Írottkő maraton 46 TT - ahogy én láttam...

Kőről kőre a Kőszegi-hegységben: egészen szépen rímel, és igazság is van benne bőven. Hiszen akad itt számos kő: kicsi és nagy, híres vagy kevésbé ismert egyaránt. Egy maratoni táv pont kellemes hozzájuk: bebarangolni a hegység magyar és osztrák ösvényeit.

Pünkösd hétfőjén, pompás koranyári időben gyülekezünk a Kincs-pihenő parkolójában Imre autójánál. Akik itt vagyunk, zömmel pontosan tudjuk, mire számíthatunk ezen az első rendezésű eseményen. Önellenőrző pontok, ellátás nélkül, kiválóan átgondolt, különleges útvonal, míves jelvény és a szokottnál jóval szerényebb nevezési díj. Ja, és a klasszikus Sport szelet a rajtban, a hatalmas színes térkép és itiner mellé. Sok időt ezekre nem fecsérlek, Zoli öcsémmel hamar el is tesszük a zsákba, hiszen előzőleg felkészültünk a track alapján, és szinte az egész táv a fejünkben van.

Kombinált, érdekes a kezdés, hiszen nem Kőszegről indul – ellenben első utunk oda vezet. Ez innen természetesen ereszkedést jelent, amit viszont emelkedés nyit: egy rövid szakaszon a kék kör visz a kék háromszögre. Az aztán tényleg lejt: barátságosan, nem durván, alkalmat adva egy kis bemelegítő kocogásra. Kis kanyarodás a Fatalin-bükköknél, és hamar itt az első pont: kódot írunk az Ördögtányér-sziklánál.

Máris metsszük az aszfaltot, és előzzük a vidám csapatot. Réka (aki velünk jött) csatlakozott Veráékhoz, és most együtt tolják: jó utat! Pintér-tető, sajnos immár komoly panorámával: még mindig nem szoktam meg a két év előtti tarolást. Odalent Rőtfalva bújik meg: megyünk, persze, oda is! Majd. Most Kőszeg a cél, a tető után hosszút futunk, a terep kiváló. Kék kereszt, kanyarodás le a Trianoni kereszthez: 2. EP. Keressük a kódot, aztán előkerül az itiner: ja, hogy az évszám, a kereszt tövénél… Bocs, talán mégis át kellett volna nézni az itinert!

Panoráma, gyönyörködés, fotók és hajrá, vissza a kis kitérőn! Pár száz méter, fent vagyunk a Kálvária-hegy tetején – aztán meg a templomnál. Remek kilátás a városra, újabb fotók, miközben felidézem a januári Évkezdő tekergő túrákat, amiknek itt a célja: többnyire hóban, persze…

Stációk, különleges gyökerek szabadon, kanyargó út lefelé: ez már ugye az OKT. Nem sokáig: az ABC-nél letérünk róla, és végigjárjuk az itt kezdődő (újabb) kék kereszt teljes hosszát. Nem mintha olyan hosszú lenne – de éppen a rajtnál fogunk felbukkanni, ha véget ér. Addig pár kilométernyi emelkedés jön, természetesen… csak hogy érezzük a törődést. A Szulejmán-kilátóra most nem kell felmenni: Imre engedékenyebb, mint én. Akárcsak áprilisban a Kubát Hugón, a júniusi Kőszegi csillagok TT-n is fel fogom ide küldeni a túratársakat…

Gesztenyefa utca, Királyvölgy: a névválasztás talán nem véletlen. A sok-sok most is termő fán kívül ugyanis itt található az Öreg gesztenye emlékhely is. Itt látható a közel 500 éves gesztenyefa megmaradt torzója: egészen különleges emlék, nagyjából Mátyás idejéből…

Elfogynak a kis házak, kertek: emelkedő visz ki, gyönyörű ösvényen, kiváló terepen. Meghúzzuk a tempót, gyorsan Szálasi egykori bunkerénél írjuk a kódot. Aztán itt a parkoló, Imre kocsijánál még mindig rajtolnak rövid távosok – ismerősöket is üdvözölhetek. Aztán kék kör, másodszor – de az elágazásnál most ezen is maradunk, és ennek is kihasználjuk teljes hosszát. Ami az aszfaltos szerpentin kanyarjánál ér véget – onnan már csak pár lépés lefelé a Hétforrás.

Elég sokan összejövünk itt: ki-ki szusszan egyet vagy fotózik, körülnéz vagy vizet vételez. Ez utóbbi erősen indokolt is: nagyjából 30 kilométeren keresztül most ezzel a készlettel kell majd gazdálkodni, egészen Velemig. Ezt javasoljuk a szemből érkező Gábornak is, miután saját kulacsainkat feltöltöttük. Aztán megint egy teljes hossz! Úgy látszik, ez egy ilyen nap: ezúttal egy újabb kék kereszt jön, ami innen indul, és az országhatárnál ér véget, hamarosan. Szerencsére az ösvény nem: az odaát is sárga Alpannonia-ként megy tovább. Mi meg követjük, persze, hiszen következő pontunk/kódunk Rőtfalván lesz.

