Civitas Fidelissima 45 TT - ahogy én láttam...

Sopron nem csak az egyik legszebb magyar város, de a leghűségesebb is – vagyis Civitas Fidelissima. A kilencvenhat évvel ezelőtt történtek emlékére teljesítménytúrát is szerveztek a környékre, melyen a Lővérek csodaszép tájain barangolhattunk és örülhettünk annak, hogy mindez ma is magyar föld.

A Rongyos Gárda 1921-ben (a két ágfalvi csatában) tanúsított ellenállásának hatására népszavazást rendeltek el, amin Sopron (és a környező érintett nyolc falu) a maradás mellett döntött. Nem véletlen tehát, hogy a túra a Rongyos Gárda emlékműtől indul, ami Sopronban van, de mégsem: fel kell hozzá jutni a Károly-magaslat parkolójába. Itt tettem le tehát a kocsit reggel háromnegyed hétkor, és üdvözölhettem több ismerőst is. Beleértve Imrét, a főrendezőt is, aki már nyomja is kezembe az itinert – lévén hogy éltem az előnevezés kényelmes megoldásával.

Eddig még csak egyszer, évekkel ezelőtt vettem részt általa szervezett túrán, pedig sok izgalmas, érdekes útvonalat láttam már nála – de valahogy mindig máshol kötöttem ki. Most a szokásosnál tömöttebb zsákkal érkeztem, hiszen a Hit Pajzsa-túrákon ellátás általában nincs. Egy Sport-szelet azért akadt a rajtban, de a többi az én dolgom lesz – beleértve az innivalót is. Főként ez utóbbi okozott fejtörést készülésem során: egy maratoni távon azért elég sokat iszom, még téli viszonylatban is. Így hát átböngésztem a térképet, forrásokat jegyeztem meg magamnak – bár azt nem tudtam, hogy működnek-e? Egy soproni barátom-túratársam, Dani aztán egészen megnyugtatott, így hát a felkészültség érzésével vágtam neki a zöld sávnak.

Hét óra van, és (december közepének megfelelően) még meglehetősen sötét. Szerencsére jól ismerem ezt az ösvényt fel is, le is, így megkockáztatom a lámpa mellőzését. Nincs is gond, a Deák-kútig még óvatoskodva, később már magabiztosabban haladok lefelé, a város irányába. A túra ugyanis oda visz le először, de már közben is ellenőrzőpont fogad, a Printz-pihenőnél. Kódot írunk, majd egészen az Erzsébet-kertig ereszkedünk (én inkább ide tettem volna az EP-t), ahol aztán erős balos visszafordítóval váltunk át a Soproni Kék vonalára. Ez megint csak ismerős szakasz, többek között a Lővérek 40 TT is ezen visz ki a városból. Idén ez a túra elmaradt; újabb okot szolgáltatva nekem arra, hogy ma itt legyek.

Aszfaltozunk tehát, előzök több túratársat is, miközben teljesen kivilágosodott, zsong a város is. Aztán zegzugos utcák jönnek, sok-sok irányváltással, mígnem kiérkezek a Bánfalvára vezető út hídjához, ahol letérek jobbra, és ismét kódot jegyezhetek fel. A Kutya-hegy jön, fel az Ózon-kemping mellett, aztán végre: terep jön. Kellemes kilátással mindjárt jobbra, azaz észak felé. Aztán erdő, egy utolsó tanya – és a Valéta emelkedője. Az ösvények (az elmúlt napok esőzései után) néhol kissé nyirkosak, esetleg sarasak is, de összességében remekül járhatók.

Lefelé, a sűrű fenyvesben azonban érdemes nagyon odafigyelni: gyökeres-köves vízmosásban ereszkedek. Hamar felbukkan Ágfalva, megint aszfalt, majd járda – és itt a kocsma, ahol most nincs EP, de egy kis frissítés igen. Élek is vele, hiszen a maradék 37 kilométeren ma már több lakott terület nem lesz.

Nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal: Ákos is betér egy sörre, akit már sok túrán láttam-köszöntöttem, és akit itt érek utol. Forralt boromat kortyolgatom, miközben váltunk pár szót – és aztán innen együtt is folytatjuk, sokáig. Először is az evangélikus templom mögött, egy kis utcában felkeressük harmadik ellenőrzőpontunkat. Természetesen az Ágfalvi csatának állított emléknél hajtunk főt – és írunk fel egy újabb kódot. Aztán hamar el is hagyjuk a falut – meg a kék jelzést is: pár száz méteren jelzetlen szakasz jön, majd jobbról megérkezik a határ-menti zöld sáv. Ez visz mezők, majd erdők közé, ahol már puhább a talaj, de gond itt sincs.

Közvetlenül a határ (és a Loos-patak partján) haladunk, majd a zöld élesen balra kanyarodik. Mi is, de – mint később kiderül –mi nem eléggé élesen. Így hát egyszer csak egy zöld jelzést veszek észre: ami nem sáv (ahogy kellene), hanem kereszt. Ajjaj, túlfutottunk, nem is kicsit! Sokat. Mentsük, ami menthető – ami jelen esetben egy igen meredek kaptató, fel, a Borsó-hegy gerincére. Őz rohan át előttünk, jó lehetőség egy szusszanásra… de aztán már fent keressük az őrtornyot, ahol aztán meg is találjuk a következő kódot.

Ereszkedés, majd újabb, hosszú emelkedő: szalagozott út következik. Ezen jutunk ki a jól ismert piros sávra, ami balról érkezik a Felső-Tödl felől. Most alaposan kijárták erdészeti gépek; örülünk, hogy jobbra kell rátérni. Ez már a Terv út, ami igen kellemes emelkedéssel visz lassan felfelé. Megérkeznek a „halmok” is: első, második… és még negyedik is lesz. Ezek már alaposabban megdolgoztatnak, de a sebességünk nem csökken. Ákos ugyanis szigorúan tolja, sőt: nagyon szigorúan… Szerintem a megszokott gyorsabb tempómnak is legalább 120%-án megyek, de azért igyekszem tartani a lépést.

Közben persze jól elbeszélgetünk, meg a tájat is csodáljuk. Annál is inkább, mert még a nap is előbújik: pompás látványt nyújtanak a megmaradt őszi levelek, a nyíresek, meg a távoli hegyek is. Így jutunk a túra – és a környék – legnyugatibb pontjára, az Asztalfőhöz (vagy Urak Asztala, esetleg Herrentisch).

Határkövön található feliratot jegyzünk fel, és ereszkedhetünk lefelé. Ami több helyen is emelkedő, lévén, hogy a Soproni-hegység legmagasabb pontjára igyekezünk éppen. Nem sokára ki is tűnik a fák közül a Magasbérci-kilátó tornya: újabb EP. Felszaladok pár fotóért, meg persze keresem a kódot is – Ákos is ezt teszi, csak lent. Egyikünk sem talál, így hát megyünk tovább (a célban aztán kiderül, hogy én nem vettem észre a lépcsőzés közben).

Féltávon túl vagyunk már: balról Hermest hagyjuk el, majd mellőzzük Helén-aknát (ami osztrák oldalon van, így Helenensachl névre hallgat). És látszik már a távoli Brennbergbánya, ahová most nem megyünk be, de megemlegetjük kocsmáját – ami a templom oldalában található… Közben kellemesen szállingózni kezd a hó, hangulat-javításként. Továbbra is a piros-zöld jelzéseken folytatjuk, de ez már új, ismeretlen rész egy darabig. Hát, hullámzik a terep szépen, és újra megállapítom, hogy Ákos nagyon erős tempót tud. Ennek megfelelően az idővel is remekül állunk: nem csoda, hogy hamar megérkezik újra a kék is. Ezen most megint sokat fogunk menni: kis híján a célig – de legalábbis Sopronig.

