Harmincadik rendezés,
sok kellemes meglepetéssel és kitűnő (szinte már nyári) meleg túraidővel.
Testet-lelket üdítő barátságos bakonyi tájak, sok remek ösvény, virág- és
medvehagyma-tengerek. A Bakony 50 teljesítménytúra kiváló választás volt!
Ha valahol, itt fontos a pontosság. A vonalas Bakony 50
Városlődre érkezik be: célszerű ott letenni a kocsit, majd Veszprémig (a
rajtba) buszozni – nekünk legalábbis ez volt a megjobb megoldás. Ehhez hét
órára oda kell érkezni, ami sikerül is, kiválóan, pár perc időzítéssel.
Szombathelyen már hat óra előtt sejthető volt: kiváló időnk lesz ma!
Veszprémben majd’ negyed órás bemelegítő gyaloglással
kezdünk a vasútállomásig, de végül egy perccel az engedélyezett rajtidő előtt
elköszönünk Imrétől és társaitól (99. és 100. rajtszámmal!). Hamar a Jutas
vitéz-kilátó mellett ballagunk: természetesen oda is felcsábítom öcsémet, mai
túratársamat, hiszen még nem látta. Nem is bánja meg ő sem, én sem: a kilátó
érdekes formája, illetve a panoráma is egyedülálló.
Nekem persze itt is, meg utána is jóleső érzés felidézni a
múlt csütörtöki éjszakai túrát, amit pici lányommal teljesítettünk – többek között
ezen a környéken is. Aztán beljebb jutunk a Séd-patak partját követve; remek
rálátások jönnek a vár felé is…
Már a Benedek-hegyet kerüljük, örülünk a zöldellő füzeknek,
és felettünk feszít a viadukt. Állatkert, első ellenőrző pont, aztán lépcsőzés
és terepezés a piroson – pontosan úgy, mint egy hete, a Tekeres-völgyi
túrán. A Gulya-dombi kilátóra felszaladok, de a Gizella kedvéért most nem
térünk ki újra. A panoráma amúgy is adja magát, több helyen is…
A nyolcast is ugyanott szeljük át, de aztán maradunk a
piroson, bár a Csatár-hegyi kereszt (2. EP) után megint ismerős a táj. Igaz,
furcsa módon itt a hegynek csak az oldalát súroljuk, és kimarad a kilátó. Aztán
újra a Séd partja, még mindig sok hóvirággal és medvehagymával. Ez utóbbi
gyűjtéséről még lebeszélem öcsémet: ráérsz a Hajagokon is! Kedvenc
összefonódott fáimat viszont most elcsípem…
Márkói völgyhíd és zuhatag, majd tovább a patakparton,
Bándig. Ezúttal csak kerülve a Miklós Pál-hegyet – de a faluban kedves
meglepetés fogad. Ildikó, gyakori túratársunk ezúttal nem tudott velünk tartani,
de vendégül lát minket – nem is akárhogy! Medvehagymás tócsni, amire először
azt hiszem, hogy én ezt nem szeretem… aztán öt-hat lecsúszik, mire be kell
látnom, hogy hú, de még mennyire! A kínált friss képviselőfánk (!) láttán
viszont vérző szívvel, de nemet mondok – ennyi mindent nem merek bevállalni egy
túrán.
Így is muszáj egy kóla a kocsmában, még ha jó kis kitérő (és
időveszteség) az is… De aztán feltöltekezve és jó érzésekkel vágunk át a
nyolcas feletti felüljárón. Buktunk kb. fél órát – na és?! Herenden gyorsan
átjutunk, egy vasútállomási pecsételés után. Reggeli útitársunk, Márk innen
rajtolt, mivel ő ma harmincra jött. Hát, várhat szegény, állapítjuk meg, de
azért meg is toljuk a tempót, kifelé a betonúton. Szerencsére pár éve itt
ösvényt is létesítettek mellette – hamar arra térhetünk át, és követjük
párhuzamosan, de itt, turistaúton.
Párokat és csapatot is előzünk, virágokban és a napsütésben
gyönyörködünk, miközben folyamatosan észak felé haladunk: a Hajagok felé. Alsó,
középső, majd a felső is megérkezik – persze ennél azért lényegesen több idő
alatt…
Közben szépséges erdők, milliónyi medvehagymával, tömény
fokhagyma-illatban. Most már én is más szemmel nézem Ildi felejthetetlen
tócsnija után, és amikor tesó zacskót vesz elő, én is gyűjtök otthonra pár
marékkal.
Egy kereszteződésben majdnem megyek tovább a sárgán, de
beugrik, hogy itt sárga keresztre kell térni. Később kiderül, hogy éppen ezzel
sikerült rossz irányba menni… Tavalyelőtt ugyanis itt volt a teázó – idén azonban
új helyen. Amire az itiner szép piros betűkkel fel is hívja a figyelmet… Öngól.
