Mátrabérc 55 TT - ahogy én láttam...

Bérc. Ennyit elég mondani teljesítménytúrázó körökben, és mindenki tudja, miről van szó. Nem ez a „leg”: vannak jóval hosszabb túrák, szintesebbek és nehezebbek is. Mégis közismert, elismert, talán legendás is. Még a térképre is felírják a nevét, és saját turistajelzése is van. Idén is sokan voltunk – de lett egy nem várt kísérőnk is: a hirtelen jött nagy meleg. A Mátra bércei most sem adták magukat ingyen.

Nagyon-nagyon tartoztam egy visszavágóval a Mátrabércnek, amiről „ő” szegény nem is tehetett. Tavaly utolsó pillanatban, előtte sérültem le, és külső nézőként voltam csak ott. De majd most!... Aztán jött a saját rendezésünk a Kőszegiben, ami pazarul sikerült, és ami beindította minden gondolatomat és figyelmemet a következő túránkra. Hol van az még?! És mégis. Egész héten rá se hederítettem a Bércre – és pénteken kellett rájönnöm, hogy ez így nem lesz jó. De akkor már ez késő volt: a „gépezet” beindult, és persze mi is. Két Zolival (öcsémmel és barátunkkal) tűzés Sirokra, a megszokott szállásunkra, és lám, máris reggel hat van Kőkútpusztán!

Aha, ott az épület sarkánál… igen, tavaly onnan néztem elszoruló szívvel, ahogy elindultak – én meg maradtam. Na, most nem! Az elsők között vágunk neki öcsémmel (aki stílusosan itt ünnepli születésnapját), Zoli barátunk viszont rögtön a saját tempójára áll rá. Célja a kitűző, ami érthető is: tavaly öt perccel maradt le a szintidőről… Mi eredetileg szerettük volna öcsém tavalyi 11:16-os idején javítani, de ez már az előző napokban világossá vált, hogy lehetetlen. Achilles- és vádli-problémákkal érkeztem, célom tehát a tisztes teljesítés volt; lehetőleg szintidőn belül. Ennek megfelelően kimaradunk minden futásból, kocogásból – pedig meglehetősen sokan húznak el így mellettünk. Itt még annyira nem is különleges ez: a kék négyzet bemelegítő szakasz, a „műsor” később jön.

Nem sokkal később. De aztán belemelegedhetünk – szó szerint is. Egyáltalán nem bánom meg, hogy a rajt előtt sok-sok hezitálással, de ott hagytam a kocsiban dzsekit, pulóvert, és csak egy papírvékony mellénykét vettem a póló fölé. Azt is csak a Domoszlói kapuig, az Oroszlánvár tövéig bírom elviselni, ahol vizet kapok-töltök.

Addigra már persze túl vagyunk az Aszó- és Cseresnyés-tetőn, a Jóidő-nyakon és Szederjes-tetőn, meg a Jaguson is. Az ösvények kiválóak, egy-két saras-vizes rész volt csak; könnyedén kerülhető. Aztán jöhet az igazi turbó fokozat!

Hála Istennek, jó csapat megy előttünk, két előzéssel – és fenntartás nélkül – megússzuk. Zúgás le, hadd jöjjön a másik kettő! Jönnek is, nem kell kéretni őket; komisz hegyeket és emelkedőket utasíthatunk magunk mögé.

Elmarad a Cserepes-tető és a Szár-hegy is, majd a Hármashatár-hegy esőháza is az OKT-pecséttel. Megvan már, emiatt sem kell megállnunk! Legjobb, ha semmi miatt nem kell megállni… Enni-inni is csak menet közben, szigorúan. Gyurival találkozunk, kölcsönös az öröm, jól elbeszélgetnénk – ha olyan helyen lennénk. Így csak rövid mondatok és válaszok maradnak, meg a tempó.

Az mindent überel, nincs mese. Elhagyjuk a Markazi-kaput, jöhet az újabb emelkedő – de a három évvel ezelőtti, vihar-döntötte hatalmas bükköket már szerencsére nem kell kerülgetni, mászni – jobban haladhatunk. Egyre kövesebb-sziklásabb talajon járunk, hiába: északi oldalazás következik. Pompás panorámák maradnak el – én meg a túratársak mögött. Kevesek engedik meg maguknak ezt a luxust, mint én – pedig én is inkább csak fotózok, mintsem átengedném magam a gyönyörködésnek.

Ez nem az a túra, emberek. Ez a Mátrabérc. Összekapom magam, futok öcsém után. A percek után. Magam után? Toljuk tovább, jöhetnek az állatok: Disznó-kő és Sas-kő. Egyedi – kietlen – hangulat, nehezebb a járás, a hőfok érezhetően alacsonyabb. Én ugyan nem bánom… így is jó a fűtés. 

Magamba erőszakolok egy banánt; nem szeretnék eléhezni, mint három éve, ezen a környéken. Inni meg folyamatosan muszáj: bánom már az otthon hagyott Camelbak-et. Aztán az Erzsébet-sziklánál, a kereszt mögött már többedszer sejlik fel a horizonton ama csíkos, karcsú torony. Immár jó nagy terjedelmében; gonoszul, mint egy felkiáltójel. Gyere csak, te kis porszem!

Megyek; másként nem tehetek (hogy Luthert idézzem). Pár méter múlva aztán az eddigieknél is ismerősebb pont – és szakasz – jön. Itt a Sötét Lápa-nyereg! Jobbról a K+, hát persze… a Pisztrángos-tó és Gabi halála felől. Sokszor feljöttem ott már – és erre mentem tovább, mint most is. Furcsa, de könnyebb, mint korábban.

Hamarabb megjön a csúcs is, előtte azonban – nahát! – egy utolsó megmaradt hófolton rongyolunk keresztül. És itt a Kékes-tető, a síház, pecséttel és teával, keksszel és kedves lányokkal. Öcsém mosdó-sort áll ki, én elfogadok egy kínált energiaitalt. Kínálom kiérkezésekor, de nem fogadja el, még a felét se: tart tőle, nem szokta. Én se, de biztos segít… egy felet letolok. Aztán a kötelező csúcs-fotó, és jöhet a sárga, a Sombokor réme!

