2017. május 29., hétfő

Kinizsi Százas 100 TT - ahogy én láttam...

Sokaknak „A Teljesítménytúra” - vannak, akiknek csak egy a rengeteg közül. Némelyek szerint kihagyhatatlan és „kötelező” - mások szándékosan maradnak távol. Vannak, akik hetekig-hónapokig erre készülnek - és akadnak, akik megmosolyogják az itt indulókat. Kinizsi Százas, 37. alkalommal – nekünk meg harmadszorra.




Ülünk péntek délután a vonaton öcsémmel, és keressük a választ: miért is kell ez nekünk? Egy héttel a Tanúhegyek 100 TT után mi mozgat bennünket a fővárosba? Ő most is nagyon lelkes és felfokozott állapotban várja – én ezúttal kevésbé, úgy érzem. Nem tett jót az elmúlt hetek fórumozása, tudom jól. Nekem egy idő után eltúlzottá és túlpörgötté vált a dolog. Kiemelt túra, igen… a legelső, igen… De amikor már görcsösséget érzek valamiben, az nem tetszik. És itt többször is azt éreztem. A hónapokkal előtte már erre készülő sporttárs… a túrának minden részletét (még a hiányosságokat is) a végsőkig védő fanatikus… Az enni-innivalót szinte kidekázó… a körömvágáson vitatkozók, hogy pontosan hány nappal előtte kell/szabad...? Na, egy idő után besokalltam, bevallom, a fórumokról leszálltam és készültem. Nem, nem a Kinizsi Százasra, hanem mindig ami jött, arra. Aztán amikor ez jött, akkor: erre.

…Leginkább a már említett Tanúhegyekkel. Ami aztán alaposan feladta a leckét. Részben a nehézségével, részben a gyönyörű környezettel, a szervezéssel, ellátással, távval és szinttel. És persze fizikailag is. Menni fog vajon? Egy hét regenerálódás elég lesz-e? Közel sem 100%-os állapotban… De a mágnes vonzása mindennél erősebb: ott kell lennünk! Nem, nincs értelmes magyarázat, indok. Vonzás van, hogy kell – és kész. A vonat meg száguld, aztán rohannak a percek, órák. Leszállás, barátok, vacsora, szállás és utolsó cuccolás.

Reggel fél hétkor a mosdónál kiderül, hogy a víztasakom („Camelbak”) kirepedt. Javíthatatlanul. Van egy 0.33-as kis kulacsom, meg egy hét decis Vitalade izóm. Hozott anyagból dolgozok ma, úgy látom. Sok idő a töprengésre nincs, máris a rajtban találjuk magunkat: két kollégám-barátom, öcsém és jómagam, négyen érkezünk. Mi ketten mindjárt a rajthoz megyünk, ők előbb a gimnáziumhoz. Ismerősök itt is, ott is: sziasztok! Ti is?... A sor idén is irdatlan, felkészülünk a háromnegyed órás napon álldogálásra – de csodák csodája, a sor mozog, folyamatosan, és pár perc után csippanó hang jelzi: elindultam a Kinizsin. Ez igen! Letudjuk az aszfaltot az új P+ jelzésen, kiérkezünk a városból; aszfalt és köves utak váltják egymást. Végül a kő és a szikla nyer: figyelni kell, ha nem akarunk bokatörést már az elején. Az embertömeg persze a megszokott, a szürkének mind az ötven árnyalatával.


A profi futótól az ötven literes hátizsákot cipelőig van itt minden és mindenki. Ez ám az igazán érdekes! Csivitelő leányok és magányos harcosok, vidám társaságok és gondterhelt arcok. Több százezres csili-vili cucc és viharvert, de gondosan őrzött túra-holmi. Van itt minden, érdekes nézni, megélni, és közöttük menni. De ez itt a tökéletes demokrácia, nincs mese: a cucc senki helyett sem megy fel a hegyre. Tatára végképp nem. Oda kell vinni, két lábon (és az most még elég távol van). Teljesíthető a túra parizeres szendviccsel is, de feladható mindenféle űrkajákkal is. Sportos, néha kigyúrt alkatú fiatalok, sokan félmaratonok és egyéb események pólóiban – mások közismert, nagynevű túrák pólóiban, sokan meg persze csak úgy. Mennek, megyünk, gyalogolunk, túrázunk. Hol vagyok én, ki vagyok én? Hová tartozom, vagy hová nem? Mit keresek itt? Hová megyek?

…Hosszú út vezet a Kevélyekre, zömmel felfelé: lehet gondolkodni eleget. Később nézelődni is: kitárul a panoráma, érdemes leskelődni a lombok között. Aztán már az se kell hozzá: nyílt kiszögellések, sziklák, pazar látvány mindenfelé. Az első igazán szép szakasz. Megdolgoztat, persze, de ez így van rendjén, azt hiszem. Mindennek ára van, tudjuk. Aztán lehet ereszkedni, tavaly mekkorát futottunk itt! Most nem szabad, be kell osztani az energiát, egy hete sok fogyott… Mégis megkísért, engedünk, persze csak óvatosan, keveset. Jól jön egy kis változatosság.

Kevély-nyereg; elhagyjuk a pirosat, megjön az OKT, egy ideig maradunk is rajta. Aztán később még többet. Itt most Csobánkát mellőzzük, és gyönyörködünk a pompás látványban, amit nyújt. Sanyit üdvözöljük, majd megcélozzuk a Hosszú-hegyet, immár a zöldön, és meg sem állunk a tetejéig. Itt az első ellenőrző pont: kellemes felismerés az Őrség-Vendvidék 75 TT szervezőinek látványa. Pár kedves mondat, üdvözlés, és hajrá, tovább! Kanyargó ösvények, túratársak előttünk és mögöttünk egyaránt. Szántói-nyereg, átkelés az úton, és most emelkedő következik. A Magas-hegy után csomópont, ahol Gyula barátom bukkan fel – ugyanott, ahol tavaly is. Rövid távosok jobbra, százasok balra! És most is belemosolyoghatunk a lencséjébe: szorgalmasan lefotóz mindenkit.

