Káli tényleg! 60 TT - ahogy én láttam...

Vegyél egy nagy medencét, és pakold meg érdekes látnivalókkal, helyi különlegességekkel! Menj körbe, többnyire a szélén – de ne lepődj meg, ha ez nem lesz lapos, mint a belseje! Sőt: készülj fel sok-sok panorámára, és tudd: ezeknek ára is lesz. De ha szeretsz túrázni, mindezt örömmel teszed majd meg – és máris Káli tényleg! 60 TT teljesítő lettél!

A Balaton-felvidék szerelmesei számára kötelező darab – így érzem zsinórban negyedik teljesítés után is. A Tanúhegyek vidéke és persze maga a Káli-medence varázsa aligha tud megkopni. Így indultunk neki az ideinek is Zoli öcsémmel, és az (itt még) újonc Márkkal. A logisztika miatt a célba, Révfülöpre autóztunk, meglehetősen precízen: két perccel a vonat érkezése előtt vegyültünk el a komoly tömeg közé. Aztán hatalmas szerencsével Ábrahámhegyen épp’ a rajtoltató asztallal szemben szállok le. Hallom Tóni hangját, és már lépek is hozzá. Előnevezni bizony jó dolog, állapíthatom meg sokadszorra… Háromnegyed nyolc van, de a korábbi évek ilyenkor már szokásos melege helyett most kabátos, néha borzongó embereket látok. Mégis megkockáztatom egy pólóban az indulást – és be is válik. Igaz, ebben a táj gyakran besegít… már most is.

Emelkedővel kezdünk ugyanis elég hamar, és máris a Pálos kolostorrom tűnik fel, a megszokott hölgyekkel – és a megszokott minőségi Túró Rudival. Szánunk egy kis időt az épület-maradványokra: egyedi hangulata, varázsa mindig megfog.

Adriennel futunk össze, és megyünk is egy ideig. Pechére. Az Örsi-hegy tetején lévő négyes elágazásnál ugyanis malőr történik. A kék jobb szárán mennék, de ketten is erősítik, hogy a bal lesz a jó. Én meg elfogadom – ahelyett, hogy ránéznék a zsebemben lévő track-re. Le is zúgunk csodálatosan Badacsonyörs első kertjeiig. Na, az már végképp kiveri nálam a biztosítékot, és (végre!) előkerül a térkép is. Leszedek pár csillagot az égről (meg saját magamról a keresztvizet), és mehetünk. Vissza. Ami itt most egy durva emelkedőt jelent. Megtesszük, és közben jó féltucat embernek elmondjuk, hogy: ti is eltévedtetek! Többnyire jönnek vissza, de vannak hezitálók, egy srác meg váltig állítja: ez a jó út (később találkozunk, és belátja, hogy tévedett).

A második kék és a második ereszkedés már sikerül. Leérkezünk a szőlőkhöz, megcsodáljuk a távoli Hegyestűt, és ígéreteket teszünk neki közelebbi találkozásra – csak pár órát kérünk ehhez… Követjük a kéket – akkor is, amikor jobb-balos vargabetűt tesz. Ez itt nem általános: a nagy többség kiegyenesíti. Mosolyog is Dani, amikor utolérjük kettősüket Anitával: ti is útvonalkövetők vagytok? Persze, nekik sem szokásuk a kispistázás… Aztán hamarosan feltűnik szemből a Csobánc, balról meg a Tóti.

Ez utóbbira igyekezünk, további bemelegítés gyanánt. Kisebb jubileumom: 15. alkalommal csodálhatom meg a 360°-os panorámát. Fikarcnyit sem csökkent a varázsa! Bárcsak még sokszor törölhessem a homlokom itt fent… csodálva a Balaton csillogó víztükrét.

Fantasztikus a mai panoráma! Fúj a szél, tiszta és hűvös a levegő: remekül ellátunk messze, messze. Márk, a sasszemű sorolja is a csúcsokat (még alpesi hegyeket is) – nekünk Zolival illik megelégednünk a közelebbi látványokkal is. Szerencsére akad bőven: engem ma a Gulács fog meg leginkább.

Gond nélkül leérkezünk, az ismétlős szakasz után (sok ismerőssel) hamarosan Salföld tűnik fel. A Major állatai már annál is előbb! Lovak, szamarak, tehenek és birkák – van itt minden.