El is köszönünk a zöld, majd a piros jelzéstől is, és teszünk egy kis kitérőt a Muck-tető kedvéért. Újabb kód, újabb hószállingózás. Erdészeti útról térünk le balra, de továbbra is a kéken: ez már a Tolvaj-árok alsó szakasza. Ezen jutunk fel az elágazásig, ahonnan egy kis kitérő kedvéért átváltunk zöld háromszögre. Leginkább persze a Várhely-kilátó kedvéért: az is EP – ráadásul a 25 km-es távon érkezőknek is. Össze is találkozunk többükkel: itt jön Vera is, váltunk pár szót.

De felbukkannak mások is: a fent említett Dani, Emesével. Kijöttek, és vizet hoztak nekem! Hát, igazán zavarba jövök ekkora kedvesség hatására; tényleg jól esik. Persze a víz is: nem kell források után kutatni, és megúsztam kis teherrel is – ők pedig sétáltak egy kellemeset (legalábbis ezzel nyugtattak). Aztán jól elbeszélgetünk a fantasztikus Ciklámen tanösvényen, csodálva a megunhatatlan tájat (Ákos már korábban elköszönt és előre ment, saját tempójában).

Hétbükkfa: elbúcsúzok Daniéktól, felírom az újabb kódot, és letérek jobbra – továbbra is a kéken. Őket (és a huszonötösöket) a sárga hamarosan visszaviszi a parkolóba, a rajt-cél helyszínére. Nekünk viszont izgalmas folytatás következik: legalábbis akik – hozzám hasonlóan – még „járatlanok” ezen a környéken. Kecske-patak, János-pihenő, no és az Iker-árok (vagyis Zweigraben): ez utóbbi különösen látványos és vadregényes.

És egyúttal remek futóterep! Élek is a lehetőséggel, és megpörgetem kicsit „utána úgyis emelkedő jön majd” felkiáltással. Kiváló ösvények, és újabb, testet-lelket átmelegítő pazar napsütés. Nagy élmény így haladni – nem csoda, hogy már itt is a Bögre-forrás. Újabb kóddal, igen – és jöhet az emlegetett emelkedő.

Nem erős, de annál szebb: kisebb árok, vagy vízmosás? Mindenesetre kiválóan járható, és a hátulról érkező napsugarak varázslatos fényekkel festik be. Itt a tető, a Rókaház – vagy ha úgy tetszik, a Fuchsen Kogl – és újabb lejtő.

Csoda-e, ha máris a soproni Parkerdő széléhez érkezek? Dehogyis! Kirándulók, sétálgatók: civilizáció. Majdhogynem nyüzsgés, de legalábbis változás, nagy változás az előző magányos kilométerek után. Északnak tartok, a sétányon messziről feltűnik az Ojtozi emlékmű: pontos mása az erdélyi (sziklafalba vésett) domborműnek, az 1917-es soproni honvédek tiszteletére és emlékére.  

Aztán pörögnek az események: pár perc, szinte, és a Hotel Lővérnél kanyarodhatok balra. Viszlát, kék! Jöhet annak háromszöges változata: nem is véletlenül. Imre gondoskodó kedvessége folytán a túrát egy jó kis kaptatóval fejezhetjük be. Fel hát a TV-toronyhoz, a Károly-magaslatra! Negyven környékén bizony másként esik, mint korábban, amikor itt csak egy-két kilométer után vágtunk neki a kapaszkodásnak… De a táj itt is, most is elbűvöl, a levegőt harapni lehetne, és igazából kell-e ennél több? Esetleg kifogástalan ösvények, remek kilátások, megfelelő jelzések? Mert megvan az is, ez így mind!

