy kihagytam egy pontot – még szerencse, hogy viszonylag időben (és a közelben) észrevettem. Így is majdnem két kilométer oda-vissza, de üsse kő! Igen szép ez a rész, vigasztalom magam.

Megkapom a pecsétet – némi édességgel egyetemben – és zúgok le a Benedek-hegy felé. Itt a következő EP, most már figyelem a leírást a kis lapon, sőt, zsebre is teszem, legyen csak kézügyben. Íme, az ember! Ezt a feliratot látom – na, ez könnyű, megjegyzem, megyek tovább. Kimegyek a keresztig, fényképezek visszafelé. Nagyon szép! Kanyargó kis utcák jönnek, nézem a telefonomon a track-et, követem a vonalát. Itt nincs turistajelzés, és – a városra való tekintettel – szalagozás sincs, tehát figyelni kell. Jobbról a Szt. László-templom, lépcsősor vinne fel – én lefelé megyek, a viadukt mágikus vonzásában. Hiba! Ott fel kellett volna menni, sóhaj, olvasni kéne a kis itinert. Ami: eltűnt. Itt veszem észre – alighanem kiejtettem valahol. Újabb sóhaj, követem a track-et, elmegyek a kis templom mellett. Aztán később megtudom, hogy ez is EP lett volna – amiről persze a track nem tudhatott…

Leérkezek a viadukthoz, ami Veszprém egyik jelképe. Áttérek a túloldalra, leereszkedek a lépcsőn, és közelről, alulról is megcsodálhatom, nem csak a fentről látható panorámát. Leereszkedek, majd elhaladok az Állatkert közelében. Lépcsősor jön: hosszan emelkedik, oldalában táblák mutatják be Veszprém lapp testvérvárosát. Nevét is innen kapta: Rovaniemi lépcső. Persze, utólag erről is kiderül, hogy (az egyik évszám) EP lett volna… Felérkezek, apró faépítmény jobbról: leginkább a Kab-hegyi Kinizsi-kilátóra emlékeztet. Érdemes felmenni: remekül vissza tudok tekinteni a városra és az eddig bejárt szakaszra. Gyerünk, tovább, itt a Gulyadomb! Tetején újabb kilátó: ezt Gizella királynéról nevezték el. Pompás, új építmény, igen érdekes formával. Fém-szerkezet, információs tábla taglalja a részleteket. Szerencsémre egy túrázó páros is ezt nézi – igen, EP ismét! Felírom az alkatrészek számát (itt ez a kérdés), és kölcsönkérem egyik útleírásukat, hadd fotózzam le! Házaspár, végig együtt mennek – tehát nekem is adják, köszönöm!

Így azért könnyebb. Kocogok lefelé, közben böngészem, memorizálom a következő szakaszt. És főként az EP-ket, amiből rengeteg van. Átkelünk a nyolcason ismét: itt sajnos szintben, de sikerül hamar. Füves és fás szakaszok váltják egymást, majd hirtelen holdbéli táj jön. Hatalmas sziklák között visz az út, az egyiket magáról a Sátánról nevezték el… Ördögrágta-kő, hátborzongató kifejezés, és itt is EP van. A hamar felbukkanó emberek azonban – most még – nem: majd csak visszafelé. Hamar bepótolom az itinerem hiányosságait, és (egy puszta mezőn áthaladva) Csatárra érkezek. Hétvégi házak sora; a szabadnapra és a kellemes időre való tekintettel elég sok pihenő-kertészkedő emberrel. Kis kápolnánál jobbra fel, jöhet a Csatár-hegy, tetején újabb panorámával.

A Cholnoky-kilátónál is kérdés van: társaktól tollat kunyerálok, és felírom a helyes választ. Zsák marad a padon, itinerrel a zsebemben hamar felfutok, fényképezek. Párás, de szép – ide fel fogok még jönni máskor is, érzem. Lent felkapom a zsákom, és futás lefelé! Remek terep, kiváló kanyarokkal, süt a nap… hajrá! Leérkezek, milliónyi hóvirág, patakpart, csend és béke. Aztán civilizáció és „emberes” EP: pecsételés, elő az itinerrel! Az itinerrel… Ööö, izé… talán a másik fiókban…? Zsebemben? Sehol?!

