Börzsönyi vulkántúra 42 TT - ahogy én láttam...

Már a túra szintmetszete is impozáns: nagyjából három, egymás után letett háromszögre emlékeztet. Ha még adatokat is társítunk hozzá, akkor egy izgalmas kihívás körvonalazódik ki: nagyjából maratoni távon 2.216 méternyi emelkedő vár a teljesítménytúrázókra. Mindezt decemberben, friss hóban tehetjük meg, vulkáni nyomokban, tájakban gyönyörködve a Börzsönyben.

Zoli barátommal és öcsémmel hármasban már hagyományosan együtt járunk végig egy távolabbi túrát az év végén. Két Tortúra 65 TT után kiderült, hogy oda most nem tudunk eljutni: így jött képbe a Vulkántúra. Nekem elsőre megtetszett, és a többiek is rábólintottak, így hát megszerveztem. Aztán amikor jobban elmélyedtem a részletekben (meg a meteorológiai előjelzésekben), időnként nyeltem egyet, de a fiúk megnyugtattak, hogy jó lesz ez. Hát akkor Börzsöny! Igencsak kevés helyi tapasztalattal: mindössze egy három évvel ezelőtti Börzsönyi Kék 65 TT-n jártunk itt. Ez a hegység (is) meglehetősen távol fekszik az Alpokaljától…

Pénteken délután kellemesen szitáló, majd szakadó esőben hagytuk el Szombathelyt, Győrt, Komáromot és Révkomáromot. De bíztunk a meteorológusokban. Aztán a Börzsöny már fehéren fogadott (és az előrejelzés másnapra is „bejött”). Királyréten a turistaszállásunk meglehetősen egyszerű volt, de rendelkezett egy komoly – eddig ismeretlen – előnnyel: a rajtoltató helyiség felett volt egy emelettel. Így hát hatkor már itinerrel a zsákban igazgatom fejemen a lámpát, néhány cuccot még elpakolunk a kocsiba, és kilenc perccel később nekivágunk az első emelkedőnek. Ez konkrétan a Nagy-Hideg-hegyig tart, sík és lejtő nélkül, 7,4 kilométeren keresztül. Pár száz méternyi aszfalt után máris a terepen találjuk magunkat, az erdőben és a hegyen.

Az út havas, de kellemes; a nagyon sok túratárs között-mögött mi is magabiztosan haladunk előre. A Palóc Piros jelzés a Taxi-nyiladékon visz felfelé, és egy rövid leágazás után az első ellenőrzőponton találjuk magunkat: ez a Cseresznyefa parkoló. Máris kínálnak bennünket (aszalt gyümölcs és keksz is választható), és mehetünk tovább.

Betonutat metszünk, és tovább, fel. Nagyon szép szakasz, a több centis hó vastagon megmaradt az ágakon is: igazi téli hangulat. Itt már lámpa nélkül megyünk, a kék kereszt jelzésén, a Nagy-Vasfazék-patak és az Inóci kőbánya mellett. Aztán kék négyzet, Hármas-kút, kisebb posvány: tovább, fel, tovább, fel. Mígnem aztán újra itt a piros is, meg a sífelvonó: tudom, hogy már hamarosan meg kell érkeznünk a második ellenőrző pontunkra. A havas-ködös tájból csakugyan előbukkan a turistaház kőépületének sziluettje.

Igen, inkább csak sziluett – az is elég homályosan kivehető. Sajnáljuk, persze: biztosan kellemes kilátás lehet itt amúgy. Így letámasztjuk a botokat az OKT-doboznál a falhoz, és beállunk a sorba pecsétért – meg persze a finom, forró teáért. Hú, jól esik ez ilyenkor! A tágas helyiség teli túrázókkal, meleg is van – mégis le kell, hogy üljünk kicsit. Itt vesszük fel ugyanis a csúszásgátlókat a cipőinkre, ami már egy ideje eléggé hiányzott. Most adottak a körülmények, élünk is vele.

