Örsi-Somlyó 30+8 TT - ahogy én láttam...

Na, még egy utolsót idén! Keresve sem találtam jobb alkalmat erre a célra, mint az év utolsó előtti napján a Balaton-felvidéken rendezett teljesítménytúra. Az útvonal Veszprémből Alsóörsre vezetett, számos városi és hegy-völgyes látnivalóval csalogatva az ünnepek után-között is mozogni, feltöltődni vágyókat. A ráadás nyolcas már csak hab volt a tortán…

Négy fős csapatunk 5:55-kor verődött össze a szombathelyi pályaudvaron: Réka Körmendről érkezett, András közeli lakóhelyéről – itt vettük fel őket Laci öcsémmel, és irány a szomszéd megyeszékhely! Vonalas túráknál mindig logisztika nehezíti a tervezgetést, ám ezúttal András egy huszárvágással megoldotta ezt: még nem 100%-os lábával inkább „csak” 17+8 kilométert vállalt – és vele együtt azt is, hogy a kocsit átviszi a mi rajtunkból a célba, Alsóörsre. A helyenként havas Bakonyon áthaladva Veszprémben aztán már száraz utak fogadtak. A vasútállomáson pedig Edina, a rendező, és segítői: gyors nevezés (meg egy korty finom bemelegítő) után indulhatunk is.

Módosított zöld sáv, ami megkímél a forgalmas út szélén való haladástól – de jó lenne véglegesen is így! Akárcsak a folytatás: ligetes-erdős kellemes ösvények, tornapálya – és egy érdekes formájú, különleges kilátó. Jutas vitéz a névadó; és pompás panoráma fogad észak felé.

Fotózunk, majd indulás délnek, az Aranyos-völgyben, le a Buhin-völgyig. Remek rálátás nyílik a veszprémi várra, miközben hol ódon, hol modern új házak között haladunk előre. Itt érjük el a Benedek-hegyet: a hatalmas sziklafal lesz a viszonyítási pont balkéz felől egy ideig. A Szerelemsziget nevű rész következik, pompás ligetekkel és remek játszótérrel – és máris a csúcshoz érkezünk, majd tovább, balra. Itt a második kód: a Margit-kápolna romjait látjuk magunk előtt.

Sziklafal, továbbra is – szemben fent pedig a vár lenyűgöző épületei, és persze a királyi pár, István és Gizella szobra is szépen kivehető. Követjük tovább a már régóta mellettünk csobogó Séd patak vonalát, parkon és apró hidakon kelünk át, majd lépcsőn jutunk fel az Óváros-térre.

Megcsodáljuk a patinás épületeket, majd a rendezők által is említett pékségre bukkanunk. Bent pedig Bubuékra – mi is csatlakozunk egy friss ropogós péksütemény erejéig. Aztán lassan már kifelé tartunk a belvárosból, majd felkaptatunk a Szt. Miklós-szeg nevű romhoz, és újabb kódot írunk. Aztán vissza le az Erzsébet-ligetbe, jobbról az Egyetem épületeit mellőzve: kellemes sétaút ez is, gyorsan fogynak a kilométerek.

Gyalog- és kerékpárutak visznek kifelé, majd elérjük a nyolcas főút alatti átjárót is: Edina itt is kódos igazolást vár. Aztán vége a városnak, vége az aszfaltnak, terepen haladunk előre. Némi hófoltok is akadnak, de leginkább csak mutatóba – a mezők közötti ösvények kiválóan járhatók. Szerencsére elég messze járunk a zajos-forgalmas úttól, a szalagozás pedig kizárja az eltévedés lehetőségét az amúgy jelzetlen ösvényen. Ez elég eseménytelen szakasz: beszélgetni azonban remekül lehet, így hamarabb megérkezik Meggyespuszta. Nevének megfelelően két szem meggy a kihelyezett lapon, a kód pedig: „vaú”. Nem véletlenül: kutya-menhely van itt; nem is kicsi. Folyamatos ugatás jelzi, hogy sok-sok nyomorult állat került ide – atrocitás azonban nincs, a kerítések megbízhatók.

