Mátrabérc 55 TT - ahogy én láttam...

Bérc. Ennyit elég mondani teljesítménytúrázó körökben, és mindenki tudja, miről van szó. Nem ez a „leg”: vannak jóval hosszabb túrák, szintesebbek és nehezebbek is. Mégis közismert, elismert, talán legendás is. Még a térképre is felírják a nevét, és saját turistajelzése is van. Idén is sokan voltunk – de lett egy nem várt kísérőnk is: a hirtelen jött nagy meleg. A Mátra bércei most sem adták magukat ingyen.

Nagyon-nagyon tartoztam egy visszavágóval a Mátrabércnek, amiről „ő” szegény nem is tehetett. Tavaly utolsó pillanatban, előtte sérültem le, és külső nézőként voltam csak ott. De majd most!... Aztán jött a saját rendezésünk a Kőszegiben, ami pazarul sikerült, és ami beindította minden gondolatomat és figyelmemet a következő túránkra. Hol van az még?! És mégis. Egész héten rá se hederítettem a Bércre – és pénteken kellett rájönnöm, hogy ez így nem lesz jó. De akkor már ez késő volt: a „gépezet” beindult, és persze mi is. Két Zolival (öcsémmel és barátunkkal) tűzés Sirokra, a megszokott szállásunkra, és lám, máris reggel hat van Kőkútpusztán!

Aha, ott az épület sarkánál… igen, tavaly onnan néztem elszoruló szívvel, ahogy elindultak – én meg maradtam. Na, most nem! Az elsők között vágunk neki öcsémmel (aki stílusosan itt ünnepli születésnapját), Zoli barátunk viszont rögtön a saját tempójára áll rá. Célja a kitűző, ami érthető is: tavaly öt perccel maradt le a szintidőről… Mi eredetileg szerettük volna öcsém tavalyi 11:16-os idején javítani, de ez már az előző napokban világossá vált, hogy lehetetlen. Achilles- és vádli-problémákkal érkeztem, célom tehát a tisztes teljesítés volt; lehetőleg szintidőn belül. Ennek megfelelően kimaradunk minden futásból, kocogásból – pedig meglehetősen sokan húznak el így mellettünk. Itt még annyira nem is különleges ez: a kék négyzet bemelegítő szakasz, a „műsor” később jön.

Nem sokkal később. De aztán belemelegedhetünk – szó szerint is. Egyáltalán nem bánom meg, hogy a rajt előtt sok-sok hezitálással, de ott hagytam a kocsiban dzsekit, pulóvert, és csak egy papírvékony mellénykét vettem a póló fölé. Azt is csak a Domoszlói kapuig, az Oroszlánvár tövéig bírom elviselni, ahol vizet kapok-töltök.

Addigra már persze túl vagyunk az Aszó- és Cseresnyés-tetőn, a Jóidő-nyakon és Szederjes-tetőn, meg a Jaguson is. Az ösvények kiválóak, egy-két saras-vizes rész volt csak; könnyedén kerülhető. Aztán jöhet az igazi turbó fokozat!

Hála Istennek, jó csapat megy előttünk, két előzéssel – és fenntartás nélkül – megússzuk. Zúgás le, hadd jöjjön a másik kettő! Jönnek is, nem kell kéretni őket; komisz hegyeket és emelkedőket utasíthatunk magunk mögé.

Elmarad a Cserepes-tető és a Szár-hegy is, majd a Hármashatár-hegy esőháza is az OKT-pecséttel. Megvan már, emiatt sem kell megállnunk! Legjobb, ha semmi miatt nem kell megállni… Enni-inni is csak menet közben, szigorúan. Gyurival találkozunk, kölcsönös az öröm, jól elbeszélgetnénk – ha olyan helyen lennénk. Így csak rövid mondatok és válaszok maradnak, meg a tempó.

