Évkezdő tekergő 15 TT - ahogy én láttam...

Negyedszer kezdem az évet egy jó kis tekergéssel. Kőszegi-hegység, igen! – télen-nyáron; bármikor. Ismert és kevésbé ismert részek, sok pompás kilátás, nyirkosan is kiválóan járható ösvények – mert havas esőtől a hóig csapadék is akadt. És persze a megszokott barátságos, szívélyes fogadtatás, bőséges ellátás és kifogástalan rendezés… Érdemes volt, megint!

Két öcsém és Roland kollégám sem kezdőként érkezett: tavaly is együtt voltunk itt. Sajnos, kislányom (bár készült) egy előző napi sérülés miatt kénytelen kihagyni, így négyen ballagunk a „köztes” helyen hagyott kocsitól a rajtba. A túra ugyanis nem körtúra – de majdnem. Amennyire lehetett, a célhoz közel parkoltunk le, és egy kis bemelegítéssel kezdünk. Máris szembejövőket üdvözölhetünk, pedig még nem ütötte el az óra a fél kilencet (amikortól hivatalosan indulni lehetett volna). Az első párosban mindjárt András bukkan fel, aztán a doktornő közeledik igen komoly tempóban: vele ezen a túrán mindig összetalálkozunk (és ámulunk tiszteletre méltó sebességén). Végül mi is csak öt perccel „csúszunk ki” a legkorábbi rajtidőből: azaz, igazán hamar ment a nevezés. Egy gyors rajtfotó a Jurisics vár udvarán, és hajrá!

Kis házikók között hagyjuk el a várost, folyamatosan az Országos Kéktúra vonalán. Amin aztán a Kálvária aljához érkezve jobbra letérünk, és egy időre elköszönünk tőle. Itt fogunk majd leérkezni a végén, a túra után, de most a zöld sávra váltunk. A Koronaőrző bunkert már le sem fényképezem, mert tényleg rengeteg fotóm van már róla. És így jár a Csónakázó tó is; amellett is csak elzúgunk. A tempó ugyanis komoly: mindenki szaporázza lépteit, mert egy viszonylag gyors menetet terveztünk mára. Elég sok túratársat előzünk itt, és ez így is lesz még egy ideig. A komor, sőt vészjósló előrejelzések ellenére ugyanis népes a mezőny, kisebb-nagyobb csapatok verődnek össze – és láthatólag-hallhatólag nagy kedvvel, kellemes légkörben rója mindenki a kilométereket.

Az Andalgón járunk máris, ahol egészen őszies lenne a hangulatom (a környező vörös és barna fák miatt) – de a szemerkélő havas eső azért emlékeztet: tél van. Elhagyjuk a régi posztógyár épületeit; jobbra lent a Gyöngyös patak kanyarog, balra fent meg – 100-150 méternyire – a cél: a Kálvária. Lenne – ha nem tekeregnénk előbb jó sokat…

Folyamatosan haladunk tehát előre, felfelé: dolgozunk a több, mint hatszáz méternyi szinttel, ami fázni semmiképpen nem enged. Persze hideg egyébként sincs, de ha még rá is segítünk… Szóval, gond nélkül, kellemes iramban érkezünk a négyes kereszteződéshez. Jobbra – pár méter után – már Ausztria következne, előre (a zöldön) a Hétforráshoz jutnánk. Mi azonban a – remekül kinyilazott – balra felvezető letérést választjuk: hadd tekeregjen, ha már így hívják!

A Kőszegiben megszokott remek minőségű út fogad itt is, hiába jelzetlen, eldugott, ritkán járt. Mindig hálás vagyok a rendezőknek, amikor ilyen kevésbé ismert helyekre is elhoznak, bemutatják ezeket is. Negyedszerre is élmény itt járni, előre nézni – és még inkább visszafelé, meg jobbra: Az osztrák hegyek most ködben, párában próbálnak rejtőzködni – nem is elhanyagolható sikerrel. 

Haladunk tovább, és a komisz emelkedő végül persze „megadja magát”, és a tetejéről tekinthetünk vissza, elégedetten. Aztán hullámvasút, kanyargással fűszerezve – itt is barnás-vöröses a környezet, mintha megállt volna az idő. Sőt: a havas eső is.

