Bodajk - Gaja-völgy 15 TT - ahogy én láttam...

Családi kirándulás vagy tempós teljesítménytúra? Esetleg terepfutás? A Bodajk – Gaja-völgyi városnapi esemény szemmel láthatóan bizonyította, hogy bármelyik kategóriában megállja a helyét. Kiváló útvonal-vezetés, sok-sok látnivaló kellemes nyári időben remek ellátással – érdemes volt megint eljönni!

Tavaly pici lányom szemszögéből igyekeztünk bemutatni ezt a túrát. Nagyon pazarul éreztük magunkat: biztos helye volt az idei naptárban is. Ráadásul sikerült ugyanazt a remek csókakői szállást is megcsípnünk! Így hát hat fős családi különítményünk fél kilenckor már túl is van a nevezésen, Emese – mint visszatérő vendég – máris kedves apróságokat kap Lacitól, az egyik rendezőtől. A Kubát Hugón velük együtt túráztak; jó újra találkozni! Aztán felveszünk egy-egy bibliai idézetet a templomban, és indulhat a móka!

Kálvária-járással kezdünk, a templommal szemben. Sokan vagyunk, előttünk és mögöttünk is túrázók igyekeznek felfelé. A lépcsők után sziklás rész, odafönt pedig a jutalom: a szobrok – visszatekintve pedig a pazar kilátás.

Egészen a Vértesig, hát persze! Csókakő várával, éppen szemben… alattunk meg Bodajk. Aztán jöhet az ereszkedés, ami – tekintettel Emesére – természetesen futás. És eltűnnek az utolsó házak is, megcsodáljuk a Kesellő szoborparkot, és jöhet (a piros sávon) az erdő.

Vagy még nem? Ahogy a múlt héten a Kőszegi-hegységben, úgy most itt is a korai érésű szedernek örülhetünk. Csemegézünk egyet, és csak utána veselkedünk neki a kisebb-nagyobb emelkedőknek, lejtőknek.

Amik – tavalyhoz képest némiképp módosított útvonalon – a Károlyi-kilátóhoz visznek. Már megszoktuk, nem furcsálljuk, hogy ide lefelé kell ereszkedni. A Gaja-szurdok fölött szinte lebeg; felmenni rá is egyfajta élmény.

Aztán kék kereszt, ereszkedés, pompás utakon – és máris felbukkan az Alba Regia-forrás. Különleges kialakítása, kellemesen hűs vize önmagában elég lenne az örömhöz, ám az első ellenőrző pont is itt van. Személyzete még hozzátesz az élményhez: kedves fogadtatásban és kínálásban van részünk. Ki-ki választhat sós vagy édes energiapótlást, amit a friss vízzel öblíthetünk le.

A tízesek jobbra, mi balra tartunk. Aggódásom szerencsére alaptalan volt: a tavalyi puha (helyenként sáros) szakasz most remekül járható. Akárcsak az összes többi, egész nap. Az előző délutáni felhőszakadás (ami még megállásra is késztetett az úton ide jövet) semmilyen nyomot nem hagyott itt. És az ígért eső is elkerült bennünket: feleslegesen sétáltattuk meg az esőkabátokat, szerencsére. A Halomsírokhoz is száraz lábbal érkezünk, majd az erdőből kibukkanva gyönyörködhetünk a Bakony látványában.

Újabb elágazás, 25 km balra, mi jobbra. Pont itt ér utol Zoli, aki már második körén van: futva, persze. Gyors üdvözlet, és megyünk utunkra. Emesével felidézzük – és egyúttal meg is ismételjük – az itteni tavalyi kellemes szaladást. És már hallható is a patak csobogása, felbukkan a híd: szia, Gaja! És persze itt a Pisztrángos-tó is – gyönyörű, mint mindig.

Az esőház-pihenő asztalainál pedig újabb EP, újabb ellátás. Lacival újra összefutunk: mindenes, mindenhol, mindig! Eszünk-iszunk, pihenünk egyet. Emese kis kutyának örül, majd a játszótér felé veszi az irányt. Egy bottal a homokba karcolja: „Jó a túra!”, anya pedig kávézik egyet.