Jöhet a Kék: pirossal fonódva, de ez visz el a következő pontig; rábízhatjuk magunkat. Órámat nézem: sajnos nagyon sok idő elment odabent, és most elég gyatrán állunk. Mondanám, hogy húzzunk bele, de meglehetősen korlátozottak a lehetőségek: vagy erős lejtőkön óvatoskodunk, vagy újabb komoly emelkedők jönnek. Hullámzik tehát a terep: le a Rakodóhoz, majd fel az Égés-tetőre, aztán tovább a Hangyás-bérc felé. Nagy nevek előznek – még Lubics Szilvi is elhúz mellettünk. A Szabó-kövek környékére érkezünk: szép kilátásokkal biztatott az itiner és a térkép – a jelenlegi körülmények között ebből sajnos semmi nem valósult meg.

Akárcsak az azt követő csúcson, ahová pedig már régóta szerettem volna eljutni… Most sikerült, de az öröm nem teljes: panorámáról semmiféle szó sincs (a kilátó teteje sem látszik innen lentről), és állandó szokásunktól eltérően fel sem megyünk. Így hát a Csóványos a maga 938 méterével (úgy is, mint a Börzsöny legmagasabb pontja) igazából továbbra is terv marad nekem.

Majdnem negyedtávnál vagyunk, elköszönünk az OKT-tól, zöld jelzést követünk sokáig. A piros is letér ugyanis, nem sokkal a csúcs után, majd megint egy emelkedő jön: a Magosfa is kilencszáz feletti (915 m), neki is megjár a tisztelet… Aztán ereszkedünk, az Esztergályosig, ahol figyelek, nehogy gond legyen: itt el lehet téveszteni az itiner szerint. Pedig dehogy. Mintaszerű szalagozás fogad; másodpercnyi veszteség nélkül vesszük be a balos kanyart. Ma először beszélhetünk valamiféle kilátásról, örülünk is neki.

Aztán a Dosnya-nyereg jön, majd újabb emelkedés, bár a Miklós-tetőt és a Godóvárat is csak mellőzzük. Balos hajtű-kanyar, elköszönünk a zöldtől is: zöld négyzeten ereszkedünk le a Fekete-völgybe. Rövid szakasz, mégis nagyon hosszú! Egyre alacsonyabbra érkezve ugyanis egyre durvább a terep: előbb puha, majd saras az út, végül vízátfolyás, dagonya és meredek partoldalak… Magam is meglepődök, hogy esés nélkül megússzuk.

Aztán végre-valahára leérkezünk, a patak partján megyünk. És át a hídon! Hát persze. Vele szemben ismerős épület: itt jártunk három éve, a kéken (ami most csak metszünk): a Feketevölgy panzióba megyünk be. Itt az újabb EP: forró teával és zsíroskenyérrel fogadnak; jólesik mindkettő. Nagy a nyüzsgés, ismerősök is akadnak – de menni kell tovább, az idő rendkívül szorít. És rendkívül rosszul állunk vele… Zoli kicsit aggódik cipője miatt – de aztán kiderül, hogy nem ázott be, csak hidegek voltak a vízátfolyások. Újabb emelkedők jönnek, kaptatunk fel túránk nyugati gerincére.

Piros négyzet visz a Világos-pallagig, majd balos kanyar, és megint piros sávon megyünk. A Jancsi-hegy a következő, amit én már a Holló-kőnek hiszek. Addig még átkelünk az Ökör-orom gerincén, a Kőtengeren át, és végre elérjük a 685 méter magas pontot.

Féltáv – azonban az időnknek több, mint felét felhasználtuk. Ráadásul az itinerekre hatos időpontot írtak a rajtoltatók, vagyis ott kapásból buktunk kilenc percet… de ezen már kár töprengeni. Zoli küldene bennünket: menjetek előre, nektek meglesz! De erről szó sem lehet: ez most közös túra, elejétől a végéig. Gyerünk, tovább! Hárman.

Ez már egyértelműen szép szakasz, és az időjárás is kegyes, mert a szépséget meg is láthatjuk. Igaz, afféle fekete-fehér kiadásban, de ennek is megvan a maga varázsa, azt gondolom. Többször is érdemes balra tekintgetni, fotózni (csak ennyi időbe ne kerülne!).