Igaz ez az ellátópontra is: enni- és innivaló, méghozzá minőségi, finom és bőséges. Remek krumplis pogácsa, valódi gyümölcsszörpök, meg kiváló almalé. Ez utóbbiból fröccsöt is kapok az útra: hajrá, tovább!

Tibort üdvözölhetjük: mosolyogva mutat egy mosolygó Krisztus-szobrot. Elbeszélgetünk kicsit – és máris Kékkúton találjuk magunkat. Egy barna srác vetődik hozzánk – és marad is velünk mindvégig. Csendes, de mégis barátságos… ragaszkodik is hozzánk, de sokszor csak pár méternyire követ. Néha elbeszélgetünk, de tartózkodó… Furcsa, de végül is jól megvoltunk a célig együtt. Vele érkezünk Kari bácsi pincéjéhez is. Igen, a túrának is nevet adó szőlősgazda birtokára, ahol a megszokott terülj-asztalka fogad most is. Meg a zenészek: muszáj lefotózni őket!

Négyféle kenyér, szmájlikkal, almalé, bor vagy fröccs? Mindenki eszik-iszik: feltankolunk a maradék negyven-valahány kilométerre. Aztán kerüljük a hegyet, északról, és élvezzük a kiváló panorámát. Szalagozás kísér, mint máskor is, ha nincs turistajelzés: megbízható, gondos munkát végeztek mindenütt.

Leérkezünk a műúthoz, picit követjük is, de nem sokkal a Theodora-forrás után elhagyjuk ismét. Újra a hegyek felé vesszük az irányt, át a mezőkön, a sík medencén – Az Idő Tanösvényén.

Mindszentkálla a cél, de előbb közbeiktatjuk a Kerekikáli templomromot is. Ehhez is járul némi aszfaltozás, oda-vissza. Lacit köszöntjük első hatvanasán: szorítunk neki. Aztán bemegyünk a kis dombra, ami felfelé egyáltalán nem „kis domb”. Szuszogtató kaptató tetején nyomhatunk egy pecsétet magunknak, és most már tényleg jöhet a falu.

Meg persze a felette magasodó Kopasz-hegy. De szépen is látszik fent: ott, a templomtorony felett magasan. Na, ez a templomtorony csodálatosan össze tud zsugorodni, ígérjük Márknak. Nem is kell más hozzá, csak ez a 363 lépcsőfok meg egy kis tekergés még a tetőn.

És lám! Az említett torony makettá válik tüstént. Előbb persze a nyugati irány kilátása ejt rabul – lévén, hogy azt „kapjuk” először. A nagyszerű Tanúhegyek, akiket remélhetőleg három hét múlva újra (és egészen közelről) üdvözölhetünk.

A kereszthez érkezünk, megkapjuk a pecsétet, és elgyönyörködhetünk ismét – ezúttal kelet felé. A fent említett Hegyestű valamicskét közelebb került ugyan – de most meg szépen látható, mekkora karéjt kell pluszba megtennünk, hogy odajussunk. Az érzés azonban lenyűgöz: hihetetlen, micsoda távolságokat képes egy ember megtenni puszta gyaloglással, órákon át.

Hát akkor hadd szóljon! Kis kocogás is belefér a visszavezető úton, majd kert alatt kerüljük a falut, a temetőnél viszont rövid szünet: vízvétel jön. Sok kilométer jön forrás és ellátás nélkül. Az előző évi hőségnek szerencsére nyoma sincs, de víz akkor is kell! Aztán máris itt a Kőtenger… ezúttal egészen békés állapotban. A hűvös, szeles idő miatt lehet, de szinte teljesen üres az egész terület, pedig máskor itt… hajjaj, néha lépni is alig lehet. Autók és kirándulók garmadája – most viszont csend és üres utak. Ki is használjuk, és a populáris tanösvényen megyünk, sőt: Márkot még az Ingókőre is felküldjük.

Nem maradhat ki számunkra a Velétei palotarom sem. Megtesszük ezt a kitérőt, sőt: a szokottnál több időt szánunk erre is.

Aztán búcsú Szentbékkállától is, immár végleg. Persze felidézzük Márkkal a két héttel ezelőtti Pirkanc túrát is – mint ahogy a következő kilométereken többször is.