És hamarosan mi is megállunk, mert elérkeztünk a Kékre, megint – és itt az első ellenőrző pont. Ezúttal megússzuk a tömeget, tehát a megállás igen rövid. Pecsét a lapokra, müzliszelet a zsebbe – és jöhet az újabb emelkedő: fel a Pintér-tetőre.

A magassággal a hőfok fordított arányban áll, így elővarázslom zsebeim mélyéről a kesztyűimet. És nagy örömmel konstatálom, hogy ezzel párhuzamosan a táj is kifehéredik: előbb csak vékonyan, majd markánsabban is megjelenik a hó. Hát, ha már téli túra, hadd szóljon! Szállingózik is, elég szépen, és úgy érzem, beleérkeztünk a hófelhőbe. Egészen különleges érzés, amiért habozás nélkül beáldozom a panorámát is, ami a tetőn fogadna. Most csak ködös messzeség jut osztályrészül, így hát egy rövid szusszanás után megnyomjuk újra a tempót. Nincs nehéz dolgunk, hiszen lejtős, futós szakasz jön – élünk is a lehetőséggel. Aztán átkelünk az aszfaltos úton, és jöhet a kék háromszög.

Jelentéséhez méltóan azonnal emelkedésbe kezdünk, újra. Igaz, szerényebben az előbbieknél, de mégis csak felfelé: egészen az Óház-tetőig. Sok szakasz van a Kőszegiben, amire hajlamos vagyok azt mondani, hogy „az egyik legszebb”: hát ez is ilyen. És talán pont télen igaz ez leginkább: sűrű, havas ligetek, keskeny, folyamatosan kanyargó ösvény, sziklás-köves terep…

És látnivalók, mert itt is sorban akadnak effélék: előbb kedvencünk, az Ördögtányér-szikla marad el, aztán a Fatalin-bükkök… Hej, mindkettőnél Emese jut eszembe; nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem lehet itt! Haladunk tovább, a fehér erdőben; a távvezetéknél sincs kilátás a Hétforrás felé, természetesen. És bizony az Óház-kilátó masszív tömbje is szinte az utolsó pillanatban sejlik fel ködösen a sűrű fák között.

A tető egyúttal a féltávot is jelenti – meg a második EP-t, kiváló ellátással. Valami egészen kiváló (házi!) kenyeret kapunk: libazsírral, ropogós lilahagymával… Uhhh. Ebből muszáj kettőt… meg az a finom, forró tea is… Bőséges vigaszok az elmaradó kilátás miatt. Mert hát az itt sincs, természetesen: a fák ködös tetején kívül mást nem nyújt most a kilátó terasza.

Meg is kezdjük az ereszkedést a zöldön, ami aztán egészen a következő EP-ig fog tartani. Addig azonban remek futásokkal tarkított szlalom- és akadálypálya örvendeztet bennünket, a Szabó-hegyen keresztül. Ahol egy rövid megállást teszünk az újabb pontőrök kedvéért – bár továbbra is teljesen feleslegesnek érzem az itteni EP-t. És hasonló a folytatás, mint idáig: az aszfaltig kihasználjuk a remek terep adottságait.

Kevés betonút, és még egy utolsó erdei ösvény, mielőtt a Hermina utca levezetne a Szénsavas-kútig. Ahogy látom, nincs változás; víz most sincs benne, mint már hónapok óta. És balos kanyar, majd a Bechtold Központ kerek épülete jön – meg persze udvara, ahol önellenőrző pont lesz. Engem ugyan hatalmába kerít egyfajta lustaság, hiszen az itineren most is a szokott itteni kérdés látható („Milyen színűnek tervezték eredetileg a Kéket?”), de Zoli öcsém makacsul ragaszkodik a körbejáráshoz… Ez is megvan hát, elhagyjuk a Madárkórházat is, immár a sárga Alpannonia jelzésen. Aztán feltűnik a Király-völgy, távolban pedig már a cél is: a horizonton (ködös párába burkolózva, de) ott a Kálvária-templom. Persze nem lenne méltó a túra a nevéhez, ha csak úgy, hűbele-Balázs módjára nekirontanánk… jó néhány kanyar és tekergés van addig még.