Imre ér utol, jól elbeszélgetünk, de aztán folytatja saját tempójában, én meg megpróbálok hinni neki, hogy hátha mégis beérkezünk szintidőn belül. Kövirózsás, Vár-nyereg… és csak-csak megérkezik a Salgóvár is. A gerinceken – mint másutt is – kellemetlen szél fú, így duplán is minden tiszteletem az itteni pontőröknek: cudar idő, cudar hely – még ha oly’ szép is.

A kapott almaszelet igen jól esik, szaloncukor is akad; mehetünk, tovább hullámzik a terep. Bánya-tető és Bánya-bérc, majd a Magyar-hegy (714 m) következik – és ereszkedés, le a völgybe. Ahol szépen kivehető Nagybörzsöny, és azt is látjuk, hogy szép zöld és barna, nem pedig fehér.

Elég szépen aggódunk is emiatt: ha ott is a Fekete-völgyi dagonya vár, akkor komisz szakasz lesz ez is. Szerencsére annál enyhébb kiadást kapunk, bár sétagaloppnak így sem nevezném. Galopp azonban mégis akad, még ha csak nézői is leszünk: négy lovas ereszkedik le a mi ösvényünkön, alapos meglepetést okozva többünknek. A víg kedélyű férfiak mókázása (sőt: éneke!) jó kedvre derít többünket is. A rendkívül csúszós avarról azonban nem vonják el a figyelmet; az nagyjából lehetetlen is lenne. Ezen is túljutunk azonban, megint csak gond nélkül, hála az Úrnak!

Magyar-völgy, utolsó előtti EP. Pattogó tűz, csobogó patak, kellemesen forró tea és finom csokik. Mind jól esik, de egyik sem tudja feledtetni az immár nyilvánvaló tényt: kifutottunk a szintidőből. Öcsémmel számolunk, osztunk-szorzunk, de már egyértelmű, hogy – ma először – sikertelen lesz a túránk, még ha be is fejezzük. Persze megyünk tovább, de ezzel a tudattal. És itt szépen sikerül elengednem ezt a nyomasztó érzést, ami nagy megkönnyebbülés. Nem lesz meg – hát akkor most nem lesz meg. És ennyi. Itt széles úton megyünk, egymás mellett, és beszélgetni is lehet. Favágókat és lovaikat kerüljük ki, patak jobbról, majd balról. És szép hegyek mindkét oldalon, havas táj… mindig van minek örülni. Bányapuszta is megérkezik, jobbra térünk, elengedjük a patakot, majd kevéssel utána a börzsönyi kéket is.

Piros kereszt jön, meg rögtön a Pintér hegyese, komoly emelkedővel. És Zoli itt beindul, komoly tempóban, öcsém utána… hát én sem maradok le. Tempósan haladunk, hatszáz méter felett járunk, átvágunk egy kisebb nyergen, jöhet a Kis-Hideg-hegy. A panoráma lenyűgöző: remek a kilátás északkelet felé –még a Csóványos kilátója is feltűnik.

Aztán nincs más hátra, mint: előre! Nagy-Hideg-hegy, újratöltve. Megmásszuk másodszor is, a reggeli irányhoz képest ellenkező oldalról. Most sem adja könnyebben magát, de felérkezünk, itt a szerpentin. Turbó üzemmód, pár kanyar, és előttem a kivilágított turistaház, hívogató ablakaival. És igen, öcsém titkos vágya is teljesül – merthogy még világosban ideérkezünk. Más kérdés, hogy távozni már lámpával fogunk… Addig azonban egy utolsó pecsételés, teázás következik. És számolás, megint, újra. És a sugár, a remény sugara: hátha?! Mégis? Lehetséges? Ha… akkor… vagy mégse? Csaba is felbukkan; kézfogás, mosoly. Tudtok futni lefelé, azt hiszem, aha. Szerintem próbáljátok meg! Hátha.