Addig egy igen remek, kellemesen lejtő ösvény visz: közben persze muszáj megállni egy pillanatra, fotóra – ahogy egy túratárs fogalmaz: „hogy tudjuk, hol a határ”. És ez már osztrák föld, osztrák tavacskákkal és kacsákkal, és kislányom jut eszembe, akivel az Alpannonia 15 TT-n itt pihentünk egyet – az ő kedvéért most is lefotózom őket.

Kihalt, csendes határmenti falucska, a kereszteződésben ott a kód, és örülünk, hogy nem a főutcán kell mennünk. Sőt: utána sem a gyalogos- és kerékpárutat válasszuk, hanem az erdőszélen, a patak mentén haladunk. Kicsit hosszabb, és persze harmatos is, de nem aszfalt – lesz az még bőven, sok is.

A sebes Güns (vagyis Kőszeg) patak még mindig kísér, de már a kerékpárúton közelítjük Hámortó (Hammerteich) községet. A mögöttünk jövő csapattól másnap megtudtam, hogy őket itt osztrák rendőrök állították meg, mivelhogy migránsoknak nézték őket… (szerencsére tisztázódott a helyzet). Mi kellemesen átjutunk az előzőnél is kisebb és csendesebb településen, és máris a lékai vár tövéhez érkezünk. A kis tó partjától pompás és fenséges látvány a fenn magasodó épület-együttes: örülök, hogy ezúttal ebből az irányból érkeztünk ide.

A következő kód a vár parkolójánál található, és amíg öcsém ezt intézi, hamar bekocogok az udvarra, pár kattintás erejéig. Többre nem, mert bejártuk már többször is, túrán és kiránduláson egyaránt – mehetünk is, zúgás le a lépcsős ösvényen!

Léka (Lockenhaus) szintén csendes – lehet, hogy mindenki wellness-el? Öcsém szerint inkább Bozsokon cukrászdáznak… A BILLA persze ma zárva, amit kicsit sajnálok, de még a fagyizó környéke is néptelen, kihalt. A kis ivókút azonban üzemel; iszunk pár kellemes friss kortyot.

Így jutunk ki Lékáról, a szerpentinen egészen a széléig, és már nagyon örülünk, hogy bebújhatunk az erdőbe. Hangos motorosok bőgették itt gépeiket – ezzel szemben itt csend honol, friss erdőillat a kipufogógáz helyett, és még kellemes hűvös is adódik. Kint a napon ugyanis már kezdett egészen meleg lenni, így ezt is nagyon tudjuk értékelni.

És persze az erdőt. Pompás, sűrű vegyes erdők vannak errefelé, a közöttük kanyargó ösvények is egészen kiváló állapotúak, és sokáig egészen szerény az emelkedés is. Ez a szerénység aztán megszűnik, komolyabbra vesszük a szinteket: elvégre Burgenlandban vagyunk, és ennek is ugyanaz a teteje, mint a Dunántúlnak – csak itt Geschriebenstein-nek nevezik, nem Írott-kőnek. Mi meg történetesen – mit tesz Isten! – pont oda igyekszünk.

Néha adódik egy-egy kilátópont vagy szakasz, de többnyire marad a sűrű. Rengeteg madárral, kiváló levegővel és pompás illatokkal, és csenddel. Ez aztán egy kis időre megváltozik, amikor átszeljük a Léka – Rohonc műutat: itt újabb kódot is kapunk. Aztán megint bevetjük magunkat a rengetegbe, magunk mögött hagyva ezt az utat is.

Néha helyiekkel találkozunk, kiránduló házaspárokkal köszöntjük egymást. És faljuk a kilométereket, kiváló beszélgetős szakaszokkal, tesómmal élünk is a lehetőséggel. A track persze újra meg újra előkerül, mert labanc oldalon jóval lazábban kezelik a turistajelzéseket, mint mi idehaza. Jó pár kereszteződésben csak ez segít, de hát megszoktuk, itt ez a trend. A kerékpárosokra jóval nagyobb figyelmet fordítanak – csakhogy mi nem mindig bicikliutakon közlekedünk…

Igen erős kaptató jön, bár rövid szakaszon: felrémlik ismerősként, csak fordított irányból. És igen, nem sokkal később belecsatlakozunk a piros Alpannonia útvonal gerinc-szakaszába. Na, ez már igencsak ismerős az Őrvidék-Várvidék 100 TT-ről mindkettőnknek. De nem csak nekünk: itt bizony megjelenik a turizmus. A közeli parkolótól, a Ranch-tól tucatszám érkeznek a hétvégi kirándulók – az Írottkő meghódításának messze legkönnyebb módja. Élnek ezzel honfitársaink is nagy számban, meg persze sok-sok osztrák kiruccanó. Kerülgetjük őket, a tempó-különbség nyilván komoly.

Írott kő. Az „eredeti”, vagyis a három birtok határa – felirattal, kereszttel, ahogy az dukál. Teli egymást fotózó emberekkel, turistákkal. Hadd jöjjön a kilátó! Előbb OKT-pecsét az itiner megfelelő rovatába, és hajrá, fel, a tetejére.