Mellőzzük a Trézsi-kutat, máris László kúpja következik, és a végtelen tér érzése. Előbb fák lombjain keresztül, majd nyílt, tágas panoráma: közeledünk a Pilis szerpentinjéhez. Mit közeledünk?! Be is járjuk, kanyarogva, emelkedve, gyönyörködve. Nagyszerű érzés, távolba fürkész a tekintet: hol visszafelé, hol előre. Simon halála előtt kicsit nyújtunk és előkerül a körömvirág-krém is. Jobb félni, mint megijedni… Aztán le a lejtőn, most csak óvatoskodva. Balázs zúg el mellettünk, sok sikert kívánok neki, régen találkoztunk. Pilis-nyereg, második EP: rövid távosok balra, százasok jobbra! Pecsét és csippantás, meg büfé. A sor rövid, bevállalunk egy kólát. Persze piros címkést, ha már egyszer Péter kínálja… És mehetünk tovább, Zsuzsival találkozunk; igen kellemes a társasága, jól elbeszélgetünk. El is kísérjük a Kétágú-hegyig, ahol Feri érkezik, mi meg öcsémmel leereszkedünk a technikás lejtőn. Térdekre vigyázni, csak nyugi! Nincs is gond, békés ereszkedés, túrázó családot kerülünk, és a Kék is megérkezik, ismét. Kellemes menni rajta, így hát (egy pár kilométeres szakaszt leszámítva) igen sokáig hűek leszünk hozzá: 33-tól 83 kilométerig. Ez bizony a mai táv felének felel meg.

Előttünk – alattunk most már a Sziklák alatti dűlő és Kesztölc látható. Ez vitathatatlanul a legbiztosabb jele a Katlannak. Hotdogman vár, természetesen, friss hotdoggal, amit most sem hagyunk ki. Főleg, hogy éppen harangszókor érkezünk ide: jól esik pár falat. Hozzá friss víz, amit már bent a faluban szerzünk be egy nyomós kútnál. Ezt a jó érzést fokozhatjuk a helyi borklub kitelepülésénél, akik idén is elkápráztatnak bennünket levendulaszörppel, pogácsával és remek fröccsel. Ez utóbbit választjuk, a falu végén a kislányok vizét inkább mosdásra használjuk, köszönjük! És jöhet a Katlan, tényleg, bár a hőség kisebb, mint az előző években, de azért csak okosan… Dorogon kóla megint, át a városon, aszfalt és tűző nap, kevés árnyékkal. Itt a Nagy-Gete! Hosszú menet felfelé, szerencsére sok árnyas erdei szakasz is jut, aminek kimondottan örülünk. Aztán a tető, kereszttel, újabb EP-vel. Technikás ereszkedés, igen óvatosan, és megemlegetjük a SzuperKatlan 30 TT-t is (ahol itt vissza, fel is kell jönni – júliusi hőségben).

Enyhül a meredek szakasz, páran az ösvény szélén állnak, valaki mintha kamerázna… és, nézz oda, maga az Ikon! Németh Csabit ismerem fel, a Legendát, nahát! Mosolyog, jó utat kíván – és adrenalint ad; talán nem is sejti… Miklós-berek és horgásztó: egy kis K+ jön, csak hogy izgalmasabb legyen. Lesz is. Egyrészt a kereszteződésben valakik lekaparták a jelzést (szerencsére kapunk egy segítő feliratot), másrészt ez a szakasz… hát, kihívás, mondjuk úgy. Igen szűk, homokos emelkedő – a meredekebbek közül való – amit „szépen” benőtt a természet mindkét oldalról.

Nagy öröm meglátni a Hegyes-kőt, és megpillantani a távoli Esztergomot. Hopp, itt a meglepetés-pont, Janiékkal! Üdvözöljük egymást, pár derűs szó, és folytatjuk. Kihívás ez a terep, le egészen a tokodi pincékig: jó lepillantani – és leereszkedni. Több árus is kitelepedett, mi a két éve megszokott fröccsöt választjuk; most is finom. 

Jól jön az emelkedő előtt: a Kőszikla következik, nem egy hangyaboly ez sem. Igen szűk, kanyargós út, ifjú titánokkal előttünk, de sajnos a tempó nem titáni… Előzni azonban lehetetlen, így hát „vonatozva” jutunk a tetőre. Onnan kis futás engedélyezve, és a mélyútban érkezünk le Mogyorósbányára.

Féltáv! Nagy örömünkre a Kakukk söröző ezúttal is igen remek, forró zöldséglevest kínál. A beduinok is meleg étellel-itallal védekeznek – szögezi le öcsém, és tényleg jól esik. Azért persze vizet is töltünk, de módjával: hamarosan a Szent-kút forrásvizével frissíthetünk. Addig azonban öt kilométert meg kell tenni. Fura, de itt mglehetősen hirtelen szűnik meg a hőség, és a fák között már egészen kellemes a hűvös. Jó ez, főleg, ha fel kell ballagni az Öreg-kői pihenőhöz. Ahol aztán meglepetés: újabb meglepetés-pont! Tavaly is volt itt, most – a Hegyes-kő után – már nem számítottunk többre. És innen már tényleg csak le kell ereszkedni Péliföldszentkeresztre, ahol a forrás vár. Iszunk és töltünk, megkerüljük a templomot, búcsút intünk a hangulatos helynek. Kevés aszfaltozás után pedig bekanyarodunk a vetések közé, a kéken továbbra is. Igencsak érdemes innen visszatekinteni a bejárt szakaszra; beleértve a Nagy-Gete tömbjét is.