Tizenhat-tizenkilenc. Vagyis egy óra negyvenegy perc. Ennyi van hátra hatig. És hattal számolunk, nyilván, mert azt a kilenc percet aligha számolja el bárki is. Ez bruttó sportág, nem foglalkozunk „mozgással töltött időkkel”, megkésett indulással, satöbbi. Esetleg ha megmutatom a rögzítést? Zakatolnak a gondolatok. Ehh! Meglátjuk. Húzzunk bele, és kész.

Sífelvonó, csak most lefelé. Meredek most is, emiatt lassú most is. De nem sokáig, és utána elszabadulnak a lovak. Letaposott hó, kemény és elég stabil. Többnyire. Néha komoly korrigálások, de aztán tovább, le! Pazar szép a környezet, és nekem úgy tűnik, megint esik a hó – vagy csak a fákról szemerkél lefelé? Az élmény mindenképpen pompás, a sötét és világos kontrasztja, a mögöttem érkező lámpák… a két Zoli is tolja, ezerrel. Turistaház, Magas-Taxi-rét, ezen is átvágunk, majd balra el. El, de túlságosan is, mint kiderül. Mert kiderül, amikor (egyszer csak) nincs meg a piros. Nincs jelzés, fiúk! Track elő, és hát igen: a senki földjén vagyunk. Akkor most tovább, balra, aztán újra balra, és visszaérkezünk megint a rétre.

Őrület! Hát így kell elbuknunk? Aztán újra az úton, és most már látjuk… jobbra is mennek nyomok, nem csak balra, az úton. Rátérünk, letérünk, toljuk ezerrel. Nem merem az órát nézni, de meg mégis, hát jónak tűnik, még mindig meglehet. Grófi úton megyünk, jobbról a nagy sötét tömb a Magas-Tax, de előre többször nézek. Le és előre. Elesni se szeretnék, tájékozódni is kell. Aztán jobbról felismerem a reggeli letérést, és érzem, tudom, hogy kábé még mennyi van hátra. Kevés, igen. Hamarosan kövesebb, szilárdabb lesz az út, és le kell venni a csúszásgátlókat, nincs mese. Aztán összefolynak a dolgok: egy kerítés innen, egy másik onnan… valami épületek… és a parkoló, igen, ez már tuti. Turistaszálló, patakhíd, belépés, itiner elő, óra megállít. Tizenegy óra harminchét perc. Bódultság és boldogság. Hát mégis sikerült! Gratulációk egymásnak, aztán ugyanez a rendezőktől. Ekkor már mosolyogni is tudok. Uraim, ilyen szoros befutóm kevés volt… huszonhárom perc maradt bent.

Huszonhárom? Dehogy! A körülményekre való tekintettel megnöveltük a szintidőt egy órával.

Tátika-Rezi 50 TT - ahogy én láttam...

„Ha minden kísérlet csődöt mond, akkor olvasd el a használati utasítást!” A régi Murphy-törvényt ezúttal az itinerre aktualizálva, de joggal emlegettük fel öcsémmel a Tátika-Rezi teljesítménytúrán. Végső soron tévesztés és probléma nélkül járhattuk be a Keszthelyi-hegység északi részeit, sok-sok remek élménnyel gyarapodva.

A tavalyi teljesítést követően újrázhattam, öcsém viszont most először vett részt ezen az eseményen. A táj egy része azonban neki sem volt ismeretlen, köszönhetően a decemberi kéktúrázós napunknak, amikor Sümegtől Keszthelyig ezen a környéken is barangoltunk (igaz, fordított irányban). Így hát a felkészült emberek teljes nyugalmával álltunk a nevezős-rajtolós asztalhoz reggel a zalaszántói általános iskolában. Hallom, hogy a rendező útbaigazít valakit a rajt utáni szakaszon, meg hogy a vízimalom neve is elhangzik. Ó! Most nem a kék és piros kör-jelzésen megyünk ki a faluból? Nem, hanem az OKT-n. Jó tudni - bár távban-szintben nagy különbség nincs – de hát legyünk szabályosak, persze. Aztán Sztúpa, Tátika… azt már tudom, mehetünk, az itinert (szokásunkhoz híven) kinyitás nélkül elcsomagoljuk. Nejlonzacskóba, mert az egész heti média-ijesztgetés ezúttal a meteorológusok előrejelzésével is összhangban van: az éjszakai esőket várhatólag nappaliak is követni fogják. Rendben, dzsekit is veszünk – kissé hűvös-forma is van – és indulhatunk!

