Soproni Ünnepi Hetek 6 TT - ahogy én láttam...

Két legyet egy csapásra? Egy szerencsétlen egybeesés akár szerencsés is lehet: azonos napra szervezték a SopronTrail terepfutó versenyt és teljesítménytúrát, illetve a Soproni Ünnepi Hetek három távját is. Mindkettőt a gyönyörű Lővérekben – és az egyik pont belefért a másik elé…

Tavaly kis családommal már jártunk az Ünnepi Hetek IVV-túrán, és igen tetszett mindenkinek. Akkor a tízesen voltunk, most a legrövidebb, hatos(nak nevezett) távra neveztünk Laci öcsémmel. Kalkulációink szerint ugyanis így pont odaérkezünk Brennbergbányára, ahol tízig lehetett rajtolni. Na jó, kicsit csaltunk is: a hivatalos nyolcas időpont előtt jó fél órával korábban megérkeztünk, és hamarosan el is indulhattunk. Ezúton is köszönjük a kedves, barátságos rendezőknek!

Városi szakasz, aszfalt, persze, polgári házak és miliő – de hamar elérjük az első ellenőrző pontot, a Zenepavilont. Innen aztán már kék háromszög: fel a Károly-magaslatra! Jó párszor bejártam már – csak mindig fordítva, lefelé… Hát, így egy kicsit más. 

A szépsége azonban hasonló, a reggeli-délelőtti napsütés pedig még varázslatosabbá teszi az egyébként novemberi Lővérek 40 TT-ről ismert útvonalat. Kilátó- és pihenőhely jön, aztán a Dalos-kő: megcsodáljuk a Fertő-tó víztükrét, készítek pár fotót, és mehetünk tovább. Mellőzzük a TV-tornyot, majd keresztezzük a sípályát – immár másodszor is, most már visszafelé, északnak.

Még egy kevés emelkedő, és felbukkan a Károly-kilátó jellegzetes tornya, tövében a pontőrökkel: 2. EP. Kedves kislány adja a szép pecsétet, gondosan ügyel a szép nyomatra, anya büszkén mosolyog. Említették a rajtban, hogy ellátás is lesz itt – de hozzátették, hogy majd csak kilenctől. Ezt nyilván bevállaltuk (kilencre majdhogynem a célban szeretnénk lenni), így mehettünk is tovább. Játszótér sok-sok játékkal, és a Kőhalmy vadászati múzeum nagyon szép épülete – ereszkedünk a rövid aszfaltos szakaszon. Aztán a parkolóban, a pavilonnál meglepetés: hát mégis csak ideértek a frissítőt kínálók! Igaz, első vendégek vagyunk, de hamar zsír kerül a kenyérre, hagymát és csalamádét tesznek elénk, vizet töltenek… Köszönjük, a gyorsaságot külön is!

Zöld sáv, sokáig. És lejtő, szintén sokáig – majdhogynem a városig. Igen jól futható, kicsit meghúzzuk hát a tempót, bár az már jól látszik, hogy nem lesz gondunk az idővel. Nagyon szép szakasz ez is, élmény haladni lefelé a hatalmas fák és hívogató tisztások között. A jelölés – mint az egész túrán – több, mint remek: kifogástalan. Minden kereszteződést, letérést fehér nyilak és vonalak jelölnek – sőt, azt is, ha nem kell letérni! Ilyenkor „lezárják” a kis kereszt-utakat, nehogy valaki esetleg oda betévedjen…

Balról felbukkan a Deák-kút, piknikre készülő vidám fiatal társasággal. Vizünk van még, időt sem akarunk vesztegetni, így hát folytatjuk utunkat. Igen hamar itt a Lővér körút! Átmegyünk a túloldalra, de még mindig fák között, ösvényeken. És meglátjuk a Sörházdombi kilátót: nem nehéz, merthogy igencsak magas építmény. A körülötte felnőtt, szép szál fák ezt indokolttá is teszik; szerencsére nem azokat bántották…

Jókedélyű pontőr a tövében, megismerem tavalyról, biztat, hogy érdemes ám bevállalni a négy emeletet! Lacit már előre felkészítettem erre; egy pillanatig sem kérdéses, hogy igen, szeretnénk felmenni. És hát mennyire megéri! Hát naná, hogy megéri! Kör-kilátás, lenyűgöző panoráma, bármerre is nézünk. Visszapörgetem az imént bejárt utakat a fejemben, miközben nézem, keresem tekintetemmel odalent. De jó! A hátralévő szakaszt még könnyebb megfigyelni: igen kevés maradt, neki is rugaszkodunk. Innen már aszfalt jön, végig, újra a jellegzetesen soproni, barátságos környék.

Elmegyünk a Szt. Margit-templom mellett, majd megcsodálhatjuk a plébánia míves kapuját is. A suli előtt elkanyarodunk, és máris itt a söröző, lehet leállítani az órát. Több mint kilencven fotóval, három megállással, beszélgetésekkel és frissítéssel, kilátókkal együtt sem kellett másfél óra a 7,3 km távhoz. A kapott ital-bónt beváltjuk, miközben – utolsó pillanatban – megérkeznek az ügyes kezű rendezők, akik a kitűzőket készítik. Így hát szinte még meleg, amit kapunk: frissiben, nekünk készült. Pecsételés több helyre is, aztán (a még javában a túrára érkezők között) szedelőzködünk, megköszönünk és elköszönünk: jöhet Brennbergbánya!

Somló éjjel 15 TT - ahogy én láttam...