Áthaladok a sípályánál, aztán majd újra – csak közben panorámában gyönyörködök, meg újabb kódot írok a Dalos-kőnél. És már látom a kilátót, kód ott is – de ez már az utolsó. És az aszfalt, kirándulók, akiket egy túratárs előz – de olyan ismerős a mozgása… Hohó, Ákos! Hát megint. Az utolsó száz métereket tehát újra együtt morzsolgatjuk el, és így lépünk Imréhez, nagy örömmel. Eredetileg ugyanis szerettem volna kilenc órát, esetleg nyolc és felet: most az óra 7:45-nél áll meg. Huh! Hát ez nem rólam szólt: ez elsősorban Ákosról, és az ő tempójáról szólt. Köszönöm, élmény volt! Mint ahogy az egész túra is: útvonalával, szellemiségével, a Lővérek oly sok szépségével. Megkapjuk az emléklapot és a míves fém jelvényt: dísze lesz a gyűjteményemnek. És végül még a reggeli sötétben elmaradt képet is pótolhatom: fotót készítek a Rongyos Gárda emlékművénél is: tisztelet a hősöknek!

Lővér IVV 12+ TT - ahogy én láttam...

Mindig hangulatos, könnyű és kellemes túrákat rendeznek a Lővér Természetbarát Egyesület lelkes tagjai – ezúttal sem volt ez másként. Érezhető és tapasztalható, mennyire szívükön viselik szűkebb környezetüket, és mutatják azt be másoknak is. Sőt, még egy kis módosítást is engedélyeznek, ha éppen arra támad kedvünk…

Remek élményekkel gazdagodtunk tavaly ezen a túrán, és persze, hogy visszavágytam. De június óta bennem motoszkált a Tolvaj-árok emléke is, ami igen mély nyomokat hagyott bennem a felejthetetlen SopronTrail óta. Vettem hát a fáradságot, és ötvöztem a kettőt! Főleg miután kiderült, hogy a középső, 12 km-es táv a valóságban alig több nyolcnál. Húszat most nem akartam egy maxigázos előző napi Hegyhát 50 TT után, de a Lővéreket meg ki nem hagytam volna. Megrajzoltam hát az áhított útvonalat a GPSies oldalán, aztán a rajtban előhozakodtam a kérésemmel. Meg sem lepődtem, hogy a mindig nagyon szívélyes szervezők azonnal igent mondtak. Így hát Laci öcsémmel ennek vágtunk neki – de előbb még egy meglepetés: idén fordított bejárási irány lesz! Hoppá, de jó is itinert nézni indulás előtt, igaz?! Szerencse, hogy éppen egy hete, a Tátika-Rezi 50 TT-n tanultam meg ezt a szabályt.

Így hát délnyugatnak vesszük az irányt az Erzsébet-kert büféjétől, a zöld sávon. Egészen kevés aszfaltozás után máris erdei úton ballagunk, nekivágva a Károly-magaslat felé vezető emelkedőknek. Itt eddig még csak lefelé jöttem, szóval örülök a változatosságnak. Kellemesen beszélgetve, kényelmes öt körüli tempóban haladunk, fényképezünk. Megjön a Deák-kút, majd a kis tisztás, most is – mint sokszor – piknikező emberekkel.

Az ösvény kifogástalan, a turistajelzések pedig semmiféle kívánnivalót nem hagynak. Ez nem tántorította el most sem a rendezőket, és a megszokott fehér nyilakkal, vonalakkal most is végig festették-jelölték a teljes távot. Ha van valami, amire rá lehet mondani, hogy „bolondbiztos”, akkor szerintem ez az iskolapéldája… Így aztán igen hamar felérkeztünk a Károly-parkolóba, az esőházhoz, padokhoz. Első ellenőrzőpont – és igen komoly tömeg. Aha, és persze a megszokott zsíroskenyér-parti! Na, ez ám a különleges megoldás. Az ellátás a túra (szinte) legelején; ilyent sem láttam még. De végül is gond nincs, hamar fel fog szívódni, nagy vágtára meg amúgy sem készülünk.