A Kéken, akkor már, ha egyszer így alakult. Örülök is neki, a Kotsy vízimalom kellemes látvány, környéke úgyszintén. Aztán aszfalton ki, tovább, de a dzsekik már itt lekerülnek: túl meleg van hozzá. Emelkedő, ami decemberben még csak épült, de mostanra elkészült, és máris a kiskertek, gyümölcsösök és szőlők között járunk. Zolit soha nem kell győzködnöm egy-egy kis kitérő kedvéért: így van ez most is, jön velem a Szt. Donát kápolnához, egy kis kilátás és fotózás kedvéért. Megcsodáljuk a Rezi-hegy vonulatát, de oda majd csak késő délelőtt érkezünk… hajrá, tovább!

Ez itt is emelkedőt jelent, lévén hogy a Sztúpa magaslatára igyekszünk – ott lesz az első ellenőrzőpontunk. További kertek, rendezett vityillók és udvarok, majd erdei ösvényre érkezünk. Hatalmas, pompás fák között haladunk, és az esőháznál fordulunk is jobbra, egy parkoló autó mellett. Amiből ránk szól egy derűs hang: „Itt a pont!”. Na, tényleg nála a pont, itinerek elő, pecsét, köszönjük. A Sztúpához persze így is felmegyünk („ha már itt járunk”), pedig nyaraláskor kis családommal kétszer is fel kellett ide jönnünk: nekik is nagyon megtetszett. Nem csoda: nevéhez illően („Béke Sztúpa”) tényleg érezni lehet itt valamiféle nyugalmat, meghittséget, csendet. Mostanra már a nap is szikrázóan süt, így még vakítóbb az épület hófehér színe… örülünk, hogy felkerestük!

A lefelé vezető út aztán dinamikus lesz, köszönhetően a kellemesen, kiegyenlítetten ereszkedő, jó minőségű kavicsos útnak. Kicsit belekocogunk, aztán a kicsiből kicsit több lesz… de jóleső, laza. Több ismerőssel is találkozunk; előzünk és köszönünk. A Kovácsi-kútnál metszéspont jön, ahol majd még egyszer is felbukkanunk ma, reménység szerint. És tovább, kis emelkedő, az OKT-n, erdőszélen. Aztán betérünk egy erdei ösvényre, hosszú jobbos, és megint kint találjuk magunkat, az erdő mellett. Egyenesen leereszkedünk az országútig, ahol érkeztünk alig másfél órája – most is zajos, forgalmas, vigyázni kell nagyon. Tátikahidegkút, és itt is van a hőn áhított balos letérő: hátunk mögé kerül a robogó járművek nyüzsgése, lármája; fellélegzünk.

Pazar erdei ösvények jönnek, persze emelkedővel: hát igen, a Tátika a maga 413 méteres magasságával itt komoly bércnek számít. Lebecsülni pedig végképp nem illik, nem is érdemes, mert rendesen megdolgoztatja a turistát, aki a tetőre igyekszik. A jutalom azonban – mint mindig – itt is garantált. Már útközben is: a csigavonalban kanyarodó ösvény pompás tölgyeseken és bükkösökön vezet végig, lábunk előtt-alatt pedig az egyre sűrűbben felbukkanó bazalt-darabok emlékeztetnek arra, hogy bizony ez is egy vulkanikus magaslatunk. Odafönt aztán ez még markánsabban jelentkezik: a vár építőanyagát is szemlátomást ebből az anyagból választották anno. Az apró bejáratnál pedig pontőr fogad, és a pecsét mellé müzli-szeletet kínál. Meg persze pazar kilátást, amihez alig kell tenni pár lépést. Dolgoznak a fényképezőgépek, megcsodáljuk mind a közeli – már mögöttünk hagyott – Zalaszántót, mind a következő úti célunkat, a Rezi vonulatát. És még messzebb, a nyugatabbra eső vidéket is: szép kis kört fogunk leírni ma megint, tesó.