Kicsit elhagyjuk a kéket, pontosabban négyzetre cseréljük a sávot. Felkaptatunk a Bársony István emlékházhoz – aztán vissza, merthogy ez egy zsákutca a túrán. Szemből is jönnek túrázók: Timi és Norbi, Józsi bácsi és lánya, a két Feri… örülünk a rövid találkozásnak. Ők persze rendes túratempón vannak, kicsit irigykedek is, és egy kis futással kompenzálok. Kódot írunk (nagyon elmés!), és forduló, vissza. Nekiveselkedünk az újabb kaptatónak; a növényzet most is magas, mint tavaly, de lábam mindig megtalálja az ösvényt.

Sikeresen feljutunk a Vaskereszthez, ami még mindig – fa. A kilátás azonban pompás, és egészen remek kis társaság gyűlik össze itt.

Megindulunk az ereszkedésnek, itt is kiváló az út, szépen fogy a táv és a szint – ezúttal lefelé, természetesen.

Máris újra a pataknál találjuk magunkat – és újra a kéken. És át a hídon… hát persze! Ahol aztán az Ádám-Éva fa maradványai fogadnak – jöhet hát a balos forduló.

A szurdok… Egyike a különlegesen szép, kivételesen emlékezetes helyeknek, amik befészkelték magukat nálam nagyon mélyre. Ami miatt eljövök újra, megint, ilyen messzire is. De ugyanezt látom az egész csapaton. És ahogy végigmegyünk, végig csodáljuk – lassan, messze egy átlagos túratempótól. Megérdemli.

A vize most nem tiszta (mégiscsak esős napok után vagyunk), de ez sem baj. Partjai, a meder szélén kapaszkodó fák, a kétoldali sziklák… A remek ösvények, a kellemes hőfok, a csobogó hang végig… Szóval, röviden: jó itt.

Később egészen hatalmas sziklák, barlangok is következnek, majd faóriások, felszíni gyökerekkel. Ez persze nem csak látnivaló: remek mászóka is! Emese ki nem hagyná idén sem, de hát miért is tenné?

Varjúvár, utolsó EP. Persze itt is ellátás, naná: Balaton-szelettel frissítünk, és még vizet is kapunk. Jól jön az energia: az utolsó – és egyben legkomolyabb – emelkedő tövében vagyunk. Nem sokáig. Emese fürge mozdulatokkal vág neki, és valahogy az az érzésem mögötte, hogy ez egészen a tetőig kitart. Nem tévedek: a pici lány mindenkit maga mögött hagy, és alaposan meg kell húzzam lépteim az övé után. Nagyjából egy-két évet saccolok magamnak, amíg nem kell odafent rám is várnia.

Ez az „odafönt” újabb kilátópont. Az úton is érdemes körültekinteni, és lepillantani a völgybe – amit az imént jártunk végig odalent. De aztán megyünk tovább, újabb kilátópontok jönnek, fotózunk sokat.

Felkészüléskor, térkép-böngészés közben figyeltem fel egy (eddig még nem felfedezett) kilátópontra, amit most megkerestem – és meg is találtam. Ó, mennyire megérte! Meseszerű panoráma nyílik innen a Bakonyra és Balinka felé! De kár, hogy eddig nem vettem észre… Egy kis rövid kék háromszög jelzi – az is inkább csak a térképen. Kijárt ösvény azonban van: tilos kihagyni, azt mondom!

Aztán elbúcsúzunk a völgytől, ereszkedés következik – innen már egésze végig. Ami a sípályánál kezdődik meg – és ahol szintén remek a kilátás. Bodajkra is, a távoli Vértesre is – ma már nem először. Zoli közben ismét előz bennünket, dacára a 25 km-nek (és a második futamának). Mi itt is fényképezünk – sokat, kényelmesen. A szintidővel igazán jól állunk, megengedhetjük magunknak a lazaságot. A lejtőt azonban így is megfutjuk pár helyen, persze csak a móka kedvéért…

Házak, OKT-pecsét, egy kis aszfalt. Kanyargó utak, járdák, majd a célegyenes. Toronyiránt, igen… és már itt a cél. Boltíves kőfalak és épületek, mosolyogva fogadó rendezők. Hát milyen jó így beérkezni! Oklevél és gratuláció, szép kitűző és kézfogás. Nagyon finom kenyéren a házi zsír és lila hagyma: minden nagyon finom. Kellemes a tea is, de aki szeretne, büfét is talál. Pici lányom lenyújt, nyüzsög és megígérteti velem: persze, eljövünk jövőre is! És a kellemes (és kedvezményes) cukrászda-kávézás után délután még egy levezető kultúra-program teszi teljessé a napot: a hosszú távosok által érintett Károlyi-kastélyt barangoljuk be.