A Keleményes-kőnél különösen igaz ez. Az akkori kellemes tejföl helyett most remek kilátások kecsegtetnek. Élünk is vele, amit jó összekötni egy kis levegővétellel…

Aztán folytatjuk a tetőn, előre. Itt szint kevés van – mintha egy fennsíkon járnánk. A kilátás többször is pazar, de vajon lehet-e ezt megszokni?

Állítólag a kő-mező energizál is. Hát, nem tudom… hogy vizuális élmény, az biztos. Így eső nélkül majdhogynem furcsák.

Az Eötvös-kilátó következik, almával, de idén gyerekek nélkül. Viszont itt is kilátással! És Márk se üti be a fejét, szóval: minden rendben van.

Elhagyjuk a Vaskapu-árok letérőjét, és vele együtt az OKT-t is. Sárgák jönnek: háromszög és kereszt, meg a hegyi tavak. Némelyiknél hihetetlen mértékű béka-koncerttel! Jót tett nekik, úgy látszik a néhány eső – van, ahol némi víztükör is csillan.

Aztán – nincs mese – jönnek a kilométer-faló szakaszok. Fel a Kapolcs-közeli Alsó-erdőhöz, majd ott forduló, kód – és irány le, délkeletnek. Itt már folyamatos a napsütés, és egyre melegebb is van. Andrea és Attila tűnik fel, Vera és Gábor társaságában: örülünk, váltunk pár szót. Aztán a Virágos-rét, ám a korábbi szalagozott kitérő változatosságot hoz, mert idén megint részünk van benne. Így hát feljutunk a Magyal-tetőre is, ahol kijut egy újabb panoráma.

A balatonhenyei fröccsről megint lemondhatunk – de az is lehet, hogy hosszú időre? A kocsma és bolt felújítása még tart, és az EP-t sem itt, hanem kissé távolabb találjuk. Müzli van, ivóvíz azonban csak a kék nyomós kútból nyerhető. Azzal viszont mi már megjártuk, így hát nagyon megörülünk, amikor egy hölgy rögtönzött asztalkájáról finom bodzaszörpjét kínálja. A falu végén pedig (hú, bárcsak kislányom itt lehetne!) kiscsikó látványa szerez örömet.

Sárga sáv, eszünk pár falatot. Nyílt mezők maradnak el, és bizony még mindig nagy a meleg. Feljavított út fogad Monoszló előtt, aminek határozottan örülök, mert a talpam nem az igazi – konkrétan elkezdett fájni. Nem vigasz, de útitársaimnak is. A falu hamar elmarad; szegény templom egyre szomorúbb látványt nyújt, pedig kapuját továbbra is érdemes megcsodálni.

Kezdődjék a Hegyestű hódítása! Megérkezik a Balatoni kék a sárga mellé, majd aszfalt, és szépen fel is kanyarodunk a parkolóba. És még tovább: ezen a túrán a lépcsősor is kijut élvezetként. Meg persze a csúcs, a kilátással együtt.

Nem beszélve az ellátásról: nápolyi és borocska, almalé és szóda is előkerül a barátságos pontőröktől. Utóbbi kettő keveréke igencsak üdítő (majdhogynem életmentő) jelen helyzetben. Mert itt még mindig tartja magát a (reggel aligha sejtett) magas hőmérséklet…

Tovább a fonódó jeleken, de aztán a borókásnál a kék elmegy Tagyon felé, mi pedig leereszkedünk a sárgán, szőlők között. Kis kanyargás, kis aszfalt, de aztán a forgalmas út mellett eljutunk a letéréshez. A kék hosszú egyenese előtt még kattintok egy búcsú-fotót a Hegyestű felé, aztán bevetjük magunkat az erdők közé.

Meglepően hamar átjutunk ezen a hosszú szakaszon – igaz, kiválóan elbeszélgetünk közben. Aztán gyönyörködünk a közeledő tanúhegyek látványában: nyugat felé tartunk, az ég is szép látványt nyújt. Mert a nap azért már lefelé tart, és így hűvösebb is lesz. Meg sötétebb – bár még bőven világosban jutunk ki a Sóstókáli templomromhoz. Itt is önellenőrző pont fogad, és a pecsételés hamar megtörténik. Kis fotózás a romoknál, és indulhatunk vissza a tanya felé.