Az mindent überel, nincs mese. Elhagyjuk a Markazi-kaput, jöhet az újabb emelkedő – de a három évvel ezelőtti, vihar-döntötte hatalmas bükköket már szerencsére nem kell kerülgetni, mászni – jobban haladhatunk. Egyre kövesebb-sziklásabb talajon járunk, hiába: északi oldalazás következik. Pompás panorámák maradnak el – én meg a túratársak mögött. Kevesek engedik meg maguknak ezt a luxust, mint én – pedig én is inkább csak fotózok, mintsem átengedném magam a gyönyörködésnek.

Ez nem az a túra, emberek. Ez a Mátrabérc. Összekapom magam, futok öcsém után. A percek után. Magam után? Toljuk tovább, jöhetnek az állatok: Disznó-kő és Sas-kő. Egyedi – kietlen – hangulat, nehezebb a járás, a hőfok érezhetően alacsonyabb. Én ugyan nem bánom… így is jó a fűtés. 

Magamba erőszakolok egy banánt; nem szeretnék eléhezni, mint három éve, ezen a környéken. Inni meg folyamatosan muszáj: bánom már az otthon hagyott Camelbak-et. Aztán az Erzsébet-sziklánál, a kereszt mögött már többedszer sejlik fel a horizonton ama csíkos, karcsú torony. Immár jó nagy terjedelmében; gonoszul, mint egy felkiáltójel. Gyere csak, te kis porszem!

Megyek; másként nem tehetek (hogy Luthert idézzem). Pár méter múlva aztán az eddigieknél is ismerősebb pont – és szakasz – jön. Itt a Sötét Lápa-nyereg! Jobbról a K+, hát persze… a Pisztrángos-tó és Gabi halála felől. Sokszor feljöttem ott már – és erre mentem tovább, mint most is. Furcsa, de könnyebb, mint korábban.

Hamarabb megjön a csúcs is, előtte azonban – nahát! – egy utolsó megmaradt hófolton rongyolunk keresztül. És itt a Kékes-tető, a síház, pecséttel és teával, keksszel és kedves lányokkal. Öcsém mosdó-sort áll ki, én elfogadok egy kínált energiaitalt. Kínálom kiérkezésekor, de nem fogadja el, még a felét se: tart tőle, nem szokta. Én se, de biztos segít… egy felet letolok. Aztán a kötelező csúcs-fotó, és jöhet a sárga, a Sombokor réme!

A talaj itt is sokkal jobb minden korábbi emlékünknél; Ferit köszöntjük, és egészen tisztességesen érkezünk le a rendkívül meredek ereszkedéskor; ezúttal a botjaim se görbülnek bele… Hátulról elhagyjuk a Vörösmarty-turistaházat, egy kicsit saras rész jön, de máris itt a Mátra-nyereg. Meg persze vele együtt a Csór-hegy is. Durva, persze, de mintha… ez is komiszabb lett volna korábban. Csúnya irtás az oldalában, már csak sóhajtunk: itt is, mindenhol?! Visszatekintve eddig nem látott panoráma a Kékes felé – ronda árat fizetünk érte a letarolt erdővel és az összeszabdalt, kerék-marta utakkal.

Az ereszkedés, meg az utána való szakasz sem nélkülözi ezt a látványt. Ott is sok kivágott fa, tar szakasz. Az értékfa, a rönkök hada – hogyan-hogyan se – eltűnt, a gallyakat, ágakat tapodjuk. De abból sokat. Hullámzó terep, sok-sok gerinc-menettel, és ehhez mérten pompás kilátással. Jobbról lent a völgyben Parádsasvár, Parád, távolabb Recsk…

Elhagyjuk a Bagoly-követ, Vércverést és a Nagy-Lipót-féle letérőt: megemlékezünk a Mátrahegy TT-ről is, ami itt tér le a P+ jelzésen. Mi megyünk fel, tovább, fel a Galyatetőre. A Rudolf-tanyai út már igen hiányzik: biztos, hogy nem hagytuk el? Igen sokára, de aztán mégiscsak megérkezik, a várt frissítéssel együtt. Iszunk-töltünk, szomjasok vagyunk. Valahogy mégsem esik jól, egy idő óta se a korty, se a falat. Meleg van, nagyon meleg. Talán azért?