A Kökényes-oldal is megdolgoztat, majd leereszkedünk a bajóti műúthoz, ahol megint lehet élni a hotdog lehetőségével. Mi most kihagyjuk, jöjjön, aminek jönnie kell! Ez jelen esetben a Bika-völgy. Olvastuk, hogy idén alaposan kitisztították jótét kezek a sűrű tüskés-indás szakaszt, és csakugyan, egészen ép bőrrel megússzuk a kalandot. Feljutva a tetőre pedig hamarosan Pusztamarót bukkan fel.

Egy kis öröm: ezt még Kinizsin csak sötétben láttuk! Most meg lazán fotózunk, úgy folytatjuk utunkat. Egyházi üdülő, majd sziklás terep, Sandl-hárs, Fica-forrás… és a Gerecse csodaszép völgyei, bükkösei, amik a mostani lenyugvó nap fényében talán még szebbek. Így kerüljük a Nagy-Gerecse masszív kúpját, a Fiar-bükknél figyelünk, nehogy letérjünk a K+ jelzésre (Tardos felé), mint két éve.


Bányahegy, világosban! Sikerült Zoli terve: ezt tűzte ki célul, és lám… Meglett, itt vagyunk, remek citromos teát kortyolva. Forró, és így esik jól. Igen kedves kicsi lányok merik, öntik, elbűvölő mosollyal. Kis nyújtás, előkerülnek a fejlámpák is, gyors telefonok… és mehetünk! A Gerecse 50 TT-ről jól ismert lejtőn ereszkedés: Hajagos, Pörös-hegy – és Sándorék, akikkel összeverődünk a vértestolnai műútig. Ott elég ronda saras út következik, igen óvatoskodva lehet csak haladni. Szerencsére rövid ez a szakasz, jönnek a szép erdei részek, miközben elég jól toljuk a tempót, túratársak maradnak el. Pes-kő, Öreg-erdő, ereszkedés, aztán a Malom-patak hídja, meg a mélyút: ennyire közel lennénk már Koldusszálláshoz?! Nos: igen. Felbukkannak a fények, majd az EP is, megint Gyulával és megint finom forró teával. Ebből is tölthetek, és már tudom, hogy – bár igen enyhe, szinte meleg az éjszaka – kitartok folyadékkal.

Elköszönünk a ponttól és egyben az OKT-től is. Innen ma már csak sárga sáv visz, szinte végig, a célig. Nem mindenki szereti ezt a szakaszt. Nem annyira kedves szakasz… Meglehetősen hosszan emelkedik, és bár nem erősen, de kitartóan, monoton egyhangúsággal, egészen a Kis-réti elágazásig. És ott sincs vége, sőt, az Arany-lyuknál sem. A Kappan-bükk nyiladékánál azonban elmondhatjuk: innen már csak lejtő, végig! Ez sem kevés, bő tíz kilométer – amikor a kilométerek bizony már lassabban akarnak jönni. Közben még bejelentkezünk az utolsó EP-n, a Körtemplomnál, és a Kálvária stációit követve ereszkedünk a meredek lejtőn, majd szakadékban. Ez már elég sok a térdemnek, és elfogadom önzetlen öcsém botjait… A pihentető meg is hozza gyümölcsét, a baji szőlők után egészen húzós tempóra váltunk, megelőzve igen sokakat, még futót is… Húz, szippant maga felé Tata! Igen messziről látjuk már a fénysorompót… és igen szigorú tempóban vágunk át a síneken.

Gondosan ügyelünk a befutóra, a kijelölt úton érünk oda a zebrához, és már csak percek kellenek, hogy ismét, harmadszor is elmondhassuk: teljesítettük a Kinizsit! Hajnali fél három van, és nézzük csak: hát mégis meglett, amit semmiképpen nem gondoltunk, nem terveztünk: húsz órán belül vagyunk! A tavalyi 20:03 után immár 19:45 lett a vége, ami persze nem egy nagy különbség… de meg mégis? Eredetileg (egy héttel egy másik százas után) kiegyeztünk volna 22 órával is, esetleg 21, na jó… de erre nem számítottunk. Aztán a remek babgulyás, hmmm, igen finom volt, de itt minden finom… Találkozások, igen sokakkal: Laci és Ádám, Tamás és Gyuri, Dani és Sándor, Veráék és Bálint, Zsuzsiék és Péter, Andrea és Attila… A sok-sok mosolygó arc, élmények és beszélgetések, a teljesítés boldog öröme, a harmadik jelvény és oklevél. Aztán találkozás barátainkkal, nekik is sikerült! Mindezek után eltörpülnek a túra előtti rossz érzések, és csak a szépre emlékezem…


2017. május 21., vasárnap

Tanúhegyek 100 TT - ahogy én láttam...

Egyszer volt Budán kutyavásár. És – bár itt is ez volt az ígéret – őszintén remélem, hogy azóta feladták ezt az elhatározásukat a rendező BTHE egyesület vezetői. Nagyon bízom benne, hogy lesz még T100 – mert egy fantasztikus és felejthetetlen esemény volt. Csodálatos és változatos tájakon, sok-sok kihívással, rengeteg élménnyel gazdagodva… Jövőre is kérek ilyent!



Egy túra, amit félig már ismertünk – de félig nem. Ahol tudtuk, mire vállalkozunk, de kiderült, hogy mégsem. Ahol sok változatosságot vártam – de még többet kaptam. És egy túra, amit kicsit magaménak is éreztem… Mert jó pár hónapja már hallottam róla, és az egyik rendezővel, Tónival elég sokat beszélgettünk róla. Aztán újabb és újabb alkalmak jöttek… éjszakába nyúló esték, amikor együtt böngésztük a térképet, gondolkodtunk, beszélgettünk. Utak és jelzések, látnivalók és EP-k… ezt még jó lenne, azt hagyjuk ki… Bele láttam kicsit; nagyon tetszett. És hát bíztam-bízom benne, hogy én is hozzá tudtam valamit tenni az egészhez, és már ez az időszak is igen érdekes, izgalmas volt.