Alaposan megbánjuk eme tettünket. Amikor – pár kattintás után – lefelé vennénk az irányt, felfelé igyekvő csoport érkezik. Tucatszám özönlenek a kanyargós lépcsőn, és csak jönnek, jönnek... Hatalmas megkönnyebbülés hát és végtelenül jó érzés, amikor a határmenti zöldre jutunk, ami meg általában kihalt, csendes, ember nélküli.

Most is. Mi meg figyelünk: eredetileg a kék háromszögön tervezte Imre a túrát, aztán az itineren már a zöld szerepel végig. Mi szívesen lemennénk az előbbin, mert eddig még nem sikerült egyszer sem megtalálni. Na, most igen! Le is óvatoskodunk rajta, és sikerül lefotóznom a Gyilkos-sziklát is, még ha kissé sötét is van itt… De „Kőről-kőre” haladunk, tehát dupla öröm itt lenni.

Lejutunk a DDK-ra; az ösvény kiválóan futható, bele is húzunk kicsit. Újabb hiányzó fákat konstatálunk szomorúan, aztán átkelünk a patakon, és a Sötét-völgy – mint már oly sokszor – most is rabul ejt szépségével (igaz, lefotózni ezt is komoly kihívás).

Újabb kövek: Kalapos-kövek! Fejből emlékszem a fatörzsön lévő kódra, hajjaj… hányszor láttam már! Gyönyörködni mégis megállok, most is. Aztán figyelni kell: nehogy a megszokás hibát generáljon.

Nincs gond, nem zúgunk le az Óriások lépcsőjén: ezúttal északnak fordulunk, letérve a kékről a (meglehetősen ritka) piros háromszögre. Aztán patak-átkelés, piros sáv és kék kereszt (ma már a harmadik): fel is bukkan Velem.

Naná, hogy nem hagyjuk ki Kati nénit a Pittyes kocsmában! Persze hogy iszunk egy remek hűs (kőszegi borból készült) fröccsöt. Bőven megéri azt a majdnem kilométernyi kitérőt… Pár falat is jut hozzá, és mehetünk is. Fel, természetesen, az említett kék kereszt majd a Hörmann-forrásnál „tetőzik”. Előbb meg nyilván a Szt. Vid-kápolna: de szép is így innen lentről!

Kanyarog felfelé az ösvény; a hatalmas fák a még hatalmasabb völgyekben magasodnak, gyökereik időnként kígyóként tekeregve láthatók. Itt is jönnek kirándulók, köszöntjük egymást; elismerően nézek a nyugdíjas hölgyekre: nem séta ide feljutni.

A kápolnánál aztán kiderül, hogy itt ma esemény van: Pünkösd hétfőjének tiszteletére misét celebráltak. Ennek megfelelően itt is óriási a nyüzsgés: többen is akadnak, akik egészen az épületig bejöttek autóval, dacára a tiltó tábláknak. Az ösvények is emberekkel vannak teli – menjünk hamar az OKT-emlékműhöz, ott a következő EP! Aztán át az aszfalton, és újra csend lesz és nyugalom: magunkra maradunk az erdőben, a kaptatón. A fenyvesnél aztán megint egy-két pár jön, útbaigazítjuk őket, és feljutva kanyarodunk is jobbra. Jól állunk vízzel, kihagyjuk hát a hatszáz méternyi kitérőt a forráshoz – nekivágunk inkább a gerincnek.

Kék háromszög, Hármashatár-hegy, majd a Nagy-Kendig. Itt újabb kódot írunk, aztán gyönyörködünk a kilátásban, egészen a Kopasz-Kendig tetejéig. Ott újra bebújunk a fák közé („de jó ez a hűvös!”), meghúzzuk a lépteket, közben még egyet falatozunk. Aztán Vöröskereszt: megint kód, sokadik. És jöhet az OKT, ismét útbaigazítást kérő párocskával. És itt is van az Óház, hát persze, gyerünk fel a kilátóba, és persze megint nem bánjuk meg.

Hamar még évszám az itinerbe, és jöhet a kék háromszög. Amiről aztán a (ma már kétszer megjárt) kék körbe térünk le – és megint útba igazítunk.

Kincs-pihenő, parkoló, szervusz, Imre! Gratulál, majd szabódik: sajnos, nem készültek el a jelvények, így egy méretes kitűzővel menti, amit lehet. Sajnáljuk kicsit, de ennyi remek élmény után ezen nem akadunk fenn… Rékát nem kell megvárnunk, Vera hazaviszi – így hát jöhet Bozsok – stílszerűen az erdei szerpentinen és Velemen át. Igen: hogy még egy kicsit érezhessük azt, amit a Kőszegi-hegység adott ma: sok-sok gyönyörűséget, szépséget és pazar látványt.

Kubát Hugó emléktúrák, a másik oldalról - ahogy én láttam...

Akasztják a hóhért! Életemben először kipróbáltam, milyen is a „túlsó térfél”. A szombathelyi Borostyánkő Egyesület tagjaként alaposan kivehettem a részem egy teljesítménytúra rendezéséből. Állíthatom, hogy nagyon sok idő, pénz és energia – de hatalmas élmény!