Vannak ilyen pillanatok, szó se róla – csak ma már kezd sok lenni. A kilátónál, hát persze, amikor nem tettel el, csak a zsebembe! Na, ott eshetett ki. Telefon Edinának, a rendezőnek: rögzítem az utat, meg fotózok is: elfogadod? Persze, ne viccelj, menj csak tovább! Jóleső a bizalom, erőt ad (ami most kell is), így hát folytatom tovább.

Itt a márkói völgyhíd; a közvetlen közelében megyünk el, majd fel is kapaszkodunk mellé, egy bányát mellőzünk. Eléggé beborult, erős a szél is – na és a monoton száguldó autók zaja és látványa se felemelő. Ehhez még három gazdátlan kutya jön, hogy teljes legyen az élmény… Túratársak „árnyékában” lopakodok tovább, és jobb híján futok egy sort, hogy kicsit lerázzam a rossz érzéseket.

Felbukkan Bánd, előtte pedig az Esseg-vár romja. Pompás látvány, nagyon magával ragad, alaposan körbejárom. Alatta a békés kis falucska, mögötte a hegyek – amik nekem még előttem vannak. Itt a fordulópont, a túra legnyugatibb pontja: elindulunk visszafelé – csak persze más úton.

Előbb azonban még egy bándi EP: személyzettel és ellátással. Kedves hölgy fogad, rám néz, és nevemen szólít. Ööö, igen, én vagyok… de honnan tetszik ismerni? Az elhagyott itineremet nyomja a kezembe, már le is pecsételve! Döbbenten állok. Mosolyogva magyarázza, hogy megtalálták túratársak, Márkónál leadták, az ottani pontőrök egyike meg utánam hozta. Meghatottan állok, köszönöm neki, nekik, és arra gondolok, hogy lám!

Hogy jó helyen vagyok… nem csak a csodás tájak, nem csak a szervezés és rendezés… Ez egy ilyen társaság. Egy igazi közösség, ahol a köszönés, a mosoly alap. Ahol a segítő kar, egy sebtapasz vagy egy korty ital a sajátból… itt ez mind természetes. És mindezek felett a hit: hogy lehet ezt így is. Teljesítménytúrázók társasága.

Megeszek egy szelet zsíros kenyeret valami különleges, finom hagymával, és házi karamellizált bodzaszörpöt iszok hozzá (igen, megjegyeztem, tényleg ez volt!). Mindjárt kisebbnek tűnik ott az a halom, a Cinca-patak túlpartján, az Alinca-völgy mellett. Igen, a Miklós Pál-hegyről van szó, oldalában a közeli Szentgálról elnevezett lenyűgöző tiszafás. Eléggé meredek kaptatón megyünk fel, de igencsak megérte!

A tiszafák a kora tavaszban is zöldek, egészen sajátos hangulatot árasztanak, és remek, kanyargós ösvény vezet közöttük. Sokat fotózunk itt Gáborral, akivel összetalálkozunk – és kellemesen el is beszélgetünk. Gyorsan felbukkan a kilátó – merthogy megint az jön; ma már a negyedik. Nem semmi egy maratoni távon! Hát ha még hozzáadjuk a természetes kilátópontokat is (ahol nincs szükség efféle építményekre) – a lista igen tekintélyes lesz.

A panoráma innen is szép, és kiválóan látszik utunk folytatása, a Tüses-völgy és a Várhegy is. Egészen őszi hangulat van itt: sok fán megmaradt a barna lomb: valamiféle védett, zárt hely lehet ez, ahol a tél sem tudott érvényesülni. Kiváló futóterep, ki is használom. Aztán a lejtő alján egy szép híd a Séd patak felett, ezt le is fényképezem… ejnye. De hiszen ebben a zsebemben volt… Még mindig nincs vége?! Visszafordulok, az imént előzött három túratárs érkezik nevetve: kérsz egy fotót?? Megkönnyebbülten mosolygok én is. Hát, ma ez van. Tovább megyek-kocogok, igyekszem mindenemre jobban figyelni, és innentől már nem is lesz gond.