Szultán-hegy, Szulejmán-kilátó – mondjam-e? Hát persze, hogy ködös-párás. Nem baj! Bár a távolról érkezőket – ritkán erre járókat azért sajnálom, mert gyönyörű innen letekinteni a városkára. Úgy értem: az lenne, ha… Így azonban a már bejárt részre fókuszálok; az azért szépen felsejlik. És jönnek a szőlők, szép rendben, még némi kanyargással, nyilván. És megint az OKT-ra térünk, pár száz méternyire az első ellenőrző ponttól – látjuk is; még ott vannak a pontőrök, a kései rajtolókra várva. Minden tisztelet nekik, akárcsak a többieknek! És az utolsó kereszteződés: a fiúk leszavazzák a Trianoni-keresztet. Tulajdonképpen igazuk van: nem része a túrának, sokszor jártunk már ott mindannyian, és úgysem számíthatnánk ott sem a megszokott remek panorámára.

Így hát nincs más hátra, mint a templom – és a beérkezés. Vidám csapat fogad, meg pattogó tüzek. Na, nem csak úgy magában ég egyik sem: itt tea, ott kolbász fő rajtuk, a megszokott itteni nomád, de talán pont emiatt igen szerethető lakoma. Előbb persze gratulálnak, emléklapot és kitűzőt választhatunk több féléből is. Egyúttal megszerzem első kilométereimet is a „Dunántúl Kupa” és a „Vas megye teljesítménytúrázója” mozgalomban is. A városra nyíló kilátás persze most nem a megszokott, de a hangulat igen. Hát jöhet a falatozás (megint azzal a fantasztikus kenyérrel!). Megdolgoztunk érte: végül 02:47-nél állt meg az óra, ami 5,16-os átlagot jelent. Aztán elköszönünk, lekocogunk a stációk mentén a kéken, és – minden hagyományhoz ragaszkodva – végig autózunk a Hegyalján, majd jöhet Bozsok, remek cukrászdájával… Viszlát, jövőre is, köszönjük, Gesztenyekék!

Alpannonia 15 TT - ahogy ő látta...

Sziasztok, Emese vagyok, a múltkor már találkozhattunk itt. Láttam, hogy a Gaja-völgyi beszámolómat igen sokan elolvastátok, ezért apával ismét mesélni szeretnénk egy szuper alkalomról. Három éve ez volt a legelső túrám, amikor még kicsi voltam, vagyis majdnem négy éves. Akkor tíz kilométeren voltunk - most a tizenötöst csináltuk meg, és közben átmentünk Ausztriába is!

Különleges és rendhagyó kirándulásra mentünk, hiszen aznap péntek volt, nem szombat. Ez a túrát pedig csak másnap rendezték, de a szervezők megengedték, hogy egy nappal előtte lejárhassuk, mert apa szombaton nem ért rá. Így korán sem kellett kelnünk, szép kényelmesen megreggeliztünk, és úgy mentünk el Kőszegre. Nagyon szép napsütésben érkeztünk a várhoz, amit már elég jól ismerek; voltunk itt többször is.

Készítettünk egy szelfit a várkapuban, és el is indultunk. A Diáksétányon kezdtünk, aminek nagyon megtetszett a neve, mert jövő héttől már én is az leszek: kezdem az első osztályt! Aztán a vicces nevű Kóbor Macska fogadónál rátértünk a zöld sávra, és sokáig azon is maradtunk. A Szénsavas kútból sajnos most nem folyt a víz, de annyira nem is bántam, mert szerintem csípős íze van, én nem szeretem. Itt egy kis utcán mentünk kifelé a városból, aminek a közepén kis csatorna volt betonokból kirakva. Apa szerint azért, hogy könnyen lefolyjon benne az esővíz – szerintem meg azért, hogy abban könnyen lehessen szaladgálni. Voltak nagyon szép virágok is az út mentén, azokat is lefényképeztem. Az utca végén igen izgalmas szakasz jön; anya egyszer szakadéknak nevezte, de ő nagyon aggódós. Szerintem egy nagyon érdekes, rejtelmes rész, apa szerint meg vadregényes, de ezt nem igazán értem. A végén lépcső is van, ott még feljebb megyünk, egy szerpentinre (ami kanyargós hegyi utat jelent). Azon is sokat kell felfelé menni, aztán lépcsők megint, és amikor elhagytuk az utolsó házakat is, bementünk az erdőbe.