Idén januárban nyergeltem át a hazai csapathoz, akikkel már korábban is remek kapcsolatom volt. Elsősorban logisztikai és logikai okok miatt váltottam – de igazán kiváló embereket ismertem itt meg. Az egyesület tevékenysége eléggé sokrétű, a teljesítménytúrázás ebből „csak” egy szelet. Számomra persze a legfontosabb, így hát szívesen vetettem bele magam a sűrűjébe, már január végén. Hamar kiderült, hogy egyáltalán nem volt ez túl korán, sőt… Így is nagyon sok minden a végére maradt – kényszerűségből vagy csúszással.

Kubát Hugó emblematikus szereplője volt a Vas megyei természetjárásnak. Több, mint húsz éven át a Vas Megyei Természetbarát Szövetség elnöke, hosszú éveken keresztül az „Elektromos” Természetjáró Szakosztály vezetője volt. Sümegtől Velemig (az akkori végpontig) az Országos Kéktúra útvonalát ő járta be, és segítőtársaival felújította, jelzésekkel látta el. A Kőszegi-hegységben egy fontos turistautat is így hívnak. Természetes tehát, hogy nevét immár 12. alkalommal viseli ez az esemény, aminek szervezésében igen aktív munkával fia, Csaba is részt vesz.

Ezt az örökséget vehettem kézbe: sok tapasztalatot, kiváló csapat támogatásával. Egyúttal azonban a frissítés és korszerűsítés szükségét is érezni véltem – és ez lett az én munkám fő irányvonala. Teljesen új itinert terveztem, részletes leírással az útvonalakról. A régiből átvettem a Kubát Hugót bemutató részt, de a sokszor fénymásolt, fekete-fehér térképet újra, színesre cseréltem, bejelölt ellenőrző pontokkal, jelzésekkel, nyilakkal. Felkerült a névadó portré-fotója a címlapra, az egyesület emblémájával – és a távok újonnan tervezett (különböző színű) logójával.

A három útvonalat Csaba és Sanyi segítségével részletesen átbeszéltük, Évike néni (elnökünk) jóváhagyásával. Éva (Csaba felesége) és Kati segített még sokat ezekben is. A csapat mozgásba lendült: engedélyek, kapcsolat-felvétel a Jurisics-várral. Igen, idén is használhatjuk a megszokott helyiséget, köszönjük! Ez komoly támogatás – de nekem többön is járt a fejem. Ezeken a túrákon ugyanis soha nem szokott ellátás lenni, én viszont nagyon szerettem volna. Nem kevés érveléssel és vitával, de meggyőztem a csapatot: 2018-ban már komolytalan összeg a megszokott hatszáz forint… Így aztán nyolcszázra módosítottunk, bár sokféle kedvezményt is igénybe lehet venni.

Aztán eljutottam a Decathlonhoz, mert több TT-n is láttam őket – pontosabban termékeiket és logójukat. Nosza! Fogadott az igazgató úr, és remek kondíciókat kaphattunk. Sőt! Örült, hogy megkerestem, és szívesen támogatnak, ő maga is gyakran túrázik… Őt is üdvözölhettük aztán a túrán – méghozzá a leghosszabb távot (igazán szép idő alatt) teljesítők között. Új logó került tehát az itiner elejére a Jurisics-vár mellé – sőt, hamarosan egy harmadik is. A Turista Magazinnal évek óta tartó jó kapcsolatom is új színt hozott. Korábbi lapszámokat ígértek, szabad osztogatásra – illetve három darab egy éves előfizetést, ajándékba!

Teltek a hetek, sok-sok módosítás és szépítgetés után kialakult az itiner végleges formája. Oklevél? Csak az öt éves évfordulókra szoktunk… Ajjaj, ez is magától értetődő manapság! Meggyőztem őket – a TT világában azért az enyém volt a nagyobb (és naprakész) tapasztalat. Azt is megterveztem, pedig nem vagyok egy Photoshop-zsonglőr (bár ezen a téren is sokat tanultam, ez tény). Mindezek közben kollégám és Zoli öcsém rengeteget segítettek. Jöhettek az újratervezett helyszíni nevezési lapok is: legyen áttekinthető, formás és logikus.

És ha már nevezés: legyen előnevezés is! Nehezen, de erre is rábólintottak, bár az előre utalási módot elutasították… Majd talán legközelebb! Így „csak” a szándékot hőmérőztük ezen a módon – meg persze a kikerülhetetlen Facebook is képbe került. Oldalt hoztam létre az egyesületnek, hamarosan pedig az eseményt is. Ott is képek, fejléc és logók… És szépen kezdtek jelentkezni az érdeklődők: Facebook és előnevezés – itt is, ott is növögetett a létszám. Majd plakát is szükséges lett, hát hadd jöjjön az is! Már régen nem mertem összeszámolni a ráfordított órákat. Az idő pedig már nem is csordogált, hanem kezdett egyre komolyabb tempóban fogyni, majd vágtázni. Vízvételi helyek, parkolás, a rajt megközelítése buszról vagy vonatról, rendelhető ebéd a szomszédos étteremben… Próbálom mindenről értesíteni az érkezőket.