Kelet-északkelet felé vesszük az irányt, és szinte egyenes vonalon közelítjük meg Szentkirályszabadját. Közben jobbra a távolban még a Balaton is felbukkan néhány percre – de tudjuk, hogy később lesz még egymáshoz szerencsénk közelebbről is… Beérkezünk a faluba, ló és pónik fogadnak: „napi cuki”, hallom egy túratárstól. Aztán mehetünk akár toronyiránt is, hiszen a templom lesz a következő EP: a tetszetős formájú épületnél nem csak kód, hanem egyedi pecsét is található.

Érdemes hát belépni (és kicsit bujkálni is) érte a templomkert bokros sarkánál. Aztán kijutunk a községből, az iskola ezúttal nem EP, de a szemben magasodó orom az lesz: az Ember-sziklához érkezünk hamarosan. Addig egy völgy rétjén vágunk keresztül – ajjaj, máris a túra felénél járunk, sajnálkozok. A várható folytatás azonban felvillanyoz: átvágunk tehát a kis hídon, és jöhet a kaptató, hatalmas sziklák között.

Meglepetésemre a következő kódhoz nem kell felmenni az Ember-szikla kilátópontjához: lent van, egy fatörzsön. Ez persze engem nem tart vissza, hogy megmásszam – ellenben társaimmal, akik most lazítanak egyet, és majd a visszatérő ágnál várnak meg. Ó, pedig hát szerintem ide mindig fel kell jönni, még ha négy hete is voltam utoljára.

Most is készítek néhány remek fotót, és elnézem a közeledő kis hangyákat a réten alant – ahol az imént ugyanilyen kis hangya voltam magam is. Aztán kellemes futással le: egészen jól esik, és újra egyesítjük erőinket (ahogy mondani szokás). Zöld sáv, továbbra is, majd jobbra kanyarodás egy szalagozott leágazásnál.

Vödör-völgy: ezúttal nem a fenti gerincről nézünk le, hanem lent, a völgyben haladunk. Itt is szőlők, gyümölcsösök, kis házikók vannak – utóbbiak közül egyhez be is térünk, ez lévén következő ellenőrző pontunk. Nem kód, hanem emberek fogadnak, méghozzá kitűnő ellátással. Pástétomot kenek, de van zsíros vagy lekváros kenyér is. Sajt-falatok is akadnak, mellette többféle házi süti… a forró tea vagy forralt bor már csak ráadás. Nehéz tehát tovább menni – főleg hogy sok kedves ismerős is felbukkan. Mégis nekivágunk, a kerékpárúton eljutunk Balatonalmádi széléhez, ahol újra terep fogad, kisebb szintekkel.

Ez már a Remete-völgy: a névadó forrást is mellőzzük, titkos kódot írunk, és továbbra is a régi vasút nyomvonalán – vagy mellett – haladunk. Elhagyjuk a zöld mohás, kőből épített töltést, felfelé kaptatunk. Így érkezünk meg végül az Óvári messzelátó épületéhez, ahol megcsodálhatjuk a Balaton lenyűgöző víztükrét.

Ereszkedés, egy kis futással. Tiszteletünket tesszük kedvenc gőzmozdonyunknál is, majd jelzetlen, de továbbra is kifogástalanul szalagozott kis utcácskákban veszítjük a szintet. Halacs, majd Káptalanfüred zegzugos (és csendes) részeit ismerhetjük meg, beleértve az Angyalos Boldogasszony-kápolna vörös kőből készült épületét is.

Igen, itt is kód fogad, akárcsak nem sokkal később, a Kertmozi után lekanyarodva: a Köcsi-tó apró, de növényzetben bővelkedő víztükrénél. Itt aztán végleg elhagyjuk Almádit: erdő és hozzá illő ösvény fogad, sárga sáv jelzéssel. Igazi látványosság: a Nagy-kő orra nevű sziklaképződmény bukkan elénk, hogy aztán meredek ereszkedéssel jussunk tovább.