Itt is zöld sáv a jelzés, és mutatta apa, hogy mostanában újították fel: tényleg nagyon szép, friss festések voltak. Mellette voltak piros Alpannonia jelek is, de hát ezt a túrát pont azért nevezik így, nem igaz? Elmentünk padok mellett, ahol egyszer piknikeztünk, de akkor még kicsi voltam, nem tudtam egyfolytában felmenni a hegy tetejéig. Most persze haladtunk tovább, a Szabó-hegyre, ahol emlékeztem az erdei tornapályára. És itt volt, tényleg! Jókat nyújtózkodtam és forogtam a játékokon, a kicsiről majdnem leér már a lábam! Voltak szép virágok, azokat is lefényképeztem, és megfigyeltük, hogy egy picit már kezd sárgulni az erdő. Átmetszettük még kétszer a szerpentint, és akkor már elég sokat mentünk felfelé, de apa közben mesélt, és beszélgettünk is jókat, így annyira nem is volt nehéz.

És akkor – tádámm! – felbukkant a kilátó. Felérkeztünk az Óház-tetőre, aminek nagyon megörültünk. Szeretek fent lenni, mert jót lehet pihenni, meg a kilátás is szép, és itt mindig eszünk finomakat. Most is így volt: először felmentünk, körülnéztünk mindenfelé. Apa megmutatta Ausztriát, amerre menni fogunk; még a falut is – egy völgyben, mélyen, és nagyon szép volt. Én szerettem volna a kilátóban ebédelni, de apa elmondta, hogy itt hűvös van és huzat, meg a nap sem süt be – így lementünk (most az izgalmasabb úton) a padokhoz. Elővettük a zsákból a szendvicseket, innivalót, és jót piknikeztünk, meg pihentünk közben. Aztán apa újra megkérdezte, amit otthon is: „Mit szeretnél? Innen lemehetünk egyenesen a kék háromszögön, és az a tízes táv – vagy balra az OKT-n, ami a tizenötös. Még most is eldöntheted! A tízesen biztosan nem lesz eső, de a hosszabbon lehet.” Ránéztem, és lassan mondtam: „Apa, eldöntöttem. Tizenöt!” Elmosolyodott, és elindultunk lefelé.

Az OKT-t nagyon könnyű felismerni, már a mamának is megmutattam múltkor Bögötön. Ezen mentünk most. Az erdőben volt pár kanyar, és utána meredeken ereszkedtünk, nagy gyökerek és kövek között. Balról megérkezett a zöld sáv is, apa megmutatta, hogy múlt héten ő ott jött, amikor megcsinálta a huszonötöst. Aztán leérkeztünk egy újabb szerpentinhez, és túrázókkal találkoztunk, akik nem tudták, merre kell menniük. Apa megmutatta nekik, de amikor mondták, hogy csak 11 kilométeren vannak, csodálkoztam, és mondtam, hogy mi 15-ösön. És megyünk Ausztriába is! Aztán leereszkedtünk a Hétforráshoz, ami szintén szuper környék. Nagyon tetszik ez a hely is, és mindig másik vezértől kérek inni: most Tastól. Apa is megtöltötte a kulacsot és a vizes tasakot (amit én tevepúpnak nevezek), mert ez nagyon finom és friss víz. Készítettünk sok fényképet, és itt is pihentünk kicsit. Választhattam, hogy hosszabb betonúton, vagy rövidebb, de meredek hegyoldalban megyünk tovább: ez volt az izgalmasabb, erre mentünk. Hát, jó nehéz volt, tényleg, de érdekes is, és kidőlt fatörzseken is át kellett mászni. Apa segített sokat, és fel is érkeztünk az útra, aztán ott jobbra mentünk, a kék kereszten. Ekkor már izgatott voltam, mert tudtam, hogy az egészen a határig el fog vezetni. Közben kaptam egy csemegét is, amit nagyon szeretek, és sok energia is van benne. Amikor aztán lekanyarodtunk jobbra, már szaladni szerettem volna. Apa nevetett, és együtt futottunk jó sokat.

