Rockenbauer 130 TT - ahogy én láttam...

Tudtam előre, hogy ez egy merész vállalkozás lesz: hőségriadóban 130 kilométert végigjárni. Az eredmény: életemben első alkalommal (144 sikeres teljesítés után) feladni kényszerültem egy teljesítménytúrát. Igen sok tanulsága volt; sok-sok élménnyel és emlékkel – és meglepően sok pozitív hozadékkal.

A tömegrajtoknak mindig van egy egyedi hangulata, amit nagyon szeretek. Ez most sajnos nagyrészt kimaradt számomra: meglehetősen kiszámítva, háromnegyed hatkor érkeztem a nagykanizsai gimnázium épületéhez. Gyors lepakolás, a depókra szánt holmik szortírozása, nevezés és fizetés – és máris az indítási pecséthez állók sorában találtam magamat. Nagyon sűrű volt ez így: szeretek találkozni, pár szót váltani minél több ismerőssel… és nyugodtan átgondolni még egyszer mindent. Ráadásul a reggel amúgy sem sikerült túl jól: a kis panzióban három óra tízkor kelt a szembeni szobában megszálló család… és sajnos nem sikerült visszaaludnom. Nem túl jó ómen egy kb. 30-32 órányira tervezett talponlét előtt. Még szerencse, hogy ismerős túratársak, Imre és Szabolcs is itt szálltak meg, így nem kellett buszozni: elvittek a rajthoz. Persze talán jobb is, hogy nem agyalok azon, hogy ennyit bizony még nem mentem, mint amire készülök: a leghosszabb eddigi túrámat is meghaladja bő húsz kilométerrel. Vagy azon, hogy mennyire épelméjű dolog tőlem, hogy hőségriadóban vállalkozok egy olyan túrára, amiről már most tudom, hogy jelentős része vezet aszfalton, nyílt szakaszokon, tűző napsütésben.

Hatkor aztán nekivágunk az aszfaltnak. Nagykanizsa meglehetősen komoly kiterjedésű város, tehát nem két perc kijutni, hiszen nagyjából a közepéből rajtolunk. Követem a tömeget, újdonsült ismerőssel diskurálunk, majd hamar a zöld sávon baktatunk. Aztán elmaradnak a házak, az M7-es is elzúg felettünk, és békésebb, csendes városrész jön: Palin. Meghúzom kicsit a lépteim, előre megyek-szaladok – a kék, és az első DDK-s pecsét vár rám ott. Vagyis: mégsem. Zárt kapu fogad a vendéglőnél, azaz, hiába tettem meg a kétszer ötszáz métert. Futok magam (és a mezőny) után; szigorúan lemaradtam.

Majdnem Zsigárdmajorig kell mennem, hogy a csapatot megtaláljam. Ott aztán jöhet az első filctoll, felfirkáljuk a pontos időt, és innen már együtt tovább, Ferivel, Ildivel, de itt haladnak Timi és Norbi is. Nyílt, majd erdős részek jönnek – aztán ez utóbbiak kerülnek többségbe. Homokkomáromba érkezünk: a kis boltban majdnem teljesen lepusztított hűtő fogad, de a jeges tea így is jól esik.

Különleges Kálvária, fából faragott szobrokkal, királyokkal: szép sorozat, látványos, érdekes. Aztán a templomhoz érkezünk, és itt már DDK-bélyegző is kerül a füzetembe. Mehetünk tovább, kék jelzés továbbra is, egészen az elágazásig. Jobbra, északnak fordulunk, a sárgára: elköszönünk a kéktől. Amire itt kell majd visszaérkeznünk, hozzávetőleg egy nap múlva, talán… És akkor már „csak” az eddig megtett út (kb. 17 km) lesz hátra.

Sűrű erdők, fák, bokrok. Ez utóbbiak most az igazán érdekesek: vendégmarasztalók. Szedresbe érkezünk ugyanis, és a sok-sok apró, de nagyon finom csemege szinte mindenkit megállásra kényszerít. Nehéz az elszakadás, még több száz méterrel később is újra meg újra elcsábulunk… Így felfrissülve megyünk tovább, homokos-földes utakon, néha tisztások, rétek váltják a folyamatos erdők monotóniáját. Egy úttörésnél megint filctoll, megint időpontot írunk, de csak pillanatnyi a megállás: tovább! Sok szint nincs, de a hőmérséklet érezhetően együtt emelkedik a nappal.