Remekül jelzett elágazás visz jobbra: fel a Csere-hegyre, továbbra is a sárgán. Pár hónapja pici lányommal itt ereszkedtünk le egy felejthetetlen éjszakai túrán – most itt hódíthatom meg a hegyet, rajta kedvenc kilátómmal. Naná, hogy ide is felmegyek, majd (Emese helyett is) megsimogatom a kedves cicát. Aztán jöhet a Balatoni Kék, de nem egészen az útig: áttérünk a Vöröskő tanösvényre. 

Kiváló panoráma, esőház (újabb meglepetés-ponttal) – és ereszkedés az Amfiteátrum hatalmas „lépcsőin”. Eltéveszthetetlenül a háttérben pedig a Somlyó-hegyi kilátó: az utolsó ellenőrzőpont. És megint kék, megint csak kicsit: utána jön helyette az azonos színű háromszög – a már említett hegyre és kilátóhoz. Hát akkor hajrá!

A kiírás szerint a temetőn keresztül megyünk fel, aztán még pár méter, és előttünk-felettünk magasodik a torony pompás építménye. Hol a kód? Feltételezem, hogy odafent, de aztán nem találkozok vele a teraszon sehol. Szólnak viszont a lent maradók: hátul megtalálták, fel is írják, mire leérkezek. Nahát, akkor nincs más hátra, mint az említett kék háromszögön leereszkedés a célba. Alsóörs, Felső kocsma: jól van ez így. Sorállás: egyszerre érkezünk mindhárom távról, szóval annyira nem meglepő. Az oklevél színe annál inkább: határozottan rózsaszín: hű, kislányomnak tetszeni fog! Igen? Akkor adok még lányosabbat – mondja Edina, és lőn. Passzol hozzá a borzos kitűző is: gyanítom, sikerük lesz odahaza.

Aztán, ha már itt vagyok, egy lendülettel kikérem a következő itinert is: igencsak vonz a remek mívű jelvény, ami – meglepő, de már megszokott módon – csak a legkisebb távhoz jár. Közben észreveszem Andrást a sarokban: köszöni, jól van, megcsinálta a tervezett 17+8 kilométert. Rajta kívül is akadnak ismerősök: sokan eljöttek ma, remek a hangulat. Réka és tesóm is asztalhoz ül, pogácsa és teázás vár rájuk. Rám meg a nyolc kilométer: Felsőörs és társai. Mindenek előtt azonban az előbb bejárt Somlyó-hegy, kilátóstul, persze. Hadd szóljon! Megtolom a tempót – főleg hogy útitársaim már csak rám várnak… Erős motiváció, na.

A változatosság gyönyörködtet – mondták már a latinok is, így hát most a háromszögön megyek felfelé. Ismerősök, most is: Gáborék, Lajos, meg Ildiék jönnek szembe. Fent is vagyok… felmenjek vajon? Meg kéne nézni, mennyit változott a Balaton fél óra alatt… hát készítek egy újabb fotót. Amúgy jelentem: elég sokat. Bukik lefelé a nap, hiába, ez még december, húzzuk meg a tempót – még ez is arra ösztökél. Futni lefelé azonban nem tudok, ahhoz túl sáros. Az aszfalton azonban már igen, és az utána következő kavicsos dózerutakon is. Persze csak addig, amíg komolyabban nem kezd emelkedni. Ott gyalog-tempó jön – igaz, annak a gyors változata. Közben egy gyors telefon az otthoniakkal, és már hagyom el sorban a pincéket, gyümölcsösöket, kerti lakokat. A jelzések kiválóak (zöld háromszögön megyek), az út is… élmény errefelé minden perc.

Egy kisebb kanyar után előttem Felsőörs, eltévedni tényleg képtelenség. Toronyiránt megint, az öreg templom mutatja az utat. Tiszteletére fellépcsőzök, elmegyek közvetlenül kapuja előtt: itt is szép körülnézni. És máris Viola presszó, pontőrökkel – a pecsét mellé itt is jár jóféle házi süti, hmmm… Aztán a már sokszor megjárt úton tovább: hadd jöjjön a Malom-völgy! Ki a faluból, remek úton, kis lejtéssel – azaz kellemes futós tempóban. A leágazást azonban „sikerül” benéznem a nagy sietségben. Igaz, egy felfestett (tovább mutató) nyíl is megzavar – de aztán az idegen környezet gyanús lesz és visszafordulok. Megérkezek a patak mellé, most is lenyűgöz, mint mindig – képtelen vagyok fénykép nélkül hagyni.