Kővágóörs is igen hamar elfogy, ám a falu vége felé Zoli öcsém egy (eddig nem felfedezett) kék nyomós kutat vesz észre. Még itt is igen örülünk a friss víznek! Meg is lódul a csapat újra, húzunk a piroson, és nem kell sok idő, hogy a Fülöpi-hegyre, a Millenniumi kilátóhoz érkezzünk. Pompás vörös kőből épült egyedi sziluettje most is megragad, és gyorsan letudjuk az utolsó szinteket. A pecsételés is fent van, de a kilátás meg pláne… Ami nyugat felé egészen lenyűgöző – mert a nyugat most szó szerint értelmezendő, Csobánc felé.

Lépcsők, ereszkedés, ami betonon, majd aszfalton és mélyútban folytatódik. Háttért a Balaton ad hozzá; csodaszép színekkel nyűgöz le most is.

Kanyargás utcákban, letérések és az utolsó utáni szint, a felüljáró… Beérkezés, gratulációk és díjazás. Célgulyás, lazítás és beszélgetés. Vera is megérkezik: megköszönöm újra a Hegyestűnél kapott tapaszokat. Tóni bukkan fel kis családjával, Pistivel és Zolival is váltok pár szót. Jól esik egy kóla és egy kávé is, de aztán indulunk haza. Márkkal szomorú mosollyal, de lemondunk a másnapi zalai túráról: helyette pihenés és főleg: lábápolás jön. Viszont megint sikeres Káli 60 TT teljesítők lettünk. Tényleg!

Kőről kőre a Keszthelyi-hegységben 20 TT - ahogy ő látta...

Sziasztok, Emi vagyok. Megint egy nagyon jó túrán voltunk apával, és sikerült életem első húszas távja! Ezúttal a Keszthelyi-hegységben jártunk – méghozzá kőről kőre! Barangoltunk almáskertek és szőlők között, bazaltutcában és barlangban, szép erdőkben és a Sztúpánál is!

Nagyszombat reggelén kicsit félve ültem be a kocsiba, mert életem első húszasára készültünk. Még Szombathelyen beszállt hozzánk Anna is, aki apa szerint „a teljesítménytúrázás királynője”. Jól elbeszélgettünk, és vele együtt észrevettünk egy cuki őzet is az út mentén! Sümeg után beérkezünk Zalaszántóra, és egy nagy rét végén tudunk leparkolni. Aztán nevezés, és indulunk is. A faluban megkerüljük a templomot, amin apa megmutatja a támpilléreket és az erődítések nyomait is. Egy közeli kerítésen pedig érdekes festményt veszek észre, aztán Anna elköszön és előre megy, mivel ő a hosszabbik távra jött.

A falu végén már nagyon meleg van, így leveszem az anya által rám erőszakolt kardigánt. Nagyon szép virágzó fák állnak az út szélén; le is fényképezem őket.

Jobbra tekintve egy hosszú hegy végén kis kápolna, feljebb meg egy fehér csúcs látszik. Az a Sztúpa, ahová majd a túra végén megyünk.

A hosszú hegy másik vége is jól kivehető: ott fogunk majd felmenni. Az pedig az Öreg-hegy lesz, de azt nem tudja apa sem, miért nevezik öregnek.

Almáskertek közé érkezünk, ahol egy igazi katlan van szerintem. Nagy a meleg, pedig még csak délelőtt van. Az aszfaltúton aztán beérkezünk a furcsa nevű Vindornyalakra.

Látjuk a templomot, meg sok szép kőkerítést. Az egyiken még cica-búvóhelyet is felfedezek… Én veszem észre a túra kódját, és persze fel is írom az itinerre. Később fényképezek anyának sok tulipánt is az egyik kertnél.

A falu után is gyümölcsösök, gondos sorokban elültetett fák láthatók, meg sövény-szerű kordonok is. Aztán egy úton jobbra kanyarodunk, és szépen látszik a hegy.

Felfelé megyünk, és közben kérdezem apát, mennyinél tartunk. Hat kilométer: akkor most kérek egy piknik-szünetet. Árokparton ülve eszünk-iszunk egyet, ami nagyon jól esik. Balra, előttünk nagy hegyeket látunk, és apa megmutatja a vicces nevű Rezit is.