Rövid és közepes távok, sok család is jön. Hát legyenek gyerek- és család-barát EP-k, rajzolható válaszokkal is! Bóják is kellettek, Zolival megoldottuk. Táblákat terveztem, vele együtt elkészítettük: lamináltan, eső-biztosra. Persze közben sűrűn fohászkodtam a jó időért (és terepért) is – főleg a rommá ázós Ͳ után… És lám, biztató híreket olvashattam a meteorológiai oldalakon is! Kaptam két nap szabit: a csütörtököt és pénteket erre áldoztam. Mert már az utolsó héten, az utolsó napoknál járunk, igen! Ötödikén a hegyen ünnepelhettem a szülinapomat: mekkora öröm! Ezen a napon járhattam le a leghosszabb, húszas távot. Segítségem is akadt: Réka szombaton nem tud itt lenni (a Vérkörön tolja), de sajnálná kihagyni… Kecske és káposzta: elkísért, és nagyon sokat segített.

Pénteken egyedül jártam le a tízest, délután. A délelőtt ugyanis a kitűzőkre ment rá. Reggel felhívott Évike néni, hogy hát a kitűzők… nos, azok még mindig nem érkeztek meg. És már aligha fognak. Jaj! Hát megígértük, kisgyerekek jönnek, Uram Atyám, mi lesz itt?! Rengeteg telefon, küzdelem után be kellett látnom: ezt már lehetetlen megoldani. Így szalagoztam és tábláztam, amikor – délután kettő körül – jött az újabb hívás Évikétől: most hozta meg a postás… Pár újabb ősz hajszál: végül is már mindegy, nagyon nem lesz feltűnő… De megvan, Istennek hála!

Semmiség volt ehhez képest az akkor felfedezett dagonya a zöld sávon. Valamennyire járható, de itt – reményeim szerint – sok tucat ember megy végig… talán száznál is többen. Na, a vége nem fog mosolyogni. Kerülő utat kerestem (és találtam) a kiválóan járható erdőben. Alapos szalagozás, és hajrá, tovább! Fogy az idő, mindjárt jön Laci, aki munka után még bevállalta velem az ötös távot. Nem ismeretlenül: Húsvét hétfő délután már egyszer végigszaladtuk, most már a „készre” mentünk. Alkony szállt le, mire végeztünk, de hát ez is megvan, kész a pálya!

Eljött a nagy nap, reggel hétkor már a vár kapujában toporgok, jönnek a többiek is. Élmény látni az összeszokott csapat nyugodt és higgadt munkáját! Sanyi és Laci a Hörmann-forráshoz, Laci és felesége az Óház-kilátóhoz: ez a két „emberes” ellenőrző pont. A hölgyekkel asztalokat forgatunk be, de aztán jön Tóni, és módosító ötlettel áll elő. Logikusabb és szellősebb lett így, köszi a segítséget! Nem ő az egyetlen rendező, túravezető, aki megtiszteli rendezvényünket: jól esik, hogy eljöttek. Akárcsak András és Ildi, akikkel sok alkalommal volt szerencsém együtt túrázni. Nem kispályáznak: triplán tolják, azaz, mindhárom távot teljesítik; gratula! Azért kicsit elszorul a szívem, ahogy sorban húznak ki az ajtón. Ki, a hegyre, az én hegyeimre – én meg itt maradok. De most ez van, ne oda járjon az eszed!

Az előnevezők asztalát választottam magamnak: jó döntés volt. Jönnek is szépen, osztom az itinereket, amiket még előző este kis feleségemmel megírtunk, sorba rendeztünk. Sok-sok ismerős, még több ismeretlen… Ha időm engedi, váltok pár szót túrázókkal. De furcsa innen felől lenni! Egészen különleges érzés, és igyekszem minden percét kihasználni, átélni teljesen. Néha kiürül a terem, de aztán busz érkezik be, vagy vonat, és megint megtelik. Távolról is jönnek, de sok a környékbeli is. Kicsik és nagyok, kirándulók és futók, amatőrök és profik egyaránt. Milyen jól megfér itt mindenki egymás mellett!

Közeledik a tíz óra, megérkezik kis családom is. Laci hamar távozik is: húszason megy, jó utat! Zoli pedig bevállalja kicsi lányomat, barátnőjével – meg persze anyával. Elköszönünk egymástól; most egy kicsit még nehezebb itt maradni… De az események zajlanak: már érkeznek is be az első ötösök, sőt: András kocog be, pazar idővel a tízesről. És persze már fordul is vissza, alig kis pihenővel, a húszasra… Megnyugtat, hogy odakint minden rendben, aztán Ildi is hasonlókról számol be. Őt is elvarázsolja a Kőszegi-hegység, mosolyogva mesél – de aztán indul is kifelé. Sanyi hasonlóan hozzájuk, harmadik triplásként tolja. Örülünk, hogy eddigi virtuális ismeretségünk most valóságossá válik.