Nem is késlekedünk, irány vissza az ösvényen, a csigavonalat fordított irányban – és főleg fordított szintkülönbséggel – újra megtesszük. Figyelünk az elágazóra, nem szeretnénk teljesen visszajutni Hidegkútig. Szerencsére a jelzések rendben vannak, bevesszük a balost, és megint kocogóra fogjuk a tempót. A terep ezt megengedi, sőt, szinte megkívánja: a lejtő szöge, az ösvény kanyargása és minősége mind-mind erre inspirál. Igen kellemes kis szakaszon vagyunk túl, leérkezünk egy aszfaltos útra, jobbos letérés az OKT-ről. Elvileg kék kereszt, gyakorlatilag… van néhány jelzés, a semminél több. Viszont vannak szalagok is, ami igen megnyugtató: jól emlékszem, hogy tavaly ezen a környéken ismeretlen kezek leszedtek többet is, és csak a track segített. Most nincs ilyen probléma, a balos letérés egyértelmű, mehetünk a Lápos-rét és a Hideg-kúti dűlő felé.

Előbbi névadás nem véletlen: tényleg óriási rétek mentén haladunk, és – kevésbé aszályos időben, mint most – el tudom képzelni, hogy a víz is meg tud itt állni. Közben remek a rálátás a rezi várra, illetve a vonulatra – mi tagadás, enélkül kissé ingerszegény lenne ez a szakasz. Visszafelé tekintgetni persze legalább ennyire érdemes: Tátika szépséges orma mögöttünk magasodik; jó érzés látni. Aztán már a Rémisztő fát keresem tekintetemmel, amit (mint önellenőrző pontot) tavaly elég nehezen találtunk meg. Most hamar sikerül felfedeznem, ám a sárga-fehér bóját nem látom sehol. Itiner elő, ráellenőrzök – és látom, hogy most itt nem kell kódot írni: idén nincs EP. Ó! Hát akkor mehetünk tovább, rendben. Meleg van, nyári meleg.

Átvágunk egy úton, és rövid séta után nekifogunk az újabb csúcshódításnak. Rezi következik. Nem könnyű falat, de emlékszem, hogy északról a kéken karcosabb felmenni. Ez a szalaggal (kifogástalanul) jelölt szakasz valamivel talán könnyebb – lenne, ha nem tombolt volna itt is vihar pár hete. Vihar azonban itt is volt, kidőlt fák most is vannak – ennek megfelelően komoly akadálypálya fogad bennünket. Ezen átkelve azonban egészen pompás, látványos útszakasz következik, lenyűgöző völgyekkel, erdőkkel és ösvénnyel.

Balra-jobbra kapkodom a fejemet, miközben maxigázon megy szív és tüdő: magamba szippantom a látványt, érzést, hangulatot. Hát ezért érdemes, igen. Meg aztán a panoráma… ami odafent fogad majd. De előbb ellenőrzőpont: Enikő, a rendező és társa fogadnak. Nem üres kézzel: zsíros és lekváros kenyér, sokféle savanyúság, szörpök az asztalon… van választék. Eszünk. iszunk, szusszanunk.  De hívogat a várrom, kimegyünk persze oda is, egészen kis kitérő, naná hogy megéri. A látvány egészen lenyűgöző, akármelyik irányba is nézek. Nálam azért a Balaton és a Tanúhegyek viszik a prímet, de Zalaszántó is pazar észak felé… meg Sümeg is látszik, a Tátika mögött, az is… Nehéz elszakadni, hamar pár fotó egy barátságos túrázó család segítségével, és kezdhetjük az újabb levezető menetet.