Így érkeztünk el a határhoz. Szuper volt! Volt ott egy kis kapu, meg táblák, és egy fehér kő is, aminek a két oldalán „M” és „Ö” volt. Megtudtam, hogy az „Ö” Österreich, vagy valami ilyesmi… és Ausztriát jelent az ő nyelvükön. Az „M”-et persze így már kitaláltam. Aztán fényképeztünk, és beléptünk Ausztriába. Hát, igazából ugyanolyan volt a táj itt is, ugyanolyan fákkal. És továbbra is lejtőn mentünk, vagyis hát futottunk, még egy kicsit. 

Nemsokára kis tavak jöttek, ahol láttam kacsákat is, és én fényképeztem le őket. Így érkeztünk be az osztrák faluba, amit Rőtfalvának hívunk (ők pedig Rattersdorfnak). Megtudtam, hogy a rőt az a vöröst jelenti; biztos volt itt egy vörös hajú király, vagy ilyesmi?... Nem szerettem itt menni, mert rengeteg kutya ugatott az utca mindkét oldalán, és féltem tőlük. Szerencsére kerítés mögött voltak, és hamar elhagytuk őket. Néztük a templomtornyot, mert ott kellett lekanyarodni. Hamarosan oda is érkeztünk, és apa mutatta a táblát: Schulgasse, vagyis Iskola utca. Tényleg ott volt az iskola, megnéztük azt is, és volt mögötte játszótér meg pályák, de a kapu zárva volt. Itt eléggé fáradtnak éreztem magam, és szóltam apának, hogy pihenjünk. Le is ültünk egy padra, és megint ettünk egy jót, meg ittunk a forrásvízből.

Itt sárga Alpannonia jelzés vitt tovább, egészen újra a határig. Közben láttunk egy kis gomba formájú épületet, amit apa vadászkápolnának nevezett. Mondta, hogy pár hét múlva szeretné újra látni, amikor errefelé jön egy másik túrán. Aztán sok szép virágot fényképeztem, és megint fehér kövek bukkantak fel. Erről már tudtuk, hogy újra a határon vagyunk. Beérkeztünk Magyarországra, és lett is újra turistajelzés: zöld sáv megint. Ez is szép erdőben vezetett, de egyszer csak elkezdett csepegni az eső. Apa későbbre várta, de én nem bántam, mert még nem voltam esős túrán, és már szerettem volna. Amikor jobban szemerkélni kezdett, felvettük az esőkabátokat, és nekem nagyon-nagyon tetszett, amit apa nekem hozott. Olyan, mint egy tündér szárnya, vagy mint a rovarok fátyolos szárnya. Elkezdtem benne szaladni, és lobogott utánam, szuper volt! Nevettünk és futottunk, annyira tetszett! Szerencsére az út is lejtett, mellettünk meg lent kanyargott egy patak: ez a Gyöngyös, ami hozzánk, Szombathelyig is eljut. Ezt megismertem, mert az Évkezdő tekergő túrán már kétszer is jártam errefelé. Emlékeztem az út nevére is: Andalgó.

Ez le is vitt a Csónakázó tóhoz, mert Kőszegen is van ilyen, nem csak nálunk. Ott aztán apa megint megkérdezett, hogy visszamenjünk-e a várhoz, vagy felmenjünk a Kálváriára? Mert oda felfelé kell menni, de erre emlékeztem is. Visszamenni kispistázás lett volna, vagyis rövidítés, azaz csalás. Így hát persze felmentünk, apa segített, fogta a kezemet. Eszembe jutott, hogy a délelőtt elkezdett mesét nem mondta végig, és kértem, hogy fejezze be. Nevetett, hogy miért pont itt, egy erős emelkedőn jutott ez eszembe, és szerintem igen lerövidítette a végét. De arra pont fel is érkeztünk a templomhoz. Itt ettük januárban az Évkezdő tekergőn a célban a főtt kolbászt, meg forró tea is volt. Most itt kezdett el igazából esni, és apa szerintem megijedt, és mondta, hogy most azonnal visszamegyünk a városba, a célba. Csakhogy én emlékeztem, hogy még a Szulejmán-kilátó hátra van, és kérleltem, hogy menjünk teljesen végig.

