Í2 50 TT - ahogy én láttam...

Írott-kő kétszer: más-más úton, nehézséggel és körülmények között. Írott-kő, a Dunántúl (és Burgenland) legmagasabb csúcsa; egyszerre két Kéktúra kiindulópontja. Írott-kő kétszer, pár óra leforgása alatt, Nagyhéten, hóban és esőben. Igen!

Midőn e sorokat írni kezdem, az Ͳ teljesítménytúra résztvevői nagyjából elkezdték taposni azt a sarat, amit tegnapi teljesítésünk során ott hagytunk számukra. Ma ugyanis Nagypéntek van, amikor – hívő reformátusként – templomban a helyem, ami viszont kizárja a részvételt.

Zoli öcsémmel (aki hasonló megfontolások alapján döntött) egy nappal korábban, csütörtökön jártuk le az ötvenes távot: ezúton is köszönet a rendezőknek, akik ezt lehetővé tették! Természetesen minden méterét autentikus módon, az eredeti kiírás szerint tettük meg. Egyetlen kivétel az időpont: nem sokkal hat után zárjuk a kocsit Lukácsháza „hegyén”), a Csömötei kilátónál, és indulunk is.

Fejlámpa már nem kell, de nagyon világos sincs. Igaz, később se lesz: tudjuk, hogy egész napos eső vár ránk. Szerencsésebb esetben csak fél: a kedvenc meteorológusaim tizenegyre várják az égi áldást. Most kicsit szemerkél, de elhanyagolható: le is vesszük hamarosan a poncsót, sőt: a pulóver se kell. Holdfény Liget, jobbos és emelkedő, az út kiváló. Aztán letérünk a sárga sávról – és a kavicsról is. Csúnya világ jön: gépek által kijárt földutak, erdők között, majd mezők szélén. Ragad és csúszik, süpped és tapad. Kék kereszt csak imitt-amott; nagyon szerény. Van szalagozás is, de gyakran előkerül a Locus is. Főleg a patakmedernél! Itt tavaly eltévedtünk – most nincs gond, de tényleg ügyelni kell.

Továbbra is erdészeti gépek nyomai; evickélünk és óvatoskodunk. És gyakran szóba kerül a holnapi nap: ha erre még sok-sok eső ráesik, még szigorúbb lesz, biztosan. Újabb patak-átkelés, nagyon figyelni kell, megússzuk szárazon… Sár az emelkedőn, sár a lejtőn, a mezők szélén – végig a jelzetlen szakaszon. Aztán rátérünk a DDK-ra, és jelentősen javul a helyzet. Több az erdei ösvény, kevesebb a puha, átázott földút.

Azért még Bozsok előtt is megdolgoztat: inkább a gyalogút melletti vetés szélét választjuk. És beérkezünk a faluba – persze, megállnunk nincs miért a Tűzoltóságnál: tea és nápolyi majd holnap lesz itt. Helyette nagy kedvencünk, a Kerekes cukrászda vesz ki a ritmusból, pár méterrel később. Igaz, ez aztán rendesen: forró kávé és friss péksüti – most kivételesen megengedjük magunknak ezt a dőzsölést és időveszteséget.

…Azért csak óvatosan, tesó! Ezt fel kell ám vinni mindjárt az Írott-kőre… Neki is vágunk, kijutunk a Kőmosó-forrásnál a faluból, és jöhet a több tucatnyi alkalommal bejárt Bozsok-Írott-kő szakasz. Nem tudok ennél jobb, szigorúbb edzőpályát a környéken: hét kilométer, hétszázhúsz méter (amiben kb. 1,5 km lejtő is van). Az út megfelelő, sőt, hatalmas javulás az előzőek után. Az Óriások lépcsőjénél koros, de szép tempóban haladó túrázót köszöntünk, a pataknál pedig egy jó ismerősömet érjük utol: bizony, lassan már ő is „hetvenkedik”. De itt van, derűsen és remek egészségben – jó látni! Elköszönünk tőle – és a DDK-tól: a határmenti zöld következik (Vasfüggöny turistaút).

Ez bizony szigorú rész, megdolgoztat rendesen – igaz, fogy a szint is szépen. A fehér, apró határkövek mentén, mindvégig pontosan az osztrák határon, több helyütt szép kilátással haladunk előre, de itt már nagyon figyelünk, várjuk a Gyilkos sziklát. Ez ugyanis a 2. EP, ahol matrica fogadja majd holnap a társakat. Ezt most mi tesszük ki: ez is része volt a rendezővel kötött megállapodásnak. Jó érzés, hogy valamivel meghálálhatjuk a lehetőséget, így hát gondosan kötözzük ki egy fára, amit megfelelőnek ítélünk a célra.

Jó is egy kis szusszanás! Mehetünk tovább, és a csúcsra jutunk: esőház, majd a kilátó fogad. Fotózunk, fel is szaladunk: a második érintésnél szinte biztosan esni fog már – használjuk ki, amit lehet!

És forduló, jöhet az OKT – hiszen az is innen indul, akárcsak az iménti kék. Nagyjából harmad-távnál tartunk, kellemes kis ereszkedés vár ránk a következő kilométereken. Aztán kiderül, hogy mekkorát tévedtünk: a máskor köves, szilárd út most saras, csúszós – és hosszú szakaszon havas is. Hm… hát így azért más: lassabb, óvatosabb, nehezebb.