Márkói völgyhíd, másodszor. Nagyon megköszönöm kedvességüket, eszek-iszok – de csak módjával. Figyelmeztetnek ugyanis az előttem álló feladatra. Itt tornyosul előttünk-felettünk: a Malom-hegy. Meredek lesz, mondják, de hát jártam már pár igen erős hegyoldalban, hadd jöjjön. Na, a feladat meghaladja a várakozásaimat – és a tapasztalataimat is. Felkerül a képzeletbeli dobogó tetejére! Olyan versenyzőket taszít le, mint a Bánya-hegy a zöld jelzésen vagy az Ágasvár a kék háromszögön. Szalagozott, turistajelzés nélküli négyszáz méterén 141 méter emelkedés fogad – alaposan megmozgat és megizzaszt, mire a tetőre érkezek. Persze, a jutalom most sem marad el: lenyűgöző kilátás fogad. Ráadásul egy siklóernyős pont a szárnyait bontogatja, és sikerül lencsevégre kapnom a levegőbe emelkedését. Egyedi élmény számomra, szárazföldi patkánynak… Alighanem előbb leérkezik, mint én, gondolom…

Neki is lódulok, megteszem a tőlem telhetőt – jó kis futóterep jön. Hosszú egyenesek, kellemes lejtés, majd egy erős hajtű fordít vissza, sok szalaggal. Ismerős kietlen-bokros mező, igen, közeledünk újra az Ördögrágta kőhöz. Itt ugyanis Mátéval találkozok-ismerkedek össze, jól elbeszélgetünk. Az EP-n pedig Timi és kis csapata fogad. Nem üres kézzel: saját, házi készítésű sütikkel kínál. Felejthetetlen! Főleg a pizzás csiga, meg a kókuszos rolád, meg a piskótarolád… Mindehhez forró tea az üstből – nem is könnyű tovább menni. De vár a névadó szakasz: hamar bent tekergek a Tekeres-völgyben.

Igen látványos, hangulatos – valamelyest a Gaja-szurdokra emlékeztet. Óriási sziklák, kanyargó ösvény, pihenők és esőház. Közönség is dukál mindehhez: jó néhány családdal, kisgyerekkel kirándulóval találkozok. Jó érzés látni a piciket, ahogy kipirultan rohangálnak, élvezik a friss levegőt és a mozgás szabadságát. Utam kanyarog tovább, újabb kódot fotózok le, majd kiérkezek, nyílt mezők közé. A távolban civilizáció bukkan fel, és tudom, hogy az már a mai túra vége: Nemesvámos.

Amilyen szépen kitartott egész nap a sárült, vízhólyagos talpam, most úgy adja meg magát – szinte pár méteren. Előbb ég, majd sajog, végül: fáj. Kitartás, két kilométer, biztatom magam. Átvágok az úton, próbálok a lépteimre gondosan figyelni, terhet könnyíteni. Aszfalt jön, nemszeretem fajta, de hát a befutó már csak ilyen, mindig. Bicegek a házak között, a betervezett hat kilométeres Vámosi sétát lélekben elengedem. Ezzel a lábbal nem… örülök, hogy ennyit is kibírt. Mert aztán végül kibírja, szegény, célba érkezek, sorállás, sokan vagyunk. De az érkeztetés is igen gyorsan megy. Kezembe nyomják az egyedi kitűzőt és az emléklapot, kézfogás, gratuláció. Na látom, meglett az itinered, örülök! Hát én is. Meg hogy meglett ez az egész. Mert igen szép túra volt, szuper vonalvezetéssel, jó rendezéssel – még a sok-sok csetlés-botlással, hibát hibára halmozással együtt is. Minden jó, ha jó a vége… bízom benne, hogy most is így lesz. Igaz, a szombati Lepke-túráig már csak három nap van… kettő és fél. Na, itt a következő nagy kérdés, igen. De hát majd meglátjuk! Addig összerakom magam, bízom benne – így is, úgy is. A tanulság nem kevés, okuljatok, felebarátaim!