Az ösvény első szakasza elég sáros, csúszós: hát igen, gondolom, jó sokan elmentek ma már itt. Szerencsére pár száz máter után megváltozik, és remekül lehet futni rajta. De még milyen remekül! Sokkal többet, mint terveztem. Szinte folyamatosan, miközben társakat előzök, köszöntök – de csak előre, előre! Szuper jó ez a szakasz, mindig élmény, csoda-e hát, ha máris előttem van Lovas? Pár fotó itt is, aztán pecsételés… és benézek hamar a Kikötőbe is: tudunk-e ide jönni hazafelé menet kávézni? Sajnos, csak ötkor fog nyitni, hát akkor tovább, gyerünk. Templomok között, ki a kereszteződésbe. De nem a kéken tovább, Edina megkavarta kicsit: tovább a Panoráma útra, a falu szélére.

És milyen jól tette! De mennyire! Fantasztikus a rálátás a Magyar Tengerre – most, decemberben is. És előre, Alsóörsre és a Somlyóra is. El is határozom, hogy javasolni fogom neki a Kék útvonalának módosítását (de a Kék Balaton 100-at mindenképpen). Még itt is családokat, kisgyerekes csapatokat érek utol: igen jó látni a cél felé tartó piciket. Aszfaltra érkezek, lejtő is jön: naná, hogy élek még ezzel is. És a beérkezés… Viktor nyom kezembe egy gyanús üveget, de hát szabad-e megsérteni egy ilyen sporttársat?... Na, így lesz a 8,74 kilométer vége 1:13, amivel több, mint elégedett vagyok. Ünnepek, bejgli és lazulás után pláne… És hát a fent emlegetett jelvény, igen! Társaim türelméért hálásan, sok ismerőst köszöntve indulunk hazafelé: BÚÉK mindenkinek! Pompás befejezése egy nagyszerű évnek: köszönöm mindenkinek!

Vödörvölgyi Mikulás 15 TT - ahogy ő látta...

Sziasztok, Emese vagyok, megint mesélni szeretnék nektek. Képzeljétek, apával mikulás-túrán vettünk részt! Találkoztunk is vele, kaptunk finomságokat, és kicsit még a hó is esett. Másztunk hegyet és sziklát, és bejártuk három völgyet is.

Balatonalmádiból indultunk, a Kulturális Központból, ami anyának is pont megfelelt: dolgozatokat javítani. Ő ugyanis csak elkísért bennünket; a túrára apával és Laci bátyámmal mentünk. Jól felöltöztünk, mert hideg volt – de hát decemberben ez a természetes, tanultuk is már. Aztán elindultunk, és egy parkon mentünk keresztül, majd zegzugos utcákon át haladtunk kifelé a városból. Mondta egy néni a rajtban, hogy meg kell keresni a mikulás sapkáját, mert elveszítette, ezért nagyon figyeltem. Kis ideig együtt haladtunk a rövid távosok kék háromszög-jelzésével, és közben szép házakat láttunk, még rózsaszínűt is: Laci villáknak nevezte őket, ami elég vicces. Egy elágazásnál balra tértünk, és nemsokára észrevettem a sapkát! Én láttam meg először, pedig akkor éppen sok gyerek is ment mellettünk. Egy villanyoszlopon volt, pecséttel együtt, amivel persze én pecsételtem le az itinereinket.

Utána a zöld jelzésen mentünk tovább, folyamatosan emelkedve, házak között. Aztán kicsit cikcakkos volt az út, és egy magas fal volt mellettünk, amiről apa elmesélte, hogy egy töltés, és a tetején sínek voltak régen, amin vonatok közlekedtek. Kár, hogy már nincs: biztos szuper lenne ott fent vonatozni. A zöld mohás kövek nagyon jól néztek ki; néhol még borostyán is nőtt rajta.