Bodajk-Gaja-völgy 15 TT - ahogy ő látta...

Sziasztok, Emese vagyok, hat és fél éves. Apa gyakran túrázik, és sokszor elvisz engem is, ha nem túl hosszú, és ha nekem is van hozzá kedvem. Most különösen örültem, hogy mehettem, mert az egész hétvégét ott töltöttük Csókakőn és Bodajkon.

Tavaly decemberben (amikor jött a Mikulás) volt itt egy túra, de arra sajnos nem tudtam elmenni apával, pedig készültünk rá. Aztán most megígérte, hogy bepótolja, és így én is részt vehettem rajta. És nagyon szuper szállásunk volt Csókakőn, ahol mind a hatan jól éreztük magunkat: mi a családommal, meg a két nagybátyám és nagynéném is. Szombaton így nem is kellett túl korán kelnünk, és reggeli után átmentünk Bodajkra, a rajtba. A templomnál szálltunk ki a kocsiból, és egy érdekes udvarba érkeztünk be, ahol kőből készült boltívek alatt volt egy csomó túrázó, és mi is oda mentünk. A tizenöt kilométeresen indultunk, mert a tízes bébiknek való, én meg már sokszor mentem tizenötöt, sőt, a múltkor tizenkilencet is! Apa nekem is töltött ki nevezési lapot, mert én még csak most megyek iskolába… És sokat beszélgetett egy nénivel, akit Ildikónak nevezett, és azt mondta, hogy ő a rendező, de én akkor már nagyon mentem volna. Anya meg öltöztetett, pedig nem is fáztam, és a nap is sütött. Aztán azért nagy nehezen csak elindultunk végre…

Lépcsőkön haladtunk felfelé, fel egy dombra, aminek a tetején kőkereszteket láttunk. Addig meg ilyen kőoszlop-szerű építményeket jobbról, bennük képekkel – amiről anya azt mondta, hogy ez itt a Kálvária, és majd tanulok róla hittanórán. Elég nehéz volt itt felmenni, de nagyon szép a kilátás, és ilyenkor apa mindig azt mondja, hogy mindennek ára van: a kilátásnak az, hogy fel kell érte jönni. Annyira nem bántam ezt, mert megdicsértek, hogy ügyes voltam, és apa megmutatta szemben a nagy hegyeket, amit Vértesnek hívott, és láttam a csókakői várat is, ahová megígérték, hogy délután, túra után felmegyünk. Aztán igen jót lehetett innen lefutni, csak anya aggódik mindig, hogy elesek, pedig már ügyesen futok, és Laci fogta is a kezemet. Házak között haladtunk előre, és kiérkeztünk egy nyílt részre, ahol nagy kőszikla volt, és egy szoborpark: Zoli azt mondta, hogy Kesellő a neve.

Ez után bementünk az erdőbe, és nagyon tetszett, hogy rajtam kívül mindenkinek lehajtott fejjel kellett mennie, mert az ágak alacsonyra lehajoltak. És volt egy tisztás, ahol egy régi sípálya romjait láttam, de mentünk tovább, és megint szép erdőben voltunk. Itt is emelkedett az út, meg lejtett is, apa mindig viccesen azt mondja, hogy hullámzik az út, pedig hát ez nem is víz… És könnyen lehetett menni, jó kis erdei utakon, futottunk is apával. Aztán padokhoz és asztalokhoz érkeztünk, és szólt, hogy most érkezünk mindjárt a kilátóhoz, és megvártuk a többieket is.