Elkerüljük a komoly létszámú szombathelyi csapatot, akikkel gyakran összetalálkozunk efféle rendezvényeken, és elhagyjuk a kis aszfaltos szakaszt is. Kezdődik egy újabb pompás környék: a Ciklámen tanösvény. Sárga sáv a Hétbükkfáig, onnan Soproni Kék. A tizenkettes(nek mondott) táv itt megy fel északnak – mi viszont folytatjuk a nyugati irányt. Ez az egyik legszebb szakasz, szerintem: kanyarog a Tacsi-árok mentén, pompás kilátásokkal, finom erdei illatokkal, kitűnő ösvényekkel. Az MTB-sek szerint is: több bringás is jön szembe, de velük sincs semmi gond, jól megférünk. Közben elő-előbújik a nap is, amire pedig nem nagyon számítottunk.

Elhagyjuk a Hármas-forrást, délnek kanyarodunk, és át a hídon. Hát persze! És ott éles jobbos, északnak, vissza, fel. Balról a kora vaskori halomsírok láthatók, majd a Bella-emlékhez érünk. Biztos jele a Várhely-kilátó közelségének: nem is hagyjuk ki a remek panorámát.

Hat-hétszáz méteres kitérő csak, de bőven megéri, persze. Kissé különös a Lővérek 40 TT-n megszokott komoly nyüzsgéshez képest, hogy most csak ketten vagyunk az egész környéken. Megcsodáljuk a város és a Fertő-tó panorámáját, és visszatérünk a kékre.

Nem sokáig: kb. másfél kilométer megtétele után jobbra letérünk, élesen visszakanyarodva. Dél helyett megint északi az irány, ezúttal már a kék kereszten. Hát megkezdődött! A Tolvaj-árok, igen. Ereszkedünk, lefelé, finoman, majd határozottabban.

Az igazi emelkedők és lejtők általunk bejáratlanok maradnak: azok balról és jobbról láthatók, csodálhatók. Megdöbbentően meredek partoldalak! Másodjára is elképedek rajtuk, igen. Komoly kihívás lenne felmászni, igen veszélyes vállalkozás lenne leereszkedni. Legalábbis a magamfajta gyalogos közlegénynek… hegymászók és mindenféle zergék alighanem megmosolyognának ezért a csecsemő-gondolkodásért.

De meg nem is megmászni jöttem ezeket a meredélyeket – hanem megcsodálni. Ahhoz meg pont ideális ez az ösvény, a kék kereszt. Később a célban a helyiek elmesélik majd, hogy ez a szakasz csak pár éve látogatható – addig tele volt kidőlt fákkal, benőtt iszalaggal, dzsungellel. Hálásan gondolok azokra az emberekre, akik sok-sok munkával mégis járhatóvá tették.

Haladni még így is igen lassan tudunk – nem a természeti akadályok, hanem a sok-sok megállás, fényképezés, rácsodálkozás miatt. Hát visszajöttem, sikerült, de tudom, még vissza is kell jönni, még, még, máskor is. Csak otthon derül ki, hogy jó pár tucat – ha úgy tetszik, „több tekercsnyi” – képet fotózok itt el… és észre se veszem.

Mint ahogy azt sem, hogy odafent beborult. Ez persze nem csoda, ennyire sűrűn benőtt fák között. Az viszont már feltűnik, amikor valami csöpög. Hohó, erről nem volt szó! Pedig aztán de: el is ered az eső. A zárt lombozat még tartja persze, csakhogy tudjuk: innen mindjárt kiérkezünk. Előttünk van ugyanis a Béla-forrás (víz nélkül, sajnos), és innen már csak pár száz méter a brennbergbányai út. Egy kisebb réten kell csak átvágnunk, és oda is érkezünk. Azt túlzás lenne állítani, hogy elázunk – de azért vizesek leszünk valamelyest. A GTX-es cipő választásának azért örülök, a fűben jó szolgálatot tesz. Az aszfalton aztán ilyen gond már nincs – ellenben a forgalom meglepően nagy, az sokkal inkább zavaró. Sárga sáv, ez már bevisz a városba, szerencsére nem tart túl sokáig. És feltűnik az elágazás, ahol a húszas táv leérkezik a Kutya-hegyről: itt az utolsó ellenőrző pont, pecséttel.