A talaj itt is sokkal jobb minden korábbi emlékünknél; Ferit köszöntjük, és egészen tisztességesen érkezünk le a rendkívül meredek ereszkedéskor; ezúttal a botjaim se görbülnek bele… Hátulról elhagyjuk a Vörösmarty-turistaházat, egy kicsit saras rész jön, de máris itt a Mátra-nyereg. Meg persze vele együtt a Csór-hegy is. Durva, persze, de mintha… ez is komiszabb lett volna korábban. Csúnya irtás az oldalában, már csak sóhajtunk: itt is, mindenhol?! Visszatekintve eddig nem látott panoráma a Kékes felé – ronda árat fizetünk érte a letarolt erdővel és az összeszabdalt, kerék-marta utakkal.

Az ereszkedés, meg az utána való szakasz sem nélkülözi ezt a látványt. Ott is sok kivágott fa, tar szakasz. Az értékfa, a rönkök hada – hogyan-hogyan se – eltűnt, a gallyakat, ágakat tapodjuk. De abból sokat. Hullámzó terep, sok-sok gerinc-menettel, és ehhez mérten pompás kilátással. Jobbról lent a völgyben Parádsasvár, Parád, távolabb Recsk…

Elhagyjuk a Bagoly-követ, Vércverést és a Nagy-Lipót-féle letérőt: megemlékezünk a Mátrahegy TT-ről is, ami itt tér le a P+ jelzésen. Mi megyünk fel, tovább, fel a Galyatetőre. A Rudolf-tanyai út már igen hiányzik: biztos, hogy nem hagytuk el? Igen sokára, de aztán mégiscsak megérkezik, a várt frissítéssel együtt. Iszunk-töltünk, szomjasok vagyunk. Valahogy mégsem esik jól, egy idő óta se a korty, se a falat. Meleg van, nagyon meleg. Talán azért?

Négy éve, amikor tapasztalatlan kezdőként ezen a szakaszon jártam, szigorú gyomor-panaszaim voltak. Az esemény – hihetetlen – megismétlődik: ugyanúgy, ugyanott. Egyre rosszabbul érzem magam, a Galya-tetőre úgy támolygok fel. Én energiaitalt soha többet… soha többet. A Turistacentrum hozza a megváltást és megkönnyebbülést, amit egy Unicum és egy kóla tesz teljessé. Öcsém szerint falfehér voltam, simán kinézett egy feladás. Ehhez képest gyorsan, kb. húsz perc alatt összekapom magam. Ehhez képest… aha. A Mátrabérchez képest viszont húsz perc kiesés rengeteg. És ez itt a Mátrabérc, mint említettem…

Innentől a cél a túlélés. Na jó… a befejezés. Na jó… szintidős befejezés. De több tényleg nem! Elhagyjuk a kilátót és a sok-sok kirándulót, turistát, meg más efféle normális embereket, és megint magunk között maradunk, teljesítménytúrázók. Szomorúan, de itt is a tarolást láthatjuk. Sőt: hallgathatjuk a kétfelől is bömbölő fűrészeket. Nesze neked turistaparadicsom! Elmarad a Csillagvizsgáló (azt is jobban láthatjuk, na vajon miért?), majd a piros sáv is, és újra csak OKT, mint ma már oly’ sokszor. Sípálya és Mátraszentlászló, újabb frissítőpont: szörpöt és nápolyit kapunk, meg pár kedves szót.

Kék háromszög, fel a Vörös-kőhöz, újabb pecsétért. A kilátó nyitva, naná hogy felszaladunk! Mi vagyunk azok, akik ezt megtehetik. Előttünk azért nem, mert ők sietnek, mögöttünk meg azért nem, mert ők sietnek. A kilátás meghálálja döntésünket, jó érzésekkel ereszkedünk alá Mátraszentistván környékén. Némi havat is felfedezhetünk a sípálya oldalában, ebben a húsz fokban… Mert itt már akörül járunk; szigorúan meleg van. Az erdő árnyas, kellemes, de erre azért nem gondoltunk volna. Két hete az Írott-kőn még lazán tapostuk a havat…

Pompás kilátások, gerinc és bércek. És szikla, hoppá: a Szamár-kő! Jöhet a kék háromszög – és az Ágasvár (hátha unjuk már a „szintutat”). Na, ez nem lesz az. Megdolgoztat, ahogy kell, hát persze! Kicsit technikás, kicsit durva, kicsit meredek. Ja, bocs, nem kicsit: nagyon. A kilátás szép, a pecsét rendben van – de annak nem örülök, hogy pont előttünk indul el – szép lassan – egy nagy (eddig itt pihengető) csapat.

Csatát veszít az értelem az érzelemmel szemben, és gyakorlatilag lefutok a durva, meredek lejtőn. Isten gyakran az idióták pártján áll, amit ez az eset is ékesen bizonyít: törés és ficam, sőt, esés nélkül leérkezek. Ha már itt vagyok a turistaháznál, egy kólát engedélyezek magamnak, akárcsak kicsit később érkező öcsém. Almát nem, enni nem, semmit! Pedig kell, kellene. De nem megy. Kísért és fenyeget a Rocky réme, és nem, még akkor sem megy. Majd talán Keresztesen a sajt, zsemlével! Meg a deci vörös, mint mindig.

Addig azért még menni kell – ha nem is sokat. És micsoda szép szakaszon! A Csörgő-patak völgyében, ahol – nevéhez méltón – elvarázsol csobogó hangjával, kristálytiszta vizével és zölden zsongó fáival. Le, egészen Mátrakeresztesig. Ahol aztán csak-csak sikerül egy kis ebéd-féle. És a gyógyszer, igen: a deci (vér)vörös Mátra-aljai. A Hagyomány, minden Bércen. Kicsit talán meg is lök – de ugyan ki bánja ezen az emelkedőn? Mert ekkor már nekiveselkedünk az utolsó emelkedőnek. Ezen az „utolsó” jelzőn némileg változtat az a tény, hogy hét kilométeres… Néhány alattomos, sőt: aljas szakasszal. Muzsla ugyanis nem egy, de legalább hat van, szerintünk. Jó, jó: Erdész-rét, Nyikom-nyereg, Ólom-tető…

De a Muzsla sohasem akar eljönni! És amikor azt gondolnám, hogy na, ez már tényleg az, akkor mindig kiderül, hogy ez még mindig nem az. Csaba megy el mellettünk, könnyű mosollyal, kábé mintha a Nagykörúton sétálna... nekem teljesen úgy tűnik. Bámulatos!