Négy éve, amikor tapasztalatlan kezdőként ezen a szakaszon jártam, szigorú gyomor-panaszaim voltak. Az esemény – hihetetlen – megismétlődik: ugyanúgy, ugyanott. Egyre rosszabbul érzem magam, a Galya-tetőre úgy támolygok fel. Én energiaitalt soha többet… soha többet. A Turistacentrum hozza a megváltást és megkönnyebbülést, amit egy Unicum és egy kóla tesz teljessé. Öcsém szerint falfehér voltam, simán kinézett egy feladás. Ehhez képest gyorsan, kb. húsz perc alatt összekapom magam. Ehhez képest… aha. A Mátrabérchez képest viszont húsz perc kiesés rengeteg. És ez itt a Mátrabérc, mint említettem…

Innentől a cél a túlélés. Na jó… a befejezés. Na jó… szintidős befejezés. De több tényleg nem! Elhagyjuk a kilátót és a sok-sok kirándulót, turistát, meg más efféle normális embereket, és megint magunk között maradunk, teljesítménytúrázók. Szomorúan, de itt is a tarolást láthatjuk. Sőt: hallgathatjuk a kétfelől is bömbölő fűrészeket. Nesze neked turistaparadicsom! Elmarad a Csillagvizsgáló (azt is jobban láthatjuk, na vajon miért?), majd a piros sáv is, és újra csak OKT, mint ma már oly’ sokszor. Sípálya és Mátraszentlászló, újabb frissítőpont: szörpöt és nápolyit kapunk, meg pár kedves szót.

Kék háromszög, fel a Vörös-kőhöz, újabb pecsétért. A kilátó nyitva, naná hogy felszaladunk! Mi vagyunk azok, akik ezt megtehetik. Előttünk azért nem, mert ők sietnek, mögöttünk meg azért nem, mert ők sietnek. A kilátás meghálálja döntésünket, jó érzésekkel ereszkedünk alá Mátraszentistván környékén. Némi havat is felfedezhetünk a sípálya oldalában, ebben a húsz fokban… Mert itt már akörül járunk; szigorúan meleg van. Az erdő árnyas, kellemes, de erre azért nem gondoltunk volna. Két hete az Írott-kőn még lazán tapostuk a havat…

Pompás kilátások, gerinc és bércek. És szikla, hoppá: a Szamár-kő! Jöhet a kék háromszög – és az Ágasvár (hátha unjuk már a „szintutat”). Na, ez nem lesz az. Megdolgoztat, ahogy kell, hát persze! Kicsit technikás, kicsit durva, kicsit meredek. Ja, bocs, nem kicsit: nagyon. A kilátás szép, a pecsét rendben van – de annak nem örülök, hogy pont előttünk indul el – szép lassan – egy nagy (eddig itt pihengető) csapat.

Csatát veszít az értelem az érzelemmel szemben, és gyakorlatilag lefutok a durva, meredek lejtőn. Isten gyakran az idióták pártján áll, amit ez az eset is ékesen bizonyít: törés és ficam, sőt, esés nélkül leérkezek. Ha már itt vagyok a turistaháznál, egy kólát engedélyezek magamnak, akárcsak kicsit később érkező öcsém. Almát nem, enni nem, semmit! Pedig kell, kellene. De nem megy. Kísért és fenyeget a Rocky réme, és nem, még akkor sem megy. Majd talán Keresztesen a sajt, zsemlével! Meg a deci vörös, mint mindig.