Fogy az innivaló, így hát megörülünk, amikor az oltárci vadászháznál vízcsapok adnak felfrissülést. Jut a pohárba, kulacsba, de mosakodni is lehet – akár a fejem búbjáig is. Pár száz méterrel később pedig az első „emberes” ellenőrzőpont: két mosolygó hölgy paradicsomot vagy almát kínál. Ez utóbbit választom: apró, de lédús, kellemes nyári alma; jóleső. Erdők, erdőszélek, néha rétek, tisztások.

Gerincen megyünk, és nemsokára szőlők közé jutunk. Itt némi kilátás is akad, néha nyugat, néha kelet felé – jó a kis változatosság. Az épületek sajnos legtöbbször romok vagy lepusztultak: szomorú látvány.

Újabb filctollas pont, felhívjuk a csapat másik felét: jönnek mögöttünk, minden rendben van. Erdők, sok árnyék, ami egyre jobban megbecsülünk, mert – dél felé közeledvén – egyre ritkább kincs. És lassan már az árnyékban is hőség van. Nem, nem meleg, hanem hőség. Váltakozva iszom a vizem, az izót és a gyümölcslevet; próbálok valami változatosságot belevinni. Enni nem tudok, már reggel óta. Sajnos a készülődésbe és a megcsúszásba a normális reggeli nem fért bele, és az eddigi fél szendvics minden, csak nem megnyugtató. Gyümölcspüré, gabonaszelet, kókuszrúd a zsákomban, de egyiket sem kívánom.

Nyílt szakaszok, puszta rétek jönnek, némi kilátással; a hőség már komoly, de a tempó még rendben. Mélyút, betonút, ereszkedés, felbukkan a falu is: alattunk-előttünk Hahót. A negyvenes táv vége, ellenőrzőpont és depó is: ide is lehetett előre küldeni holmit magunknak. Magam is éltem ezzel a lehetőséggel, bár a fagyasztóból kivett izó így is legfeljebb gyenge hűvöskének tekinthető; hidegnek nem. Szerencsére pillanatnyi frissülésre ott a kocsma, ahol kellemes fröccsöt kapok, és újratölthetem a vizestasakomat is. Igen fontos holmi ez; nagy örömmel használom az új darabot a tönkrement régi helyett. A kínált zsíroskenyérből sikerül másfél szeletet elmajszolni; ebben is leginkább a kapott finom sós paradicsom segített. Mindent egybevetve, komoly súlyú zsákkal, de felfrissülve vághatok neki a következő húsz kilométernek.

Katlan. Amióta túrázok, erről a szóról nem a hatalmas főzőüst jut eszembe, hanem meleg-forró völgyek, megszoruló-mozdulatlan levegő, hőség és izzadás. Itt is ez következik: felkészültem, tudom, számítok rá. Az eleje nem is annyira vészes – bár jó kis emelkedő visz fel – de aztán kijutunk a fák közül, és a hőség nem kímél. Egy szakaszon (zoknicserém után) Gabival megyünk együtt: nagy tapasztalatú, kiváló tempójú leány, le a kalappal! Aztán utolérjük a csapatot, kibővülve megyünk tovább a söjtöri szőlők között. Feri vize elfogy, pótlás nincs: egyetlen reménye egy présháznál kérni, valahol. Sikerül. Én itt már komoly gyomor-gondokkal küzdök, és lemaradok kicsit a csapattól. Filctollas pont megint, felírom az időt, és elindulok. Rossz irányba, gyorsan kiderül. Vissza a pontra, korrigálás. Nem, most sem jó. Hol az út? Három fiatal egy pince teraszán: igen segítőkészek. Túlzottan is: a zalai vendégszeretetbe belefér egy komoly kupányi fröccs, jóféle háziból. Hogy milyen volt a keverési arány, nem tudom meg soha. De durva, annyi bizonyos… Megüt, megnyom, bár frissít is, persze. Így követem a srácot, kivisz a kék keresztre, megköszönöm.