Aztán újabb (nem várt, nem kívánt) izgalmak is jöttek: komoly térdfájás, ortopédia, gyógyszerek és kenőcsök. Ráadásul a terepfutó cipőm is megadta magát az előző túrán, így egy vadonatúj, ismeretlen, null-kilométeres modellel kellett nekivágnom a száznégyes távnak. Ez mindenféle álmoskönyv szerint legalábbis aggasztó… Az idő fogyott, eljött a túra napja, és tudtam, hogy ott leszek. Tíz-tizenöt százalék esélyt adtam magamnak a célba érkezésre. De ott kellett lennem. Ott kellett lennem. Felkészültem, ahogy lehetett, de tudtam, hogy ez bőven kevésnek bizonyulhat. Így hát felkészültem az első feladott túrámra is, amennyire ez lehetséges.

Ezzel a nyugalommal szálltam ki a kocsiból Badacsonytördemicen, a fél nyolcas tömegrajt előtt. Zoli öcsém ballag mellettem: ő is százon indul. Megnyugtató a jelenléte; ezúttal különösen. Laci most még csak kísérő, vele majd Mindszentkállán találkozunk újra – ha minden jól megy. A nevezés fél percen belül kipipálva, itiner és Túró Rudi a kézbe, ez is megvan. Rengeteg ismerős, remek hangulat, találkozások és üdvözlések. Fantasztikus társaság! De tudom, hogy ma nem velük, nem közöttük megyek; ők elhúznak majd, mi meg nyugdíjas tempóban követjük őket. Megfogadtuk, szentül, be fogjuk tartani: 23 órán belüli teljesítés tilos, mindennemű futás tilos. A terv 24 óra – de az se vészes, ha szintidőn túl… csak érkezzünk be.

Tóni lép a nagyérdemű elé, szól néhány szót, praktikus és hasznos dolgokat mond. Majd a község polgármestere is köszönt bennünket – és indulás! Előre, fel – itt a Badacsony, nagyon nem is kell keresni az első kihívást. Felettünk tornyosul, oda tart a tömeg, hagynak el az előző társak, tartjuk a saját tempónkat. OKT, némi aszfalt után balra fel, kék kör, Dongó-kút, majd a Rodostó turistaháznál újra vissza a kékre. Jöhet a Bujdosók lépcsője! Komoly bazalt-kockák, és… sok, sok. Egészen konkrétan 464 fokból áll, néhol pihenőkkel, és mint mindig, most is nagy megnyugvás felérkezni. Hamar itt az első EP, a Ranolder-keresztnél: bélyegzés és fotó – mehetünk.

Hullámzó terep, bazalt, panoráma: Egry-kilátó, Hertelendy-emlék (újabb EP), Kisfaludy és Gulácsi-kilátó… Aztán Kőkapu, lefelé – nehéz, de meg kell tűrni, hogy ezúttal nincs futás. A sárgán pedig hú, de jó lenne… akár a Sörpatikáig. Itt is EP, de fröccsöt most nem választhatunk, mint előző években: hát akkor egy bambi, és tovább.

Ildikó és jókedélyű csapata ér utol, remekül elbeszélgetünk Badacsonyörsig. Együtt örülünk a Varga pincészet kellemes frissítésének, de itt sem húzzuk az időt: kiürítem poharam, felkapok még egy-két sajtos tallért, és nyomás a Folly Arborétumig. Tavaly már megcsodálhattuk: most is keresztülvezet a túra a gyönyörű növények, fák és virágok között.

Aztán piros sáv, Örsi-hegy, pálos kolostorrom. Közeledés Salföldhöz, a végén már az ismerős szalagozott szakasz – ez visz be a kőtenger mellett a faluba. Kis aszfalt, csodaszép házikók között, és a templomnál, szemben a Major. Megint EP, ellátással; csipegetünk, iszunk, megyünk. Valahol időt kell spórolni, vagy legalább megtakarítani. Aztán zöld, Aligvármajor, három hete barangoltunk erre, de a Tóti most is vonz, naná! Hegymögi szőlők, váltunk zöld háromszögre, jöhet az emelkedő. Fönt meg a jutalom, a panoráma. Pár kattintás, forduló, óvatosan lefelé, nem futva, az tilos. Veszítjük az időt, érezzük, persze, de most ez van. Istennek hála, nem fáj a térdem, még mindig nem.



Pedig mindjárt húsz kilométernél járunk, itt az Istvándy-pincészet! Egyötöd táv, frissítés – a megszokott magas színvonalon. Talpas üvegpohár dukál idén is, igen finom nedűvel, hozzá pedig a remek mangalica-zsíros kenyér. Kis nyújtás, és jöhet az aszfalt, jobbra: a szembeni Csobáncban gyönyörködünk, ahogy süti a nap. Oda majd csak 85 km környékén (azaz éjszakai sötétben) megyünk fel. Persze ha eljutunk addig... Túratársat érünk utol, jól esik elbeszélgetni vele Káptalantótiig: ő ötvenes távon van, ott majd elválunk. Addig azonban megtudom tőle, hogy 72 éves, sokadszorra teljesíti ezt a túrát – és makkegészséges.

A faluban jobbra kanyarodunk, és őszinte tisztelettel búcsúzunk tőle. Meg a Kéktől és az eddig ismert Tanúhegyek 50 teljesítménytúra vonalától is. Keletnek fordulunk, kék rom-jelzés, nem véletlenül: az egykori Sabari templom falmaradványaira bukkanunk. Felírjuk a kódot, és tovább: füves szakaszok, békés szőlők jönnek, gyönyörködünk.

Káli-medence! Ez már bizony az, érezhetően. Magával ragad a hangulata, illata, színei. Minden más, úgy érzem. Imádom, csodálom, újra meg újra. A Kopasz-hegy jön, ezúttal nyugat felől, könnyű menet – hipp-hopp, a tetején találjuk magunkat. Panoráma, kereszt, zajos fiatalok csoportja örül a helynek.

Gyors fotók, indulás le – de nem az eddig megszokott úton: szűk, meredek falú ösvényen óvatoskodunk. Aztán a lépcső, ami valahogy egész más lefelé… Odalent pedig Mindszentkálla, templom – meg a Káli Kapocs: a „Káli kicsapongás 50 TT” rajt-cél pontja. És lám, itt jön szembe Laci öcsénk, az időzítés mestere: rajtra, csatlakozásra készen. A bélyegzést hátul kapjuk, elég nomád körülmények között, és egy tányér zöldségleves is dukál. Finom, jól esik, de ne húzzuk az időt! Itt a kocsi, ami jelen pillanatban egy depó-pont, a vak is látja. Zokni- és pólócsere, de a fejlámpát is elteszem, meg az OKT-füzetemet is: hátha szükség lenne rá… Ha még odáig is eljutnék…

Ki a faluból, déli irányba; kipihent, friss öcsénk szinte húz bennünket. Jobbra Kékkút és a szőlős dombok-hegyek, balra pedig a Hegyestű bujkál a fák mögött. Mögöttünk a Fekete-hegy… nagyon szép, nézzétek! A tetején ennek is sötétben leszünk majd. Hamarosan a Kornyi-tó közelében járunk, óriási füves területen vágunk át.

Az eddig is érezhető szél itt komoly erőt képvisel, és később kiderül, hogy már nem is fog csitulni. Mosóház, harmad-táv, felírjuk a kódot. Előttünk Kővágóőrs bukkan fel, mögötte pedig egy hegyvonulat gerince: ott megyünk mindjárt! Előbb azonban a falun vágunk át, óriási kövek mellett, ahol kis gyerekcsapat szólít meg bennünket az út szélén. Friss limonádét tessék! Ügyes és szorgos kezek szolgálnak ki, büszkén és elégedetten köszönik a kapott pénzt. Mi meg a remek frissítőt: igazán jól esett.

Az ismerős piros sáv visz le a Balaton irányába, majdnem Révfülöpig. De csak majdnem: éles balos kanyarodik fel, lépcsők visznek a Fülöpi-kilátóhoz. Itt is EP – sajnos víz nélkül. Pedig számítottam rá, és elég vékonyka a vizes zsákom: hajjaj! De a kulacsban is van még: talán kitartok Hegyestűig. Azt vesszük most ugyanis irányba, de előbb az említett gerinc jön; több, mint kilenc kilométeren át.
Még azelőtt pedig a „vörös torony”, mert (bár fogadkoztunk, hogy „kilátókra ma nem!”), ide mégis csak muszáj… Üdvözöljük a roppant víztükröt, fotók és tovább! Vég-máli-hegy, Szűcs-hegy, Bálint-hegy és Pál-hegy: ismeretlen szakasz. Igazából sok látnivalót nem hoz, leszámítva az apró (és a zsombékból alig kilátszó) Hegy-tót. Az árnyas erdők persze szépek – és kellemesen megfogják a komoly szelet.

Ez leginkább persze akkor derül ki, amikor végül kiérkezünk sík rétekre, nyílt szakaszokra. Szalagozás vége: ez már a Balatoni Kék.

Itt magasodik felettünk a Hegyestű: hívogat, vonz, és nem is késlekedünk. Igaz, Ildikóék előznek, de hát nem vagyunk egy tempón. Aszfalt jön, de nem vészes, kanyargás: megjön a sárga sáv is. És a parkolónál nem fordulunk be, szemben ugyanis látjuk már az ellenőrző pontot.


Itt is eszünk-iszunk, nyújtunk és hajrá! Hat napja jártunk itt Lacival, az eltévedés kizárt, jön is a Tagyoni-hegy. Pompás panoráma, szép szőlősorok, és még pár szem korai cseresznye is kínálja magát…

Erdős, majd füves szakasz jelzi, hogy vége a szőlőknek, ereszkedünk Szentantalfa felé. Falu alatt el, a nyomós kútnál tankolunk, és gyorsan ki is érkezünk. A Nivegy-völgy festői lankáit csodáljuk meg, de a szél sajnos erős. Folytatjuk utunk a Balatoni Kéken, elmegyünk a valamikori Herend mellett, átvágunk a dörgicsei műúton. Szőlők között járunk megint, erdő szélén, rét mentén. Csodaszép! És a horizonton már látjuk a következő úticélt: Halom-hegy, Kossuth-kilátó.


Megint feladjuk elvünket: ide is muszáj felmenni. Fantasztikus a kör-panoráma, nagyon megéri. Igaz, lejönni is: egyrészt igen komoly fent a „cúg”, másrészt odalent pompás házi sütikkel kínál Edina; nagyon köszönjük! És ereszkedés, ami egyúttal forduló is: az eddigi keleti irányt nyugatira változtatjuk. Túl vagyunk féltávon, lázas számolás jön – ami aggasztó eredményt mutat. Fél táv – fél idő! Elhasználtuk a szintidő felét. Na jó, majdnem felét. De a túra nehezebb szakasza vár ránk: lesznek további komoly emelkedők, hegyek, hűl az idő, jön a sötét – és nyilván fáradunk is. Baljós jelek. Fájdalom azonban egyikünknél sincs, a hangulat jó, tehát összekapjuk magunkat, és nyomjuk tovább.

Szalagozott szakaszon előbb Óbudavárt érintjük a Mosóháznál (hat nappal ezelőtti túránk rajt-cél pontja volt), majd Szentjakabfa és Balatoncsicsó következnek. Előbbiben megint kódot fotózunk (így gyorsabb), utóbbi végén meg a zöldre térünk rá, észak felé. Ismerős, bejárt szakasz, akárcsak utána a piros, majd hamarosan a Kék. Egyre sötétedik, de még megy lámpa nélkül. Balatonhenyén (kétharmad távnál) terveztük a felkapcsolását, és csakugyan kihúzzuk addig, bár a vége már tényleg „kihúzás”. A kocsma már bezárt, de az OKT-bélyegző rendben a helyén van. Használjuk is: előttünk eddig még lejáratlan szakasz vár, élünk tehát az alkalommal. Ekkor már az itteni EP-t is letudtuk, ahol különlegességgel fogadtak: némi rágcsa mellé Kofola is járt! Ez (ahogy megtudtam) afféle szlovák „nemzeti ital”, engem ízesített kólára emlékeztetett. Pompás meggy íze volt; örülök és köszönöm, hogy megkóstolhattam!

Fejlámpáink fényénél hagyjuk el a községet, szőlők és présházak maradnak el, hegyoldalban megyünk. Távol kis falvak fényei látszanak, az egész táj csendes és békés. Érzem a lábam, megállok, nyújtok; ez mindig sokat segít. Aztán hamar a Vaskapuhoz érkezünk. Erős emelkedőnek tűnt korábban, de ahhoz képest egészen hamar letudjuk: szép szakasz. Felérkezünk a Fekete-hegy tetejére, a már jól ismert füves-bokros réteket pásztázzuk a lámpák fényében. És itt az Eötvös-kilátó, de a kódot nem találjuk. Túratárs is azt keresi, majd telefon egy rendezőnek, és kiderül, hogy ne keressük, nincs! A következővel is ez lesz a helyzet: jó tudni. Kicsit együtt megyünk tovább, majd szétválunk – hogy aztán megint összeverődjünk. Komisz lejtőn ereszkedünk, nagyon vigyázok a térdemre, szó se lehet gyors tempóról vagy- ne adj’ Isten – futásról. Kék, továbbra is, ami bevisz Szentbékkállára (ahol OKT-pecsét is akad), majd ki is, a Kőtenger felé. Átvágunk rajta, nem vesztegetjük az időt (kód ugye nincs), és hamar fel is bukkan Mindszentkálla.

Pecsét, és leves, megint. Ez most nem annyira jó: a maradék, ami sűrű és hideg, és a kenyér is elfogyott. Kárpótol egy kis izó-ital, de a „depó-kocsiban” szendvicsem is akad. Ahol megszabadulunk pár felesleges cucctól, viszont magamhoz veszem a dzsekim, mert az esőt határozottan beígérték az időjósok. És hát búcsút veszünk Lacitól, akinek itt gratulálunk: sikeresen teljesítette élete második ötvenesét! Mindezt már vasárnap tesszük, hiszen közben átléptük éjfélt. Elhagyjuk a falut északnak, és a komoly, viharos szélben azzal vigasztalom öcsémet, hogy ez az utolsó északi szakaszunk. Hamarosan tényleg nyugatnak fordulunk, a Köves-hegy jön, ahol kavarunk kicsit, de aztán megtaláljuk az utat. Az eső meg minket: a diszeli úthoz leérkezve rákezd, egyre erősebben. Hú, tesó, ez ezzel a széllel komisz lesz!

Megint beérjük a Fekete-hegyen megismert túratársat, Zolit – akivel innen egészen a célig együtt folytatjuk. A kék kereszt rövid szakasza után újra OKT: itt magasodik a Csobánc! Ezt, a keleti oldalát tartottam mindig is a nehezebb feljutásnak. Na, ezentúl pláne. Nagyon komisz ebben az időben, nagyon meredek, és többször csak próbáljuk megtalálni az ösvényt. A tetején már alig látok, szemembe csap a vihar, többször megingok. A tetőn – végre! – feltűnik a rom, udvarán tábortűz, egy kis zugban pedig a két pontőr. Huh, szegények. Találtak egy pici fedett részt, de cudar így is. Pár szem aszalt gyümölcs, és fordulunk is ki. Északnak. Mégiscsak… És bár rövid szakasz, de sokáig emlékezetes marad. Életemben először döntött fel a szél. Így, szó szerint. Pedig nem negyven kiló vagyok, és hát… próbáltam talpon maradni. A vizes fű persze itt már sok kárt nem tudott tenni bennem, meg a nadrágomban sem. Tovább, tovább!

Éjjel kettő van, megyünk a szerpentinen lefelé, a beton talpfákon, de most egyikünk sem élcelődik ezen. Fák védenek az északi szélvihartól, a Rossztemplomnál forduló, és ereszkedünk lefelé, tovább. Mélyút, de vége van – és innentől a faluig semmi nem véd észak felől. Pár száz méter talán ez a szakasz, de sokkal többnek tűnik. Az eső gyakorlatilag vízszintesen esik, egymás szavát sem halljuk. Sokáig emlékezni fogok erre az útra.

Gyulakeszi, át a műúton, bokáig érő pocsolyák, persze ez is teljesen mindegy már. A focipályánál hagyjuk el a falut, és nem találom az utat, a jelzést, a szalagot. A két Zoli sem. Kóválygunk az ömlő esőben, miközben a magas nyárfák talán már a kidőlést fontolgatják a fejünk felett. A hangjuk alapján legalábbis úgy tűnik... Aztán – végre! – magához tér a készülékem, megvan az út is, vakon követem a fiúkat. Eger-víz, patakátkelés, a szűk és csúszós hídon egyesével át. Később a vasúton is át… és egyszer csak itt az Ürgelyuk, a tapolcai műút. Szalagozás vége, OKT megint; nekivágunk a Szt. György-hegynek. Délnek fordulunk, néha már lehet beszélgetni is. A Bazaltorgonák felé haladunk, vajon milyen lesz a lépcső? Hát elég komisz. Saras-csúszós, technikás. Megoldjuk, és előttük a turistaház! Péter és társa fogad, mindenféle ellátással. Zoli kávét iszik, mi öcsémmel csak kólázunk egy kicsit. És folytatjuk, további lépcsőkön és sziklákon felfelé. Közben folyik a fákról a nyakunkba a víz. De… mintha csak onnan folyna, fiúk! És valóban: megállt az eső! Szél van még, de az is csökkent, mérséklődött.

A tető újabb kellemes változást hoz: pirkad! Vagy talán már korábban is… de az Északi Oldal – az annyira nem engedte ezt. Kellemes ereszkedés a piroson, majd – fonódva – a kéken. És ez a Kék már egészen a célig, a befutóig elkísér, elvezet! Odaérkezünk? Időben? Úgy látjuk, hogy igen, az esély jó. Déli irányban ott látszanak, ott várnak a szigligeti hegyek, ez nem is lehet vitás.

Ereszkedés, folyamatosan, aztán egyszer csak megjön az aszfalt, majd újabb aszfalt. Ez már a műút! A kanyar után hosszú egyenes. Sohasem volt még ilyen hosszú, pedig hatodszor járom végig gyalogosan. De aztán csak megérkezünk a 71-es úthoz, és a kerékpárúton megyünk tovább. Szigliget, szerény, majd erősebb emelkedővel. Nyugi, majd a sok lépcső, fel a várba: na, az lesz az utolsó kényeztetés! De erre nem kerül sor: a zárt várkapu előtt sátor, amiből mindössze egy kéz nyúlik ki. Megkapom tőle a pecsétet, és fordulhatunk is vissza. Irányba. Badacsony felé. A cél felé.

A felhős égen bújócskázik a nap, de azért teljesen világos van már. Szárad fel az aszfalt, és trappolunk a cél felé. A Tanúhegyek 100 teljesítménytúrán. És összegzünk. Végigjárjuk gondolatban ez elmúlt órákat és kilométereket. Mosolygunk: mindezt egy pici jelvény miatt! Mert jól tudjuk, hogy nem amiatt. Sokkal többről van itt szó.

…Azért a jelvény igen szép. Míves darab. Jóleső a tapintása. Meg egy kis zsák, logóval – és benne egy üveg borral. Meleg ételek közül válogathatok, és Kata jóvoltából alaposan és szakszerűen nyújtok le (nagyon köszönöm!). No és egy oklevél, a nevemmel. Azt írja, hogy „szintidőn belül”. És igen: így van! Pontosan hétkor érkeztünk be Badacsonytördemicre, azaz 23:26 alatt teljesítettük a túrát. De a hangsúly a „teljesítettük” szón van. Szép, ízes szó, igen jó volt kimondani. Amikor öcsémmel egymásra néztünk, kezet fogtunk, és kimondtuk. Lassan, mosolyogva.

Teljesítettük!
Soli deo gloria!


2017. május 15., hétfő

Óbudavár VIP 20+ TT - ahogy én láttam...

A Balaton-felvidék talán kevésbé közismert tájain kalauzol végig ez a túra, ami az ország egyik legkisebb falujából indul. A tizenötödik (és egyben utolsó) tavaszi Zöld Bakancs-rendezvényen ezúttal bárki részt vehetett. Kétszeri szeptemberi „Óbudavár éjjel 20 TT” teljesítés után ezúttal nappali fényben is megcsodálhattuk ezt a gyönyörű vidéket.



Itt ma mindenki kiemelten fontos személy, ahogy a túra neve is mutatja. Bősz Imi és lelkes csapata ezúttal nem a megszokott Vilmos-házból, hanem az attól párszáz méterre lévő Szt. Márton Pihenőparktól indítják a népes mezőnyt. Nagyon sokan eljöttek ugyanis; gyerekes családokat éppúgy látok, mint rutinos, tapasztalt veteránokat.
Az időjárás inkább nyári, mint tavaszi már fél kilenckor is, így hát még inkább érthető, miért is választották ilyen sokan ezt a vasárnapi programot. Laza beszélgetés és fotózás, pálinka-kóstoló… és persze alaposan körül is nézünk itt. Van mit! Nagyon szépen kialakították ezt a pihenő ligetet: több tűzrakó hely, árnyas fák, selymes pázsit… Gémeskút, emléktábla, és egy hatalmas nyitott (de fedett) épület asztalokkal, padokkal várja a látogatókat. Ugyanitt megtekinthető a falu egyik nevezetessége is, a kőből épült Mosóház: benne egy kis forrással – valamikor ebben mostak a falu asszonyai.

Hamar eltelt fél óra, így pontban kilenckor nekivágunk Laci öcsémmel a távnak. Nem a hivatalos húsz kilométernek: megbeszéltük, hogy rádobunk egy lapáttal, és – ha már itt járunk – felkeressük a számunkra nagyon kedves Szt. Balázs templomromot is. És (hogy még érdekesebb legyen) a megszokott bejárási irányhoz képest most fordítva megyünk! Előzetesen ezt megbeszéltem Imivel, és áldását adta rá. Így hát az útra kiérkezve északnak fordulunk, átkelünk az 54 lelket számláló községen, mellőzve templomát, aminek mását a szentendrei Néprajzi Múzeumban is elkészítették.

Balra térünk aztán, piros sávon haladunk, és csodáljuk a szép kilátást. Köves-földes utakon haladunk, nyílt szakaszokon – és bizony meleg van. Jól esik, amikor fák közé érkezünk, a kellemes hűvösre.
Ék alakú kanyarodás, kicsit túlfutunk – de igazán szép panoráma tárul elénk, meg egy gazdaság – legelésző birkákkal, szamárral. És kutyákkal – jobbnak látjuk a mielőbbi távozást…

Elhagyjuk a Mogyorósi-árkot, erdőbe érünk, csodaszép szakasz, A nap itt-ott besüt a fák közé, a madarak dalolnak, az erdő illata magával ragadó – és az utak is kiváló minőségűek. Repce sárgállik a nyiladék előtt, kiérkezünk nyílt területre. Ez már az OKT, egy irányjelző tábla is megerősített ebben. Ligetes-fás-bokros rész következik, borókabokrokkal és füves rétekkel, legelőkkel. Sok birka van errefelé, találkozunk is több nyájjal. Aztán az út lefelé visz – a távolban pedig a Balaton vize csillan. Jobbra még néhány Tanúhegy is kivehető – lenyűgöző a látvány!


Megpillantjuk alattunk a kis községet: Balatonhenye következik, első ellenőrző pontunk. Leszaladunk, bekanyarodunk (szemből a református templom tornya bujkál a lombok között), és máris megérkezünk a kocsmához. Két hete a „Káli tényleg! 60” teljesítménytúrán remek fröccsöt ittam itt – most sem teszek másként. Igazoljuk magunkat egy OKT-bélyegzővel, és fordulunk is vissza. Első alkalommal találkozunk szembe túratársakkal: a leggyorsabbak most érkeznek meg; kb. ez a féltáv.

Sárga sáv, szintek nélkül, újabb túratársakkal találkozunk – és máris Monoszlón járunk. Megcsodálunk néhány szép házikót, meg a református templom román kori béléses kapuját is. A XII-XIII. századi alapokon nyugvó épület többi része sajnos igen romló állapotot mutat. Elhagyjuk a parókiát és az Erdei iskolát – sőt, nem sokkal később a kicsi falut is. Letérünk az útról, erdők és emelkedők jönnek: biztos jele, hogy közeledünk Hegyestű felé.
Jobbról megérkezik az aszfalt (és a Balatoni Kék sáv), így jutunk fel a parkolóhoz. A tetőre azonban ezúttal nem megyünk fel: nem is kell, mert a bélyegzőt a bejáratnál adják. Két hete voltunk fent, és reményeink szerint hamarosan jövünk is még, így nekivágunk a lejtőnek. Nemsokára elköszönünk a sárga sávtól, és a kék visz tovább, sűrű bokros-fás részen keresztül. Megérkeznek az egyesület utolsó mohikánjai is, Imivel: üdvözöljük egymást, és ki-ki folytatja útját tovább.


Mi bekocogunk a Tagyon Birtok pompás pázsitos udvarára, ahol pecsételés után kénytelen vagyok egy újabb remek, helybéli fröccsöt elfogyasztani. Mindezt a Balatonra néző fantasztikus panoráma mellett, kerti asztaloknál, padokon, pazar napsütésben… Nehéz a szegény túrázó élete! A Tagyon-hegy oldalában folytatjuk utunkat, mindvégig csodálva a jobbról elnyúló hatalmas víztükröt. A horizonton már látjuk későbbi úticélunkat, a Szt. Balázs-hegyet is, rajta a romtemplommal. Alattunk – mellettünk végtelen szőlősorok, sok szép présházzal; érdemes időt szakítani ezekre is. Gyorsan beérkezünk Szentantalfára, ahol a Szikla utcai söröző adja az utolsó pecsétet – és két-két szelet velős pirítóst, az ellátás részeként.
Kiváló ösvény visz le a focipályához, majd a falu alatt haladunk tovább. Forrást találunk, iszunk és vételezünk is a friss vízből. Ebből a kis faluból is hamar kijutunk, és kevés aszfalt után jobbra kanyarodunk. Itt térünk el a megadott útvonaltól – egyébként csak pár perc lenne beérkezni Óbudavárra, amit magunk előtt láthatunk már. Így azonban kisebb emelkedő jön, a kéken ballagunk, és keressük a zöld kereszt jelölést. Segíteni azonban csak a telefonos track tud rajtunk: jelzésnek se híre, se hamva.
Bevetjük magunkat a sűrű erdőbe – de aztán egészen meglepő módon kellemes (sőt, kijárt!) ösvényen jutunk előre. Szerény emelkedéssel, de felfelé megyünk, igen szép, több helyen áthatolhatatlannak tűnő rengetegben, máshol szépséges rétekkel. Kereszteződés jön – és végre egy Z+ jelölés! Itt jobbra megyünk, és igen hamar felbukkan a Szt. Balázs templomrom is.


Terápiás kezelésnek is merném ajánlani ezt a helyet. Semmit nem kell itt tenni, csak ülni és nézni. Gyönyörködni és befogadni a látványt. Elvinni, eltenni rossz időkre, és bármikor elő lehet venni az emlékeinkből. A szőlőket, alattunk, a kis házikókkal. A zöld fákat, ligeteket és erdőket. A Balaton fenséges tükrét. A távoli hegyeket, Révfülöp felé, meg a Hegyestűt, Tagyont… még messzebb a Badacsony fantasztikus masszív tömbjét. Senki ezt az élményt el nem veheti, soha.
Visszaindulunk, ugyanazon az úton. Mehetnénk lejjebb, szőlők között is, változatosság végett – de inkább újra a hűs, sűrű erdőt választjuk, semmint a nyílt betonos utat. Aztán vissza a kékre, vadregényes erdőben vágunk át, rétre érkezünk ki, a jelzés jobbra el – mi meg balra le, át a réten. Jobbra a Kossuth-kilátó is felbukkan, lent előttünk pedig a cél, Óbudavár.

Nem az aszfalton megyünk végig, hanem letérünk a jól ismert „Kábosztáskerti” tanösvényre, és bekocogunk a Pihenőparkba. Egyedi kitűző, oklevél, Attilától kézfogás… és remek bográcsos babgulyás fogad bennünket. Gyönyörű 27 km van mögöttünk, és nem kérdés hogy érdemes volt-e eljönni, három órát autózni az öt és fél kedvéért. Mint ahogy az sem, hogy várjuk-e idén is azt a szeptemberi éjszakát… legfeljebb az, hogy milyen irányt válasszunk akkor?