És tényleg igaza volt, hogy itt egy kicsit lefelé kellett menni a Károlyi-kilátóhoz, de ezt nem bántam, mert tényleg szép volt a panoráma. Itt eléggé fújt a szél, és anya rögtön aggódott, hogy megfázok, és csak pár gyors kép készült, és mentünk is tovább. Megint erdei rész jött, lejtős, de itt egy kicsit saras lett a cipőm, ezért apa most nem akart futni, nehogy elcsússzunk.

Egy forráshoz érkeztünk le, ami igen érdekesen nézett ki: sok kicsi facölöp között, egy mélyedésben volt, és pecsételhettem is, mert itt volt az első ellenőrzőpont! És kaptam finom kicsi pereceket, de a mazsola nekem még jobban ízlett, és mondta anya, hogy ebben sok az energia, és az meg ugye jó egy túrán. Laci közben fényképezett, Zoli megtöltötte a kulacsokat, apa pedig elmondta, hogy ezt a forrást Alba Regia-nak hívják, egy közeli nagy város régi neve alapján, ami most Székesfehérvár. Itt nyilakat is tettek ki a fákra, és én mutattam mindenkinek, hogy merre kell menni a 15 km-es túrán!

Erdőkön át mentünk megint, eléggé saras részen, és apa régi halomsírokról beszélt. Aztán nyílt részre értünk ki, ahol szerencsére a sár is megszűnt, és felemelt, hogy lássam a távolabbi hegyeket is. Itt hosszú lejtő jött, és megkértem, hogy hadd futhassak. Végül ketten, kézen fogva szaladtunk előre, és mivel nagyon élveztem, teljesen lehagytuk a többieket.

A füves rész után nagyon szép erdők jöttek megint, és apa elárulta, hogy mindjárt itt lesz egy kis tó. Versenyeztünk, hogy ki veszi észre előbb, és hát persze, hogy én nyertem! Felbukkant a fák között, és mellette mentünk egy darabig, majd átkeltünk egy fahídon, és elénk tárult teljesen. Nagyon szép, Pisztrángos-tónak hívják (biztos ilyen halak is vannak benne), nádasokkal és pázsitos környezettel.

Két nagy épület is volt a réten, amiknek nincs oldala csak teteje, és ott megint pecsételhettem: ez is ellenőrzőpont volt. Banánkarikákat is kaptunk, meg sajtos rágcsát. Amikor megérkeztek a többiek is, leültünk egy padhoz, és piknikeztünk. Szerintem itt minden sokkal finomabb, ha ilyen helyen eszünk, de az is lehet, hogy már megéheztem. Ettünk-ittunk, és észrevettem, hogy még egy játszótér is van kicsit feljebb. Jót csúszdáztam (a többiek addig vizet töltöttek) – nem is volt könnyű ott hagyni.

De jó volt a pihenő, és megint nagyon érdekes lett a táj. Egy mély völgyben mentünk előre, és minden nagyon-nagyon zöld volt: a fák, az aljnövényzet és még a sziklák is, amiket láttunk több helyen is. Emelkedett az út, és apa mutatta a térképen, hogy ugyanitt fogunk visszajönni is – csak felmegyünk egy házhoz. Így lett, egy emlékház volt az, nagyon szépen nézett ki az erdő közepén, és még egy nagy, fából faragott szobor is állt ott; István királyt ábrázolta. Laci lefényképezte, mert ez volt az ellenőrző kérdés, hogy ki is ő?

Itt egy hihetetlen dolog történt: Laci kezére szállt egy gyönyörű pillangó, és ott is maradt! Laci meg átadta nekem, és az én ujjamról sem szállt el! Jött velem!! Nagyon óvatosan tartottam, és mentünk előre, vagyis hát vissza az előző úton, és ott volt még mindig. Közben jöttek túrázók szemből, mi pedig balra kanyarodtunk,.Emelkedő szakasz jött, itt óriási volt a növényzet, és Andi nevetett, hogy alig látszom ki belőle. Erre nem nagyon emlékszem, mert közben Miát figyeltem (ezt a nevet adtam neki). Biztosan nagyon jól érezte magát, mert szép békésen ült az ujjamon.