Ereszkedés, beérkezek a faluba, aszfalt és hőség. Nagyon kedves pontőrök, mosakodni és vizet tölteni is lehet a Deák-házban. A szembeni kocsmánál jéghideg kóla, igen sokat segít: itt vár be a csapat. Még egy kis pihenés, és jöhet az újabb Katlan. Fel, fel, mezők és erdők mentén, szélén, poros-homokos-földes utakon.

Elhagyjuk az Alsó-Válickát. Távolra látni, dombokra és domboldalakra. Meg a végtelen mezőre, és közben tűz a nap. Tetőre érkezés, de hol maradt Józsi bácsi? Nem jön, nem jön! Feri visszamegy érte: kiderül, hogy elesett, meg is ütötte magát… nincs teljesen jól. Filctoll, írunk, de most inkább érte aggódunk. Pusztaederics, majd komoly kaptató: Józsi hajthatatlan: ő végigmegy! Feri győzködi, én is próbálom: ne erőltesse, nem kellene… ennyire nem. Aztán megegyezünk: itt most eszik egyet, és ha Rádiházáig utolér minket, akkor… megbeszéljük a folytatást. Ha nem, akkor nálunk marad az itinere. Beleegyezik, mi pedig Ferivel utánaeredünk Ildiéknek.

Hiába a sietség, csak az ellenőrzőponton találkozunk: ők már javában falatoznak a kocsma előtt. Hatvan kilométer, tehát majdnem féltáv: fel kell töltekezni, erőt gyűjteni. DDK-pecsét, aztán mosakszom, vizet pótlok, kólát hozok ki, szendvicset bontok. És eszem. Enném. Nem megy. Nem megy le a falat. Így, ahogy mondom: nem megy le. Rágom, forgatom, kínlódok. Nem és nem. Döbbent vagyok. Most mi lesz? Eléhezés, hát nyilván. Már most korog a gyomrom – ahová nem tudom lejuttatni az ennivalót. Aztán jön a gondolat, ami eddig még egyszer sem: hát itt a vége! Kiszállás, feladás. Nincs más megoldás. Szólok a többieknek: nekem itt vége. Elképedten néznek. Feri hitetlenkedik: az előbb, ide még szinte futottál, alig győztem melletted jönni! Ez igaz, Feri, de ha nem tudok enni?... Hümmög. Ildi (úgy is, mint racionális nő) megszólal: ezt neked kell eldöntened. Egyetértenek – de azért biztatnak: próbálj enni! Kebabot veszek, kólával próbálom letuszkolni. Na, ez segít. Két korty, egy falat. Lemegy. Újabb adag: ez is. Lassan majdnem elfogy… majdnem. Kicsit megnyugszom, nagyokat lélegzek, felállok. Józsi nem: megérkezett ugyan, még itt ért minket, de itt már sikerül meggyőzni, és kiszáll. Jobbulást kívánunk neki, és elindulunk. Több mint egy órát töltöttünk itt, mardos a lelkiismeret: a zömét miattam.

Egy hete kánikula tombol, de itt dagonyás, vizenyős szakaszok is lesznek. Hát persze: Zala, agyag. Egyre nehezebb látni őket – előkerülnek a fejlámpák. A tempó jó, megjön a féltáv, de valahogy nem örülök neki: még a százasokon is kétharmad ez… itt meg fél. Nem vagyok jól. Sötétben kelünk át Szentpéterföldén, majd dombozunk ismét. A tetőn filctollas pont, aztán gerinc, majd ereszkedés. Lasztonyán DDK-bélyegzés újra: itt már fáradtnak tűnnek társaim is. Fiatal csapatot érünk utol: ők is annak tűnnek. Kaptató, felfelé, meglátom a kilátót. A beidegződés legyőzi a józan észt: felmegyek a tetejére, pedig határozottan magas. Pompás éjszakai kilátással kárpótol, még ha lefotózni nem is tudom… Meredek ereszkedés a gerincről a Torhai-forráshoz, aztán meredek emelkedés a Torhai-forrástól egy újabb gerincre. Úttörés, majd meredek ereszkedés. Nekem azt mondták, hogy ez egy dombság!... Érintjük (vagy inkább csak súroljuk) Lispeszentadorjánt: nagyon éhes vagyok, de sem müzli, sem energiaszelet, sem szendvics nem megy le. Majd Bázakerettyén! Talán… Ott biztosan lesz kóla. Kell hogy legyen kóla. Nekem kóla kell, hogy enni tudjak.