Kék rom-jelzés, amivel érdemes vigyázni, mert errefelé jó pár van belőle. Szerencsére a szalagozás itt is kiváló, gond nélkül lejutunk a községig. Közben hosszú kavicsos dózerút visz le, remek beszélgetős szakasz. Mezőket hagyunk el, és máris itt van Rezi – meg sem állunk a kocsmáig. Ezúttal pontőr fogad (tavaly OKT-pecsétet használtunk). Barátságos srác, váltunk pár szót, és közben helyi borból isszuk a fröccsöt. Közben négyes csapat érkezik, és valaki mosolyogva a vállamra teszi a kezét.

- Nem jó az itiner, amit rajzoltál a GPSies oldalán!

-  Ööö… mire gondolsz? Amúgy nem rajz, hanem a tavalyi rögzítésem.

-  Innentől, Rezitől teljesen más az útvonal, mint azon!

-  Viccelsz?!

Kiderül, hogy nem viccel. Nagyon is igaza van! Innentől határozottan más az útvonal egészen Cserhátmajorig: konkrétan a – nem régen megváltoztatott – kéken fordulunk vissza. Nagyot nyelünk, és a fentebb már említett Murphy-törvény kerül elő. Újratervezés! Szerencsére megfelelő időben és helyen. Jöhet tehát az OKT új szakasza (nem pedig a régi, mint tavaly): fel újra, majdnem a Rezi várromig – de csak majdnem. Két helyütt kis híján összeér utunk az iménti lefelé vezető úttal – de csak kis híján.

Aztán ereszkedés, az emlegetett meredek Rezi-erdőn át, ami ismét pompás élmény, fantasztikusan szép részekkel. Lefelé pláne… Közben azonban aggaszt bennünket egy gondolat: egész konkrétan a Nagy-Séd. Ez a patak feladta a leckét a decemberi kéktúrás napunkon: meglehetősen nehezen evickéltünk át rajta. Nos, ezúttal erről szó sincs: porszáraz mederrel fogad, átsétálunk a köveken – kevesebb idő alatt, mint hogy ezt leírtam.

Összekötő szakasz jön, erdőszél és mezők melletti bandukolás. Beérkezés Zalaszántóra, ahol tényleg csak pár méterrel megyünk el az iskola épülete mellett. Furcsa érzés, hogy nincs áthaladó ellenőrzés, főként hogy így (komoly kispistával) akár a tavalyi nyomvonalon is mehettünk volna… Órámra nézek, 30,66 km-nél járunk. Aszfalt a faluban, meg még utána is, nem szeretem, főleg hogy a forgalom is nagy. Letérünk, aszfalt és beton marad még egy ideig, aztán a majorok után kavicsosra vált. Gyümölcsösök, facsemeték, irdatlan számban és mennyiségben. Derékszögű jobbos, önellenőrző pont: felírjuk a kódot, és folytatjuk utunkat.

Jobbról már egy ideje egy hatalmas almáskertet láthatunk, pirosló gyümölcsökkel, a fák (vagy inkább sövények) felett hálóval, szinte pázsitos utakkal. Itt most szüretelők is felbukkannak, akik kisvonathoz hasonló „szerelvény” kocsiira pakolják a rengeteg pirosló gyümölcsöt. Kóstolót kapunk mindketten, a hihetetlenül zamatos, roppanó alma édes íze hosszú ideig elkísér – köszönjük a kedves kínálást!