Fél tizenegy után már létszámot is számolunk, és az eredmény mindenkinek nagy öröm. Az esemény eddigi átlaga 165; legtöbb résztvevő tavaly volt: akkor 185-en jöttek el. Nos, idén 317-en tiszteltek meg jelenlétükkel! Úgy érzem, hogy a befektetett munkánk nagyon szép gyümölcse ez – látom az arcokon (meg hát el is mondják): mindenki elégedett. Évike néni is, aki múlt heti műtétje miatt nem tud jelen lenni, de persze többször felhívjuk, és talán a lába is gyorsabban gyógyul így…

Délután sűrűbben érkeznek, ki-ki saját tempója és távja szerint. Ezen a túrán szintidő nincs, bár a tízkor induló húszasoknak azért érdemes az órát is nézni… Négykor ugyanis zár a cél – a helyiséget eddig kaptuk meg, tehát nincs apelláta. Kipirult, elégedett arcokat látok, főleg a gyerekeknél. Olyan nagy az örömük! Rajzolhattak, sétáltak egy kellemeset a pompás tavaszban, pillangót vagy éppen virágokat láthattak… És most büszkén veszik át a kitűzőt és oklevelet; nézd, ott a nevem, anya! És ott a kilátó, látod, a jelvényen, onnan néztük a várost! A felnőttek – főleg a „tempósok” – megemlegetik a Steinbach-kő környékét vagy éppen a kék keresztet, Velemtől (a Szt. Vid-kápolnán át) a Hörmann-forrásig…

Négy környékén aztán megfogyatkozik az érkezők hada, majd befut az utolsó is. Közben leérkeztek már a pontőrök is, és egy közös ebéden sztorizgatunk, beszéljük át élményeinket. Összepakolunk, rendben hagyjuk a termet és elköszönünk egymástól. Én még nem hazafelé tartok: a szemerkélni kezdő esőben végigjárom a városi szakaszokat, és a megmaradt szalagokat, táblákat gyűjtöm be. Hála Andrásnak, az ötös táv megvan, a tízes pedig – hála Csabáéknak – holnap meglesz. A húszason pedig éppen kint a hegyen gyűjt valaki, ugyanebben a szemerkélő esőben: jó öcsém. Zoli a tízes után bevállalta a húszas „söprését” is, eléje megyek hát, amennyire lehet. Együtt fejezzük be a Királyvölgyet, aztán egy remek kávé és süti után mi is hazatérünk. Viszlát, Kubát Hugó emléktúra: remélem, jövőre is ennyire fantasztikus lesz!

(a fotók részben a bejárásokon, részben a túrán készültek)

Í2 50 TT - ahogy én láttam...

Írott-kő kétszer: más-más úton, nehézséggel és körülmények között. Írott-kő, a Dunántúl (és Burgenland) legmagasabb csúcsa; egyszerre két Kéktúra kiindulópontja. Írott-kő kétszer, pár óra leforgása alatt, Nagyhéten, hóban és esőben. Igen!

Midőn e sorokat írni kezdem, az Ͳ teljesítménytúra résztvevői nagyjából elkezdték taposni azt a sarat, amit tegnapi teljesítésünk során ott hagytunk számukra. Ma ugyanis Nagypéntek van, amikor – hívő reformátusként – templomban a helyem, ami viszont kizárja a részvételt.

Zoli öcsémmel (aki hasonló megfontolások alapján döntött) egy nappal korábban, csütörtökön jártuk le az ötvenes távot: ezúton is köszönet a rendezőknek, akik ezt lehetővé tették! Természetesen minden méterét autentikus módon, az eredeti kiírás szerint tettük meg. Egyetlen kivétel az időpont: nem sokkal hat után zárjuk a kocsit Lukácsháza „hegyén”), a Csömötei kilátónál, és indulunk is.

Fejlámpa már nem kell, de nagyon világos sincs. Igaz, később se lesz: tudjuk, hogy egész napos eső vár ránk. Szerencsésebb esetben csak fél: a kedvenc meteorológusaim tizenegyre várják az égi áldást. Most kicsit szemerkél, de elhanyagolható: le is vesszük hamarosan a poncsót, sőt: a pulóver se kell. Holdfény Liget, jobbos és emelkedő, az út kiváló. Aztán letérünk a sárga sávról – és a kavicsról is. Csúnya világ jön: gépek által kijárt földutak, erdők között, majd mezők szélén. Ragad és csúszik, süpped és tapad. Kék kereszt csak imitt-amott; nagyon szerény. Van szalagozás is, de gyakran előkerül a Locus is. Főleg a patakmedernél! Itt tavaly eltévedtünk – most nincs gond, de tényleg ügyelni kell.

Továbbra is erdészeti gépek nyomai; evickélünk és óvatoskodunk. És gyakran szóba kerül a holnapi nap: ha erre még sok-sok eső ráesik, még szigorúbb lesz, biztosan. Újabb patak-átkelés, nagyon figyelni kell, megússzuk szárazon… Sár az emelkedőn, sár a lejtőn, a mezők szélén – végig a jelzetlen szakaszon. Aztán rátérünk a DDK-ra, és jelentősen javul a helyzet. Több az erdei ösvény, kevesebb a puha, átázott földút.

Azért még Bozsok előtt is megdolgoztat: inkább a gyalogút melletti vetés szélét választjuk. És beérkezünk a faluba – persze, megállnunk nincs miért a Tűzoltóságnál: tea és nápolyi majd holnap lesz itt. Helyette nagy kedvencünk, a Kerekes cukrászda vesz ki a ritmusból, pár méterrel később. Igaz, ez aztán rendesen: forró kávé és friss péksüti – most kivételesen megengedjük magunknak ezt a dőzsölést és időveszteséget.