A Hörmann-forrás kedves látványa és remek vize felüdít; kulacsot is töltünk. Kék háromszögre térünk, gerincút jön: végig a Kendigek vonalán, a hegység jellegzetes tetőjén. Az utak egészen jók, de itt megérkezik az eső. Órára pillantok, hitetlenkedve: egy perc múlva tizenegy! Na, ezt eltalálták, dünnyög öcsém, miközben ő is bújik bele a poncsóba. Így érkezünk a Nagy-Kendig tetejére, ahol ismét önellenőrző pontot hagyunk. Ez is készen van, ereszkedünk, majd emelkedünk, és a Kopasz-Kendiget is magunk mögött hagyjuk.

Vöröskereszt, csúnya sárral és rengeteg farönkkel: gyanítjuk az összefüggést a dolgok között… Az Irány-hegy és az Óház felé azonban az OKT jó minőségű, szépen haladunk. A kilátónál azonban megbánjuk, hogy felmentünk (pedig ez ritka): a pompás panorámának még töredékét sem élvezhetjük az esőfüggönyön keresztül. Nettó idő- és energiaveszteség tehát, bosszankodunk.

Előkerül az esti hatos programunk gondolata, ami előtt nem ártana majd tisztálkodni, enni is… Húzzunk bele! Megtennénk, ha a Hétforráshoz vezető meredek ereszkedés nem lenne ilyen sáros, veszélyes. De az. Evickélünk tehát, óvatoskodunk, csúszkálunk. Továbbra is esés nélkül haladunk, és végre a forrás völgyében járunk.

A víz friss, a környék gyönyörű, de innen ugye csak emelkedni lehet… Most pláne: kedvesen idáig hoz le a túra útvonala, és fordulhatunk is vissza – igen, jöhet az Írott-kő, másodszor. Hajrá, rátérünk a zöldre, irányba vesszük a Zeiger-nyerget. Ebből az irányból jóval kisebb kihívás, mint szemből: még falatozni is lehet közben. Így érkezünk a Szikla-forrás völgyébe: a Kőszegi-hegység egyik leggyönyörűbb része szerintem.

Friss víz ismét, pár fotó, és emelkedünk ki a mélységből. Itt egy-két éve jó pár szép bükköt kivágtak, máig hiányoznak a szememnek. Kicsit arrébb viszont ennél is csúnyább látvány fogad: nagyon sok kivágott fa, hozzá a szétroncsolt, összejárt út, rengeteg fatörmelékkel. Nagyon szomorúak vagyunk: ez a szakasz eddig nagyjából megúszta a kitermelést.

Ennél is van rosszabb: a betonút közelében még sarasabb, még járhatatlanabb. Átevickélünk, lassan és morogva. Lássuk: 28 km, igen szerény 4,5-ös átlaggal. Öcsém beparázik: nem érkezünk haza! Na jó, akkor innentől utánégető és turbó üzemmód! Tempót váltunk, fittyet hányva az emelkedőnek, és megtoljuk. Megjön az OKT, majd a Stájerházak is – ezek után újra farakások, és a hozzá tartozó sár. Itt még a betonutat is teljesen szétvágták, nézd! Ezt vajon hogyan, mikor hozzák rendbe? Kivágott fák, még a jelzettek is, persze… rutinból megyünk. Itt a Hörmann-forrás, másodszor, némi hó és gyors vízvétel.

Tovább az OKT-n, egészen a kezdőpontig – az imént már jártunk itt, csak fordított irányban. Tudjuk tehát, mi vár ránk, és hát igen, az is fogad. Vagy talán még egy fokkal rosszabb: azóta még esőt is kapott, órákon át, és még ez is érezhető. Nagyon megtoljuk a végét, úgy érzem, feljöttem bele a felhőbe, a páratartalom alighanem 100%-os. Ehhez mérten látszik – vagyis nem látszik – a kilátó; alig tudok egy „bizonyító erejű” felvételt készíteni róla. Az mindenesetre szépen lejön a képen, hogy nem egy időpontban készült az előzővel… Megvan a második érintés is; kétharmad táv!

A pompás fenyves megborzongat, mint mindig – bár alig látok benne, olyan sötét. Futok lefelé, mint oly sokszor, az utat úgy ismerem, mint a tenyeremet. Csakugyan?! Ekkor jön a teljes mélypont, a tökéletes döbbenet. Totális erdőtarolás! Teljes erdőket tüntettek el január óta – akkor jártam itt, és akkor még megvolt... És „természetesen” hatalmas sár, brutális keréknyomok, sok-sok fatörmelék mindenfelé. Szinte holdbéli táj – a gyönyörű, sötét, méltóságteli erdők helyén. Amit én már ebben az életben aligha látok itt újra. Meg a többi kiirtott tarvágás helyén se.

...Kék kereszt a vadetető után, és nagyon csúnya sár. Futunk, cuppog és fröccsen, már minden mindegy-alapon. Hullámzik, megdolgoztat, de aztán csak-csak kijutunk a Hörmannhoz. Harmadszor, igen. Talán Hörmann³ is lehetne a túra neve, nemde? Át a parkolón, aztán be a rengetegbe. Fenyves, megint… annyira imádom ezt a szakaszt is. És hát Istenem, fogynak! Fogynak a pazar, gyönyörű részek. Félteni kell vajon, ezt is itt, például? Máshol is? Mindent kivágnak egyszer?... Zúgunk lefelé, és zúgnak a gondolataim is, annyira mélyen érintett ez a dolog. Szerencsére a terep jó, hiába szakad az eső, ömlik alá a talpaim alatt a hosszú lejtőn, nem okoz gondot.

Aszfaltút és parkoló, aztán az OKT-emlék és az esőház: ez is EP lesz, betérünk hát egy kanyar erejéig. Aztán a Szt. Vid-kápolna, ami alig látszik: itt is szinte felhőben járunk. Kilátás nulla, gyerünk, le a lépcsőn. Ide nézz! – szólít öcsém. Uhhh, nem hiszek a szememnek! Röstellem, de első alkalom, hogy foltos szalamandrát láthatok és fotózhatok. Nagyon gyönyörű példány, láthatólag jobban élvezi az esőt, mint mi.

