Vajon milyen tereppel
fogad a zalai fazekasok, vagyis gerencsérek földje? Ez talán a legnagyobb
kérdés a Göcsej Galopp előtt a teljesítménytúrázók (és terepfutók) számára. A
Kihívás, igen! Ahogy maga a rendező csapat is megfogalmazta már előre: „Jó idő lesz és sok sár. Ez a Göcsej!”
Mindjárt az elején lelövöm a poént: nem lett sok sár. Sőt:
meglepően kevés volt. De ez az előző napi Művészetek
völgye 36 túra után messzemenőkig nem volt biztos, sőt… Ott ugye sikerült
megázni, és ez – mi tagadás – kellően aggasztott is a másnapot illetőleg.
Annyira persze nem, hogy lemondjak róla... Annál azért sokkal nagyobb a
vonzása, minden nehézség ellenére is. Jártam már itt 5 és 55 kilométeren (pici
lányommal illetve egymagam), voltam tavaly a
havas 22-es távon is. Most a 33 km volt a rokonszenves, amihez ráadásul két
kedves túratársat is találtam: Rékát illetve Ferit.
Hétkor már Böde közösségi házában üdvözölhetek ismerősöket,
és nyomják kezembe az itinert, térképet. Hát igen, előnevezni jó dolog… Az idő
friss, de határozottan kellemes, a vésztartalék pulóver tehát marad Feri
kocsijában. Megegyezünk, hogy konszolidált tempóban megyünk, együtt maradunk és
jól fogjuk érezni magunkat. Kedves házikókat, haranglábat hagyunk magunk
mögött: jó látni, hogy ezekben az apró zalai falvacskákban is ragaszkodnak az
emberek otthonukhoz, a tájhoz.
Balos letérő, ami nem le, de szépen felfelé visz. Helyi
körülmények között mondhatnám meredeknek is, de a zalai dombokat lebecsülni
semmiképpen nem szabad, ezt megtanultam egy életre. Elhagyjuk tehát az utolsó
házakat is; fás-ligetes szakasz után mezők jönnek. Aztán a Zsimba-hegy, amit
mindig szeretettel üdvözlök. Pici lányom lovagolta annak idején ezeket a
hordókat: ő jut eszembe itt mindig.
Szép a táj, így reggel is, március elején is. Tudom, hogy
Kávás jön, látom a szemközti domboldalakat, ahol nemsokára majd vissza-irányban
ballagunk. Olyan békés… kellemes érzés mindig.
Jó pár házat, szőlőt és présházat megnézünk, fényképezünk
itt. A hangulat részesei ezek, és érezni vélem közöttük a múlt ízét, illatát –
a sok munkát, amit láttak az évtizedek alatt.
Lejtő jön: hosszú és kellemes. Mondhatnám, hogy szinte
kívánja a futást – de azért óvatosan merem csak kérdezni társaimat, mert hát…
tényleg visszafogott tempóról volt szó. Mosolyognak, és kocognak egyet ők is –
de az élcelődés sem maradhat el, persze. Szóval: remek a hangulat – és a tempó
is. Káváson odapislantunk a korábbi rajthelyre, de máris a faluban járunk; visz
a kis lejtő.
Megcélozzuk a lépcsősort, nehogy túlzottan ellazuljunk. Fel
is visz a gyönyörű tájházakhoz: hiába látom őket negyedszerre, mindig
elbűvölnek szépségükkel, hangulatukkal.
Pontőröket azonban nem látunk, holott az előző évekről úgy
emlékszem, itt szoktak lenni. Tovább megyünk, persze nyitott szemmel – ami mindenképpen
hasznos. Sok látnivaló kísér ugyanis itt is: a Boronaúton járunk, sok-sok
kankalin és kisebb-nagyobb házikó között. És lám, a várt pont is felbukkan,
kedélyes és szívélyes személyzetük pedig máris kínálgat. Az itt megszokott
kókuszos csemege éppúgy megjár, mint a szörpök, sőt: gyümölcs más formában is
kóstolható! Imre tegnapi pálesze jut eszembe, de egy derék zalai gazda
kínálását sem illik visszautasítani… Krrrhmmm, finom – lehelem, mert
megszólalni most nem könnyű: Zalában erős emberek élnek, le kell szögeznem.