…Azért csak óvatosan, tesó! Ezt fel kell ám vinni mindjárt az Írott-kőre… Neki is vágunk, kijutunk a Kőmosó-forrásnál a faluból, és jöhet a több tucatnyi alkalommal bejárt Bozsok-Írott-kő szakasz. Nem tudok ennél jobb, szigorúbb edzőpályát a környéken: hét kilométer, hétszázhúsz méter (amiben kb. 1,5 km lejtő is van). Az út megfelelő, sőt, hatalmas javulás az előzőek után. Az Óriások lépcsőjénél koros, de szép tempóban haladó túrázót köszöntünk, a pataknál pedig egy jó ismerősömet érjük utol: bizony, lassan már ő is „hetvenkedik”. De itt van, derűsen és remek egészségben – jó látni! Elköszönünk tőle – és a DDK-tól: a határmenti zöld következik (Vasfüggöny turistaút).

Ez bizony szigorú rész, megdolgoztat rendesen – igaz, fogy a szint is szépen. A fehér, apró határkövek mentén, mindvégig pontosan az osztrák határon, több helyütt szép kilátással haladunk előre, de itt már nagyon figyelünk, várjuk a Gyilkos sziklát. Ez ugyanis a 2. EP, ahol matrica fogadja majd holnap a társakat. Ezt most mi tesszük ki: ez is része volt a rendezővel kötött megállapodásnak. Jó érzés, hogy valamivel meghálálhatjuk a lehetőséget, így hát gondosan kötözzük ki egy fára, amit megfelelőnek ítélünk a célra.

Jó is egy kis szusszanás! Mehetünk tovább, és a csúcsra jutunk: esőház, majd a kilátó fogad. Fotózunk, fel is szaladunk: a második érintésnél szinte biztosan esni fog már – használjuk ki, amit lehet!

És forduló, jöhet az OKT – hiszen az is innen indul, akárcsak az iménti kék. Nagyjából harmad-távnál tartunk, kellemes kis ereszkedés vár ránk a következő kilométereken. Aztán kiderül, hogy mekkorát tévedtünk: a máskor köves, szilárd út most saras, csúszós – és hosszú szakaszon havas is. Hm… hát így azért más: lassabb, óvatosabb, nehezebb.

A Hörmann-forrás kedves látványa és remek vize felüdít; kulacsot is töltünk. Kék háromszögre térünk, gerincút jön: végig a Kendigek vonalán, a hegység jellegzetes tetőjén. Az utak egészen jók, de itt megérkezik az eső. Órára pillantok, hitetlenkedve: egy perc múlva tizenegy! Na, ezt eltalálták, dünnyög öcsém, miközben ő is bújik bele a poncsóba. Így érkezünk a Nagy-Kendig tetejére, ahol ismét önellenőrző pontot hagyunk. Ez is készen van, ereszkedünk, majd emelkedünk, és a Kopasz-Kendiget is magunk mögött hagyjuk.

Vöröskereszt, csúnya sárral és rengeteg farönkkel: gyanítjuk az összefüggést a dolgok között… Az Irány-hegy és az Óház felé azonban az OKT jó minőségű, szépen haladunk. A kilátónál azonban megbánjuk, hogy felmentünk (pedig ez ritka): a pompás panorámának még töredékét sem élvezhetjük az esőfüggönyön keresztül. Nettó idő- és energiaveszteség tehát, bosszankodunk.

Előkerül az esti hatos programunk gondolata, ami előtt nem ártana majd tisztálkodni, enni is… Húzzunk bele! Megtennénk, ha a Hétforráshoz vezető meredek ereszkedés nem lenne ilyen sáros, veszélyes. De az. Evickélünk tehát, óvatoskodunk, csúszkálunk. Továbbra is esés nélkül haladunk, és végre a forrás völgyében járunk.

A víz friss, a környék gyönyörű, de innen ugye csak emelkedni lehet… Most pláne: kedvesen idáig hoz le a túra útvonala, és fordulhatunk is vissza – igen, jöhet az Írott-kő, másodszor. Hajrá, rátérünk a zöldre, irányba vesszük a Zeiger-nyerget. Ebből az irányból jóval kisebb kihívás, mint szemből: még falatozni is lehet közben. Így érkezünk a Szikla-forrás völgyébe: a Kőszegi-hegység egyik leggyönyörűbb része szerintem.

Friss víz ismét, pár fotó, és emelkedünk ki a mélységből. Itt egy-két éve jó pár szép bükköt kivágtak, máig hiányoznak a szememnek. Kicsit arrébb viszont ennél is csúnyább látvány fogad: nagyon sok kivágott fa, hozzá a szétroncsolt, összejárt út, rengeteg fatörmelékkel. Nagyon szomorúak vagyunk: ez a szakasz eddig nagyjából megúszta a kitermelést.