Nem könnyű, de ott hagyjuk, és rohanás le, tovább, gyökerek között a mélyúton. Csoda-e, ha máris feltűnik Velem? Gyűrjük az aszfaltot is rendesen, de azért Kati nénihez betérünk – EP is (lenne) a Pittyes kocsma, meg azért egy kóla is jól esik. Aztán tűzés le, a kertek alá, jöhet újra a terep.

Kankalin, szinte kaszálni lehetne helyenként. Kiskertek, gyümölcsösök a sárga körút-jelzésen, amihez Kőszegszerdahelytől megérkezik a piros is. Kutya nincs, a virág rengeteg továbbra is. Vizenyős rét, és itt az Irtás-hegy is. Az emelkedője ravasz, hogy azt ne mondjam, komisz – de erre számítottam. Na jó, a sárra is, az előzmények után. Csak nem ennyire, nem ilyenre. Valami holdjáró ment itt fel, szerintem, vagy talán harckocsi. Embertelen, micsoda nyomokat hagyott a puha földön! Embertelen. Megküzdünk vele, feljutunk, a mosoly nem őszinte. Aztán elágazás, szaladnak a percek (meg mi is), nem tévedünk el, nem hibázunk ott fent sem.

Csömötei-hegy, kilátó; pici aszfalt és: beérkeztünk. Nem hogy a tavalyi 9:22 nem lett meg, de a tervezett-remélt tíz óra se. Annyira nem baj: a hatos programot így is elérjük, és a körülmények khm, hát nem voltak ideálisak. Hazafelé meg is osztom Rékával és Áronnal a tapasztalatokat: sok sikert holnapra! Volt itt ma minden; sok öröm, de bánat is. Kihívás és küzdelem tereppel, elemekkel, de legfőképpen az ember által itt hagyott nyomokkal. Nem volt könnyű, de annál nagyobb elégedettség, hogy elmondhatom: sikerült megint. Írott-kő, kétszer – egyszerre.

Írottkő 50 TT - ahogy én láttam...

A Kötelező Hazai. Volt még egy túra aznap, amire igen szívesen mentem volna, de hát a Kőszegi-hegység számomra természetesen kihagyhatatlan. Ebben a gyönyörű őszben pláne! Nem is bántam meg, bár akadtak magasságok és mélységek – minden értelemben.

A tavalyi egyedüli futam után megint Zoli öcsémmel mehettem együtt, aminek örültem. Hogy ő is örült-e, abban kevésbé voltam biztos, mert előre riogattam (félig viccesen, félig komolyan): meg kéne javítani az akkori fantasztikus időmet, a 8:41-et. Végül nem zárkózott el, amivel legalábbis nyugtalanná tett… Zoli barátunkkal hármasban aztán jó hangulatban érkeztünk a Bechtold Központhoz, ahol ezt tovább fokozták: Balázs, a rendező például házi kisüstivel... Aztán különválunk: Zoli is ötvenen van, de saját tempóban megy végig. Kellemes bemelegítő gyanánt mindjárt az Óház-tető vár ránk, reggeli hatos sötétben. Hogy ennek köszönhetően-e, vagy csak a zöld sáv közismerten zegzugos vonala miatt, de sikerül letérnünk az ösvényről. Szerencsére hamar gyanút fogok, és a térkép-programommal visszatérünk a megfelelő útra. A kilátónál pecsételés, meg persze csodaszép panoráma a horizonton előbukkanni próbálkozó nappal. Tudjuk, hogy ma nem sokat fogjuk látni, de legalább a száraz időben azért bízhatunk.

Jöhet az OKT, hamar az Irány-hegynél járunk, kicsit futunk, előzgetünk. És közben a lámpát is elcsomagolhatjuk: elég már a fény. A Vöröskereszt csomópontjánál kissé balra tartva áttérünk a piros kereszt jelzésre, ami aztán további remek belefutásokra csábít: hosszú lejtős szakasz, kiváló útminőséggel. A természet pompázik, érdemes körbenézni: balról, kelet felől egyre jobban világosodik, jobbról még sejtelmesen sötétek az erdők. Pazar színek, ritkuló lombok, kellemes madárhangok között-alatt kocogunk. Megérkezik a piros kör is: készülünk az egy hónapja látott vihar-döntötte fákra. Egy része eltűnt, de azért így is van mit megmászni vagy kerülgetni. Elhagyjuk a Borha-forrást: bármennyire is kedvencem, most kihagyjuk. Egyrészt nincs benne jelenleg víz, másrészt nagyon erős a tempónk – abba most nem fér bele. Aztán itt a szerpentin, mennék a jobb oldali szárán, de öcsém ingatja a fejét: balra, lefelé! Térképet csak akkor nézek, amikor már kezd gyanús lenni – és sajnos igazam is lesz. Na, lehet megint korrigálni; közel száz méter, bosszankodunk.