A kéken koptatjuk az aszfaltot; immár napsütésben! Nyilak persze itt is, újra, mindenütt, tévedni lehetetlen. Megszokott rész, csak hát ez is fordítva, de így remek a rálátás a felettünk magasodó karmelita templomra. Itt már csapatostul találkozunk visszafelé, célba tartó túratársakkal is, sokat előzünk. Feltűnik az Erzsébet-kert és a büfé, órát állítok le, de nem is az idő érdekel, csak a táv: 14,7 km lett a vége, egészen jól terveztem. Meleg fogadtatás, nevetés és gratuláció, kitűző – oklevél sajnos itt most sincs. Van viszont IVV- és ÉDK-pecsét – ez utóbbi itt és most lett elegendő az idei kupához: megvan a tizenkettő!

A barátságos rendezők még a saját egyesületi kitűzőiket is leveszik, nekünk adják, mint „tiszteletbeli tagok”, Lővér-rajongók számára. Igazán jól esik, nincs mese. Mint ahogy aztán a remek lángos is a büfében: korrekt adag korrekt áron. Elköszönünk, de még utánunk szólnak: áprilisban várunk ám benneteket megint! Hát úgy legyen.

SopronTrail 25 TT - ahogy én láttam...

Terepfutó verseny, igaz, de ránk, teljesítménytúrázókra is gondoltak a rendezők. És milyen okosan tették! Jól megfértünk egymás mellett, és számunkra nagy ajándék volt a sok-sok turistajelzés nélküli szakasz, amiket most remekül végig jelöltek.

A Soproni Ünnepi Hetek 6 TT után negyed órán belül, kellemes kis autózással Brennbergbányára érkeztünk Laci öcsémmel, ahol igen komoly forgatag, emelkedett hangulat és élénk nyüzsgés fogadott. Hangosbemondó, zene, óriási rajtkapu, kirakodóvásár különféle sportszergyártók holmiiból… Ekkor a futók már persze mind úton voltak, de mi tízig indulhattunk, tehát nem kellett kapkodnunk. Így aztán szántunk egy kis időt az „akklimatizálásra”, szerelvény-igazításra, és igen gyorsan megkaptuk a rajtnál az itinert és térképet (és egy pólót is, amit lehetett előre rendelni).

Tíz óra kettőkor indítom az órát, nekivágunk az első emelkedőnek. Ismerős szakasz, a Havas-bérc környéke szerepel a Lővérek 40 TT vonalában is. Kicsit szuszogtató, de bemelegítésnek pont ideális. Hozzá társul a kellemes nyári időjárás is, ami nyílt szakaszokon igencsak meleg – de szerencsére többnyire erdős-árnyas részeken tartózkodunk. Jobbról látszik egy gerinc: november óta Danitól tudom, hogy az a Poloskás-bérc, a kis torony pedig a Béke-kilátó. Most meg már azt is, hogy oda is feljutunk hamarosan, csak előbb megteszünk egy szép vargabetűt. Előbb felfelé, mellőzve Görbehalom szélét, majd vissza délnek. Közben azonban érintjük a Vörös-hidat, ahol az első ellenőrzőpont személyzete fogad.

Ezen a túrán ismeretlen dolog a pecsételés: mind a nyolc EP-n szúróbélyegző fogad, mindig más és más mintával. Ezzel lyukasztjuk a rajtban kapott kartonlapot: egyszerű, kényelmes és gyors (és a lapocska is kis helyen elfér). Hagyományos itiner nincs is, csak egy színes térkép. Igen hamar kiderül, hogy erre sincs semmiféle szükség… A futókra való tekintettel a pályát elképesztően precízen, részletesen és aprólékos gondossággal jelölték végig a rendezők. Szalagozás, táblák, nyilak és pink felfestések mindenütt! Igaz, szükség is volt rá: a nyomvonal túlnyomó többsége turistajelzés nélküli utakon vitt. Ez először aggasztónak tűnt, de aztán kiderült, hogy felesleges volt ettől tartani. Sőt: így sok gyönyörű részt megismerhettünk, ahová klasszikus túrán nem vittek volna.