Végül beleegyezett, és megint szaladtunk egy darabon, a szőlők között. Néztük, hogy már érik; kár, hogy kerítések mögött volt, nem tudtuk megkóstolni. Szerencsére találtunk szedret és szilvát, és közben szép panoráma volt, csak hát felhős. Aztán gyorsan oda is érkeztünk a kilátóhoz, és játszottunk az ottani kirakós játékkal, és közben jót nevettünk ezen, hogy esőben sem hagyom ki. Aztán a lépcsőn ereszkedtünk le, de apa figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos, mert veszélyes már egy ideje, most meg még vizes is. Aztán annyira vigyázott rám, hogy ő meg megcsúszott egy kicsit, és én kaptam el! Ezen aztán megint jót nevettünk, és így le is jutottunk a Királyvölgybe, a kék kereszt jelzésre. Ezen voltam már sokszor, ismertem, és hamar le is érkeztünk a városba, és teljesítettük a túrát! Majdnem pontosan 15 kilométer volt, és apa mondta, hogy bele is fértünk volna a szintidőbe. Hamar beültünk a kocsiba, és meg sem álltunk Bozsokig, ahol finom sütit és gyümölcslét kaptam.

… Aztán hétfőn estefelé – amikor hazajött apa a munkából – bementünk egy nagy épületbe, ahol egy szobában nénik és bácsik ültek, beszélgettek. Ők rendezték a túrát, és bementünk hozzájuk, már vártak ránk. Mutattunk nekik sok fényképet; nagyon megdicsértek, és gratuláltak, ami persze jól esett. Nem akarták elhinni, hogy már a 27. túrám volt ez, és örültek, hogy az első is Alpannonia volt. Megkaptuk a kitűzőinket is, és választhattam: kettő fajta már megvolt, így a Szénsavas kutat kértem. Megígértük, hogy eljövünk máskor is, és elköszöntünk.

Évkezdő tekergő 15 TT - ahogy én láttam...

Igazán kellemes év eleji bemelegítésre vártak bennünket a Gesztenyekék Egyesület lelkes tagjai január második szombatján. A Kőszegi-hegység népszerű tájain is jártunk, de kevésbé ismert részekre is elvezettek bennünket.

A rövid távra és a várható kellemes téli időre való tekintettel pici lányom és feleségem is velem tartott, és – két öcsémen kívül – Roland kollégám is csatlakozott hozzánk. Így hát hatan vágtunk neki a tekergésnek, ami nemcsak vonalvezetésében, de kategóriájában is különleges. Majdnem körtúra – de csak majdnem: kőszegi rajt (a Jurisics-várból), és kőszegi érkezés – de az már fent, a Kálvária-templomnál lesz. A két pont között csak kb. másfél kilométer van, így hát – miután mindenki kiszállt a rajtnál – ketten leparkoltuk a kocsikat a cél közelében, közben a többiek beneveztek bennünket is, és a várhoz érkezvén már neki is foghattunk az első métereknek. A városból kivezető szakasz nem más, mint az Országos Kéktúra (OKT). Bájosan kicsi, régi (időnként sajnos leromlott állapotú) házikók között haladunk, majd elérkezünk a koronaőrző bunkerhez. Nincs most nyitva, és az elektronikus információs táblát is ismerjük már mindannyian, így hát máris a Kálvária első stációjához érkezünk. Itt válunk el a Kéktől: nem kanyarodunk fel rajta balra – ott majd leérkezni fogunk, pár óra múlva…

Helyette áttérünk a zöld sávra (és sárga Alpannonia-jelzésre), ami a kőszegi Csónakázó-tó közelében visz. Nem a partján, de azért a téli fák között így is láthatjuk a jegét – és néhány rajta korcsolyázót. Aztán a „Málnácska-csapat” (ahogy kicsi lányom elnevezett minket) elhagyja az utolsó házakat is, és a zöld emelkedni kezd. Szerényen, lassan, kellemesen – nem hiába kapta a derék kőszegi polgároktól már réges-régen az Andalgó nevet. Padok és információs táblák mellett haladunk el, pici lányom örömére: minden érdekli, kérdések özönlenek. Többek között a Gyöngyös patakról, ami mellett andalgunk éppen: miért írnak itt éppen a „víz erejéről”? Mutatjuk neki a volt posztógyár hatalmas, üresen kongó épületeit, kéményét, mesélünk a múltról – és közben haladunk is előre.