Velem fogad, első érkezés: az Alkotóház udvarára még egyszer is jövünk ma, ez dupla ellenőrző pont. Zsíros kenyér, de valahogy nem ízlik, inkább a teához megyek: a forró ital viszont igen kellemes. Jöhet a kék kereszt bal szára, azaz átruccanunk a szomszédos aluba, Bozsokra – csak „kert alól”, erdőkön át. Sok errefelé a gesztenyés: két hete kis családommal mi is itt gyűjtögettünk. Most persze más a tempó: toljuk ezerrel, bár amikor futni szeretnék, öcsém a ránk váró hegymenetre figyelmeztet. Barátságos pontőr fogad a sarkon, kezdi magyarázni az utat. Mosolygok, és elárulom neki, hogy 29. alkalommal megyek itt fel – ez a kedvenc „edzőpályám”. És tényleg! Fantasztikus szakasz, komoly szintemelkedéssel, trükkös részekkel, meg persze sok-sok gyönyörű látnivalóval. Ezeket most mind megcsodálhatjuk: előbb a meredek Óriások lépcsője, majd a különleges Kalapos-kövek (itt kódot is írunk).

Aztán a határmenti zöld érkezik a DDK mellé, és a Sötét-völgy látványában gyönyörködhetünk. Utóbb jönnek a komolyabb emelkedők, de a szépség nem lesz kevesebb, sőt… Így érkezünk fel a Golgotán át a fenyveshez (közben két futó már jön visszafelé), majd esőház és kilátó: fent vagyunk!

Gyors fotó a felső teraszról, aztán hamar le, egy ideig ugyanazon az úton. Volt osztálytársammal, Robival találkozok össze: gyors üdvözlés, és ő fel, tovább – mi meg balra le, a piros sávra. Itt is várom a viharkár szakaszát: vajon javult-e a helyzet augusztus vége óta, amikor utoljára erre jártam. Akkor komoly akadálypálya fogadott, most viszont itt is sokat dolgozhattak az Erdészet munkásai: egy-két keresztbe dőlt fa maradt csak. Remek tempóban veszítjük tehát a sok száz méternyi szintet, és közben ugratjuk egymást: hamarosan vissza is kell ezt majd dolgozni, hiszen (Velem után) újra nagyjából erre a magasságra fogunk visszatérni. Így persze kissé más a sok-sok lejtő végig járása, de az élmény nem csorbul: a látvány mindvégig fantasztikus. A csodaszép völgyben ezer szín tarkállik, lábunk alatt vastag avarszőnyeg kényeztet, jobbról csörgedező patak – és mindehhez pompás őszi illatok társulnak.

Ifjú leány száguld el mellettünk: fent a kilátónál meglepetten láttuk üldögélni – egy szál topban, bikini-felsőnél alig nagyobb holmiban. Hát, jó idő van, de ennyire azért… talán mégsem. Tempója mindenesetre lenyűgöző, de lassan mi is beérkezünk a pontra, újra. Az iménti zsíros kenyérre most nem is pályázok, a tea viszont (ha lehetséges) még finomabb lett.

Féltáv, kék kereszt újratöltve! Csak most jobbra, ki a faluból a szerpentinen. A már említett komoly emelkedő jön, és meglehetősen rossz érzéssel vágok neki. Pedig gyönyörű szakasz, de valahogy… rosszul érzem magam. Émelygek, kavarog a gyomrom, szédülök. Á, talán csak valami holtpont, nyugtatom magam (meg aggódó öcsémet). Nehezen megy a felfelé, előre engedem Zolit, küzdök. Kirándulókat előzgetünk, aztán négy muflon rohan át előttünk, majd végül felérkezünk a (felállványozott) Szt. Vid-kápolnához – hú, de jó!

Meg a kis pihentető szakasz is, készítek pár fotót, de nem lelkesedek, ha a Hörmann-forrásra gondolok. Jó messze van még – és sokkal magasabban… Nekiveselkedünk ismét, és örülünk, hogy ezúttal világosban csodálhatjuk meg ezt a részt: egy hónapja (az Őrvidék-Várvidék 100 TT-n) ez már lámpás szakasz volt. Lassan, de fogynak a kilométerek (meg a szint), és a fenyves után – végre! – itt a forrás. Ahol aztán megbeszéljük, és szépen elengedjük végleg a tervet: jól látható, hogy itt ma semmiféle rekord-döntés nem lesz.

Nagyon sok a kiránduló, szemlátomást a Hörmann felé tartanak ők is – itt van annyi erőm, hogy belefussunk. Megéri: elsőként érkezünk oda, hamar töltünk is, még a tömeg előtt. Jöhet az OKT és a zöld sáv közös szakasza, ami szintén szépséges környék – főleg most, az őszi pompájában. Kellemes lejtő, bevállalom a futást is, bár egyáltalán nem könnyű. Szendvicsemet keresem, és kiderül: a rajtban felejtettem, amikor a zsákomban pakolgattam. Na, még ez is… De gyümölcspürével pótlom, öcsém müzliszeletet nyom a kezembe: megoldjuk. Ehhez jön a piros, ropogós alma, amit meg a Stájer-házaknál kapunk: kicsit el is diskurálunk a pontőrökkel. Itt a nap is kisüt, pazarul bevilágítva a kis meseházakat.

Aztán elköszönünk az OKT-től, de a zöldön maradunk továbbra is. Sőt: még annál is tovább. Mármint a többiekhez képest. Ahogy tavaly is, most is azt választjuk, vállalva kis többletet távban és szintben egyaránt – viszont járhatóbb, szerintem szebb és számomra sokkal ismertebb ez a rész.

Szinte egyik pillanatról a másikra, de rám tör megint a rosszullét – ám ezúttal a megkönnyebbülés is. Gyengén és kábán, de folytatni tudom, és csak remélem, hogy nem lesz gond a szintidővel sem. A Szikla-forrásnál a friss víz igazi kincs, és készítek egy izót is. Jobban vagyok, a táj most is lenyűgöz, és nekiveselkedünk a Zeiger-nyeregnek.