Addig azért még menni kell – ha nem is sokat. És micsoda szép szakaszon! A Csörgő-patak völgyében, ahol – nevéhez méltón – elvarázsol csobogó hangjával, kristálytiszta vizével és zölden zsongó fáival. Le, egészen Mátrakeresztesig. Ahol aztán csak-csak sikerül egy kis ebéd-féle. És a gyógyszer, igen: a deci (vér)vörös Mátra-aljai. A Hagyomány, minden Bércen. Kicsit talán meg is lök – de ugyan ki bánja ezen az emelkedőn? Mert ekkor már nekiveselkedünk az utolsó emelkedőnek. Ezen az „utolsó” jelzőn némileg változtat az a tény, hogy hét kilométeres… Néhány alattomos, sőt: aljas szakasszal. Muzsla ugyanis nem egy, de legalább hat van, szerintünk. Jó, jó: Erdész-rét, Nyikom-nyereg, Ólom-tető…

De a Muzsla sohasem akar eljönni! És amikor azt gondolnám, hogy na, ez már tényleg az, akkor mindig kiderül, hogy ez még mindig nem az. Csaba megy el mellettünk, könnyű mosollyal, kábé mintha a Nagykörúton sétálna... nekem teljesen úgy tűnik. Bámulatos!

Kilátások itt is vannak, előre is, vissza is. De tény, hogy számomra itt a legszebb látvány mégis csak a magassági kő, a Muzsla-felirattal. Pedig az utolsó EP nem is itt van; idén jóval később, de bánom is én! Megvan a Muzsla is! Ereszkedés, a célig – ez jön. Újabb hét kilométeren át. Persze ennyire azért nem fekete és fehér az élet, itt a Mátrában meg végképp nem. A Nagy-Koncsúr környékén azért még fogad pár emelkedő, és már tényleg nem esik jól… Nyűgös és fáradt vagyok: Achilles hősiesen tartotta magát, de már igen szeretné abbahagyni, a (tőle terhet átvevő) bal térdem ugyancsak.

A befejezés tehát lassabb, mint szeretném, de a végsőkig nem képes elodázni a pillanatot, amikor feltűnik Szurdokpüspöki. Óóóó! Ott van, ott lent, még mindig messze, de megyünk, közeledünk, egészen más az érzés. Sziklák és rétek, erdők és bódító illatú kökénybokrok maradnak el, közeledünk, közeledünk. Öcsém a templomtornyot vizslatja, mikor kezd fölénk emelkedni? Hát majd a Diós-patak után, leginkább. Azon is átevickélünk még nagy igyekezettel. Ennek korábban is ilyen meredek volt a partoldala?! Az út viszont kiváló, nem bokáig dagonya, mint a két év előtti szakadó esőben. És hát a pincék, emberek, árusok („ide vissza kell jönni, most nem állhatunk meg!”). Befutó, futás nélkül, fájó lábakkal, katarzis nélkül. De – végső soron – szép idővel: 12:04 a vége. Volt hat perccel rosszabb is, tizenhat perccel jobb is… nagy szórás tehát nincs.

Sokkal fontosabb, hogy egyben vagyunk, jól vagyunk. Na jó, nagyjából jól vagyunk… A teljesítés öröme átlendít fájdalmon, melegen és szomjúságon. Ez utóbbin inkább a kulacsszám legurított szörp és víz – az éhségen meg valamelyest a töltött káposzta segít. Lenyújtunk, és – elhatározásunkhoz méltón – kiballagunk a pincékhez.

Kedves pár portékái közül választunk, közben – némi aggodalommal – óránkat nézzük, Zolit várjuk. Már csak negyed óra… vajon idén sikerül-e? Aztán jön a meghökkentő telefon: itt eszem a káposztát, merre vagytok? Óóóó! Hát neki is megvan!! Remek, 12:40-es idővel, biztosan és stabilan behozta, gratulálunk neki, közös az öröm.

És busz is akad, vissza a rajtba – és még neki sem elég egy óra erre. Ő nem a hegyeken és völgyeken át megy, nem sziklákon és ösvényeken, gyökerek és kövek között. Mi viszont végigjártuk, ismét, ott fent. A Bércen.