Nem kell sok, hogy elérkezzünk egy hármas elágazáshoz: jobbra, tényleg csak pár lépésre itt az osztrák határ: arra halad tovább a sárga Alpannonia. Egyenesen előre a Hétforrás felé menne a zöld – mi azonban balra lekanyarodunk. Ez a „lekanyarodás” felfelé, emelkedőn történik: jelzetlen szakaszra, amit most egy kihelyezett nagy nyíl mutat, hála a rendezőknek. Az emelkedő egyre csak erősebb lesz, a kavicsos utat most hó borítja, és kezdjük érezni a szelet is.

Hátratekintve azonban a kilátás mindenért kárpótol: teljes panoráma tárul elénk az osztrák hegyek felé. És hála a remek, tiszta időnek, nagyon messzire, az Alpok távoli nyúlványaira is rálátunk… érdemes gyönyörködni, fotózni. Sokat állni azonban nem, mert a hőmérséklet ezt nem engedi, és jobb haladni, mozogni. Fák közé érünk újra, lejtős kicsit, és hamar előttünk az első ellenőrzőpont. Négy-öt féle müzli-szelet közül választhatunk; kislányom hármat is tesztel, és mind ízlik neki. Az energia jól is jön: emelkedő, megint.
Ez itt újra az OKT, azon folytatjuk utunk a Pintér-tetőig. Közben oda-vissza előzgetünk egy jókedélyű társaságot, akik a szent keresztségben a „Medve-csapat” nevet nyerik el… Ismerősökkel is találkozunk, beszélgetünk – észre se vesszük különösebben a folyamatos emelkedőt. Igaz: a kék erős balra térését se… Huh, szégyen, hányadszor vagyok itt… és nem mentség, hogy nem én vezetem éppen a csapatot. Igaz, az út trükkös, a letérő pláne – az előttünk haladók is mind erre mentek. Szerencsére tényleg csak pár méter, és visszatérünk. Letaposott ösvényen… Aztán felérkezünk a tetőre, ahol kis pihenőt ígértem kislányomnak, de erős itt a szél – gyaníthatóan a tavalyi tarvágás miatt is. Így hát pár fotó után gyorsan továbbállunk, és majd csak kicsit később, az aszfaltút előtt kerül elő szendvics és gyümölcspüré.
Ezt az utat csak metszenünk kell: a szemközti oldalon, az árok után indul fel a kék háromszög-jelzés. Ez a partoldal azonban igen vicces így jéggé taposva: pici lányom szerint legalábbis mindenképpen. Igazán jól szórakozik, miközben többedik próbálkozására is visszacsúszik. Szerencsére a fent említett „Medve-csapat” éppen előttünk kelt át, botjaik is vannak… és vidám hangulatban oldjuk meg együtt a nagy feladatot, mindenki örömére.

Pár méter, és különleges szikla mellett megyünk el, ami kislányomnak is ismerős már. Ez itt bizony az ördög tányérja! Legalábbis a neve: Ördögtányér-szikla – a valóságban leginkább madáritató lehet… Idén ez a túra fő motívuma – meg kell hát nézni, közelről is! Fotó, szusszanás, és megyünk tovább.

Pompás, lenyűgöző szakasz ez egész évben, de most – egyre magasabban haladva – egészen káprázatossá válik előttünk a táj. A hó vastagabb, talán még fehérebb is; a faágakon is ott csücsül, szemet gyönyörködtetően. Az ösvény szűk, a kanyarok rejtelmesek és beláthatatlanok, a fák óriásiak…
Hát még a Fatalin-bükkök! Közel háromszáz éves matuzsálemek (ún. „hagyásfák”); dacolva az elemekkel és az idővel. És micsoda vastag a törzsük! Naná, hogy ki kell próbálni: hányan is érjük vajon körbe? Újabb remek móka, és lehet kicsit lazítani, fotózni, pihenni. Aztán máris itt a kék kör, most csak metsszük a jól ismert szakaszt, ami a Kincs-pihenőtől a Hétforráshoz tart. Mi megyünk felfelé, tovább a háromszögön, és már tényleg nincs messze a mai nap csúcs-pontja, a távunk fele, a második ellenőrző pont, ahol ellátás is vár: itt az Óház-tető!