Sohasem könnyű, most meg kimondottan nehéz. De felérkezünk, és meglepődve, de megelőzzük a topos lánykát. Egy lendülettel nekivágunk a Tábor-hegynek is, de aztán a lendület megtörik: két (fényképezésnek hazudott) megállást is be kell iktatnom. A magassági pontnál felírjuk a kódot, és ereszkedni kezdünk a szedresben. Öcsém – szokásához híven – azonnal a tüskés ágakat böngészi, és a türelem (meg az érintetlen, járatlan környék) meg is hozza gyümölcsét. Szó szerint: sok finom, érett szemet találunk, Zoli szerint ez nekem most gyógyszer lesz.

És mennyire az lett! Rendkívül sokat segített, és innentől már semmi gondom nem akadt a gyomrommal. Kellemesebb tempóban folytathatjuk, bejárva a Paradicsomos környékét, ami meglehetősen kiesik mindenféle járt és közismert résztől. Turistajelzés sincs, csak a túra saját fehér pöttye, de az pont elégséges. Futó páros előz, Gábort ismerem fel; köszönünk. Nagyon szép környék ez is, és mind az utak, mind a szintek sok beszélgetést engedélyeznek. A végén szigorúan meredek lejtő fogad: készülünk rá, óvatosan, gond nélkül érkezünk le.

Pecsétet és vizet is kapunk az itteni pontőrtől, meg információt: csak a négy futó van előttünk, ahogy sejtettük is. Jöhet a hosszú-hosszú, hat kilométeres ereszkedés. Az első kettő még erdei úton – a maradék sajnos aszfalton.

Mellőzzük a Kereszt-kúti pihenőt: gyerek-zsibongás és pihenő felnőttek maradnak mögöttünk. Balról többször is fantasztikus panoráma nyílik a szomszédos Rőtfalva (Rattersdorf) völgyére. Jóleső érzés végignézni: arrafelé is bejártuk már a környéket – itt is, ott is ismerős pontok, szakaszok.

És újabb csodaszép erdők, hegyek és völgyek, hatalmas fák, meredek oldalak. És továbbra is festő palettájára kívánkozó színek. Meg a hulló levelek halk, surrogó nesze, ami néha eső-hangnak tűnik – de mindig tévedek. Borúsan, de tart az idő, a hőfok meg éppen ideális túrázni.

Így érkezünk le a Hétforráshoz, ami innen felülről látszik csak igazán: micsoda mély völgyben van. Pecsét és Előd vezér, meg pár kattintás – és jöhet az Óház emelkedője: egy kilométeren 167 méter. Igaz, hogy sokat javult a közérzetem, de tudom, hogy ez most szigorú lesz. Meg is beszéljük öcsémmel előre, hogy csak okosan, pihenőkkel, túlhajtás-mentesen kell ezt a szakaszt megoldani. Így is teszünk: három szuszra, de kipipáljuk, és az utolsó bélyegzőt is begyűjtjük. Zsíros kenyeret köszönjük, nem kérünk, viszont a kínált házi pálinka újabb gyógyír, tényleg.

Újabb panoráma-fotó fentről, és megkezdjük az ereszkedést, a reggeli feljutás fordítottját a zöldön. Jó tempóban, némi kis belefutással itt-ott; a terep továbbra is ideális, a környezet továbbra is szépséges. A szerpentinhez érkezünk, és – szinte hihetetlen! – ugyanott találkozok Szilvivel és Péterrel, mint tavaly. Pár szót váltunk (a jövő évi Őrvidék százasról, persze…), és jöhet a lépcső, meg az utolsó vadregényes szakasz. Aztán beérkezünk a város első házai közé, a Hermina utcába, és máris felbukkan a Bechtold Központ szabályos kör alakú épülete. Laci öcsénk fogad bennünket, aki lazán letudta a 35 kilométeres távot, remek idővel. Hátul az udvarban pedig a befutó; sokan pihengetnek, esznek-isznak, beszélgetnek. Mi is csatlakozunk, miután megkapjuk a díjazást Balázséktól: idén újfajta kitűző dukál; tetszetős. Ezeknél is jobban örülök a jó hírnek: fontolgatják a jövő évi (30. rendezésű) „retró” hetvenes távot! Erősen biztatjuk őket, és őszintén bízom benne, hogy legalább egyszer nekem is lesz hozzá szerencsém. Aztán jöhet a szendvics (a kapott, meg az általam itt felejtett is), és közben hálákat adok: hát sikerült, beérkeztem! Ráadásul bőségesen szintidőn belül, 9:15 alatt – több, mint elégedettek vagyunk. Tíz perccel később pedig megered az eső, amire már csak mosolygunk: hát ez egy ilyen nap volt! Nehézségekkel, küzdelemmel, de sok-sok remek élménnyel és színpompás tájakkal bocsát haza a legeslegszebb táj: a Kőszegi-hegység.

Őrvidék-Várvidék 100 TT - ahogy én láttam...

Tavaly meglehetően magasra tették a lécet a rendezők: színvonalas, változatos (és nem könnyű) teljesítménytúrát szerveztek, köröket verve az első évi kísérletükre. A Kőszegi-hegységet szeretők (vagy most felfedezők) ezúttal is fáradtan, de elégedetten, élményekkel gazdagon térhettek haza. És amire legkevésbé számítottunk: száraz lábbal!