Fehér-Vár-Palota 40 TT - ahogy én láttam...

Kontrasztok túrája, amire az időjárás csak tovább ráerősített. Sok választható táv és rengeteg résztvevő, kiváló jelzések és jelölések, bőséges ellátás és remek hangulat. És újra, sokadszor is ugyanaz a konklúzió: Magyarország csodaszép!

A vonalas túrák mindig komolyabb logisztikát igényelnek; ez itt sem volt másként. Legfeljebb annyiban, hogy elég könnyű volt megfelelő járatot találni Várpalotáról Székesfehérvárra, ráadásul a buszpályaudvar is igen közel esett a rajt és a cél esetében is. Így hát egy negyed nyolc körüli parkolással és nyolcas fehérvári beérkezést követően negyed kilenc környékén az Országalma tövében állhattunk, és vághattunk neki a nagyjából maratoni távnak. Réka már Szombathelytől csatlakozott hozzám, Ildi pedig a Bakony közepén szállt be a kocsiba. És mindjárt le is hűtötte a kedélyeket, szó szerint: náluk öt fokot mutatott a hőmérő – mínuszban. Na, hogy lesz ebből az ígért reggeli 5-6°C? És hozzá a ronda köd is… ami egészen a rajtig megmaradt – sőt, még utána is. A nevezés és a rajt zökkenőmentes: megkapjuk a lepedő-nagyságú színes térkép-itinert, hozzá leírást, és indulhatunk is.

Sétálóutca, városból ki – természetesen aszfalton. És igen hamar itt az első ellenőrzőpont, még a Csónakázó-tó előtt. Egy forrásnál, a Csitáry-kútnál („Savanyúvíz”) kapunk máris bélyegzőt, alig egy kilométer megtétele után. A hőfok tényleg az ígértnek megfelelő, és már nem is fázunk. A Gaja-patak ágának partján ballagunk, aztán fás-ligetes rész jön, ezek már a zöld sáv vonalán. Jók a jelzések, sok a szalag is – könnyen és gyorsan haladunk.

A hetes elkerülő főút alatt átbújunk (szó szerint), halastavakat mellőzünk, vasúti síneken vágunk át. Erdők, mezők maradnak el, és beérkezünk Mohára – a művelődési házat is könnyű megtalálni. Ropogtatni való és forró tea jár a pecsét mellé, és mehetünk is! Kiérkezünk a faluból, újabb mezők, és gyorsan felbukkan Iszkaszentgyörgy. És nagyjából ugyanekkor: a nap is! Előbb csak sejtelmes fényekkel, majd határozottan megvilágítva a késő őszi tájat.

Ekkor már a grófi sírkápolnát is elhagytuk, ahol egy kódot írtunk fel, és a kastély külső, majd belső udvarán találtuk magunkat. Láthatóan gyönyörű épületek, amik bizony jobb sorsra érdemesek: egy részüket már tatarozták, nagyobb hányaduk azonban még erősen rászorulna egy felújításra.

A kastélyt elhagyva aztán erdei terep jön – erdei utakkal és erdei ösvényekkel. Na, végre, egészen teljesítménytúrán érzem magam! Kis szalagozott szakasz után a piros sávon folytatjuk, elhaladva a Kőasztal mellett. Itt a Piramita: kis méretű kilátó, de azért érdemes felszaladni rá. A Sárrét, távolabb pedig Székesfehérvár látszik – alattunk pedig a különleges, sugár-irányú nyiladékok.

Aztán újabb erdők: az ösvény egyre kövesebb, ahogy áthaladunk a Valéria-erdőn és az Öreg Iszka-hegyen, majd a Leányvágó következik. Kiválóan süt a nap, több réteg ruha is a zsákokban folytatja, kifogástalan túraidő kényeztet mindenkit. Sokan vagyunk ugyanis: eddig szinte alig mentünk üres terepen, mindig láthattunk magunk előtt túrázókat.