Feljutottunk egy nagy kereszthez, ami szerintem fából volt, mégis Vaskeresztnek hívták… ezt nem értettem. Itt anya megkért, hogy engedjem el Miát, mert itt jól fogja magát érezni, és akkor el is engedtem. És apa megmutatta azt a nagy távoli tavat, amit már láttunk a kilátóból, de most gyönyörűen sütött a nap és a tó is szép kék volt.  Aztán egy lépcsősoron mentünk le, és egy patakhoz érkeztünk: ez a Gaja, azt mondták. Apa mutatott egy nagy fát, ami beledőlt: Ádám-Éva fa a neve, de már igen korhadt volt szegény.

Itt jutottunk be a völgybe, ami mindenkinek nagyon-nagyon tetszett – Zoli szurdoknak nevezte. Óriási falak voltak mindkét oldalról, sok fával és néha sziklákkal. És alul középen csobogott a patak, és láttam szitakötőket is! És nagyon sok madarat is hallottam, voltak pillangók is, és több helyen kis vízesés-szerűen folyt a patak, ez is nagyon tetszett. Sokáig mentünk itt, és jól éreztük magunkat: nem volt se túl meleg, se szél, csak csend és a patak csobogása. Menni is könnyű volt, mert nem emelkedett és az utak is szélesek és igen jól járhatók voltak. Nagyon sok fényképet készítettünk itt, még én is!

Aztán átmentünk egy kapun, és egy kocsi volt ott és egy bácsi várt mindenkit. Nagyon finom gyümölcsös müzlit adott, apa kért nekem még egyet, és Laci bácsi adott is, nagyon kedves volt. Elmondta, hogy itt nagy emelkedő lesz, figyeljünk, de apa kézen fogott, és mondtam neki, hogy a müzliben is sok az energia, így könnyebben fel tudok menni. Nagyon dicsért közben, és mi lettünk az elsők! Mindenkit lehagytunk, és anya is nagyon megdicsért. Fent pihentünk egy kicsit, addig készítettünk fényképeket, és Laci mutatta, hogy merről jöttünk. Aztán már könnyű volt menni, és kijutottunk ebből az erdőből, egy kapu alatt.

Megint a sípályához kerültünk, láttam, honnan érkeztünk korábban, de most lefelé mentünk, ahogy az oszlopok is, és újra láttuk a Vértest, szemben. Meg a várat is, és szóltam apának, nehogy elfelejtse az ígéretét! Lehetett látni alattunk Bodajkot, és tudtam, hogy ott lesz a cél. Itt már nyílt szakaszon mentünk, aszfalton, és elég meleg is volt. Így hát nem annyira bántam, hogy gyorsan bejutottunk a célba: toronyiránt, ahogy apa mondta; mindig a templom felé. És sokan ott voltak, a rendezők is meg beérkezők is, és mindenki megdicsért, és büszke voltam, hogy sikerült megint. Apa mondta, hogy szintidőn belül beérkeztünk, és hogy ez a 25. túrám, és sokan csodálkoztak ezen. Aztán megkaptuk a kitűzőt, kétféle is volt, és apával egyformát választottunk. Oklevelet is kaptunk, meg sok finomságot: volt zsíroskenyér, amire egy kis hagymát is tettem, Zoliék meg mézeset ettek, de volt finom tea is és szőlőcukor… Apa segített lenyújtani, anya pedig fagyit ígért a cukrászdában. Elköszöntünk mindenkitől, és mentünk is egyenesen oda.

…Most este van Csókakőn, a szálláson, és egészen álmos vagyok, pedig még nincs is teljesen sötét. Finom volt a fagyi, meg sütit is ettünk, aztán visszajöttünk és mindjárt fel is mentünk a várba, tényleg! Jó magasan van, lépcsőztünk is, de nagyon messzire el lehet onnan látni. És volt kaloda, amit mindenki kipróbált, és vicces volt, meg egy lovag-maszk, ahová be lehetett állni. És nagy sziklák körös-körül, és utána hátul vezetett le mindenkit apa és Zoli, falépcsőkön, egy sötét völgybe, az is izgalmas volt. Aztán ott is futottunk, és visszajöttünk a szállásra, és fürdés után vacsoráztunk, és most álmos vagyok… És talán már Mia is alszik…