Ugye, olvasni is kellene, nem csak eltenni és menni, rutinból… Szerencsére
talán kétszáz méterről van szó, de azt az erdőn keresztül, némi fatörzs-mászást
is beiktatva tesszük meg. Zömmel azonban medvehagymás, kellemes szakaszon, így
hamar a volt szovjet laktanya magasfigyelőit tudhatjuk magunk mellett.
A teázó aztán végképp feledteti a hibát: két éve tényleg
csak tea volt – most szinte kaszinó. Zsíros kenyerek garmadája, mindenféle
feltétekkel, de most én is öcsémet követem: házi csipkebogyó lekvár! Nem tudok
neki ellenállni, és nem is bánom meg… Nagyon finom, és két pohár pompás teával
együtt teljesen feltöltekezve vághatunk neki a folytatásnak.
Rátérünk a pirosra, még mindig medvehagymás szakaszon, de aztán
(mintha elvágták volna) megszűnik. A szép táj azonban nem. Kellemes erdők, néha
mezők is váltogatják egymást. Meghökkentő, átlyukadt hatalmas fatörzset is
látunk: kész csoda, hogy még él.
Nagyon meleg, szinte nyári az idő. Nyílt szakaszokon keresni
kell az árnyékot, és örömmel fogadjuk a néha lengedező szellőt is. Az
Öreg-Hálás után keresztezzük a Fekete-sédet is, de a Tiszta-víz-forráshoz most
nem megyünk ki – talán majd jövő szombaton! A terep szelíden hullámzik csak,
komoly kaptatók errefelé nincsenek.
Sajnos, a fenyves, amire emlékeztem (és várok), csak félig
érkezik meg: a jobb oldali erdőt letarolták. Itt is a szú… Szomorú látvány,
nagyon szomorú. Igyekezünk feltöltekezni a bal oldali, megmaradt erdő
látványával, illatával. Nem tudjuk: meddig tehetjük még ezt meg?
A piros aztán fonódik az Országos Kéktúra jelzésével:
Pápavár aljánál járunk. Lefényképezem a fán lévő kódot a KDP füzetem számára,
és megint csoportot előzünk. Aztán bükkösök, pompás ösvények, és sok-sok
beszélgetés. Régen mentünk együtt kettesben, most kihasználjuk a lehetőséget.
Fogynak is a kilométerek derekasan: Németbánya bukkan fel a lejtő alján. Ahol kis
kitérővel öcsém pecsétel az OKT-füzetébe: neki még hiányzik a következő
szakasz.
Megkapjuk a Jáger-rét bélyegzőjét is, aztán murvás úton
tovább – igaz, csak a vadászházig. Közben (talán afféle vigaszként?) több igen
szép formájú fenyőt is láthatunk.
Nagyon szép bükkösökön vágunk át, és most már a meleg is
kezd alábbhagyni. A jelzések többnyire jók, de néha nagyon figyelni kell. A
Szénpajta nagy elágazásánál ilyen gond nincs: táblák és nyilak garmadája fogad.
Szabdalt, mély árkok mindkét oldalon. Közöttük pedig komoly
töltés: ezen haladunk – a valamikori a Városlőd – Franciavágás vasútvonal
nyomvonalán. Alapos munka lehetett ezt elkészíteni annak idején…
Előbb a Vámos- majd a Torna-patak folyását követjük. Keskeny
ér, de igencsak gyakran kerülgetjük, és át is vágunk rajtuk. Helyenként
(többnyire) elég egy ugrás is, néha fatörzsek, alkalmi ág-bogas „hidak”
segítenek.
Utolsó ellenőrző pontunknál aztán valódi fahíd is jut – meg pár
kedves szó és néhány korty víz a pattogó tűz mellett. És folytatjuk az
ereszkedést, immár a cél felé, még mindig napsütésben, kellemes melegben.
Nyílt szakaszra bukkanunk ki az erdőből. A mezőn – akárcsak két
éve is – átlósan rövidítő kispistásokat látunk. Egészségükre… legalább
száz-kétszáz métert megspórolnak az ötvenezerből. Az erdő szélén még mindig
kellemes az árnyék, és a kilátás is remek – immár Városlőd felé.
Egy utolsó kaptató, aztán aszfaltos út, át a vasút felett.
Később pedig Erzsébetmajor, immár a falu határában. Fotogén birkák állnak
modellt – nem is hagyom ki a lehetőséget.
Aztán az utolsó méterek: át a nyolcas főút alatt, mint
reggel autóval – ami szerencsére ott vár, Márkkal együtt, a focipályánál. Kilenc
és fél óra lett a vége: kiderül, hogy kb. 50 túratársat előztünk meg. Müzliszelet,
víz, oklevél – és jelvény! A 30. rendezés tiszteletére ezzel is kedveskednek a
rendezők: jóleső figyelmesség. Öcsém aztán még befejezi az OKT maradék párszáz
méterét, és – szembe fordulva a lemenőfélben lévő nap fényével – hazafelé indulunk,
mindhárman kellemes érzésekkel.