Negyedik rendezésű teljesítménytúra, ami mindig egészen egyedi, különleges szokott lenni. Inkább egy jó buli, élmények gyűjtése, megfűszerezve finomságokkal – és persze remek somlai borokkal. Mindehhez pedig az este és az éjszaka sajátos hangulata, fényei…

Laci öcsémmel mindhárom előző alkalmon részt vettünk, és most is jó előre beírtuk a naptárunkba. Aztán másnapra soproni Lővér-túrák kínálták magukat, illetve az utolsó pillanatban közbejött (és meg is valósult) egy remek zalai kirándulás kislányommal. Ezek egyike sem tudott azonban eltántorítani az éjszakai Somlótól. Annyit változtattunk csak, hogy jó korán, hét előtt a rajtba érkeztünk, hogy mielőbb hazaérkezhessünk. A másik változás pedig abból fakadt, hogy idén nem egy szombatra esett ez a túra és a „Somlói éjszakai bortúra”, mint ahogy azt a korábbi években megszoktuk.

Egészen a rajthelyig, a Szt. Margit-kápolnáig felmehettünk így kocsival. Nincs útlezárás, nincs tömeg, de jó! Imi a szokott barátságos módján üdvözöl, és mivel előneveztünk, máris nyomja kezünkbe az itinert. No meg a pohárka somlait – és mivel Laci vállalja a hazafelé vezetést, én feláldozom magam… És már mehetünk is! Aszfaltos futócipőben vagyunk: igen sok lesz a beton, már a kezdéskor is. Balról a 250 éves hárs, aztán egy kis változtatás, mindjárt az elején. A Taposókút a 3. EP lenne, de már most útba ejtjük, egy kis plusz kitérővel. 

Megtaláljuk az elrejtett bélyegzőt, és mehetünk is tovább. Bazalt-tömbök magasodnak felettünk, itt a Kőkonyha és a Barát-szikla is. Aztán még mindig lefelé: következő megállónk ugyanis Somlóvásárhelyen lesz, az ottani kocsmában. Addig ereszkedés, természetesen, jól jelzett utakon, szőlők és présházak között, a Grófi-dűlőn. Aztán elhagyjuk a Hegykapu éttermet (alighanem éppen lagzi van itt), a modern külsejű pálinkafőzdét, és az utolsó sík szakaszt is letudjuk. Szerencsésen átvágunk a nyolcas főúton, és kisebb kitérővel, keleti oldalról megyünk be a faluba.

Bélyegzés után – a változatosság kedvéért – beleteszünk megint egy kis pluszt. Most a Vásártéri-kút mellett megyünk fel, jelzetlen szakaszon, és a Szt. Ilona-kápolnát vesszük célba. Innen pompás kilátás nyílik nyugat felé – egészen a Kőszegi-hegységig, közben pedig a „testvér-tanúhegy”, a Ság is remekül kivehető a lemenő nap fényében. Déli irányba tekintve pedig a horizonton felismerjük a „nagy tesókat” is: Badacsony, Szt. György, Haláp, Csobánc…

Mi északnak indulunk, visszatérve kis kitérőnk után a hivatalos túraútvonalra. A Ragalja-dűlőn megyünk, hosszú jobbos ív, sok-sok szép pince között. A kilátás továbbra is pazar, és még mindig egészen világos van. 

Az északi oldalon már kevésbé, de egy cseresznyefa termése azért még remekül kivehető… Így jutunk a Szt. Márton-kápolna (és az azonos nevű forrás) közelébe – Attila, a pontőr azonban még nem érkezett ide. Sebaj, fotó, és fordulunk is vissza – hogy aztán szembe találkozzunk, kicsit lejjebb. Így mégis lett pecsét is, mehetünk tovább, végig a Váralja dűlőn.

Szt. Margit-kápolna, másodszor (de nem utoljára). Imi zsíroskenyérrel fogad, kapunk újabb bélyegzőt, és jöhet a tető. A meredek, bazaltos kaptatóra való tekintettel (ó, micsoda luxus!) lábbelit is cserélünk a kocsinál, és így már a terepfutó cipőben veselkedünk neki a szinteknek. Amik nem kicsik: kb. 230 métert teszünk meg alig két kilométeren.

Aztán felérkezünk a Szt. István-kilátóhoz, amivel szemben ott áll a hatalmas kereszt. Ez utóbbi lábánál keressük – és találjuk is meg – a következő pecsétet. Ami furcsa (és komoly különbség az előző évekhez képest): a tető üres és csendes. Itt mindig dáridó, zeneszó és tábortűz szokott lenni ilyenkor, rengeteg vidám emberrel. A néha ittas, néha kimondottan részeg emberek nem hiányoznak, de a jókedv, a zsivaj, a nyüzsgés bizony igen.

Feltesszük fejlámpáinkat: egészen eddig kihúztuk nélküle, ami messze több, mint a korábbi években. Már csak a vár van hátra – északnyugatnak indulunk, lépcsőzünk megint. Le és fel, hullámzik a terep. Itt már teljesen sötétben megyünk, de a jelzések jók, és az út is kellemes. Az információs tábla felső részén csakugyan ott az utolsó bélyegző: akár vissza is fordulhatnánk. Természetesen nem tesszük; most sem hagyjuk ki a várat: egészen az északi csücskéig bejárjuk a romokat, megcsodálva a hatalmas kőfalakat lámpáink misztikus fényénél. Aztán vissza a csúcsra az előbb bejárt úton!

A kilátó és kereszt környékén túratársak is felbukkannak szemből, mi meg ereszkedünk tovább, le a láva-bazaltfolyáson. Közben megcsodáljuk a távoli falvak világító foltjait, mígnem aztán az alattunk felbukkanó Szt. Margit-kápolna fényei jelzik: itt a vége! A célban oklevél és kitűző (válogatni is lehet), és természetesen a klasszikus somlói galuska. Alig múlt tíz óra, elköszönünk, és elhatározzuk: itt szeretnénk lenni ötödször is.