…Szóval, lyukasztás az első ellenőrzőponton - és frissítés (igen, már itt is banán, víz és izó, szőlőcukor fogad), majd egy határozottan meredek kaptató következik. A futóknak itt egy kis külön versenyt is beiktattak, 1200 méteren, tekintettel a komoly szintemelkedésre (ezért különdíjként egy cipőt nyerhettek). Minket is megdolgoztat, de ha arra gondolok, hogy ők itt futottak… hát, elismerésem. Aztán a kék háromszögön a Poloskás-bérc (Wanzig) gerincére érkezünk, ahol igen szép panoráma nyílik jobbra – azaz, az imént már bejárt szakaszra. Így jutunk el a Béke-kilátóig, ahol váltunk pár szót a pontőrökkel (a fenti fotót ezúton is köszönjük Mesics Botondnak), majd felmegyünk, megcsodálni a panorámát.

Aztán ereszkedés a Köves-háton, egy kis (soproni) kék sáv, és máris itt a „Matyi” nevű EP. Speciális hely, ugyanis metszéspont – ennek megfelelően kétszer is érinteni kell. Ezt igazolják az éppen (hosszútávon) érkező futók is: mi lyukasztunk, ők csippantanak – és mindannyian frissítünk is a sokféle földi jóból. Egy rövid közös szakasz jön, majd mi jobbra térünk, de odakukkantunk az Y-elágazás bal szárára, ahol a futók folyamatosan érkeznek: mi is ott jövünk majd pár óra múlva…

Most a Büdös-kút felé vesszük az irányt, majd mellőzzük a Muck-tetőt. Így érkezünk meg a volt határőr-laktanya romjaihoz, ahol (egy kevéske zöld sáv után) megint turistajelzés nélküli részre megyünk, jobbra le. Ez a valamikori műszaki zár vonala; kellemes, jól járható. Aztán egy nyílegyenes szakasz jön, ahol keresztezzük az Iker-árkot (Zweigraben). Meg még párat: igencsak hullámzó rész, meghökkentően erős ereszkedéssel és emelkedéssel. Aztán megint hasonló ereszkedés, megint emelkedés… Ki gondolta volna?

Meglep a Lővérek, amiről azt hittem, hogy már ismerem egy kicsit. Megint becsatlakozik kicsit a zöld, így érkezünk a Füzes-ároknál a Pedagógus-forráshoz. Aztán balra megyünk, és csak metsszük az ismert aszfaltos utat, és itt is balra tartunk. Jobb felé ugyanis párszáz méterrel odébb a másik túra ellátópontját találnánk, ahol néhány órája jártunk… Most vagyunk hozzá legközelebb, látjuk ismét a TV-tornyot is. Így érkezünk be a következő ellenőrzőpontra, ahol ismerős pontőr fogad: jólesik, ahogy rám köszön. Itt is frissítünk, majd nekivágunk az útnak.

A Hét-bükkfáig sárga, onnantól pedig kék sáv: az már a Ciklámen Tanösvény. Gyönyörű szakasz, mindig is a kedvencem volt. Jobbról elhagyjuk a Textiles-forrást, odalent pedig a Tacsi-árok bújik meg. Közben balról hegygerinc, aztán itt a Hármas-forrás is… És az út csak kanyarog, közben pihenők és padok, pompás a környezet. Így érkezünk ki a hídhoz, de itt elhagyjuk a kéket, és – rövid jelzetlen rész után – a kék kereszt jön. És valami hihetetlen, csodálatos vidék.