Itt sokan mentünk együtt, gyerekek is, és jókat lehetett szaladgálni. Jobbról pedig – amikor már nem voltak házak – egy kis patak folyt mellettünk, de nem fagyott be. Aztán később egy kis fahíd volt felette, és apa megengedte, hogy átmenjek rajta, pedig kicsit vizenyős volt a talaj. Itt több kicsi ér folyt össze, ami nagyon tetszett, és jó lett volna még alaposabban felderíteni ezt a részt, de apa aggódott, nehogy átázzon a cipőm.

Balról érdekes barlang-szerű lyukakat láttam, a fák törzse alatt, ahol mély rés is kivehető volt, de az egészen piros színűnek tűnt. Most már tudom, hogy ez a vörös homokkő miatt van; ezért volt néhol még a talaj is ilyen. Ezt a részt Remete-völgynek hívják – talán remeték éltek errefelé régen, gondolom. Jobbról egy temetőt láttunk, meg egy oszlopot, amin orosz szöveg volt, Laci azt olvasgatta.

Aztán mentünk tovább a zöld jelzésen: egy helyen szétnyílt az út, és mi a fák között leereszkedtünk, elhagyva a vasút nyomvonalát, pedig sokan ott maradtak fent. Így viszont mi láthattunk egy kőhidat is, ami alatt az autók jártak, felettük pedig a vonat. Itt kis házikók is álltak, amiről megtudtam, hogy őrházak voltak, ezek is a vasút miatt, régen. Biztos a vonatokat őrizték, vagy az utasokat?...

Egy kerékpárút mellett mentünk aztán, teljesen egyenes szakaszon, és valami pirosat láttam messze előttünk. És meg is ismertem! Ő volt a Mikulás!! Először azt hittem, csak bábu, de aztán láttam, hogy mozog, majd hallani is lehetett a hangját: „Ho-ho-ho-hó!”. Kicsit tartottam is tőle, de apa mosolygott, és biztatott, hogy menjek csak nyugodtan. A Mikulás tényleg kedves volt, énekeltem neki, ő pedig szaloncukrot adott: az énekem miatt kettőt is. Apáék is nekem adták, így aztán igazán jól jártam – meg még almát is kaptunk. Kicsit furcsa volt, mert elmesélte, hogy a krampuszok elvitték legelni a rénszarvasokat, azért nincsenek itt – de az ajándékokat egy autóból adta ki, és szerintem lehet, hogy igazándiból azzal is jött ide.

Jobbra kanyarodtunk, felfelé, ahol kertek voltak és ugató kutyák. Aztán újabb kanyar, de még itt is kertek és kutyák voltak, elég sok, de voltak nagyon aranyos kicsi kutyák is. Később pedig lovak! Vagyis egy nagy barna ló meg egy kicsi póni, ami igazán kedvesen viselkedett: odajött a kerítéshez, és megszaglászta a kezemet. Balról pedig apa megmutatta a Vödör-völgyet, amiről a túrát is elnevezték: szerintem elég vicces név. Mindenesetre szép volt, jól látszott a völgy vonulata, mert nem lent, az aljában mentünk, hanem kicsit magasabban. Néha voltak az úton befagyott pocsolyák is, és próbáltam is csúszkálni rajtuk, de elég kicsik voltak. Egy éles kanyar után kicsit felfelé mentünk, és ott állt egy autó, ahol megint bélyegezhettem. Itt sok túrázó volt: mi lefelé mentünk egy lejtőn, de sokan meg szemből jöttek. Megtudtam, hogy ez egy közös szakasz, ahol majd mi is visszajövünk, csak leereszkedünk egy faluba.