Balról a Vindornyalaki berek látható – mi csak súroljuk, a szépséges füzesek látványa azonban most is megragad. Jön a kis falu, gyorsan átkelünk rajta, nagyon gyorsan. Ültetvények, gyümölcsösök továbbra is. Szőlők között haladunk egy hegyvonulat gerincén, útszéli szilvafák kínálják gyümölcsüket, de sajnos már nagyon is beértek. Az eddig borongós égbolt itt megadja magát, és elkezd szemerkélni az eső. Öreg-hegy, dzseki elő, de a csapadék elég szerény. Később rétek, legelők, tehenek mellett megyünk, és már várom a jobbos visszafordítót. Megvan, elvileg a sárga sáv is megérkezik balról – de inkább csak elvileg, meg a térképen. Jelölést nem látunk, és itt most szalagot sem. Nagy segítség tehát a track, de most már az itinert is elő-elővesszük… Aszfalt, majd balra be, illetve fel. A közben elcsomagolt esőkabátok itt újra előkerülnek, megint szemerkél. Erdőbe jutunk, a hatalmas fák között alig érezni az égi áldást. Aztán meredek emelkedő, itt már végképp elég a póló… És egyre inkább megjelenik a bazalt: előbb csak imitt-amott, később pedig kizárólagos lesz. Főleg az utolsó ellenőrzőpont után. Fiatal pár fogad a Vadlány-lik (máshol Vadlán-lik) barlang közelében: müzlit kapunk, van víz is – és a barlanghoz is felmehetünk – ha akarunk. Hajjaj, naná, hát persze! A túra előző szakaszait nem túl nagy kunszt elérni, akár egy nyaralásból hazafelé… na de ezt! Nem mindennapi csemege. Zoli ráadásul még nem is járt itt.

A hatalmas bazaltoszlopok, a sok-sok „törmelék”, ahol a legkisebb darabok felemeléséhez is több ember kellene, mind lenyűgöző látvány. Sok helyütt mohával fedett, és meglepően sok fa és növény él közöttük. Néhol az élő természet győz; előfordul, hogy egy fa gyökerei révén megemeli a holt követ. Mivel vizes-nyirkos, nagyon vigyázva haladunk előre, felfelé. Megnézzük a barlangot, visszaóvatoskodunk, elköszönünk. Sziklafolyosó, Bazaltutca: találó nevek. A haladás igen lassú, de nem baj: csodáljuk a hihetetlen, meglepő környéket, a természet alkotó erejét. Kijutva aztán vizet vételezünk, és a kék barlang jelzésén folytatjuk utunkat. Kavicsos, majd füves szakasz jön, a tavalyi Fehér út helyett most áttérünk a kék keresztre.

És jön egy opcionális letérés déli irányba: a kék háromszögön kb. kétszer hatszáz méternyi pluszt teszünk bele, de meglátogatjuk a Holló-kő nevű kilátópontot. Mint hasonló esetekben, most sem bánjuk meg: a Kovácsi-hegy tetejéről-gerincéről nagyon messzire láthatunk – ráadásul a ma bejárt szakaszok igen jelentős részét! Fotózás, visszatérés, majd tovább, lefelé.

Elérjük a ma már érintett Kovácsi-kút környékét, most keresztben metsszük a négyes kereszteződést, és ereszkedünk, továbbra is. Zöld sáv, már csak három kilométer – de az eső itt megint rákezd. Vagy inkább rázendít: előkerülnek újra az esőkabátok. A kavicsos út aztán letér jobbra, bár most nem látok szalagot, csak megyek, emlékezetből. Nem is tévedek, de a lucskos réten átkelve öcsém kissé morcosnak tűnik. Hamar fák közé érünk azonban, erdei ösvényen érkezünk be a faluba. A vendéglőnél jobbra fordulunk (a dzsekit megint levetem), és az utolsó kilométer is elfogy lassan. Nézem az órám, és felvetem Zolinak: belefussunk? Meglehet tíz órán belül is akár. Bár… mi van, ha igen? És ha nem?

Az akadémiai kérdést eldöntve szépen begyalogolunk az iskolába, és 10:04-es idővel abszolváljuk az 50,99 kilométert. Igen: majdnem ötvenegy km lett a papíron negyvennégynek hirdetett túra, eltévedés nélkül. Igen, útvonal-változás, meg kipipáltuk a „szorgalmi feladatokat” is, persze… de azért ez nagy eltérés! A mért szintkülönbség (1.205 m) is elég távol van az elméleti (tavalyi) 900 métertől. Bízom benne, hogy a rendezők korrigálni fogják a TTT-n is az adatokat. Jövőre pedig remélem, már a Tátika-Rezi 50 TT nevű túrára jöhetek. Kicsit még elbeszélgetünk ezekről a rendezőkkel, megkapjuk a díjazást és a gratulációt, kézfogást – és élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodva indulhatunk haza.