Ennél is van rosszabb: a betonút közelében még sarasabb, még járhatatlanabb. Átevickélünk, lassan és morogva. Lássuk: 28 km, igen szerény 4,5-ös átlaggal. Öcsém beparázik: nem érkezünk haza! Na jó, akkor innentől utánégető és turbó üzemmód! Tempót váltunk, fittyet hányva az emelkedőnek, és megtoljuk. Megjön az OKT, majd a Stájerházak is – ezek után újra farakások, és a hozzá tartozó sár. Itt még a betonutat is teljesen szétvágták, nézd! Ezt vajon hogyan, mikor hozzák rendbe? Kivágott fák, még a jelzettek is, persze… rutinból megyünk. Itt a Hörmann-forrás, másodszor, némi hó és gyors vízvétel.

Tovább az OKT-n, egészen a kezdőpontig – az imént már jártunk itt, csak fordított irányban. Tudjuk tehát, mi vár ránk, és hát igen, az is fogad. Vagy talán még egy fokkal rosszabb: azóta még esőt is kapott, órákon át, és még ez is érezhető. Nagyon megtoljuk a végét, úgy érzem, feljöttem bele a felhőbe, a páratartalom alighanem 100%-os. Ehhez mérten látszik – vagyis nem látszik – a kilátó; alig tudok egy „bizonyító erejű” felvételt készíteni róla. Az mindenesetre szépen lejön a képen, hogy nem egy időpontban készült az előzővel… Megvan a második érintés is; kétharmad táv!

A pompás fenyves megborzongat, mint mindig – bár alig látok benne, olyan sötét. Futok lefelé, mint oly sokszor, az utat úgy ismerem, mint a tenyeremet. Csakugyan?! Ekkor jön a teljes mélypont, a tökéletes döbbenet. Totális erdőtarolás! Teljes erdőket tüntettek el január óta – akkor jártam itt, és akkor még megvolt... És „természetesen” hatalmas sár, brutális keréknyomok, sok-sok fatörmelék mindenfelé. Szinte holdbéli táj – a gyönyörű, sötét, méltóságteli erdők helyén. Amit én már ebben az életben aligha látok itt újra. Meg a többi kiirtott tarvágás helyén se.

...Kék kereszt a vadetető után, és nagyon csúnya sár. Futunk, cuppog és fröccsen, már minden mindegy-alapon. Hullámzik, megdolgoztat, de aztán csak-csak kijutunk a Hörmannhoz. Harmadszor, igen. Talán Hörmann³ is lehetne a túra neve, nemde? Át a parkolón, aztán be a rengetegbe. Fenyves, megint… annyira imádom ezt a szakaszt is. És hát Istenem, fogynak! Fogynak a pazar, gyönyörű részek. Félteni kell vajon, ezt is itt, például? Máshol is? Mindent kivágnak egyszer?... Zúgunk lefelé, és zúgnak a gondolataim is, annyira mélyen érintett ez a dolog. Szerencsére a terep jó, hiába szakad az eső, ömlik alá a talpaim alatt a hosszú lejtőn, nem okoz gondot.

Aszfaltút és parkoló, aztán az OKT-emlék és az esőház: ez is EP lesz, betérünk hát egy kanyar erejéig. Aztán a Szt. Vid-kápolna, ami alig látszik: itt is szinte felhőben járunk. Kilátás nulla, gyerünk, le a lépcsőn. Ide nézz! – szólít öcsém. Uhhh, nem hiszek a szememnek! Röstellem, de első alkalom, hogy foltos szalamandrát láthatok és fotózhatok. Nagyon gyönyörű példány, láthatólag jobban élvezi az esőt, mint mi.

Nem könnyű, de ott hagyjuk, és rohanás le, tovább, gyökerek között a mélyúton. Csoda-e, ha máris feltűnik Velem? Gyűrjük az aszfaltot is rendesen, de azért Kati nénihez betérünk – EP is (lenne) a Pittyes kocsma, meg azért egy kóla is jól esik. Aztán tűzés le, a kertek alá, jöhet újra a terep.

Kankalin, szinte kaszálni lehetne helyenként. Kiskertek, gyümölcsösök a sárga körút-jelzésen, amihez Kőszegszerdahelytől megérkezik a piros is. Kutya nincs, a virág rengeteg továbbra is. Vizenyős rét, és itt az Irtás-hegy is. Az emelkedője ravasz, hogy azt ne mondjam, komisz – de erre számítottam. Na jó, a sárra is, az előzmények után. Csak nem ennyire, nem ilyenre. Valami holdjáró ment itt fel, szerintem, vagy talán harckocsi. Embertelen, micsoda nyomokat hagyott a puha földön! Embertelen. Megküzdünk vele, feljutunk, a mosoly nem őszinte. Aztán elágazás, szaladnak a percek (meg mi is), nem tévedünk el, nem hibázunk ott fent sem.

Csömötei-hegy, kilátó; pici aszfalt és: beérkeztünk. Nem hogy a tavalyi 9:22 nem lett meg, de a tervezett-remélt tíz óra se. Annyira nem baj: a hatos programot így is elérjük, és a körülmények khm, hát nem voltak ideálisak. Hazafelé meg is osztom Rékával és Áronnal a tapasztalatokat: sok sikert holnapra! Volt itt ma minden; sok öröm, de bánat is. Kihívás és küzdelem tereppel, elemekkel, de legfőképpen az ember által itt hagyott nyomokkal. Nem volt könnyű, de annál nagyobb elégedettség, hogy elmondhatom: sikerült megint. Írott-kő, kétszer – egyszerre.