A gerincen folytatjuk, nézünk vissza korábbi utunkra: a
túloldali vonulatra. És a békés, hullámzó zalai tájakra – vetések, szántások,
erdők-mezők. Csend és nyugalom… azazhogy dehogy is. Madarak trilláznak, igazi
tavaszi hangulatot idézve – a nap egyre magasabban van, amivel párhuzamosan az
ő kedvük is emelkedik.
Mi is remekül érezzük magunkat, átvágunk a Szabó-hegyen,
majd Kurtamajor következik. Az utak továbbra is kiváló állapotúak; a jelzések
szintén. Akarom mondani: a piros GG-feliratok és a szintén piros nyilacskák.
Megszoktam, hogy itt ez a jellemző, de azt is, hogy kellően sűrű: biztonsággal
lehet menni (sőt, futni is). Megkerüljük a romos kúriát, ahol mindig elszorul a
szívem: de kár érte! A majorba most nem kell (sőt, nem is lehet) bemenni. Sok
könnyet nem ejtek érte – ilyen helyeken mindig kutyától tartok. Az előző
években nem volt gond, de ki tudja… Jobban esik a kissé gazos, alig járt
ösvény, aztán a folytatás (a Cigányhegy) már megint ismerős.
Hatalmas farakást mellőzünk: sajnos itt is komoly tarolások
nyomait láthatjuk. Aztán erdőszél, be is térünk a Péter-erdőbe, elhagyva a
tényleg jó állapotú mezei utakat – de azért az erdei ösvény… mégis csak más,
na. A németfalui letérőnél pedig EP: apró sütikkel, szörppel és pálinkával
kínálnak ezek a derék emberek.
A Nagy-füzesben folytatjuk, lejtőn. Akadnak kidőlt fák,
néhol pocsolya is, de gond (és lassítás) nélkül vesszük az akadályokat. És gyönyörködhetünk
a szép erdőkben; több helyen kilátásokban is.
Erdeifalu, megint erdőszél, mező mentén: a DDK kék sávja
bukkan fel. Ilyenkor messzebb elláthatunk, de azért Feri megint örömének ad
hangot, amikor újra fák, erdők közé jutunk.
Pedig most megint emelkedő is jár hozzá: vízmosta utunk – ha
nem is erősen, de – felfelé visz: ez a Kecske-part. A hangulat azonban kiváló:
sokat beszélgetünk, és észre sem vesszük, milyen gyorsan mennek-fogynak a
kilométerek.
Hosszú lejtő, egészen őszies hangulatú fákkal: rengeteg
helyen még ott látjuk a faleveleket – különös és sejtelmes látvány. Az út
széles: beszélgetni való.
A Kerek-dombnál mi balra térünk, az 55-ös táv meg jobbra. Maradunk
a kéken, de nem sokáig: mi újra balra, az pedig jobbra megy. Ahonnan „visszatérnek”
az 55-ös táv résztvevői. Ricsi bukkan fel: ő is hosszú távon van, becsatlakozik
hozzánk egy ideig. Nem akármilyen terep következik! Erdőben, avarban, kidőlt
fák sokaságát kerülgetve-átlépve, üggyel-bajjal jutunk előre. És persze le is
lassulunk némiképp. A környezet azonban itt is gyönyörű, és mindenki élvezi a
vadregényes szakaszt.
Így jutunk ki a Pongrác-útra – és vágunk neki a komiszul
hosszú egyenesnek. Ami egy elég mély lejtőt, majd emelkedőt is takar – fel egészen
a hajdani téglagyárig.
Gyár már régen nincs; hatalmas kéménye azonban itt maradt –
talán afféle mementóként. Arról azonban már jó előre tudhatom, hogy Kustánszeg
széle következik, de előbb rengeteg sár. Hát most ezt is egészen szépen
megússzuk! Kikerülhető, átléphető, sok helyütt meg simán járható is. Könnyebb
így a tájat nézni: az akkurátus zalai gazdák keze nyomát figyelem: helyenként
mérnöki precizitással dolgoznak.