Hosszú napokon át szinte folyamatosan szakadó eső, patakokban ömlő víz… Lucskos parkok, fázó, lakásokat befűtő emberek: így kezdtük meg a túra hetét. Szerdától jött az enyhülés, és egyúttal komoly szél is, amik így együtt szombatra hihetetlenül megváltoztatták a borús helyzetet. Így hát nagy-nagy optimizmussal és visszafogott öltözettel ballagunk be Zoli öcsémmel a lukácsházi Közösségi Házba. Ahol aztán pár perc múlva csak nevetek, fejemet csóválva… Ilyenre még nem volt példa: minden egyes indulót ismerek, mindenkivel kézfogás vagy puszi – ez hihetetlen! Az is igaz, persze, hogy nem hömpölyög a tömeg: negyven-egynéhányan jöttünk itt össze, hogy a százas távot megkezdjük. Fantasztikus a társaság, és ennek megfelelően a hangulat is. Villámgyors rajt-procedúra (hála az előnevezésnek és a vonalkódnak), felhörpintek még egy kávét is – aztán hat óra, indulás! Kikanyarodunk a faluból, kevéske aszfalt, be és fel a sárga körút-jelzésen az Avas-tetőre. Egy párost előztünk, azóta az élen vagyunk, üres utakon. Itt már tényleg nem kell lámpa, de eddig kicsit rezgett a léc… És kaszált, kiválóan járható ösvények, szuper! Tavaly elég nagy volt az aljnövényzet: ez most az első kellemes meglepetés. A másik a már említett száraz talaj – hamar fel is jutunk a kereszteződésbe. Nem mélyedünk el a gondolatban, hogy itt majd 83 km környékén leszünk ismét, másik irányból… Inkább lezúgunk a kiválóan futható lejtőn, réteket érintünk, elhagyjuk Kőszegszerdahelyet; gondozott gyümölcsösök között haladunk előre.

Velem, Pittyes kocsma az első ellenőrzőpont, ahol várunk két percet Kati nénire (meg a pecsétre). Ez most sok! Elhatároztuk ugyanis, hogy megkíséreljük a tavalyi 20:06-os eredményt megjavítani – cél a húsz órán belüli teljesítés. Az olyan jól hangzik… Hát, itt most három perc pluszban vagyunk, sajnos, így hát maxigázon megyünk fel a piros sávon, ahol pedig figyelemre méltó emelkedők fogadnak. Utána a piros kereszt sem sokkal kímélőbb.

A piros körnél a Borha-forrás fogad; meglepetésemre szárazon: na, ilyent sem láttam még… Két órája jövünk, és hitetlenkedünk: hogyhogy még mindig nem előztek meg futók? Gyors ereszkedés, kis aszfalt, és az Enikő-forrás vigasztal kellemes vizével. Itt matricát ragasztunk, és a sárga kereszt után áttérünk a zöld háromszögre.

Ez megint jó kis emelkedő, tehát gyorsítunk: itt lehet időt nyerni… Az Óház-tetőn mosolygok – Péter, a rendező ígért kilátós ellenőrző pontot: hát ez az! Fel kell menni, és egy ötletes megoldással a leláncolt tábla lakatján van a bélyegző.

Panoráma, persze, ezredszer is meg fog állítani egy percre. Emitt Kőszeg (oda most megyünk), tőle balra Ausztria: oda meg mindjárt utána… hát hajrá! Plusz öt perc, hú, tesó, lassúak vagyunk! Kék háromszög, pompás utak, Fatalin-bükkök és Ördögtányér-szikla. Ezeknél muszáj megállni, fotó és emlékezés korábbi találkozásokra. És megérkezik az OKT, a Pintér-tető, majd megint ereszkedés, lejtők és jóleső futások.

Letérünk az antennáknál, sárga Alpannonia-jelzés, majd itt a Szulejmán-kilátó, újabb matricával. Le a lépcsőkön, Király-völgy – és itt ér utol az első futó. A zegzugos utcákon azonban bizonytalankodik, és segítünk: bekocogunk vele a várig (először jár itt, mint kiderül). Ott aztán rövid pihenő, evés-ivás: kenyerek, finom tea és szörp, kávé… Befut Ádám, mi viszont elköszönünk, plusz idő terhével vállunkon. Tovább az OKT-n a Kálvária aljáig, majd át a zöld sávra: Csónakázó-tó és Andalgó. Beszélgetünk, de közben nem andalgunk…

Határátkelő, egy harmincas távon indulót igazítunk útba, gyors fotó a Hubertus-kápolnánál. Alig három hete jártunk itt pici lányommal, de jó is volt! És Rőtfalva (Rattersdorf), majd Liebing – ez utóbbi végénél megint a fiatal futó srác… Nem, nem arra! Megköszöni, elhúz. Itt már kifejezetten meleg van, nem is csak langyos idő. Nagy csapat előttünk: Valtert üdvözlöm, harmincon tolja a többiekkel. Jönnek az erdők, kavicsos utak, sok-sok elágazó.

Tavaly mintha több szalag lett volna… igaz, kevesebb zöld M-betű a fákon (Mária-jelzésként). Nem mindig könnyű észrevenni, bár nekünk nem okoz gondot – de mi harmadszor járunk itt. Krisztián (futó barátunk) először, és többször meggyűlik a jelzésekkel a baja. Így hát újra meg újra segítünk neki Hochstraß-ig. Ott megint matricázunk, és Lékáig (Lockenhaus) hárman, együtt megyünk. A várnál ellátó- és ellenőrző pont: roppanó, édes alma, sok-sok nápolyi és ásványvíz jut mindenkinek. A rövidebb távosok itt visszafordulnak, mi meg lezúgunk a kis patak felé.

És át a hídon, hát persze! Lóháton tilos, jelzi egy tábla... Balra fordulunk, és a Billa parkolójában feleségem, pici lányom fogadnak. Tavat és várat néztek, kirándultak, vásároltak – és még egy kis serpázást is vállalnak. Zoknit, pólót cserélünk, én még lábbelit is: sok aszfalt jön, megreszkírozom a kevésbé kapaszkodós, de komfortosabb talpú futócipőmet. Csak eső ne legyen! Elköszönünk, kijutunk Lékáról – és egy kereszteződésben ott van Krisztián. Uhhh. Na, itt lett elege az osztrák turista-jelzésekből (pontosabban azok hiányából), és innen már a célig elkísért bennünket. Toljuk a sok-sok aszfaltot, de újdonsült beszélgető- és túratársunkkal gyorsabban fogynak a kilométerek. 

Langeck és Weißenbachl ahogy jön, úgy el is tűnik mögöttünk, és az aszfalttal együtt a sík utaktól is elköszönünk. Meg a melegtől is: komor felhők gyülekeznek, és ahogy közeledünk Oberkohlstättenhez (Felsőszénégető), úgy látszik egyre bizonyosabbnak az eső. Fázni azonban – az említett emelkedőknek köszönhetően – nem kell. A falu közepén balra térünk, fénykép a névadó boksáról, és máris az ellenőrző ponton vagyunk.

Ez a legnyugatibb pont; majdnem féltáv, szusszanunk hát egyet, és megköszönjük a remek szendvicseket. Ásványvíz is jár megint, és a padokon pompázatos panoráma tárul elénk. Jobban esik így még a falat is, beszédbe elegyedünk a pontőrökkel is. Örülnek nekünk, mint első érkezőknek, így hát nem is könnyű újra elindulni.

Pedig el kell, mert most vágunk neki túránk legmagasabb hegyeinek! Tekintet az órára: igen, a többlet most is kísér bennünket. Hol több, hol kevesebb, de mindig pluszban vagyunk. Tesó, hogyan száguldhattunk itt tavaly? Bármennyire is tempózunk, képtelenek vagyunk „utolérni magunkat”. Az erdők szépsége persze aztán gyorsan feledteti ezt: gyönyörű szakaszok vannak errefelé is. Meg emelkedők. De hát Burgenland (vagyis a Várvidék) legmagasabb tájain járunk, előttünk a legmagasabb hegyek. Mégsem lesz eső? Úgy tűnik, elkerül bennünket.

Füves szakasz vezet, biztos jeleként a Kis-Szarvaskő (Kleiner Hirschenstein, 836 m) közeledtének. És itt az emléktábla, Mátyás királyt idézve (meg az itteni vadászatait), távolban meg a két antenna-torony. Arrafelé vetjük az irányt, jöhet a Dreihotter (795 m), majd a Nagy-Szarvaskő (Großer Hirschenstein, 862 m). Na, ez már döfi! Ez már magasság! Ezt már csak egyetlen hegy tudja túlszárnyalni errefelé…

Oda megyünk, persze. Az örök kedvenc, a lenyűgöző, a sokszor bejárt Írott-kő. Nekik Geschriebenstein… szeretik ők is. Az még további 21 méter. Lenne, ha nem kellene előbb leereszkedni a Ranch-hoz, átvágva a főúton, parkolón. De le kell, természetesen. Sok-sok kiránduló most is, ami sok-sok előzést is hoz.

És íme, az írott (vésett) kő, az eredeti - bár az írás megkopott, de a tábla megemlékezik a történelemről. Kilátótorony, tövében pecsét, édesség és az ígért tea! Megköszönjük: komoly dolog lehetett felcipelni ide, de meg kell hagyni: jól esik. Felmenni itt is kötelező, Krisztiánnak különösen – leereszkedés után pedig a két Kék kiindulópontját is megmutatom neki. És azt is, hogy az OKT-n 2,6 km-re (kellemes ereszkedéssel) odaérkezhetnénk a Hörmann-forráshoz, ahová nemsokára megyünk. Csak hát előbb – kis lazításként – leereszkedünk Bozsokra, majd át Velembe – és aztán tényleg jöhet az említett Hörmann. Ja, hogy közben megteszünk plusz tizenegy kilométert? És veszítünk (majd visszanyerünk) majdnem hatszáz métert? Ez lesz a következő órák sava-borsa!

Ez talán a hegység legszebb szakasza? Majdnem biztos vagyok benne. Nekem az. A Golgota, a patak környéke, a Sötét-völgy… elmondhatatlan, lefényképezhetetlen. Aztán jönnek a Kalapos-kövek: megcsodáljuk mindhárman. Szóltak, tudjuk, várjuk: kidőlt fák, nehezített terep jön pár száz méteren. Óriások lépcsője, nyílegyenes ereszkedés, bozsoki panorámával - majd zegzugos futás és lejtők. Feleségem és pici lányom, megint! Bozsok, a Sibrik-kastély közelében: eljöttek ide is. Megint gyors átöltözés, de nem veszem vissza a terepfutó cipőt: bízom a jó időben, a jó utakban. Elköszönünk, kék kereszt, gesztenyések, a lassan nyugodni térő nap varázslatos fényei és színei. Velembe érünk, futás az utca közepén, Pittyes újratöltve. Zöldségleves! Istenem. Hogy ez megint milyen finom lett! Tetejére jóféle kőszegi Chardonnay; tisztán, mert öcsém most így javasolja. És milyen igaza van! Mennyivel könnyebb így nekivágni… A falunak, a sötétnek, a hosszú-hosszú emelkedőknek. Mert itt már a fejlámpa is előkerül, azzal jutunk fel a Guglinra, a Szt. Vid-kápolnához. Megkerüljük balról, hatalmas kidőlt fákon átjutva – hm, jobb lett volna a lépcsőn felmenni. Aztán kis szusszanás, át a szerpentinen, és tovább. Fel. Továbbra is fel. Meredek, sötét, gyökeres és köves. A fenyvest viszont már az illatáról felismerem, és tudjuk: felérkeztünk! Matricát ragasztunk, jobbra térünk: kék háromszög. Pólóban és papírvékony mellényben – a dzseki továbbra is hátul marad nehezékként.

Kendig-gerinc! Felemlegetjük a tavalyi éjszakai panorámát: most is az fogad, kiváló kilátással, egészen Szombathelyig, a célunkig. Meg a sok kis kivilágított falu… lenyűgöző látvány. Igen huzatos ez a hely – most egészen szerény széllel megússzuk. Végigjárjuk a tetőt, gyönyörködünk. A két Kendig-csúcsnál oda kell figyelni, meg a végén az ereszkedésnél is. Itt kétszer is megnyikkantom a cipőt – hát, nincs mese, ez korlátozott tudású darab terepen, de hát ezt választottam, ezt vállaltam. Szerencsére megjön a Vöröskereszt, váltunk az OKT-ra, majd az Irány-hegyen keresztül újra a – délelőtt már érintett – Óház-tető jön. Ezúttal személyzettel, forró levessel vagy teával: szánunk rá pár percet. Meg a kilátóra is, hát persze! Hát ki lehet ezt hagyni bármikor is? Odalent a szüretet ünneplő Kőszeggel? Fények, idáig hallható zene és mulatság… indulunk mi is tovább, lefelé.

A városig ugyan nem (talán jobb is), de azért jó mélyre. Majdnem negyed óra hátrányunk van tavalyhoz képest. Mégsem tudom feladni; még mindig nem… Zöld sávon haladunk, majd áttérünk a… zöld sávra. A másikra, merthogy itt kettő is van, egymáshoz egészen közel. Vadonatúj jelzésekkel, frissítve, kiváló utakon. Ez igen! Tavalyhoz képest ez az egyetlen újítás az útvonalon, ez a hétszáz méter – de megérte, úgy véljük (ráadásul sok aszfaltot is kihagyva).

Isten veled, Kőszegi-hegység! Ez itt már a Pogányok, a kereszteződés: sárga sáv. Na, ez marad egészen Szombathely határáig! Úgy is, mint Szt. Márton turistaút, 22 kilométeren át. Sok-sok murvás-kavicsos út jön most, egyenesen egészen Kőszegdoroszlóig. Lélekölő irdatlan hosszú egyenes, inger- és esemény-szegény. Még a falu is… mintha a kutyák is csendesebbek lennének. Aztán az utolsó komolyabb emelkedő, amit még érdemes számon tartani, de elfogy ez is, felérkezünk, és hamarosan itt az Avas, megint. Meg a nagy kereszteződés, a reggeli (csak akkor a másik két szárán jártunk). Betársul a piros is, de lényeg a sárga… ezeken jutunk el a Csömötei-kilátóhoz. Itt szinte kaszinó van: tea és kávé mindenféle kiegészítőkkel, édességek, meg kenyerek. Nyúlnék a szokott zsíros deszkához, de azt hallom, hogy „málnalekvár”. Na, nem is bántam meg, hogy öcsémre hallgattam: eszméletlen finom volt, Kösz, Szilvi: jövőre is jövünk!... J

Kis belekocogás – javítunk, de még mindig nyolc perc hátrány. Holdfény Liget, jobbos-balos derékszög, picike emelkedő. Tényleg az utolsó! Szőlők és gyümölcsösök között tovább, jön a szántóföld széle. Na, ha sehol, itt akkor is dagonya lesz. Hát nincs! Semmiféle dagonya, semmi sár – porszáraz ez is. Hát akkor húzzuk meg! Perenye fényei, jobbos-balos derékszög megint, a kutyák valahogy itt is nyugisabbak. Vasárnapra váltunk – öcsém szerint túl későn: tavaly ezt a falu túlsó végén sikerült, nem itt. És azt hiszem, valahol itt kezdett el gyorsítani. Még gyorsítani. Kiérkezünk a faluból, tényleg komoly tempóban, és – gyorsítunk. Egyenes szakaszok délnek, elfogy a kukorica, megjönnek a tuják, meg (valahol balra, párhuzamosan) Gencsapáti is. Mi most jobbra térünk, Szt. Márton-kápolna jön, balra vissza, és hosszú-hosszú egyenes dél felé, megint. És gyorsítás. Újra hálásan gondolok a cipő-választásomra. Kavicsos dózerút, fussunk kicsit, fiúk! Krisztián azonnal rááll, öcsém inkább megy. De nagyon. Itt a 89-es elkerülő műút, utolsó matrica – és még itt is, mint egésze napon át, mi bontjuk ki a tasakot, amiben megtalálható. Rétek, gyümölcsösök - és Olad fényei! Oda tér be a sárga: mi elköszönünk tőle, és megkezdjük az utolsó hármat. És igen: ott már tudtuk.

És úgy is lett. Az utolsó hármat kis híján lefutottuk, nyolc-kilenc közötti ezreket mentünk, és az órát 19:44-nél állítottam le az Őrvidék Ház kapujában. Uram Istenem! Háromnegyed kettő! Minden idők leggyorsabb százasa! Na, jó… kereken egy perccel jobb csak, mint az idei Kinizsi. De – szerintem – jóval nehezebb túra, és az sem mindegy. Szilvi fogadott és gratulált, és mi is egymásnak: elsőként érkeztünk be, ez is annyira hihetetlen! Mint az egész nap, mindvégig: a sok csodálatos táj, a kedves emberek, a küzdelem az elemekkel és az órával... és legfőképpen: önmagunkkal. Fantasztikus volt, köszönjük, viszontlátásra!