Bázakerettye, kocsma, ellenőrzőpont. Bánom is én! Elő se veszem az itinert: előbb kóla! És van kóla. Egy üveg, egy húzás. Második üveg, jöhet mellé a szendvics. De most nem működik a titkos recept: az ital lecsúszik, a falat meg nem. Rágyúrok, rendben, addig kimegyek, pontőr és pecsét. Meg DDK is, igen. De mi kopog? Hogy micsoda?... Megeredt az eső? De hiszen a Nomad TR-ben jöttem… ami kiváló cipő – szárazban. Pompás cipő aszfalton (ami volt ma bőven), szuper homokban, földes utakon (ilyenek is akadtak). Sárban viszont vége. Másfél hete „szépen” bizonyította egy OKT-s szakaszon: megcsúsztam, hanyatt estem, meg is ütöttem a derekamat. És itt meg a zalai agyag vár, vizesen. Emelkedőkkel, lejtőkkel – és még pont egy maratoni táv van vissza: 88 kilométernél tartunk.

Itt született meg a végső döntés. Ami pár perc múlva még véglegesebb lett: Feri bejelentette, hogy ilyen álmos még soha nem volt túrán, és gondolkodik, hogy… Hogy abba kéne ezt hagyni. Itt és most. Ildi csak nézett nagyot, majd – csatlakozott. Aztán alkalmi társunk, Feri is. Aztán Karcsi is kiszállt… Aztán jött egy fiú és egy síró lány: igen, ők is. Ők már elázva, söprűvel a nyomukban. Mert közben három óra lett, a pont zárásának ideje. És beszálltunk egy kocsiba, Nagykanizsán meg kiszálltunk a sulinál. Megkaptuk a negyvenes díjazást – lazán kétszer annyi távot tettünk meg érte – összeszedtük a motyónkat, és (fantasztikus ajándékként) letusolhattunk.

És belenéztem a tükörbe, és őszintén meglepődtem. Egy mosolygó arcot láttam ugyanis, nem pedig egy összeomlott, drámai tekintetet; egy vesztes alakot. Pedig mindig így képzeltem el a feladást. Az elsőt legalábbis mindenképpen. Lehet, hogy mégis csak tudok veszíteni? Vagy lehet, hogy ez nem is az? Vagy most tulajdonképpen miért is mosolygok? Miért vagyok nyugodt, békés? És érzem közben, hogy de, de, el kellett ide jönni! És ez most így lett kerek és egész. És így már jobban értem, miért is koccintottunk Ferivel két gyomorkeserűt is a kiszállás utáni percekben. Miért lesz otthon büszkébb a feleségem, mintha teljesítettem volna. Feladtam a 145. teljesítménytúrámat. De máris várom a 146. alkalmat! Nem érzek undort, keserűséget, csömört, és ez igen fontos. És nagyon fontos a csapat-érzés is: az együtt (és egymásért is) küzdés, a közös élmények, és a végén a közös döntés is.

Sokkal fontosabb, mint az a falevél lett volna, a jelvényen.

SzuperKatlan 30 TT - ahogy én láttam...

Egy egészen különleges kihívást ígérő túra a SzuperKatlan: a Kinizsi Százas útvonalának elhíresült, csak „Katlan” néven emlegetett szakasza – önálló túraként. Hogy az ott megszokott hőség még biztosabb legyen, július közepén rendezik, rajtolni pedig délelőtt tizenegytől egyig lehet.