Ellenőrző pont, ismét. Kitűnő szőlő szörp is jut
(stílszerűen Pölöskei, azaz zalai termék), meg többféle ropogtatni való. Ricsitől
itt elköszönünk: újabb kitérője lesz hozzánk képest – mi viszont beballagunk a
faluba. Pici lány biciklizik s köszön hatalmasat: jót mosolygunk, köszöntjük mi
is. Látunk romló házakat, falakat éppúgy, mint gondozott portákat. Birkák
legelnek itt, lovakat látunk amott. És újabb mosoly, nevetés: a „Lesz Vigasz”
presszó valamikor szebb napokat is látott fényreklámja tűnik fel a DDK-pecsét
felett.
Ballagunk keresztül a falun, nézzük az itteni élet nyomait,
találkozunk emberekkel. Itt az idegennek is köszönnek, néha meg sem lehet őket előzni
ezzel. Elmegyünk a templom mellett, és látjuk, hogy a két világháború itt is
szedte áldozatait.
A falu – ahogy neve is mutatja – kisebb részekből, „szegekből”
áll össze, ami elég hasonló a Vas megyei Őrség és Vendvidék településszerkezetéhez
(csak ott „szerek” vannak). Ezek általában dombtetőkre épültek, egymástól nem
túl messze. Így ha körülnézünk, többfelé is szép tájat, házcsoportokat
láthatunk.
Kustánszeg északi végéhez közel fogad az újabb EP. Ide
érkeznek be a 22-es táv résztvevői is. Ellátás is jut megint: perec vagy ropi,
csoki vagy szörpök… Felfrissülve közeledünk a Kustánszegi-tó partjához, ahol
aztán érdemes elidőzni is kicsit.
Megkerüljük a tavat a nyugati oldalán, és az északi résznél
hagyjuk el. Dagonya nincs, de azért ez nem sétaút: kissé lápos, kissé saras.
Figyelni kell, de megéri: ezt is gond nélkül megoldjuk. Jöhet a kaptató, fel a
gerincre! Rövid, de megdolgoztat. Igaz, fent aztán laza menet következik a
csodaszép napsütésben.
Kellemes ösvények jönnek – igaz, néha egy sorban megyünk, de
többnyire azért beszélgetős, laza szakaszok. Fantasztikus az idő, majdhogynem
kora nyári! Bőséggel elég a póló, és a madarak dala is igazolja: itt a tavasz.
Ereszkedünk, elhagyjuk az iménti gerincet, aztán megint
hullámzik kicsit a terep. Kanyarok, mélyút – változatos terep, igen jó itt
haladni.
Felbukkan Németfalu is, mai utolsó érintett településünk. A
templomtorony különös formája összetéveszthetetlen, de igen nehezen
fényképezhető – a sok-sok villanydrót miatt.
Kijutunk a községből, megkezdjük a hosszú lejtőt. Víz és
kocsinyom egyaránt kimélyítette két sávban – mégis gyorsan, kellemesen tudunk
haladni a cél felé.
Mert igazából itt már az lebeg előttünk. Fogynak, majd el is
fogynak a kilométerek (itt sok rövid távost előzünk). És Böde bukkan fel, még
egy kis utolsó saras szakasszal, de aztán ott a közösségi ház, a felfújt
célkapu.
Harminc kilométer lett a vége, 5:52 alatt, azaz, igazán
elégedettek vagyunk magunkkal. Akárcsak a fogadással: kézfogás és gratuláció,
oklevél és kitűző – és az itt elmaradhatatlan remek lángos. Fokhagymával, sajttal
és tejföllel, vagy ki ahogy szereti. Eszünk-iszunk, D-vitamint gyűjtünk a
ragyogó napfényben, és úgy érzem, kitűnő ötlet volt eljönni ide. Viszlát jövőre
is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése