Tanúhegyek 20A TT - ahogy én láttam...

Az őszi Tanúhegyek teljesítménytúrán szinte borítékolni lehet a zord novemberi időjárást: hol köd, hol eső… néha akár hó is előfordul. Mégis tömegeket vonz évről évre, akik november utolsó szombatján nekivágnak egy, kettő – vagy akár hat hegycsúcs meghódításának is. Idén új rendezői gárdával és terepfutó versennyel kiegészülve várták a túrázókat.

Nem az igazi, nem az igazi… Mármint az öt hete részleges szalagszakadást elszenvedett jobb vádlim. Óvatos duhajként így hát csak a maximális táv felét, egy húszast vállaltam be ezúttal is, okulva az előző heti Lővérek 25 TT meggyőző tapasztalatából. Laci öcsém is velem tartott; közösen a 20A mellett döntöttünk. Zoli öcsém és Márk nem aprózták el: ők a negyvenesre mentek, így hát egy közös rajtfotó (majd kb. egy kilométer megtétele) után előre is mentek a fiúk.

…De ne menjünk ennyire előre! A rajtban (vélhetőleg a Cartographia Kupa fordulója miatt is) komoly létszám jött össze. Azonnal a két héttel korábbi, saját tapasztalataink jutottak eszünkbe. Hasonló tömeget kellett akkor is kezelni – hát, így már egészen más szemmel látjuk ezt a dolgot. Jóval türelmesebben is kezeljük, amibe persze belejátszik a sok-sok ismerős is. De jó is találkozni, kezet fogni, beszélgetni! És meg is kapjuk az itinert, indulás – nem sok aszfalt, bár látnivaló már itt is akad. A Bazalttemplom, igen! Mindig lenyűgöz, megállásra késztet – számomra olyan igazi badacsonyi hangulatot ad.

Sárga sáv, ami kellemesen kezdi az emelkedést a betonutak elhagyása után. Aztán egyre erősebben, egyre szuszogtatóbban folytatjuk. Ez természetes: a Badacsony a környék legmagasabb hegye, és roppant méretével csak azért nem nyűgöz le, mert – nem látom. Konkrétan akkora köd van. ami még a sziluett felismerését is kizárta. Reggel a kocsiban is, meg később is. Tudtuk ezt persze már előző nap is, az időjósok pontosan jelezték. Azaz, tudatosan – mindenféle kilátásokról lemondva – a teljesítmény és a hangulat miatt érkeztünk ide.

Úgy érzem, ez utóbbi, ami talán az egyes számú „felelős” abban, hogy miért is vagyunk itt. Miért vagyunk ennyire sokan itt… Az egyedi, máshol nem tapasztalható érzés ezen a roppant bazalttömbön, ami megfog, elvarázsol, és vissza is vonz, újra meg újra. Kód, pára? Mohás északi oldal, kövek és sziklák? Nemhogy eltántorítana, de örömmel megyek az ösvényein. Sokan vagyunk, igen. Találkozások itt is – kivel pár száz métert, kivel csak egy-két mondat erejéig… Nem beszélgetős szakasz, na! Még a Klastrom-kút talán, ahol egy szusszanás erejéig csevegni lehet… de aztán előre, fel, tovább!

Pár kanyar (jobbról megérkezik az Országos Kék) és itt a Kőkapu. Igazából Kűkaput kellene írnom: több térkép is úgy ismeri. Nevének mindenképpen megfelel: kő – nos, az van bőven itt, igen, és tényleg olyan érzésem van, mintha egy kapun jutnék fel. Mindig fel, gyűrjük a szintet, egysoros oszlopban, többnyire némán, láb elé nézve. Dolgozik a vádlim is, hajjaj… folyamatosan érzem jelenlétét, de a fájdalomküszöböt azért nem lépem át.

Első ellenőrző pontunk mi más is lehetne? Persze, hogy a Kisfaludy-kilátó. Kilátó, hm… ilyenkor elég viccesen hangzik ez a szó. A tetejét is alig látjuk! Ritkán van szerencsém őkelméhez… Nagyjából tucatszor jöttem ide fel, és talán ha háromszor voltam a felső szintjén. Most is kihagyjuk: nincs értelme. Egyáltalán… Inkább ereszkedünk kicsit – annak tudatában, hogy bár a tetőn voltunk, lesz még itt emelkedés is. Most terepen, majd lépcsőn óvatoskodunk lefelé. Főleg én tartom ezt indokoltnak: kedvenc cipőmben vagyok, amit nagyon-nagyon szeretek – de aszfaltra tervezték. Ez meg itt nem az; még véletlenül sem. Az óvatosság azonban meghozza gyümölcsét, és gond nélkül jutok itt is tovább.

Hertelendy-emlék, majd Egry-kilátópont (haha), és a várt, újabb emelkedő. Itt is hatalmas sziklák, bazalt-képződmények fogadnak: gyönyörűek és félelmetesek. Kis hullámzás, és máris itt magasodik a Ranolder-kereszt. Mögötte pedig a csodálatos kilátás a Balatonra – úgy értem, a ködpaplan alatt valahol… Így hát nekiveselkedünk abban a tudatban, hogy ezen a hegyen már csak ereszkedünk. Igen, de ezen a hegyen az ereszkedés sem gyerekjáték. Kis kanyargás, és máris a Bujdosók lépcsője fogad. Na, ha valahol, hát itt tényleg az óvatosság az első!

Alighanem vicces látvány lehetek, de mindvégig a korlátot fogom – viszont gond nélkül leérkezek az aljáig. Később hallottam, hogy ez sajnos nem mindenkinek sikerült, és voltak sérülések is. Jobbulást nekik! Mi ismét aszfaltra érkezünk a Dongó-kút mellett, és mivel Laci is bevállalja, megpróbálkozok egy kis kocogással. A lejtőt és a síkot probléma nélkül fogadja a vádlim, így hát itt nyerünk egy kis időt, és lazításnak is jól esik. Badacsonytördemicen is hamar átjutunk, majd keresztül a vasúton, és a 71-es országútnál sem kell sokat állnunk. Folytatjuk az aszfaltozást, irány Szigliget! Jobbról a Szt. György-hegy pompás formája vonzza a tekintetet – úgy értem, szép tiszta időben. Most ezt is csak odagondoljuk, és megyünk előre. Vissza sem nézünk a Badacsonyra, hasonló okból.

Szigliget csendesen és békésen fogad (pár kutyát leszámítva), ami egy ködös novemberi napon annyira azért nem meglepő. Sokan ballagunk az út szélén – folyamatosan emberek előttünk, pedig azért előzgetünk is. Majd a kereszteződésnél jobbra tartunk, és az Ófalu házai következnek. Megunhatatlan számomra. Üdítő dolog látni a régi épületeket szép, felújított állapotukban, és közöttük átsétálni.

Kedvencünk, a Várkávézó következik: fagyi, süti, kávé egyaránt finom itt – már ha nyitva van. Most nincs; pontosabban a mi kedvünkért azért mégis csak állnak ott páran a „mieink” mellett. Ők frissítőpontként fogadnak margarinos és lekváros kenyérrel, nápolyival. A kávézó személyzete ehhez forró bodzával járul hozzá, amit pár száz forintért egyenesen a kondérból merítenek kulacsomba.

Inni belőle majd csak percekkel később lehet, állapítom meg – gyerünk addig fel a várba! Előbb kővel kirakott úton, majd föld-fa lépcsőkön, nem is keveset. Persze bőven megéri a fáradságot; ezzel a lenyűgöző panorámával kevés hely vetekedhet! Úgy értem… tiszta szép időben. Most örülünk még a pár házikónak is, amik alattunk kivehetők, meg persze az ódon falaknak, amik azért újfent hangulatukkal fogják meg az érkezőt. És a rendezők nem engedik, hogy akár csak egy részlet is kimaradhasson: a legmagasabb, legkiesőbb pontig felmegyünk az áhított pecsétért, hát persze!

Ereszkedés vissza, le egészen a templomig (itt OKT-bélyegző is van), majd le a 71-es útig. Azzal párhuzamosan megyünk a kerékpárúton, és nemhogy a balról máskor szépen látható Szt. György-hegy látványáról kell lemondanunk, de még a megszokott lovak sincsenek itt. Ejnye! Marad a beszélgetés és a ballagás, ami az úton átkelve is folytatódik. A hosszú egyenes után jobbra térünk – és hopp, mintha valami hegy-forma derengene fel a horizonton, a szőlők mögött!

Horváth úr egész évben nyitva tartó pincéje egy újabb frissítőpont, de most kihagyjuk a borozást, és csak egy müzliszeletet veszünk magunkhoz.

Kis emelkedés, és rövid szakasznyi aszfalt-mentes út is adódik. Ez itt időlegesen és átmenetileg nem kék, hanem szalagozott ösvény; szőlők és gyönyörű présházak között.

A hegy sziluettje egyre jobban kibontakozik a ködből, ahogy emelkedünk. Aztán felbukkan a Lengyel-kápolna csakúgy, mint a Tarányi présház. Együtt így nagyon szuggesztív látvány, még ebben az időben is.

Ahogy láthatjuk, a présháznál megkezdődtek a munkálatok: felújításról, hasznosításról szóltak a hírek. Drukkolunk neki, mert kár lenne veszni hagyni a különleges épületet. Visszafordulva még egy pillantást vetünk a kápolnára – azt úgysem mondhatom, hogy „és a mögötte látható Gulácsra”.

Balra se sokkal jobb a helyzet. A máskor pompás szigligeti hármas most csak nagyon kevéssé kivehető – inkább előre figyelünk. Itt az Oroszlánfejű kút: friss vize most is felüdít.

Előre, majd fel! Több csoportot érünk itt is utol, illetve néhány futó minket előz. Fura, hogy vannak, akik már harmadszor… de hát kinek-kinek más a tempója, frissítési vagy pihenési stílusa; megszoktuk már.

Itt is szép házak és pincék között jutunk előre, és lassan elfogy a beton és kavics is: terepre váltunk. Ennek a hegynek ez a könnyebbik oldala szerintem, de a kellemes szint-fogyasztást itt is erősödő kaptató követi. Elhagyjuk a Mennyország büfét is, megtoljuk Lacival az emelkedőt. Éppen a balos kanyarhoz és esőházhoz érkezünk, amikor Zoli öcsém hív: ők most hagyják el a kulcsosházat, mennek tovább – ahová mi már nem fogunk. Jó utat kívánunk, és örülünk, hogy nem is vagyunk nagyon lemaradva. A kék háromszögön – kis hullámzással – fel is jutunk a tetőre, csúcsra: utolsó ellenőrző pontunk van itt. Ha már a csodás kilátás nincs… ugye.

Kanyargás, ereszkedés, szinte 100%-os páratartalom. Északi oldal, annak megfelelő zord környezet: mohás fák, egyre nagyobb sziklák. Amik aztán átadják helyüket az - óriásoknak. Mi más is mondhatnék a bazaltorgonákra?! Döbbenetes látványuk majdhogynem ilyenkor a legmeggyőzőbb… Ebben a párás-ködös, már-már misztikus időben és hangulatban ereszkedünk lefelé. Ez a lemenetel nem gyors, viszont legalább lassú és erősen óvatos. Többen is itt-ott kapaszkodva, biztonságra törekedve jutunk át ezen a rendkívül látványos, de nem veszélytelen környéken.

Meg-megállunk gyönyörködni, fényképezni is, de aztán lépcsők következnek, és itt már könnyebb a haladás. Ahol végül a cél is felbukkan: előttünk lent a Kaán Károly kulcsosház puritán kőépülete, körötte pedig hangyaboly-nyüzsgés.

Vannak célba érkezők is, mint mi, a többség azonban csak frissít, és megy tovább: nekik még a fele hátravan. Sóhajtva nézek utánuk, felidézve a folytatást magamban – de tudom és érzem, hogy ma is jól döntöttem. Vádlimnak ez most is éppen elég volt, és örülök, hogy fájdalom és baj nélkül megint túrázhattam egyet. Az már csak hab a tortán, hogy 4:04-es időnkkel - mint utólag kiderült - a 20A távon induló 263 sporttárs között a 10-11. helyen végeztünk...
Gyönyörű jelvénnyel és oklevéllel – meg kellemes emlékekkel – térhetek haza: köszönöm, Tanúhegyek!

Lővérek 25 TT - ahogy én láttam...

Csodaszép, hangulatos őszi túra a mindig változatos Lővérekben. Sopron és környéke ismét remek lehetőséget nyújtott egy igazi feltöltődésre. Változatos erdők, késő őszi színek, több kilátó… Friss, de kitűnő idő – no és persze a megszokott kiváló ellátás és szalagozás: minden együtt volt egy szuper Lővérek 25 teljesítménytúrára!

Három hétvége egymás után; teljesítménytúrázás nélkül! Évek óta nem fordult elő velem ilyen csapás. Kényszerpihenőre szorultam egy részleges izomszalag-szakadással a jobb vádlimban. Ígéretes túrák maradtak ki, bár legalább egy saját rendezésünkkel vigasztalódhattam… Végül az (engedékenyebb) orvos most bocsátott útra először, mindenféle szigorú megkötésekkel. Ebből adódott a közép-táv választása: főleg, hogy Márk barátom is erre jött. András vitt bennünket: ő negyvenen indult és sietett haza – szóval, határozottan korán a suliban voltunk. Szerencsére (rendezői engedéllyel) mi is útra kelhettünk már hétkor, és köszönettel éltünk is a lehetőséggel. Előbb persze üdvözlések: sok-sok ismerős verődött itt össze. Jó látni az arcokat, váltani pár szót – része lenni ennek a közösségnek.

Friss az idő! Határozottan friss, állapítom meg az iskolánál, ahonnan indulunk. Márk vastagabban öltözött, én viszont megbízom az időjósokban. Így vágunk neki a kötelező aszfaltozásnak: Sopron nagy kiterjedésű város, és bár a hegységhez közelebbi oldalon vagyunk, így is lehet talpalni eleget a betonon. A hangulat azonban remek (meglehetősen sokan vagyunk!), a tempó kiváló, és látnivaló is akad mindig. Mindjárt rajt után, az egyetemet elhagyva is: jobbról a szépséges Erzsébet-kert pompás parkja vonzza a tekintetet.

A Soproni Kék visz kifelé, majdnem az első méterektől sokáig… egészen az első ellenőrző pontig. Az majd csak Ágfalván lesz – túránk hetedik kilométerénél. Most még csak a Nándor-magaslatot mellőzzük, majd (egy szinttel feljebb) a Mária Magdolna-templomra adódik remek rálátás.

Ködös-párás a hegy, ez jól látszik, de a remény hal meg utoljára: továbbra is bízom a szebb folytatásban, esetleg későbbi kilátásokban. Elhagyjuk a még mindig felújítás alatt álló erdei malmot, meg az Ózon-kemping elhagyatott területét is.

Így kezdjük meg az első emelkedőt, még a városon belül: ez a Kutya-hegy. Az túlzás lenne, hogy kutyanehéz – de azért elég kellemes bemelegítés. Vádlim ezt a kellemeset másként érzi: minden lépésnél emlékeztet a sérülésre. Óvatos vagyok tehát, és a tempó (ehhez mérten) szerény is. Feljutunk, balos ív, jobbról meg pompás kilátás. Szokott lenni – de most nincs. Nem látjuk a szélkerekeket, Ausztriát: pára és köd van csak helyettük-felettük.

Második hegyünk, a Valéta következik – ez is kissé párásan, de valahogy illik is hozzá. Ritkásan sárgás erdő balról, sötét, sűrű fenyves jobbról – ahová aztán le is kanyarodunk, amikor túljutunk a tetőn.

Jókat szoktunk futni ezen a lejtőn – most persze ilyesmi szóba se jöhet, sajnos. Ágfalva így is hamar felbukkan, sőt: már előre tudjuk az irányt a kutyák ugatásából. Kiérkezünk a főutcára, szemben felbukkan az evangélikus templom is, ahonnan a piros sáv indul – és amire hamarosan rá is térünk.

Előbb persze pecsét, hiszen itt a kocsma. Enikő, a főrendező fogad bennünket – meg a pultos is, akinél remek forralt bort kapunk. Márk csöppet lassabb, tudok tehát kicsit beszélgetni Sanyival és Áronnal is, akik itt szusszannak-frissítenek. Aztán hajrá, piros! Itt érjük utol a barátságos párt, akikkel több túrán is találkoztam már, beleértve saját rendezéseinkat is. Nem kis dolog ez, mert – ahogy kiderül – Békéscsabáról jöttek! Uhhh, elismerésem nekik: lám, a nyugati végek nem csak nekünk kedvesek! Közben kijutunk Ágfalváról a szép kis házikók között, és itt már valamivel jobb a kilátás is.

Villámgyorsan fogynak a kilométerek a kellemes beszélgetés közepette. Csoda-e, hogy máris itt az elágazás? Sajnálkozva köszönök el tőlük – és a szívem is megsajdul. Most jön nekik az Alsó-, majd Felső-Tödl… aztán a Terv-út és az Urak asztala... És a többi, és a többi – amiket ma nem fogok látni, végigjárni. Hát megyünk tovább egyenesen, megcélozva Görbehalom irányát. Hatalmas löszfal jobbról, és már ki is bukkanunk az autóútra, ahonnan remek rálátás nyílik a Fehér-tóra.