Az egykori Ó-vár helyén, 609 méter magasságban épült kilátó pompás panorámája egészen lenyűgöző, sokadszor is. Ma talán még inkább, mert az ég rendkívül tiszta, igen messze elláthatunk. Előbb azonban megkapjuk mind a hatan az itinerünkre az igazolást (naná, hogy pici lányom közreműködésével), és elfogadjuk a barátságos invitálást az asztaloknál. Remek zsíros deszka vár: illatos lila hagymával – a friss kenyér pedig ropogósabb és lágyabb már nem is lehetne. Lám, amott meg forró tea kerül ki az üstből; vidáman pattog a tűz alatta. Előkerülnek a bögrék, kulacsok (műanyag pohár szerencsére itt sem dukál), és egy kis hűtés után kortyolhatjuk is a mennyei nedűt. Vidám, nevető emberek, jókedvű beszélgetések mindenfelé… hát, a téli túrák varázsa itt sem hiányzik. Kicsi lányom elismerő pillantásokat és szavakat kap – hajjaj, mennyire sokat is jelentenek ezek! Aztán jöhet a már említett kilátás, és folytathatjuk utunkat, immár a zöld sávon, kilométereken keresztül, le a városba.

Az emelkedők legnagyobb része megvan már, most az ereszkedésen van a sor. Szerencsére nem meredek, a hó sem csúszik – így hát akár kiváló futópályának is tekinthetjük. Ha pedig így van, akkor: hajrá! Pici lányom elöl, ők diktálják a tempót öcsémmel – hohó, alig győzzük követni őket! A fák itt is vastagon havasok, néhol fatörzseken ugrunk át, máshol lassítunk, ha lépcső következik egy-egy útkeresztezésnél. Gond nincs, a tempó továbbra is gyors, hamar megjön a következő EP, a Szabó-hegyi szalonnasütő és esőház. Újabb állat-figurás lyukasztó, kislányom már rutinosan nyomja, mehetünk is tovább! Leérkezünk az útra: nem pontosan a zöldön, de semmi gond, itt nem könnyű megtalálni, és nem is rövidítettünk, sőt…

Közben pompás kilátás nyílik a házak felett a távoli
Kálvária-dombra: az időnként előbukkanó nap fénye szépen megmutatja, hogy – bár már a városban vagyunk – a cél még kicsit odébb van.

Metsszük a szerpentint, megint egy óvatos lépcsős ereszkedés jön, majd a „szakadék”. Kanyargós, szűk, szinte vadregényes ösvény – sajnos, rövid szakasz, és máris itt a Hermina utca. Ez vezet ki a Szénsavas kúthoz, ahol a zöld balra felkanyarodik, egyenesen a Bechtold Központig. Itt is EP van, de önellenőrzésről van szó – a kérdésre könnyű a válasz, hamar végzünk. Elhaladunk a madárkórház mellett, és kiérkezvén a Festetich utcára, szép rálátás nyílik ismét a célra. Metsszük a Királyvölgyet, a büfénél felmegyünk a beton talpfákon (sic), és újabb jeges kihívás jön. Pár méter csak, az igaz, de nagyon oda kell figyelni minden lépésre… Sikerül, már látjuk a Szulejmán bástyaszerű építményét, újabb pompás kilátás. Előttünk-alattunk a város, pici lányom hamar megoldja a kirakó-játék feladatát is, és bevetjük magunkat a téli szőlősorok közé.

Aztán a két antenna-torony, egy kis OKT megint, a végére is… és itt a Kálvária-templom, itt a cél! Brigi és kis csapata fogad, örülünk a találkozásnak, asztal köré telepedünk. Kislányom újabb gratulációkat kap – meg emléklapot, kitűzőt, és lám, meglepetés! Egy remek téli Kálvária-fotóval illusztrált könyvjelző-öröknaptár is dukál – nahát! Többfelé füst kanyarog: itt tea készül folyamatosan, amott meg friss főtt kolbászt osztanak. Mindenfelé falatozó, bögrét szorongató emberek, a hangulat kiváló; sok kipirult, elégedett arc mutatja a túra sikerét. Csoportkép, és elköszönünk – pár száz méter még hátravan, le a stációk mentén, a Kéken. Lent aztán kocsiba szállunk; naná, hogy muszáj a cukrászdát is érinteni Bozsokon, egy kis energia-pótlás gyanánt… És mindenki tudja, hogy az év kezdése jövőre is itt kell, hogy legyen: egy kis tekergéssel!