Kicsit kell csak menni, és fent vagyunk az Öreg-hegyen. Szőlősorok és gyümölcsösök között haladunk, közben pedig messzire ellátunk.

Érzem, hogy folyamatosan kanyarodik az út jobbra. Több helyen embereket is látunk, akik füvet nyírnak vagy pihennek.

Hamarosan egy csoport túrázót érünk utol. A nagy keresztnél pihennek egyet, ahol már a második ellenőrző kódot írhatom fel.

Felfelé haladunk, kanyarogva. Turistajelzések errefelé nincsenek, de szalagozás mindig látható. Azokra figyelünk, így könnyű megtalálni az utat. Szép rétek mellett is elmegyünk, látunk sokféle színű és formájú virágot.

Egy gerincen járunk, és nagyon messze ellátunk. Száraz rőzsét égető emberekkel beszélgetünk. Apa megkérdezi a szemközti hegyen látható fehér épületet, és megtudjuk, hogy egy malom volt az.

Itt is előzünk, de minket is előznek apa ismerősei, akik megdicsérnek. Tényleg nem vagyok fáradt, és szeretnék felszaladni az itt meglátott bazalt-kupacokra, kavicsdombokra, de apa aggódik, nehogy a cipőmbe menjen.

Éles jobb kanyart kell itt bevennünk, és egy csodaszép rész jön! Meseerdőnek nevezem el, meg Varázserdőnek is. Annyira gyönyörű! Kis patak mellett is megyünk, meg zöldellő fák és bokrok között, és nagyon tetszik. Forrást is elhagyunk, kétszer nyiladékon vágunk át. Közben pedig mindig felfelé haladunk, de így sem lassulunk le, mert annyira kíváncsi vagyok, milyen lesz fent.

Aztán ott megértem, miért ez a túra neve, hogy „kőről kőre”. Apa mondta előre, hogy ez egy igen érdekes hely lesz, de erre nem számítottam.

Rengeteg kicsi meg nagy bazalt, sőt, óriásiak is! És oszlopok is, de azért kisebbek, mint a Szt. György-hegyen.

A legizgalmasabb még hátra volt: a Vadlány-lik! Ez egy barlang, ahová fel kell mennünk, mert ott is kódot írunk fel. Aztán apa megmutatja, és tényleg egy lyuk az, függőleges sziklák között, lent mélyen. És azt mondják a túrázók, hogy oda le lehet menni! Természetesen azonnal indulok is, pedig apa aggódik meg hezitál, és hogy ott még ő se volt lent soha… De persze meggyőzöm, és ő is lejön; igaz, a zsákját is le kell vennie. És nagyon izgalmas a barlang! Pici, szűk lyukon megyünk be, lent vannak helyiségek is, meg sok gyertya. Mászunk előre a túratársak után, egészen a végéig, apa telefonjának fényénél. Ott visszafordulunk, és kijövünk: sajnos, cuki denevéreket nem találtunk.

A kis kitérő után visszamegyünk az útra, és folytatjuk a túrát. Most is látunk gyíkokat; ma már többet is észrevettünk. Lentről vissza tudunk nézni az előbb bejárt tető, a hatalmas sziklafal felé.

Ez a Bazaltutca, mint megtudhatom, pedig nem is utca… Sokszor nehéz is menni a sok bazalt között, de ez is nagyon tetszik.

Kezdünk kifelé tartani ebből a varázslatos részből, ami lejtőt is jelent. Itt nagyot futunk, de sajnos (akárcsak egy hete), megint elesek. Egy kiálló gyökér alaposan meghorzsolja az oldalamat; fáj is rendesen. Azért tudunk menni tovább, de apa többször hűti vizes zsebkendővel, és kérlel, hogy jobban vigyázzak a megbotlással… Kiérkezünk egy útra, pihenünk kicsit. Kutyás csoport előz: három lány hat kutyával! Apa ismeri őket, így hát nem tartunk tőlük (a picik meg egyébként is nagyon aranyosak szerintem).