Itt már a nap is küzdelmet folytat a fellegekkel, és egyre inkább nyerésre áll. Balról hatalmas fenyvest hagyunk el, majd hatalmas fenyves – helyét. Tarvágás. Itt is… és egyre több helyen az országban. Jobbról pedig a bányászati múzeum tűnik fel: igen, a múlt emlékei. Jellemző a környékre, és ha már Brennbergbányát ki kell ma hagynom, ez a hely vigasztal kicsit: itt még nem jártam.

Tovább haladva is lépten-nyomon a bányász-emlékek, sok helyütt meg a német nyelvű feliratok juttatják eszembe, hol is járok.

Innen már tényleg csak pár méter, és látjuk is a második ellenőrző pontunkat. Ez itt a Fehér Dániel-forrás: békésen csordogáló vizével, kis patakkal és a pavilonnal már messziről ismerős.

Sőt: már a pontőröket is látjuk, akik még nem is pontőrök – csak ahhoz készülődnek. Nosza, besegítünk, ha már így idejekorán megérkeztünk (fél órával a hivatalos indítás előtt). Márk gázégőt cipel, én a hozzá tartozó palackot… és sebtében össze is állítják azokat. A kedves hölgyek meg már villámgyorsan kenyereket kennek, és kínálnak is nagy szívélyességgel. Hű, nem is akármilyen falatokat kapunk! Minden nagyon finom, kezdve a lágy kenyéren, meg a házi lekvárok, csalamádék… és hozzá forró tea.

Megköszönjük az ellátást, indulunk tovább – ismét a kék sáv jelzésen. Nem sokáig: pár száz méter múlva elhagyjuk azt, és szalagozott szakasz következik. Ideje tehát elköszönni Görbehalomtól is.

Nagyon sűrű fiataloson jutunk át, majd nagyobb erdők is következnek – a terep pedig szép lassan, de kezd hullámozni. Patakhoz érkezünk le, ahol nincs híd: fatörzseken lehet csak átjutni – vagy akár egy nagy ugrás is megteszi. Felmegyünk egy emelkedőn, becsatlakozunk a kék háromszögbe – de rövidesen el is hagyjuk, és az összegyűjtött szintet elveszítjük. Ez már piros háromszög: hatalmas erdőben jutunk le, de sajnos, itt is tarvágás tűnik fel a szemközti domboldalban.

Ismét patakhoz jutunk le: ez a Köves-árok. Ismét fatörzsek és ugrás. Aha. Meg egy kis híd – pár méterrel arrébb. Bosszankodunk: nem vettük észre: a szemközti (új) kerítés szalagjai felé mentünk. Ahol aztán jobbra térünk, tovább a (térképeken nem is létező) piros háromszögön. Legalább két-háromszáz métert haladunk, gyönyörű nyiladékon, fantasztikus színek között, festői környezetben. Itt azonban nekem kezd gyanús lenni a dolog. Említették az EP-n, hogy errefelé más lesz a vonalvezetés – de biztos, hogy erre? Nincsenek szalagok… Térkép kerül elő, és mutatja: nem. Nem erre. A kerítésnél balra kellett volna… Pfff. Jobbra felsandítok, Márk követi a tekintetemet: biztos?? Irgalmatlan meredek ugyanis ez az oldal – de ha felmegyünk, éppen belecsatlakozhatunk az utunk folytatásába. Itt veszítünk kevesebb pluszt, de komoly szinttel fizetünk érte. Menjünk! – mondja, és nekivágunk.

Sokáig emlékezni fogunk erre a talán csak száz méternyi szakaszra. Néhol tényleg négykézláb… többségében meg egy alkalmi túrabottal, nem ritkán fatörzsekbe kapaszkodva. Kalandosan, de feljutottunk! És éppen abba a hajtűkanyarba, amit megcéloztunk. Ezzel vigasztalódva folytattuk utunk, az Ultrák környékén. Még egy visszatekintés a (most már távoli) Görbehalomra – sajnos, itt is hiányoznak fák, van tehát kilátás.

Kevéske zöld sáv után még kevesebb aszfaltos erdei út. Aztán letérés, megint szalagok segítségével. Egyre mélyebbre, a Tolvaj-árok kis patakjához. Néha elbizonytalanodunk, mert az ösvény alig látszik, néha kidőlt fatörzseket kerülünk vagy lépünk át – szóval, igazi vadregényes vidék.

A szalagok azonban mindig visznek tovább, és tényleg lejutunk a mederhez. Kerülgetjük a kis erecskét; néhol átlépve, néhol hidak is adódnak. Itt már újra jelzés is van: a kék kereszt.

Aztán a Postás-forrásnál meredek balos kanyart veszünk, és rátérünk újra a kék sávra. Az Új-hegy mentén emelkedünk megint csak – gyönyörű a környezet, vastag az avar, és kellemesen süt a nap is – már amennyire sikerül neki bejutnia a völgyekbe.

Kis térre érkezünk, ahová mindjárt visszajövünk – de előbb tiszteletünket tesszük a Várhely-kilátónál (lánykori nevén Burgstall). Itt hatalmas zsivaj és nyüzsgés fogad: tizenötös távon induló gyerekhad zsibong mindenfelé.

Nehezen, de mi is feljutunk közöttük a kilátó teraszára, és megállapíthatjuk: megérte. Egészen szép a panoráma, holott még mindig párás valamelyest a horizont. Ezzel együtt is érdemes letekinteni a városra, meg persze a TV-toronyra is.

Pecsételés is megvan, müzliszeletet is megkaptuk: mehetünk! Vissza a kis térre, és onnan tovább, a Bella-emlékhez. Vaskori leletek vannak itt többfelé is – kutatójuk, a neves régész tiszteletére nevezték el a helyet.

Kanyarog a kék, patakon is átjutunk, és igen: ez már a Ciklámen-tanösvény. Gyönyörű, mint mindig. Mindig másként, de egyik kedvenc szakaszom a Lővérekben. Odalent a Tacsi-árok, jobbra fent az orom – mi meg kanyargunk szépen, békésen. Sokakat idevonz ez a szépség és csend: gyakran futunk össze turistákkal, kirándulókkal.

Itt már egészen kiváló – szinte tavaszi – időjárás kísér, és az erdő is gyönyörű. Kellemes, beszélgetős ösvényeken megyünk, és elhagyjuk a Hétbükkfát is. Itt elköszönünk a kéktől, és az imént becsatlakozott sárga sávon folytatjuk.

Károly-magaslat a következő irány. A parkoló máris feltűnik, és szándékkal kihagyom a Rongyos Gárda emlékművet: azt majd három hét múlva szeretném újra látni, a Civitas Fidelissima túrán. Most az Élménypark mellett elhaladunk, és – leesik az állunk. Egy remek kis tanösvényt alakítottak ki itt, amióta nem jártam errefelé. Nem is akármilyent! Boszorkány a neve is, meg a stílusa is. Pompás (fából készült) játékok, táblák, házikók – ahogy látom, a felnőtteknek is nagyon tetszik.

Aztán elhagyjuk a Vadászati múzeumot, és már látható a Károly-kilátó. No meg (újabb változás) egy „szelfi-keret”, ami mostanság egyre divatosabb… Hamar itt is egy fotó, aztán jöhet a… lejtő. Innen ugyanis már csak az lesz; egészen a célig!

Mellőzzük a nemrég még távolból csodált TV-tornyot, és kétszer is átvágunk a sípályán. Közben érintjük a Daloskőt („Sängerberg”), és több helyen is gyönyörködhetünk a panorámában (ha már kihagytuk a fizetős Károly-kilátót).

A kék háromszögön igazán könnyedén és lazán lehet haladni – de ehhez sokat hozzátesz, hogy nem felfelé kell szuszogni rajta… Naná, hogy milyen hamar itt a Hotel Lővér, majd a Szanatórium épülete! És át a parkolón; egyenesen belefutunk egy nagyon barátságos cicába. Elköszönünk tőle is, majd tovább – újra a kéken, igen. Kanyargás a derékszögű utcákban, elegáns és előkelő villák között.

A szint még mindig folyton csökken, és még mindig vannak remek kilátóhelyek, pontok, ahol érdemes meglassítani, esetleg fotózni is a város irányába.

A zegzugos utcák aztán az iskolához kanyarítanak bennünket. Ahol aztán oklevél és kitűző a díjazás, utána pedig a remek roppanós virsli és forró tea. Majdnem öt és fél óra lett az időnk – de két félig sánta embertől ezúttal talán elfogadható. A nap megkoronázásaként pedig Lídia és Gyuri is megérkeznek – és átadják a 2018. évi „Nyugati végeken” plakettet és oklevelet! Ó, hát milyen szép lett… és egyedi, nagyon tetszik mindenkinek. Kis csapatunk, továbbá Réka és Feriék is, mind begyűjtjük – ha már így mindannyian túratársak vagyunk itt… a nyugati végeken.