Kilátások itt is vannak, előre is, vissza is. De tény, hogy számomra itt a legszebb látvány mégis csak a magassági kő, a Muzsla-felirattal. Pedig az utolsó EP nem is itt van; idén jóval később, de bánom is én! Megvan a Muzsla is! Ereszkedés, a célig – ez jön. Újabb hét kilométeren át. Persze ennyire azért nem fekete és fehér az élet, itt a Mátrában meg végképp nem. A Nagy-Koncsúr környékén azért még fogad pár emelkedő, és már tényleg nem esik jól… Nyűgös és fáradt vagyok: Achilles hősiesen tartotta magát, de már igen szeretné abbahagyni, a (tőle terhet átvevő) bal térdem ugyancsak.

A befejezés tehát lassabb, mint szeretném, de a végsőkig nem képes elodázni a pillanatot, amikor feltűnik Szurdokpüspöki. Óóóó! Ott van, ott lent, még mindig messze, de megyünk, közeledünk, egészen más az érzés. Sziklák és rétek, erdők és bódító illatú kökénybokrok maradnak el, közeledünk, közeledünk. Öcsém a templomtornyot vizslatja, mikor kezd fölénk emelkedni? Hát majd a Diós-patak után, leginkább. Azon is átevickélünk még nagy igyekezettel. Ennek korábban is ilyen meredek volt a partoldala?! Az út viszont kiváló, nem bokáig dagonya, mint a két év előtti szakadó esőben. És hát a pincék, emberek, árusok („ide vissza kell jönni, most nem állhatunk meg!”). Befutó, futás nélkül, fájó lábakkal, katarzis nélkül. De – végső soron – szép idővel: 12:04 a vége. Volt hat perccel rosszabb is, tizenhat perccel jobb is… nagy szórás tehát nincs.

Sokkal fontosabb, hogy egyben vagyunk, jól vagyunk. Na jó, nagyjából jól vagyunk… A teljesítés öröme átlendít fájdalmon, melegen és szomjúságon. Ez utóbbin inkább a kulacsszám legurított szörp és víz – az éhségen meg valamelyest a töltött káposzta segít. Lenyújtunk, és – elhatározásunkhoz méltón – kiballagunk a pincékhez.

Kedves pár portékái közül választunk, közben – némi aggodalommal – óránkat nézzük, Zolit várjuk. Már csak negyed óra… vajon idén sikerül-e? Aztán jön a meghökkentő telefon: itt eszem a káposztát, merre vagytok? Óóóó! Hát neki is megvan!! Remek, 12:40-es idővel, biztosan és stabilan behozta, gratulálunk neki, közös az öröm.

És busz is akad, vissza a rajtba – és még neki sem elég egy óra erre. Ő nem a hegyeken és völgyeken át megy, nem sziklákon és ösvényeken, gyökerek és kövek között. Mi viszont végigjártuk, ismét, ott fent. A Bércen.

Mátrabérc 55 TT - ahogy én láttam kívülről...

Életemben először kívülről, de mégis testközelből láthattam egy teljesítménytúrát. Egyik legkedvesebb túrámat, a Mátrabérc 55 TT-t ezúttal – kényszerűségből – teljesíteni nem, de megnézni, végigélni mégis csak tudtam. Az esemény még így is élmény volt; sok tanulsággal.

Másfél nappal korábban, csütörtökön este már készültem: egy nyugat-dunántúli túrázó pénteken délután már úton kell, hogy legyen a mátrai szállására. Kapkodtam, siettem – és így jött a végzetes mozdulat: „sikerült” bal lábammal az ágy lábát eltalálnom. Alaposan. Egy másodperc, ami aztán egy egész hétvégét eldöntött. Ügyelet, sürgősségi: törés, repedés nincs, de borogatás, krém – és pihentetés szükséges. Túra, szombaton? Biztos, hogy nem – hangzott a határozott válasz. Mit tehet ilyenkor egy túrafüggő? Hazatámolyog és… újratervezés. De a környezetem ezt másképp látta: menj csak el! Itthon csak egész napos depresszió várna rád. És ott a lefoglalt szállás is… Három túratársam persze annak is örült, hogy lesz serpa, aki a célból visszafuvarozza őket Sirokra, a rajtba, ahol a szállásunk is volt.

Meggyőztek. Így hát jó hangulatban és időben elfoglaltuk a már több éve ismert szállást, és még az esti nevezésre is elkísértem a fiúkat. Másnap reggel ezzel már nem kell foglalkozni: igen jó megoldás. És hát a rajt, igen… Nem mondom, hogy könnyű volt. Látni, megélni a szokott nyüzsgést, találkozásokat – izgalom nélkül. Ez bizony hiányzott… az izgalom. A találkozások azonban nagyon jók! Földinkkel, Andrással kezezek, nem akarja elhinni a történteket… Ildikó kis csapatát várja; örülök, hogy ők is itt vannak. Péter totó-stílusban nyomja: 13+1, azaz 14. teljesítésére készül… A mindig derűs Gyuri mosolyogva vigasztal, és most már nagyon-nagyon örülök, hogy kijöttem ide.

Aztán pár fotó, biztató szó a srácoknak – és kivárni a hat órát, majd nézni, ahogy nekiveselkednek az első hegynek. Nem mondom, hogy könnyű volt. Ez volt a legnehezebb. Aztán a folytatás már jobb: átgurultam a siroki vasútállomás épületéhez, és hiánypótlást csináltam: egy OKT-szakasz részlete (konkrétan 2,1 km) itt hiányzott. Na, ezt azért bevállaltam – főként, hogy a lábam is egészen rendben volt. Igen kényelmes tempóban, fotózgatva is elég volt rá egy óra. Jöhetett egy újabb hiány pótlása: a vár! Minden évben későn érkeztünk Sirokra, és csak a kivilágított romokat láttuk. Most éltem az alkalommal, és feljutottam ide is: a remek időben megcsodálhattam a pazar kilátást.