Egy Y-elágazásnál apa téveszt kicsit, de hamar észreveszi. Talán jó is, mert így segíteni tud a szemből érkező eltévedt turistáknak, akik meg most mennek a Bazaltutcába. Javítás után pedig egy oda-vissza szakasz jön, ahol kimegyünk a Holló-kőhöz. Biztos hollók fészkelhettek itt, vagy talán most is? Azt ugyan nem látunk, de én észreveszek több érdekes bogarat; egészen nagyokat is. Később meg friss tojáshéj-darabokat: felette ott a fán a fészek, biztosan kismadarakkal! Aztán a két nyomos útból egyszemélyes ösvény lesz, és kiérkezünk egy nagyon szép kilátóponthoz. Itt is felírom a kódot, és fordulunk vissza.

Apa megint ismerősökkel találkozik, aztán visszajutunk az elágazóhoz, és egyenesen megyünk. Az úton sok nyomot észrevehetünk. Vaddisznók túrását hagyjuk el, őzek nyomait látjuk (piciét is!), és később róka nyoma is feltűnik. Apa csak csóválja a fejét és mosolyog, mert ő az ilyeneket nem nagyon veszi észre.

Ezek az erdők is nagyon tetszenek. Igazi tavaszi zöldben pompáznak, és közben folyamatosan hallgathatjuk a madarak énekét, és van egy kis lágy szellő is. És mégis csak látunk hollót, és halljuk is a korrogó hangját! Szint nincs sok errefelé, és amikor kérdezem, apa elmondja, hogy már csak öt kilométer van hátra. És most sem vagyok fáradt!

Egy nagy elágazás jön, sok-sok parkoló és manőverezgető autóval. Apa morog is, hogy most aztán itt vannak az autós turisták... Őt nagyon zavarja a lárma és a cigarettafüst az erdőben – és azt hiszem, igaza is van. Aztán felérkezünk, és még ott is autók vannak, de feltűnik a Sztúpa is.

Készítünk néhány fotót, és persze fel is megyünk a tetejére – már amennyire lehet. Én szeretnék a csúcsig is, de azt sajnos nem lehet. Körbejárjuk, küldünk anyának is fényképet, hogy már itt tartunk.

Visszafordulunk, és persze felírjuk az utolsó kódot is. És az OKT-n elindulunk lefelé, kicsit bele is kocogunk; nem fáj már az oldalam sem. Látunk présházakat, pajtákat és más épületeket is, meg sok-sok szép virágot is.

Szép kilátások között ereszkedünk, közben jut időm pitypangok elfújására is. Rengeteg van belőlük, és ez természetesen jó móka.

Mi apával reformátusok vagyunk, és nem szoktunk kőkereszteket fényképezni, de most kivételt tesz, mert hát ugye Nagyszombat van, és erről is beszélgetünk kicsit.

Ígérte, hogy itt lesz majd egy löszös mélyút, és meg is mutatja. Látunk szép nagy gyökereket meg sok borostyánt is – majdnem, mint az egyesületünk neve!

Reggel már mutatta nekem a Szt. Donát kápolnát, és most kérdezi, hogy kimenjünk-e oda? Naná! Még azt hiszi, hogy fáradok – pedig láthatja, hogy nem. És tényleg érdemes volt a kis kitérőt megtenni! Nagyon szép a táj. Megmutatja, hogy merrefelé jártunk ma, és milyen kört tettünk meg. Szemben pedig a Rezi és a többi hegy; jól látszanak.

Ereszkedünk, sokat. Beérkezünk a faluba, házak közé – aztán még egy kis ösvény jön. A Kotsy-malom bukkan fel – sajnos nem működik, és vizet sem látok az árokban. Bemenni sem tudunk, pedig megnéztem volna szívesen.

Az utolsó méterek már ismerősek, és kicsit sajnálom, hogy nem lesz egészen húsz, csak 19,64 km, ahogy apa végül közli. De így is nagyon örülök – és persze ő is nagyon büszke rám. Elmondja, hogy majdnem háromnegyed órát bent hagytunk a szintidőből, és ez is jó érzés. Túratársak érkeznek be, és lándzsás útifüvet tesznek a horzsolásomra, hogy gyorsabban gyógyuljon. Köszönjük! Imre bácsi is gratulál; oklevelet és jelvényt kapok tőle! Egy nagyon szép fém jelvényt; ki is tűzöm rögtön. Így megyünk be egy finom ebédre, ami jól esik, de azért a kinti hintának is örülök… És annak is, hogy a beérkező Anna odajön nekem gratulálni, meg Kata is. Lesz mit mesélni anyának; indulunk is haza.