A Tolvaj-árok neve a térképről már ismerős volt, de nem jártam még itt eddig. Nagyon-nagyon örülök neki, hogy ezt a hiányosságot most sikerült bepótolnom! Valami döbbenetesen gyönyörű, magával ragadó, vadregényes táj… 

Elképesztő mélységek és magasságok, durván meredek emelkedők és lejtők jobbra és balra – ezek között kanyarog az út, és minden lépésnél csak ámulunk. Nem győzök fényképezni, és közben tudom, hogy alig-alig fog valamit visszaadni a térből, dimenziókból… a hangulatot pedig még kevésbé. De hát pont ez a szép benne: eljönni, meglátni, megtapasztalni. A csobogó patakot… a fák kiálló gyökereit, a madárdalt… A sötét völgybe beszűrődő napsugarakat, a sok-sok fahíd dobogó hangját a lábam alatt… A sűrű, szinte dzsungelre emlékeztető szakaszban való hajladozást. És végül a kiérkezést a pihenőházhoz és a Béla-kúthoz, ahol újabb EP fogad, kedves pontőrökkel, ellátással.

Majdnem 180°-os visszakanyarodás következik, így még egy darabig a Tolvaj-árok mentén mehetünk – csak most délnek, és egyre jobban emelkedve, míg végül gerincre érkezünk. A Kis-Ultra közelében vagyunk, majd mellőzzük az Ultrát is, ami jó magyarázat a kaptatóra. Ezeket is ismerjük, Laci fel is idézi néhány Lővérek 40 TT emlékét… Aztán zöld sáv, pontosan déli irány, Seprőkötő-hegy… nagyon szép erdőkben. Ez is a Vasfüggöny valamikori nyomvonala, ezen érkezünk ki újra a kékre – azon meg a „Matyi” EP-re, ahogy már jártunk. Most is szusszanunk kicsit, frissítés és lyukasztás, majd elköszönünk, és egy lejtős, igencsak kanyargós szakasznak vágunk neki.

Továbbra is gyönyörű erdők fogadnak – sőt, a határvonal mellé érkezve talán még szebb, még érdekesebb lesz. Ez itt a Kelta-út, láthatólag ritkán járnak errefelé túrázók. Pedig igen látványos, érdekes szakasz – nagyon örülök, hogy ide is elhoztak a rendezők. Itt meglepetés is fogad bennünket: egy nem jelzett ellenőrzőpont, így a vége felé? Ha a térképre nézek, akkor nincs mese, indokolt, tényleg: alaposan lehetett volna itt rövidíteni.

Utolsó lyukasztás tehát, és jöhet a maradék, a körülbelül két kilométernyi befutó. Előbb egy mélyút fogad, majd maga Brennbergbánya, aminek település-szerkezete majdhogynem a vendvidéki szórványokra emlékeztet. Csak ezeket a részeket itt „aknáknak” nevezik: Nándorakna, Pálakna, Rezsőakna… Ebben a sorrendben érkezünk be, itt már aszfalt jön, aztán a harang-torony (harangláb?). Szűk, kanyargó utcácska, utolsó méterek, aztán felbukkan a kocsmatemplom, Brennbergbánya egyik nevezetessége, és itt a cél!

Hát, a nyüzsgés és a forgatag megszűnt: a futók ugye réges-régen célba érkeztek, és persze már haza is mentek. Velük együtt a kirakodók, a vásározók is, de nincs már bemondó és zene se. Későn, utolsó pillanatban indultunk (bár beérkezni még másfél órán át lehetne)... Szerencsére azért akadnak, akik fogadjanak minket, és megkapjuk a kitűzőt, meg egy alaposan behűtött citromos sört. Hogy a kilyuggatott ellenőrzőlapot miért nem, az rejtély… És még egy kellemes dolog, zárásként: a reggel kapott ebédjegyért igazán finom és meleg vadgulyás jár. Jóízűen falatozunk a templom mellett, és igazán elégedettek vagyunk. Fantasztikus környék, ismeretlen szakszok, remek nyári idő, bőséges ellátás: minden együtt volt. Ide máskor is jönni fogunk, úgy érzem…