Szenes-horog a neve a helynek, ahová érkezünk. Alaposan megjegyzem ezt a nevet a jövőre nézve. Egészen meghökkentő, sőt, lenyűgöző látvány fogad: hatalmas fehér sziklák, zord, növényzet nélküli felszín, és mindehhez komoly szint-különbségek is. A sziklák alatti völgybe ugyanis leereszkedünk, majd onnan kikapaszkodva gyönyörködhetünk látványukban. Megy az idő, nincs mese: itt a fotózás ideje – nem vagyok hajlandó lemondani róla.

Aztán a Hadiútnak nevezett szakaszra térünk, ahol Csórra ereszkedünk le. Balról itt is fehér sziklákat mellőzünk, de most még nem kötünk velük közelebbi ismeretséget: errefelé jövünk majd visszafelé, hamarosan. Előbb azonban a faluba érkezünk, és a (szebb napokat látott) csárdával szemben találjuk a következő EP-t, a Pilvax vendéglőben.

Nagy a nyüzsgés kint is, bent is: sok-sok falatozó vagy teázó, esetleg beszélgető túratárs pihen egyet. Mi is megkóstoljuk a rendkívül finom kenyereket, a paprikakrém meg… hm, egyenesen fenséges. Így kezdjük meg a túra második szakaszát, és mindjárt kapaszkodásra használjuk fel a szerzett energiát: a Kilátó-hegy következik, azaz az imént látott sziklák.

A magaslat tényleg igazolja a nevét: távolra fürkész a tekintet, egészen a messzi horizonton megbúvó hegyig. Az a Baglyas! – kedveskedik Ildi, széles mosollyal. Aha. Szóval odáig eljutunk… és oda fel is. Jó tudni; mehetünk tovább, és keressük a pontőröket, de a tavalyi helyen (ahol a lányok emlékeznek) nincs senki és semmi. Más túratársak is bizonytalankodnak – mi nem késlekedünk, de azért készítek fotókat, igazolásul. Aztán mégis csak feltűnik egy barátságos páros, békésen alvó pici baba mellett. Begyűjtjük az újabb bélyegzőt, és vissza a Hadiútra… aztán tovább, közös piros-zöld szakaszon.

Horogra akadtam megint. Ha lehetséges, még az iméntit is felülmúlja: ez itt a Száraz-horog. A zöldön ereszkedünk, majd emelkedünk. Egyik szakasz sem sík, sőt… Komoly, térdet próbáló lejtő – majd (egy hajtű-kanyar után) szinte sziklamászásba átforduló kapaszkodás felfelé. Mindeközben nagyon szép völgy és őszi fák, hatalmas sziklák látványa.

Na, ezek a csodák mind eltörpülnek az odafent látottakhoz képest… Bámulatra méltó, hátborzongató, lenyűgöző… merjek-e használni ilyen nagy szavakat? De hát mikor, ha nem most? Vagy elképedten issza a szemem a látnivalót, vagy próbálkozok megörökíteni; balga módon, esélytelenül. És közben jár az agyam, hogy ezt nekem eddig senki nem mondta, hogy én ezt nem is tudtam! És hogy jószerivel a véletlen, ami ide hozott… egy betervezett, de elmaradt másik túra, ami helyett ide jöttem. Istenem, de jó, hogy ide jöttem! Hát mennyi természeti csoda van ebben az országban?!

Nem könnyű innen tovább indulni, de aztán megtesszük: begyűjtjük a következő pecsétet is, ami mellé egy Balaton-szeletet is kapunk. Visszatérünk a pirosra, erdei kanyargások jönnek, meg a Túró-horog és Sár-horog. Közben egyre többször mutatja meg magát a Baglyas is, mígnem aztán tiszta rálátásunk lesz rá: kopár, füves oldalak horizontján.