Irány a Kékes! A Mátrabérc első, igazán húzós szakasza itt ér véget: 19,4 kilométeren át le kell gyűrni 1.445 méter szintkülönbséget. Ez nagyon komoly kihívás. Főleg úgy, hogy erre négy… legfeljebb négy és fél óra jut – azon túl már kétséges a végső teljesítés. Itt szerettem volna találkozni kis csapatunkkal, de náluk (természetesen) jóval korábban, már kilenckor felérkeztem. Éltem hát az alkalommal, és hazánk legmagasabb pontjának kilátójába is feljutottam. Máskor ugyanis ez kizárt: a Mátra-túrák tempójába és szintidejébe ez soha nem fért még bele. A kilátás – természetesen – hatalmas! Sajnos a szél is. Ezzel együtt is maradandó élmény: 360°-ban körülnézni és látni a hatalmas hegyek vidékét és a távolabbi tájakat is.

A Tető étterem előtt hosszú sor: a Hanák Kolos 36 km-es távján indulók egészen tízig rajtolhattak; ez még javában tartott. Néztem az arcokat, embereket: hasonló izgatottságot, reményt és eltökéltséget láttam, mint korábban a hosszútávosoknál. És megint irigykedtem, persze… Egy kellemes cappuccino-val vigasztalom magam, de máris hív öcsém: itt vagyunk a kerítésnél! Huh, ez igen, gyorsan a síházhoz! Istvánnal találkozok, kellemesen elbeszélgetünk – ő Feriéket várja. És egyúttal ő az első, aki ennek a beszámolónak a megírására biztat…

Öcsém és Roland együtt indultak ketten, és együtt is érkeznek. Most ott tolnám, velük… így meg fogadom őket, nézem az izzadt, csapzott, de mégis boldog arcokat. Meghódították, ismét! A csúcsot, igen. Az idejük is igen szép, jól állnak! Bélyegzés, tea, keksz. Az esőkabátokat ideadják: szép az idő, talán nem kell. És hamar elveszem Zolitól kettőnk OKT-füzetét is – igazából itt ez a legfontosabb feladatom. A Hármashatár-nyeregben pótolta mindkettőnknek az ottani bélyegzőt, és most a Kékes jön – de nem az útvonalon, hanem attól távolabb, a szanatórium portánál. Így most neki felesleges kitérnie: ezt megoldom én. És majd a folytatást, a további pótlásokat is… Előbb azonban az étteremhez kísérem őket: felveszik az ottani juttatást, az energiaitalt is, és egy kézfogás után eltűnnek az épület mögött. Tíz-nullakettő; pazar! Jöhet a Sombokor, a sárga sáv, igen… Lélekben követem egy ideig őket, szinte látom a meredek ereszkedést, és balesetmentes leérkezést kívánok nekik is, másoknak is Szigorú szakasz ez; tavaly mindkét botom odaveszett.

Ténfergek, nézegetek. Újabb érkezők, ismerősök itt is, de feltartani se akarok senkit – inkább csak messziről figyelek. Aztán Gábor vezeti Istit: hátborzongató a látvány. Kiderül, hogy a születése óta vak srác pontosan négy óra alatt jutott fel ide. Igen, sziklákon, köveken, gyökereken át! Meredek emelkedők és durva ereszkedések, kanyarok és rézsűk, kidőlt fák… és itt van. Négy óra alatt. De a vezető is tiszteletet érdemel, úgy érzem. Egyedül, csak magamra figyelve is komoly dolog feljutni. Amikor csak a saját két talpamnak keresem az utat, a helyet. Amikor a panorámában gyönyörködhetek, nem pedig egy másik emberért vállalom a felelősséget. Nem is kicsit. Ne essen el, ne csússzon el, ne zuhanjon le, fának se menjen! Elképesztő. Minden tiszteletem a kísérőké is.

Zoli barátunk is megérkezik: ő lassabb tempót tervezett. Célja a tavalyi 1:10-es „ráadás” minél komolyabb lefaragása – és persze, ha lehet, szintidőn belülre kerülni. De az elsődleges cél a teljesítés: végigmenni, végigcsinálni, jól érezni magát. Frissít, szusszan egyet, és folytatja: 4:42-nél tart. A tavalyi részidőnél határozottan jobb – de még necces. Aztán ő is eltűnik a Sombokor irányába, én meg elballagok a parkoló felé. Csodálatos útszakaszon Mátraháza következik, majd kiérkezek a Vörösmarty fogadóhoz. OKT-pecsét! Igen furcsa így, kocsiból kiszállva, odalépve a kerítéshez – de hát többször teljesítettük az innen következő szakaszt is.

Máris itt a Mátra-nyereg! Megállok; özönlenek át a „hangyák” az úton. Gyorsan rákeresek a fiúkra a GPS-es programommal, de látom, hogy előbbre tartanak; már másznak felfelé a Csór-hegyre. Rendesen emelkedik az is, biztos maxigázon tolják – én viszont mehetek tovább. Vércverés jön, újabb OKT-pecsét. Megállok az út mentén, ahol sejtem: valahol itt lehet, talán ha kétszáz métert kell megtennem. Kiszállok, nézem a túrázókat, ahogy zúgnak le a lejtőn, jól tolják! Alig talán ha két percet állok, és tesómék bukkannak fel. Nahát! Ez igazán jól jött ki. Gyors fotó, pár szó – és mennek is, nincs mese, nincs megállás, húznak a Rudolf-tanyai frissítőpont felé. Én meg fel, ellenkező irányba, a bélyegzőhely felé. Naná hogy ismerősök is jönnek, viccelődő vagy éppen csodálkozó beszólások, nevetések: remek a hangulat! Áron attól tart, hogy belőlem több is van, és klónokat lát, Gyuri javasolja, írjam meg mindezt – „Ahogy én szerettem volna látni” címmel… És itt a pecsét, hozzá pedig – járulékos szolgáltatásként – a lenyűgöző kilátás.