Szentkirályszabadja volt a falu neve, meg se tudom jegyezni, olyan hosszú. A köves, meredek lejtőn egy füves részre érkeztünk le, ahol már az első házak is megjelentek, és egy kis úton jutottunk be a faluba. És elkezdett esni a hó!! Igaz, nem lett még nagyon fehér a táj, de így is nagyon tetszett. Aztán az iskolába mentünk, amire kíváncsi voltam, hasonlít-e a mi sulinkra. Sajnos az elsősök osztályát nem láttam, de itt is pecsételtem, és kaptunk nagyon finom teát, citromkarikákkal. Egy croissant is jutott mindenkinek, de megkóstoltam, és nekem nem ízlett. Inkább egy tonhalas szendvicset ettem, amit nagyon szeretek, utána meg egy csokit. Aztán töltöttünk teát a kis termoszomba is, és mentünk vissza, nehogy bemelegedjünk. Persze most is jöttek szemből sokan, akik még csak érkeztek, és nagy volt a nyüzsgés. Láttunk egy hatalmas fatörzset is, amit kettétört a vihar: nagyon sajnáltam szegényt.

A réten túl jól látszott a hegyvonulat, ahonnan lejöttünk, és ahová most mentünk vissza, fel. És apa megmutatta az Ember-sziklát, és megígérte, hogy oda is felmegyünk, ahonnan majd ide vissza tudunk nézni. Aztán feljutottunk a sziklás emelkedőn, ahol apa kétszer is rám szólt, hogy ne beszéljek közben, mert ilyenkor a túrázók spórolnak az energiával. De hát pont a Rumini könyvről beszélgettünk, és el kellett mondanom, amit akartam… Ő meg csak nevetett, Laci pedig megdicsért, hogy jól tudok menni felfelé. Hamar vissza is jutottunk ahhoz az autóhoz, és a biztonság kedvéért még egyszer is pecsételtem, bár azt mondták, hogy most nem is kellene. Ezután ereszkedni kezdtünk, nagyon szép erdőben, ahol kis kőrakások is voltak. Közben apa a térképét nézte, és az egyiknél letértünk jobbra, vagyis inkább fel. Ez vezetett fel az Ember-sziklához, ahol eléggé fújt a szél, de nagyon szép kilátás volt! És tényleg megláttuk a falut, még az iskolát is, ahonnan eljöttünk az előbb.

Jó meredek út vezetett onnan le, óriási sziklák között. Fognom kellett egész végig apa kezét, és lassan engedett csak jönni lefelé. Aztán esés és baj nélkül újra a zöld sávra jutottunk, és itt is hatalmas szikla volt balról, nagyon magasan, meg barlang is. Egy kis patakhoz érkeztünk, ami befagyott, és a botommal jó kis lyukakat üthettem rajta, de rámenni nem szabadott.

Szerencsére volt egy híd, amin egy rétre jutottunk ki, majd alulról is megnézhettük az előbbi sziklákat, meg egy másik hegyet is. Anya telefonált ránk, de megnyugtattam, hogy nagyon jól vagyunk, és már indulunk visszafelé. Apa mutatta ugyanis a térképen, hogy innen már csak egy völgy van hátra, és már vissza is érkezünk a városba.

Tényleg egy újabb völgy következett, a Malom-völgy. Itt már kék jelzés is volt, még később pedig a piros is becsatlakozott. Az már a város szélén volt, ahová a völgyön át érkeztünk le. Ez a völgy volt a legszebb szerintem, vastag avarszőnyeggel, mellettünk meg lent egy patakmederrel.

Aztán a város szélén egy kerítésen egy nagyon aranyos cicát láttunk, és annyira szelíd volt, hogy meg is simogathattam! Utána már csak házak voltak, meg zegzugos utcák, és visszaérkeztünk az útra, ahol már jártunk egyszer. A parknál aztán felbukkant a cél, és alaposan megleptük anyát, aki kettő körül várt bennünket, mi meg egy után beérkeztünk!

És persze nagyon örült meg büszke volt: megmutattam neki a kitűzőt és az oklevelet, és nem is fáradtam el! Ez volt idén a tizenkettedik túrám, azaz minden hónapra jutott egy. Remélem, jövőre is találkozhatok a Mikulással… meg még talán idén is.