Megyünk toronyiránt – szó szerint, hiszen tetején piros-fehér antenna-állvány magasodik, nem lehet eltéveszteni. Utolsó szuszogtató méterek, meg jó sziklás-köves terep, de felérkezünk, kódot írunk, kattintunk is párat. Balra Fehérvár, jobbra Inota és Várpalota: egyszerű ez.

Indulhatunk is lefelé, visz az út, talán túlságosan is. Ildi azonban résen van, lévén, hogy itt tavaly tévesztettek kicsit. Most nem dőlünk be a „főút” vonzásának, és megfelelő helyen, szalagok segítségével bevesszük a jobbos letérőt, és a Hideg-völgybe érkezünk le.

Meredek oldalak, sziklák, aztán megint emelkedünk. Nahát, nincs vége, még mindig sziklák és szakadékok – a besütő nap egészen különleges hangulatot kölcsönöz nekik. És újra kilátópontra jutunk fel, ami persze megálljt parancsol, meg fotózást, szusszanást, álmélkodást.

Piros jelzés, de a track nem így vinne, és a térkép sem. A szalagozás azonban szintén itt virít, ami persze eldönti a kérdést. Balra előre Inota és a hőerőmű: a hatalmas hűtőtornyok és épületek összetéveszthetetlen mementói az elmúlt évtizedek iparosításának. Milyen sokszor mentem el a komor, romos gyárnegyed mellett – nem is sejtve, hogy mögöttük-felettük milyen csodaszép táj búvik meg!

Ahol most kopár-köves oldalakon, majd egy bánya mellett, de leereszkedünk Inota szélére, és ott már minden stimmel. Eljutunk a Böllér vendéglőig, de idén itt nincs EP, tehát (egy gyors kóla után) mehetünk tovább. Nem is kell sokat haladnunk, az aszfalt felvisz a víztározóhoz, ahol kedves pontőrök fogadnak. Igen finom banánnal kínálnak – meg egy korrekt kis emelkedővel, mindjárt a pont után. Elköszönünk – immár végleg – a piros sávtól; itt újra „visszakapjuk” a zöldet. Azon aztán felszuszogunk a kis temető-kápolna magasságáig, majd tovább. És megint gyönyörködhetünk a panorámában: alattunk az iménti tározó víztükre és Inota szélső házai – szemben pedig hatalmas fehér sziklafal, ma már sokadszor.

Aztán hullámzó terep jön, kopár, köves dombokkal és utakkal, szálas fűvel. A lefelé hanyatló nap – remekül harmonizálva a késő őszi színekkel – pazar fényeket varázsol a dombokra és a tájra. Messze távol Pétfürdő kéményei vehetők ki, balra Inota – jobbra meg már Várpalota, mai úticélunk.

Aszfaltút, méltatlankodó autóssal, aki végig kürtöli a szakaszt – pedig szép rendben, sorban közlekedünk mindannyian az út szélén. Bizony sokan vagyunk most is, mint ahogy egész nap, kisebb-nagyobb csoportok tudják le az utolsó kilométereket. Várpalotán belül szerencsére ösvény, majd járda jut, így érkezünk be a Civilházba. Menetidőnk pontosan hét és fél óra lett, ami egészen kellemes, tekintettel a majdnem kétszáz fotóra… Átvesszük a kitűzőt és emléklapot, kedves mosoly és kézfogás keretében. És itt is a bőség asztala fogad: a Csórról már ismert lágy, finom kenyér, sokféle variációban. Hozzá tea is dukál, méghozzá filteresen, személyre szabhatóan, forrón. Jól esik! Találkozás kedves túratársakkal, ismerősökkel; nagyszerű a hangulat. A rendező csapat is igen barátságos: kellemesen elbeszélgetünk, és még remek cukrászda-kávézó ajánlatot is kapunk… Így kerek és egész ez a nap, és egy olyan tájtól búcsúzunk, ahová még egészen biztosan vissza szeretnénk jutni: viszlát, Kelet-Bakony!