A Galyatetőre eddig még csak gyalog mentem fel (igaz, pontosan tízszer). Most begördülök a parkolóba, ahol sokszor kaptam már teljesítménytúrán pecsétet: huh, de furcsa érzés! Elvegyülök a nyüzsgő tömegben, a kirándulók, sétálók sokaságában – akiket máskor mindig sajnáltam, hogy jó kis túrázás helyett itt hagyják veszni a drága időt… Felfedezek jó pár vendéglőt, üzletet, amik eddig egybemosódó masszaként csak afféle díszletek voltak. Turistacentrum, megtalálom a bélyegzőt, ez is megvan, végeztem mára! A következő szakaszt már csak kb. 90%-ban jártuk be – ott már nem lenne jogos. De aztán az érkező tesó bogarat tesz a fülembe: járd le azt a hiányzó kis maradékot is, és lesz még egy szakaszod! Sőt… akár az ágasvári turistaházig is mehetnél… persze, csak ha jó a lábad! És mosolyog, persze, a galád. Ismeri a bátyját.

Felkísérem a fiúkat a lépcsőn. Elköszönés előtt még visszakérik a dzsekiket: aggódnak a felhők miatt, és biztosra akarnak menni. Én meg – ha már itt vagyok a kilátónál – ide is felmegyek! Itt sem jártam még, legalábbis fent még soha. És örülök, hogy ez is összejött. Elképesztő a panoráma, minden irányba – még a TV-tornyot is lekörözi, szerintem. Ráadásul itt még a huzat is csak töredéke az ottaninak. A Kékes meg végképp mutatósabb innen…

Aztán visszaballagok a lépcsőn, ahol Robi érkezik; örülünk a találkozásnak. És Turistacentrum, újra. Ebéd, ami nem olcsó, de minőségi és finom. És később már aligha tudok meleg ételhez jutni. Közben elő a telefon, meg a LocusMap. Aha. Tényleg kis szakasz hiányzik. Még az Ágasvár alatti kék se lenne sok… Oda-vissza egy tízes! Semmiség – jó lábbal. Kímélő üzemmód, pihentetés? Alkudozok magammal. Krém, dupla zokni, botok! És hát persze, hamar megszületik a döntés: megyek! Máris gyógyultnak érzem magam, még a falat is jobban esik. Upsz, rá kéne nézni Zolira is! Hitetlenkedek: pont itt van – a parkoló sarkánál, kábé. Gyorsan végzek az ebéddel, kilépek az ajtón. Előbb Péter érkezik, pár szót váltunk – és befut Zoli is, jó tempóban. Szusszanás, számolgat, és belehúz. Futós szakasz jön, ez neki kedvez, hajrá!

Mátraszentlászló nem EP, ott csak frissítés lesz a fiúknak. Az idő közben eljárt alaposan, tehát ott már nem találkozok velük. Leparkolok a tea-osztó csapat közelében, cucc elő, és nekiindulok. A kéken eddig a pontig jártam, innen ismeretlen lesz a táj. Ami nagyon szép: körben hegyek, völgyek – mindez a zsengén zöldellő tavaszban, napsütésben. A felhők ugyanis újra szétoszlottak, és az idő igen kellemes. Elhagyom a házakat, szemem keresi a bélyegzőt, de nem sikerült rábukkanni. Nem vesztegetem az időt, majd meglesz visszafelé! Kavicsos, majd köves az út – utóbb pedig végre ösvények fogadnak. És pompás erdők, meg remek kilátás a sípályára.
Aztán megérkeznek a túrázók jobbról, ereszkednek a Vörös-kői EP-től, vissza a kékre. Egészen jó érzés közöttük-mögöttük menni, még így vendégként is. Tartom a tempójukat, sőt, előzök is, semmi baja a lábamnak! Így érkezünk a Szamár-kői elágazáshoz: ott a többiek felfelé veszik az irányt. Nem is kicsit: meredek emelkedő fogadja őket, egészen a tetőig, ahol az EP is lesz. Nekem nem: maradok lent a kéken, ami nagyjából szintút – egészen a turistaházig.

Információs tábla, oldalán OKT-pecsét. Jobbról, a kék háromszögről leérkező túrázók összegezik friss tapasztalataikat. Gyakran elhangzó szavak: „durva”, „térd”, „csúszós”, és hasonlók. Pedig hát most egészen jó útviszonyok vannak – ahogy felnézek, itt is. Előbukkan a tavalyi emlék, a szakadó esőben való ereszkedés… brrr.

Fordulok vissza, az eddigi lejtők emelkedőkké változnak, de komoly nincs, jól haladok. Vigyázok a lábamra, mert most már érzem egy kicsit. Visszaérkezek a faluba, és ezúttal a bélyegző is felbukkan. Örömmel csomagolhatom el a füzetem: két plusz szakasz kipipálva – összesen nyolc pecsét és hat szakasz a vége, nem semmi!

Újra át a falun, most már négy keréken. Továbbra is pompás tájakban gyönyörködhetek, messzire ellátok. Közben öcsémmel beszélek: vízhólyag mindkettőjüknek, „nem lesz rekord, de azért haladunk, fel a Muzslára”. Beérkezek Mátrakeresztesre, 16:34 – vagyis négy perce járt le az időpont, ami után elvileg nem engednek át senkit. Ahogy látom, gyakorlatilag sem: vitatkoznak páran a pontőrökkel az üres asztalnál, mások a fűben hevernek, és várják a buszt, ami elviszi őket Szurdokpüspökibe. Ránézek a GPS-re, és örömmel látom, hogy Zoli is átcsúszott, úton van ő is felfelé, a cél felé.

Pásztón áthaladva cukrászdát pillantok meg, és engedélyezek magamnak egy süti-kávé kombinációt. Jól is esik, poroszkálok Szurdokpüspöki felé, lassan negyed hat, szóval ráérek. Aztán jön a meglepetés, nem kicsi! Öcsém hív: merre vagy? Én beérkeztem… Tessék?! Nem mondod!! Hát, igen, 11:16 lett a vége. Uhhh, az eddigi legjobb időnk 11:48 volt, ez hihetetlen eredmény! Roland – tekintettel a vízhólyagokra – lefelé különvált, elé már ketten megyünk ki, együtt örülünk a 11:46-nak és a sikeres befutójának. Leülnek a megérdemelt töltött káposztához, fogy szépen a folyadék is. Hát igen. Mátrabérc. És tizenkét órán belül mindketten… És utána már csak Zolit várjuk, kimegyünk elé, és nézzük az órát: hétkor lejár a szintidő. Lassan fogynak a percek – de aztán elfogynak. És hét óra háromkor megérkezik, további két perc, amíg befut: 13:05 lesz a vége. Öt perc. Emléklapot kap, és nem látom elkeseredettnek vagy csalódottnak. Igaz, tavaly sem volt az: teljesítette, és jól érzi magát. Sportember, igazi sportember a szememben. Tartás és kitartás, és a lényegre fókuszálás. Mosolyog, és ebben benne van minden.

Aztán kocsiba száll mindenki, szolid, kimért tempóban poroszkálok Sirok felé. A várat már kivilágítva látjuk megint, a zuhany frissítőbb nem is lehetne, a palóc gulyás pedig már szinte kötelező ennek a túrának a végén. Másnap reggel pedig még egy siroki bélyegző zárja ezt a mozgalmas hétvégét, ahol kiderült, hogy az a bizonyos pohár soha nem félig üres: mindig félig tele, tényleg!

Téli Mátra XL 40 TT - ahogy én láttam...

Ha a tél és a Mátra – kart karba öltve – összefog, abból komisz dolog is kisülhet. Idén ez történt: a közismert és népszerű teljesítménytúrán alaposan meg kellett küzdeni az elemekkel. Az eredmény: sokéves mércével tekintve is gyenge statisztikai átlagok. Itt nem csak a szintidőn belül (vagy túl) beérkezők, de még a túrát feladók is keményen megdolgoztak teljesítményükért.

Január elsején – a Himnusz és a pezsgő után – mindjárt a PC-hez siettem, nevezni; a (kötelező) lehetőség ugyanis ekkor nyílik meg. Az esemény népszerűségére jellemző, hogy a 223. kódot kaptam meg… Aztán a túra előtti napokban jöhet a meteorológia: milyen cucc kell vajon? Tanulva a Tortúra didergéséből, jóval komolyabban vettem ezt a dolgot. És a szokásos kérdések: vajon járható lesz-e a híd? Vagy megint keresztülzúdul rajta a patak, mint 2015-ben? És Mátraháza után vajon megint tükörjég lesz-e, mint 14-ben? Mert akkor „jégenjáró” kell, vagyis csúszásgátló a cipőtalpra. Vagy dagonya, mint tavaly és tavalyelőtt? Számomra mégis a legaggasztóbb kérdés: hogyan bírja majd a másfél hete fájdalmas jobb talpam?

A szombat reggel azokat igazolta, akik havas, hideg indulást jósoltak. Fél hétkor mínusz tizenegy fok a hőmérséklet, amikor az iskolához érkezünk. A nevezési sor vége az udvaron, toporgunk a hidegben, de gyorsan be- és előre jutunk, mondom a kódom, markomba nyomják az itinert, feliratkozunk a hetes rajtolókhoz. Sok az ismerős, hát persze, öröm egy-egy kézfogás, vállveregetés – jó utat mindenkinek! Aztán újra az udvaron, ahol – egy csoportkép után – nekiindultunk (ki-ki saját tempójában) a nagyjából maratoni távnak. Hat fős csapatunk mind az XL távra tette le ugyanis a voksát, bár voltak, akik az L-t is esélyesnek gondolták. De hát majd meglátjuk, legkésőbb a Vörösmarty turistaháznál még mindenki eldöntheti…

Öcsémmel és Rolanddal együtt kanyarodtunk le a rövid aszfaltos bevezető után az erdei útra, hogy a száraz út után belecsapjunk a lecsóba. Vagyis a hóba: itt már jó pár centis volt, ami később aztán hízott… Szűk ösvények, sorokban előre igyekvő emberek, a hó elég jól járható, csúszásgátló most itt még nem kell, OK. Aztán a sor lassul, a tempó csökken, de nincs nagyon hol előzni. Vagyis hát csak a hóban – de az a hó nem pár centi, meggondolandó. Sok ifjú titán nem habozik, belevág, a többiek sora kígyózik tovább, lassan. Aztán kicsit nyíltabb szakasz jön, gyorsan élünk is az alkalommal, belefutunk, előzünk. Elénk kerül a cserkőbánya, az idő kissé ködös, kilátás most sincs, de megszoktuk. Pár kattintás és nyomás tovább! A kis patak – pontosabban a jege – persze kitűnően járható, ami előrevetíti, hogy majd Lajosháza előtt sem lesz efféle gond. Nincs is: a híd száraz, a patak betonra fagyva várja az olvadást.

Első ellenőrző pont, most is roppanó, finom almával, így továbbra se kell a folyadékhoz nyúlni – egyelőre ezzel megleszünk. Az alma lassan fogy – nem is annyira mérete miatt, hanem mert a kis vasút „túlpartján” nekivágunk az első komolyabb emelkedőnek. A hó mintha vastagabb lenne, a sor hosszú és lassú megint, az áhított Üstök-fő csak nem akar elérkezni… Nem értem, háromszor mentem itt már fel, közelebb van az. Na, ez az érzés ma még párszor elő fog jönni… Ha az előttem haladó nyomába próbálok lépni, az instabil, és nem jön ki a ritmus, a tempó – ha meg közbenső helyre, akkor csúszkálok ide-oda, plusz a vastag hóba kell nagyobbat, nehezebbet lépnem. Választhatok.

Csak-csak megérkezik aztán a sárga sáv, majd az erdészeti út is; végig a vadkerítés mentén. A fák alighanem itt a legszebbek: vastag zúzmara rajtuk, fent meg a ragyogó kék ég. A zúzmarából jut szépen szakállamra, sőt, szempillámra is; vicces látvány. Aztán sárga jobbra el, helyette piros kereszt, megint szűkebben, megint havasabban, megint lelassulva. A táj alighanem szép, a havas hegyoldalakon nagy ritkán elkalandozik a tekintetem. De aztán megint magam elé nézek, monoton taposom a piszkos-csalitos porhavat, nézek minden lépést. Időnként előre is, ami általában felfelé történik – emelkedő, sok, mikor jön a 24-es út? Mintha közelebb lett volna. Lassú vonatozás, balról-jobbról nagy hó, választhatok. Hangos páros éri utol a mögöttem haladókat, meglehetősen magabiztos vérprofik, egy ideig hallgatom, milyen nagyszerű legények, aztán megunva ezt is meg a vonatot is, előzésbe fogok. Emelkedőn, vastag hóban, aha. Mert nekem ez annyira kellett.
Mindenesetre jön egy kis felüdülés: üres út és csend. Eltart legalább két-három percig, naná… vagy még addig se. Újabb vonat, telnek a percek, és szinte el se hiszem: megjön a műút. Sokan szusszanunk itt egyet, én is bevárom a fiúkat, ők türelmesebbek voltak. Vagy csak kevésbé bolondok, mint én. Hopp, földiek, szia Reni! A Káli 60-on áprilisban más idő (és terep) volt, amikor együtt mentünk, meg az Őrvidék százason, szeptemberi barátságos napsütésben. De ő is itt van, itt kell lennie, mint ahogy nekem is.

Átvágunk az úton, havas meredek emelkedő jön, vonatozással. A változatosság kedvéért, igen. De itt már a balról megérkező piros sávon megyünk, mellőzzük jobbról az Átal-kőt, és megérkezünk a zöldre. Ami aztán szépen be is visz a faluba, Mátraszentimrére, ami elénk tárul.

Pompás látvány, meg hát a várható eszem-iszom ellen se tiltakozom, főleg a forró tea vonz. Meg is kapom a zsúfolt helyiségben, remek zsíros kenyér társaságában, és meglepetés: forró Red Bull?! Na, ilyent se láttam/ittam még, óvatosan megkóstolok két kortyot. Az íze finom (majdhogynem forralt bort idéz), és igazán jól esik. Iparkodok kifelé, sajnálom az időt, ami fogy, meg bemelegedni se akarok, kihűlő izmok mellett. Furcsa ellentétpár, de igaz. Itt utolér és becsatlakozik hozzánk Kata, fővárosi kolléganőnk is. Remek futó és túrázó, jó lesz együtt menni vele, biztos vagyok benne.

Havas, meredek emelkedő jön, vonatozással. A vonatok tempója fordítottan arányos az emelkedőkkel, nyilván. És mivel a Galyatetőre tartunk, nincsenek illúzióim. Ehhez mérten ballagunk előre, néha ügyes előzők nyomába lépve magam is próbálkozok, aztán néha egésze jól jön ki, néha meg bánom az elvesztegetett energiát. Felbukkan szemben a Piszkés-tető, hoppá, itt az OKT! Elpillantok balra: igen, a Mátrabérc, az arra megy. Emlékek bukkannak elő… de aztán jobbra nézek, most ez az irány, hajrá, Galyatető!

Megjönnek a fenyvesek, a tavalyi ronda köd helyett most szikrázó kék ég, elhagyjuk a Csillagvizsgálót. Tovább, fel, széles út, saját tempót mehetünk, mekkora áldás! Aztán balról a kilátások… huh, hátborzongató, elképesztő panoráma tárul elénk. A legszebb pontokon kijárt nyomok, csapások, igen sokan megtették ezt a kis kitérőt egy-egy rácsodálkozás, fotó kedvéért. A tekintet egészen a Tátráig vándorolhat, alul ködpaplan, fent meg a gyönyörű szép kék ég. Most közelebb, mint máskor…

Aztán jobbról mellőzzük a Galya-tetőt, és előttünk a Péter hegyese, meg a híressé vált kilátó, meggyőzően tornyosul előttünk-felettünk. Bizonyára remek kilátás fogadna odafent, de az órámra pillantva ezt az ötletet azonnal elvetem. Az idő ugyanis vészesen fogy, a tempó igen szerény, majdhogynem aggasztó. Így hát lezúgunk a lépcsőn, fotózunk és megkapjuk az újabb pecsétet.

Balra el, a parkoló sarkánál újabb fényképek, gyönyörű a Kékes a háttérben, megpihen szemünk a torony látványán. Igen, fel, oda. Csak előbb le. Meg is kezdjük, vastag hóban, csetlek-botlok, persze nem csak én. Vakító napsütés, szemből, metsszük az utat, próbáljuk tolni a tempót, de azért irigykedve emlékszem vissza a 2015-ös tempónkra, amikor szinte percek alatt tudtuk le ezt a szakaszt.

Hát most nem. Nagyon vigyázni kell: a vastag porhó ápol és eltakar – követ és sziklát, gyökeret és faágat egyaránt. Lenyűgöző kilátások előre és balra, és újra hajrá. Kata közben előbbre tart már; többet fut és kevesebbet fotózik. Közeledünk a Nyírjesi erdészházhoz, igen szép környék, az egyik kedvencem. A hatalmas fenyvesek és farakások között kanyargó út, a pompás illat évek óta meghatározzák ezt a szakaszt.

Som-hegy oldala, itt lesz egy kis ellenőrző pont, fel kell oda mennünk, ha nem is a tetőre. Amit most annyira nem bánok: nehéz így is felevickélni a mostani körülmények között. Aztán tovább, le, műút és számolgatás. Rájövök, hogy rosszul állunk. Konkrétabban: igen rosszul.
Életemben először merül fel komolyan a le-nevezés gondolata. Merthogy ugye előttünk a Vörösmarty fogadó, ahol választhatjuk az L-távot is – Kékes nélkül, nagyrészt ereszkedéssel. Megosztom a fiúkkal aggodalmaimat, ők meg velem az optimizmusukat. Naná, mennyivel könnyebb nekik: az ő talpuk nem fáj. Az enyém sajnos egyre jobban. Emellett átázott a cipőm is, és végigfuttatom agyam a következő kilométereken. Nem túl rózsás a kép. Hát ez most holtpont, nincs mese. Kislányomra gondolok, és ő dönti el a belső harcomat. Nagyon kitartó, szívós kiscsaj, de pár túrán már billentettem át holtpontokon. Hát most ő teszi meg ezt nekem, a távolból. Így hát a nyüzsgő, meleg és nagyon csúszós turistaházból kiérkezve az útra jobbra fordulok. XL. Mindent vagy semmit. Szemem sarkából látom a sok buszra várakozót, de nem maradok meg a képnél, viszont előkerülnek a botjaim, és nekivágunk a Kőris-mocsárnak. Szerencsére a dágvány most nem látszik, egy-egy apró foltot tudunk csak mutatni Rolandnak, hogy hajjaj, tud ám ez ilyen is lenni. Ellenben vastag porhó és szűk ösvények.

Ja, és megjöttek az M-távosok is. Nem mindig rohannak, hogy úgy mondjam. Mi sem, persze, de… uhhh, néha meghökkentő még így is a sebesség-különbség. Sőt, így még inkább. A Pisztrángos-tó pedig
itt van, egészen közel. Vagyis hát az előző években valahol itt volt… de most már a kötél-idegzetű öcsém is elkezdi hiányolni. Hajjaj, akkor itt valami gond van! Kanyargunk, kicsit hullámozik is a terep, a kis tó még mindig sehol. És aztán csak-csak előbukkan, bodor füst száll fel, vidám hangú pontőr, mint mindig. Beérjük megint Katát is, aki most már lassan hazamenne… Mosoly, ez segít. Eszembe nem jut zsírt kenni, mint teszik páran, helyette gyümölcspüré és izó jön; jó kis űrkaja. És a kék kereszt, meg az Északi Oldal. Fel. Monoton.

Természetesen vastagon havas, természetesen nagyon szűk, és természetesen vonatozunk. Nagyon lassan. Olyannyira, hogy időnként meg is állunk. Ziháló emberek néznek felfelé, és néha egyszerűen semmi más az ok, mint hogy valaki megállt. Nem, nem félre. Meg. Az úton, igen. Mert most elfáradt, vagy éppen innia kell. Aztán fel, tovább. Monoton. Gabi halála és a kereszt, uhhh, még csak most? Hajrá, emberek, fel kéne menni! Egy lépés fel, fél lépés csúszás vissza. Megint egy, megint fél. Azért haladunk. És fáj a talpam.

Sötét-lápa nyerge, pihenő – és szikrázó napsütés, kéklő ég. Erőt adó. Pár korty, pulzus kicsit vissza, számolás. Fél óra alatt innen fel kell érnünk, onnan meg kettőn belül le, a célig – különben esélytelen a szintidő. Ez van. Szusszan egyet mindenki, ahogy elnézem, senki nem megy neki lendületből. Talán mert az már nincs is. Kétségbeejtő módon lassúnak érzem magamat, és közben előzök. Mert itt már félreállnak, itt már az is megesik, egyre többször. Menni kell, monoton, ez már nem sok, közben meg tudom, hogy csak hiszem, és megint jól becsapom magam. De nem, ezúttal nem. Épületek balról, és a torony. Karcsú, színes, ragyog, itt vagyok alatta. Órák óta incselkedik velem, és most elcsíptem, megvan a galád.

Síház, gyors pecsét, langyos tea, kint fotózás, csúcskő is, persze. Tizedszer kaptattam fel ide, de még sohasem volt meg ilyen gyorsan a fényképezés. A tervezett fél óra helyett 33 perc alatt jutottunk idáig, az nem tűnik rossznak, fiúk! Kevéske aszfalt, aztán meredek ereszkedés. Emlékszel, itt, tavaly? Meg azelőtt? Persze, gyalázatos volt, hála Istennek, most csak vastag porhó. És igen, most, most először a mai napon, örülök neki. Nem dagonya, nem tükörjég – vastag porhó. És nincs vonat. Majd lesz még, de most nincs. Gyorsulunk, a talpamnak mindegy a tempó, egyformán fáj – tehát akkor fussunk! A fiúk aggódnak kicsit (lehet, hogy nem is a talpam, hanem a fejem miatt?), de futnak utánam. A vastag porhó fékez – de ápol és eltakar is, igen. Tehát figyelni kell, méghozzá nagyon: szikla vagy gyökér lehet alatta, bármelyik végzetes lehet. Egy rossz lépés elég lehet. Futunk, a porhót használjuk féknek, gyors kanyarvételek, adrenalin és pörgés. Számolás, kalkulálás, ha–akkor. Meglehet!

Piros sáv, elhagyjuk Mátraháza környékét, Szanatórium, csoportok, kisebb vonatok. Ne előzz, ne fuss, veszélyes, ne kockáztass! Igen, igazad van – de előzök és futok, hát persze. Időnként hátra-hátranézek, megvannak a fiúk, jönnek. Roland mintha a századik túráján lenne, nem pedig a másodikon, őrület, de tudtam, előre… Kifeszített kötelek. Néha jó, néha rossz, néha nem… de csúszásgátlót már aligha veszünk elő, az látszik. És a Gyökeres-forrás, kedélyes, segítőkész pontőrök. Ide is lehet jönni! Vigyázzatok, óvatosan. Kölcsönös elismerések és tisztelet. Tovább, Máriácska tényleg igen gyorsan megjön, most már egyre jobban sötétedik. És egyre hidegebb lesz! Érzésem szerint kb. tíz percenként hűl a levegő egy fokot. Kis patak, kavicsos út, persze csak emlékből, itt is havas – igaz, itt néhol jeges is kicsit. Vigyázni kell. És a civilizáció, kerítések és épületek, felbukkan Mátrafüred. Fő utca, majdnem teljesen sötét van már, éttermek és autók fényei, aszfalt. Romos talpamnak gyilkos érzés, tudom, hogy most nem szabad megállnom egy pillanatra sem. Nem is teszem, tart a lendület a célig, itt a tornaterem, fiatalok az asztal túloldalán.
És az oklevél, meg a hóember a kitűzőn. A negyedik hóember, hát meglett, pontosan tíz óra alatt! Fél óra maradt bent tehát, a vége igen felhozta a veszettnek látszó eredményt. Hát megcsináltuk! Kis vicces közjáték még a végére: a rajtszámom és kódom szerint Henrietta vagyok (akit ráadásul ismerek és találkoztam is vele ma, le is fotózott Lajosházánál). Sikerül meggyőzni a rendezőket, hogy nem vagyok Heni – saját magamat meg arról, hogy megcsináltam!