Dorogtól Mogyorósbányáig nagyjából tizenöt kilométert kell megtenni (zömmel az Országos Kéktúra vonalán). A komolyabb erőpróbát kedvelők ezt oda-vissza is megtehetik. Ez azonban a túra nehézségét tekintve nem kétszeres! Több. A Nagy-Gete visszafelé jelentősen húzósabb feladat, a Hegyeskő úgyszintén. Ehhez hozzájön a délutáni meleg és a fáradás is – szóval, a harminc itt nem egyenlő a kétszer tizenöttel. Az indulók jelentős hányadának azonban alap a hosszú táv. A rossznyelvek szerint a teljesítménytúra definíciója nem más, mint olyan túra, amit szadisták rendeznek mazochistáknak… Ez természetesen nem igaz! Senki sem önkínzó: a kihívás, szerintem, ami mozgatja ilyenkor a túrázó társadalmat. Meg persze a találkozás élménye is: nagyon az sok ismerős arc még nekem, pár éve itt lévőnek is… gondolom, a „régi öregekre” ez pláne igaz. És az élményhez ez is hozzátartozik, hát persze! Összefutni, puszi vagy kézfogás, és pár szót váltani – vagy akár hosszabb időt, esetleg kilométereket együtt menni, beszélgetni, tapasztalatot cserélni igen jó dolog. Ez persze nem zárja ki, hogy némelyek egyedül ballagnak: egy túra kiváló lehetőség erre is: elmélyülni, tájra figyelni – vagy akár arra se, csak befelé. Mindenki másként csinálja…

Zoli öcsémmel remekül éreztük itt magunkat tavaly, meg hát a Kinizsiről is többedszer ismerős a dolog, így hát nem is volt kétséges, hogy jönni kell. Hajnali kelés nélkül! Tíz perccel tizenegy után érkeztünk Dorogra, a Molnár sörözőbe (a Kinizsi 40 TT befutója), és már komoly tömeg jött szembe az úton. Az udvaron is sok ember: Dani indul éppen, Zoli és Jani rendező-rajtoltató, sziasztok! Ágota, a főrendező mosolyogva jár-kel, megmutatja, hol vehetjük át a megrendelt pólókat. Mivel előnevezettek vagyunk, rendkívül gyorsan el is rajtolhatunk: hajrá, gyerünk, tudjuk le mielőbb az aszfaltot! Nem túlzottan sok, de meleg; szinte sugározza vissza a nap sugarait. Amire most nem lehet különösebb panasz: süt ugyan, de némi fátyolfelhőkön át. Tesó, ez így igen kellemes lenne, ha mindvégig így maradna! Hát, meglátjuk: délutánra még esőt is jósolt némelyik meteorológus. Elhagyjuk Dorog ipari végét, a kis kertes hétvégi házakat, majd jobbról elmarad Belányitelep is. Jöhet a Nagy-Gete! Ez a könnyebbik, kellemesebb oldal, és ötödször megyünk fel errefelé, már-már rutinból. Árnyas is, meg az erdei utak is kiválóak: az egész egy kellemes séta. Kevés sziklás rész, kevés erős emelkedő, sok szép panoráma.

Kereszt a tetőn, sok túrázóval. Sokadszorra figyelem meg, hogy itt mindenki iszik, és/vagy fotózik. Mindkettő érthető. Mi is így teszünk, de aztán nekivágunk az ereszkedőnek. Nem könnyű, sőt, kifejezetten technikás, figyelmet igénylő meredek oldal. Nem mindegy, hová lépek, vigyázni kell a megcsúszással, nézni a fatörzseket, esetleg keresni kapaszkodót. Némelyek „vonatoznak”, szépen egymás után, mások előzgetnek – vagy legalábbis próbálkoznak vele. Az elvetemült (vagy profi) társak, akik itt is futnak, már alighanem messze elöl járhatnak. Szerencsések leérkezünk, kicsit laposabbá válik a lejtő, itt már mi is belekocogunk kicsit. És előre gondolunk pár órával, amikor majd újra itt… felfelé… Aztán pár kidőlt fatörzs, majd ritkul az erdő, és pompás kilátás fogad. Füves hegyoldalak, hullámzó terep: fel és le, fel és le. Öreg-kő, majd a Köves-hegy: nincs mese, a kő dominál itt, még a nevekben is.

Húzós lejtő, meglehetősen komisz a lejutás, de aztán útelágazáshoz érkezünk. Ebből a szempontból is különleges a túra: itt tetszőlegesen választható a folytatás a következő szakasza. Maradhatunk az OKT-n (jobbra térve), vagy – mint a Kinizsin – kék kereszt, balra. Mi öcsémmel az előbbit részesítjük előnyben: bemegyünk Tokod faluba. Igaz, hogy mélyebbre kell menni (meg aztán majd onnan fel), és picit hosszabb is – cserébe viszont italvásárlási lehetőség és egy közkút is akad. Tavaly (az OKT-pecsét miatt) erre jöttünk, és nem bántuk meg. Hát most sem. Jóleső felfrissülés, kis mosakodással egybekötve, és indulás fel a Hegyes-kőhöz!

A kék továbbra is jól benézhető itt, de már számítunk rá és nincs gond. Felérkezve pedig szinte rögtön itt a 2. EP – pecsét, és folytatás, nincs megállás. Kis-kő és Nagy-berek – meg remek kilátás előre és jobbra-balra. Érdemes körültekinteni! De a láb elé is, mert sok a kisebb-nagyobb kő, esetleg szikla. Aztán ereszkedés: előbb finomabb, majd egészen meredek. Aha, hamarosan meg majd felfelé… lehetetlen nem gondolni rá. Aztán aszfaltút, balra, át a még nagyobb úton, és bevetjük magunkat a tokodi pincék közé.

A Kinizsi Százason itt büfé is volt, meg nyitott pincék – most egyik sincs. Nem is hiányzik: az esőházhoz érkezve ugyanis mindenféle földi jóval fogadnak bennünket. Zsíros és lekváros kenyér, nápolyi (rengeteg!), sós mogyoró, víz, szörp, izó, banán, alma – és dinnye! Ez már a luxus-kategória nálam, de nem akarok sok időt vesztegetni, és főleg nem tömött gyomorral felbaktatni a Kősziklára, ezért inkább a gyümölcsökre koncentrálok. Igen jólesik, mehetünk, át a pincék között. Kaptató, szűk és meredek, és alaposan idesüt a nap is. Hatalmas előny viszont, hogy most nincs vonat: mehetünk saját tempónkban, és csak a szembejövőkre kell figyelni. 

Itt ugyanis már megjelennek a leggyorsabbak, és mostantól sokáig a szembeforgalom is tényező lesz. István érkezik, hihetetlen tempóban, de azért kezezésre is futja tőle. Akárcsak Dani, nem sokkal utána: elképesztő még nézni is, pedig mi sem fókamászásban haladunk… Aztán feljutunk a tetőre, lehet fújni egyet, és megkezdjük az ereszkedést a mélyútban. Sok ismerős jön szemből, Gyuri is érkezik, és már a jövő szombatról is szó esik…

És tovább, le a faluig: felbukkan Mogyorósbánya. Kakukk söröző, akárcsak a Kinizsin, most is ellenőrzőpont, persze – sőt, a tizenötösöknek a cél. Én nem látok ilyent, de nyilván lesznek. Most mindenki csak bélyegeztet – és iszik, iszik. Nincs hőség, nincs kánikula, de inni kell, sőt muszáj. Valahogy olyan nyomott a levegő. Igen kellemes hosszúlépést választunk, nagyon jól esik. Péterrel találkozok, poénkodik a P85-ös pólómon, Zoli is itt ér utol (és előz meg, természetesen)… És hát alig pár percet voltunk bent, de egészen megváltozik kint az idő, amikor kilépünk az épület elé. Csak nem, mégis…? Megjön vajon az ígért eső? Vizet viszont vételezni kell – ha jön, ha nem. A buszmegállónál lévő ismert nyomós kút nem maradhat ki – de azért csak módjával töltünk. És kezdődik a visszaút: itt a mélyút, emelkedő, vissza a Kősziklára – a szembe-forgalom alig csitul, jönnek még bőségesen. Sokan vagyunk! Gond azonban nincs, az ösvény széles, ahol mégsem, ott segít az udvariasság. Aztán zúgás lefelé, már látom a pincéket odalent. Telefon, feleségem érdeklődik, mizujs? Kösz, jól vagyunk, de… mintha csepegne? Aha! Sőt: lassan esik is, már egyértelmű. Leteszlek, bocs, itt a frissítőpont megint, majd még hívlak. Telefon gyorsan a zsebbe, és hamar behúzódunk a sorstársak közé a kis tető alá.

Az utolsó pillanatban! Megered és esik, sőt: szakad és ömlik. Olyan igazi nyári záporként, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Na, most mit tegyünk? Öcsémtől mentő ötlet: nézd meg a radarképet! Látjuk, hogy igen kicsi és igen gyors az itteni felhőzet, azaz: talán érdemes kivárni. Ezt a megoldást választjuk, és nem is bánjuk meg: körülbelül húsz percet veszítünk, de megússzuk szárazon. Közben persze egyre többen leszünk, és egészen remek hangulat alakul itt a tető alatt. A frissítőpont személyzete mókás stílusban igyekszik szabadulni a láthatólag erősen túlméretezett nápolyi-adagtól: szó szerint vödörszám látható. Kevesen hajlanak rá – többnyire inkább a folyadéknak és a gyümölcsnek van keletje.

Aztán meglassúdik az eső, és útra kelünk, a kis szemerkélés inkább jó, mint rossz. Átkelünk a kevés aszfalton, miközben a páratartalom kábé száz százalék lehet. Jöhet az emelkedő! Meg vele együtt a sár és dagonya: csúszkálva és kapaszkodva, néha tényleg kettőt előre, egyet hátra – de azért feljutunk. A bokrok szépen eláztatnak mindenkit, ha véletlenül eddig porszárazon érkezett volna. Sebaj! Kiváló a hangulat, sohasem látott emberekkel jókat szórakozunk egymáson és önmagunkon, és közben azért haladunk is. Felfelé, mert most annak van ideje.

Mögénk kerül a Nagy-berek és a Kis-kő, a Hegyeskő személyzete viszont előbújt a fák közül (elég volt nekik a zuhanyból), és pár méterrel előbbre fogad bennünket, mint az előbb. Közben addigra eldöntjük öcsémmel, hogy mégsem a kék kereszten megyünk visszafelé, ahogy eredetileg elterveztük. Kihagyjuk a napraforgó-mezőt (tartunk a sártól), meg a sűrű bokros ereszkedést is, és inkább újra Tokodot választjuk. Lefelé fantasztikus látvány a felbukkanó falu és a mögöttes panoráma a Dunával, Esztergommal és a távoli Börzsönnyel. Aztán nyomós kút újra, majd át a falun, és fel, újra. Köves-hegy és Öreg-kő: ezúttal csak a bemelegítés és a ráhangolódás a szerepük: ott tornyosul mögöttük a Nagy-Gete. Hát, most is megdolgoztat, nincs mese. Itt is, ott is csoportok, vonatok – de valahogy megússzuk, tudunk előzni és haladni, végig a saját tempónkban. Egy szusszal, egy menetben – nem vágtázva, persze, inkább komótosan, de aztán megvan, felérkeztünk, fent vagyunk! Mekkora öröm is tud ez lenni! Pár méter még, aztán itt a pont, de… hol a pontőr?

Nahát! Megvan! Konkrétan egy függőágyban fekszik Zoli, és széles mosollyal fogadja a túrázókat. Meg a megjegyzéseinket. Megy a poénkodás, sokan ismerjük őt. Mi is mentünk már vele; tempós, remek túratárs. Adja is a pecsétet: ez az utolsó, eltehetjük mélyre az itiner-füzetet. És nincs is más dolgunk, mint begurulni a célba. Szinte szó szerint: innentől csak a kellemes, erdei lejtős szakasz, kilométereken át. Az utak – dacára az esőnek – kiválóak, sár sehol, nem puha és nem ragad – semmi akadálya, hogy jó tempót menjünk. Élünk is a lehetőséggel, és alaposan megtoljuk, egészen remek ezreket produkálunk. Meg is lesz az eredménye: öcsém hat órás terve – amit már régen elengedett, mint lehetetlent – karnyújtásnyira van. 

Így hát picit belefutva, de 5:58-nál állítom le a kütyüt a söröző udvarán. Igen messze van ez a profik idejétől, de mi nagyon is elégedettek vagyunk vele – főleg egy húsz perces kényszerszünetet is beleértve. A hőség egész végig elmaradt, de a limonádé így is jólesik, Jani gratulációja pláne. Aztán egy fotó kedvéért felpróbáljuk az új pólót, és elköszönünk: viszlát jövőre, bármilyen idő is vár ránk!