Bakonybél 48 TT - ahogy én láttam...

Vadregényes Öreg Bakony – túrázók paradicsoma! Hatalmas hegyek és emelkedők, de szelíd völgyek és csörgedező patakok is. Pompás erdők hűvöse, de a júliusi hőség még így is megpróbált bennünket. Remek társaság, kiváló hangulat, finomságok… kár lett volna kihagyni a Bakonybél 48 teljesítménytúrát!

Bakonybél idén ezer éves! És ráadásul gyönyörű, bármerre is kalandozik a tekintet. Márpedig kalandozik, hiába jártam be az összes környező vidékét. Vagy talán pont azért? Ismerős hegyek és völgyek – meg persze az azokat behálózó ösvények. De jó is az emlékek között kutakodni! És még jobb megint rátérni azokra az ösvényekre… újra bejárni, barangolni, rácsodálkozni. Megszokott társaim, Réka, Márk és Andi tart velem, Ildi – mint majdhogynem házigazda – pedig a Pikoló vendéglőnél csatlakozik hozzánk. Mert a rajt (mint több más bakonyi túrán is) itt fogadott. Személy szerint Viktor, mint főrendező – aki alig látszik ki a sorban állók mögötti asztalnál. Szerencsére gyorsan megy a regisztráció, kezünkben a papírokkal (és szelet csokival) máris készen állunk. Üdvözlöm Tónit, majd elköszönünk Márktól – aki inkább a 25 kilométeres távot választja – és jöhet az első emelkedő!

Zirc felé visz ki a falu utcája, és mi is arrafelé igyekszünk kezdésként. Persze nem a műúton… Pár száz méter után le is térünk róla; kellemes ösvény visz fel a Csúcs-hegy tetejére. Ahol aztán jelzést váltunk: az eddigi zöld sáv helyett piros kereszt jön. Az ereszkedés sima ügy, bár több helyen puha, majdhogynem sáros a terep: sok eső volt a héten errefelé is. Az erdő igen kellemesen hűvös: az előző nyílt szakaszok után meglepő, és természetesen örülünk neki.

A Borsó-kút után feljutunk az Éliás-hegyre, és vele együtt visszakerülünk megint a zirci műúthoz. Megcsodáljuk a kilátást, majd átkelünk: a Nagy-Som-hegy oldalában folytatjuk tovább. Hetedszerre járom végig ezt az ösvényt, de nagy élmény most is. Legalábbis az első szakasz: árnyas fák, kifogástalan gyalogút, daloló madarak. Aztán egy új erdei dózerút bukkan fel: októberben ez még nem volt itt. Többször metsszük, néha üggyel-bajjal – a turistákra nem gondoltak, sajnos. Később erdőirtást is érintünk, és erősen az a benyomásunk, hogy megváltoztatták a vonalvezetést. Az eltévedést megússzuk, de néha bizony nézni kell a track-et. A Zoltay-forrásnál szusszanunk egyet, és felírjuk a kódot. A vadkerítésnél meg a fejünkre kell vigyázni: az erősen buja növényzet mellett igencsak figyelni kell. Később az erdőszél helyett bent mennénk, ám ott igen saras részekre bukkanunk: kénytelenek vagyunk átvágni, visszafordulni.

Zirc bukkan fel a távolban, aztán hamarosan ott járunk már a házak között. Meleg van. Kedvenc pékségem most sem hagyom ki, közben Ildi finom, hideg üdítőt vesz a szomszédban. Aztán megkezdjük a pirosat. Szó szerint, mivelhogy a Közép-Dunántúli Piros kiindulópontjánál vagyunk. Ez okból elhoztam magammal a füzetet is – bélyegzőt azonban nem látunk sehol. A célban aztán Viktor elárulja majd, hogy a vasútállomási OKT-pecsét kell ide is… Megyünk hát tovább, kijutunk a városból – több, mint 3 km aszfaltozás után jól esik újra földúton járni. Az érkező árnyas rész pláne kellemes!

A növényzet kevésbé: hatalmas dzsindzsában jutunk előre, szó szerint ki sem látszunk belőle. Utolérjük a pékség miatt beelőző Andi-Réka párost, és megint együtt folytatjuk. Jobbról a vasúti töltést mellőzzük, sőt, hamarosan egy vonat is elhalad rajta. Műemlék vasútvonal, szerencsére ma már nem fenyegeti a bezárás réme… Egy alkalommal át is megyünk rajta: a Csárda-völgyi patak torkolatánál célszerűbb néhány métert a síneken menni; a kapott itiner leírása is ezt javallja.

Az út minősége jelentősen változik: kellemes ösvényen, könnyedén haladunk előre. A Cuha völgye már itt is szép: balról-jobbról hegyek, meredek kaptatók, hatalmas fák között jutunk a Porva-Csesznek nevű vasúti megállóhoz.

Mindkét falu meglehetősen távol van innen, ráadásul mindenféle közút nélkül… Sajnos, az állomáson semmiféle élet nincs, beleértve a büfét is, ahol pedig teát kellene kapnunk… Saját készlethez kell tehát nyúlni továbbra is: szerencse, hogy Zircen betankoltunk. Beosztva azért elég lesz: Vinye öt kilométer, vagyis nagyjából egy óra: mehetünk!

A Cuha völgye legszebb szakasza jön. Ámulatba ejtő, csodálni való, lenyűgöző. Gondolom én, mi, és persze még sokan. De nem mindenki. Kerékpáros verseny van, zúgnak lefelé a gépek, fröcskölve át a gázlókon. Apuka pici fiával benne tapicskol a vízben: nem számít! És amikor szóvá teszik nekik, még ők háborodnak fel…

Szerencsére többük képes a normális, másokra is figyelő tempóra, de azért mindvégig nagyon óvatosak vagyunk, mikor bukkan megint fel egy-egy bicajos szemből. És persze nem hagyjuk magunkat: csodáljuk a természetet, a tájat.

Gyakran megállít bennünket: a hidak és a viadukt, a hatalmas sziklák és a köves patakmeder… Közben újabb vonatot látunk-hallunk, nagy a forgalom odafönt is. És itt lent is: sok-sok kiránduló, sétáló jön szembe – főleg ahogy közelítjük Vinyét. Közben észrevétlenül, de túl vagyunk féltávon is… Az átkeléseket meg már nem is számoljuk, de biztos, hogy megvolt mind a tizenhárom.

Újabb ellenőrző pont: vinye.hu büfé! Mosdó és vízvétel, kedvezmény a büfé kínálatából. Hideg italt és forró ételt választok: az itteni tönkölös lángos messze földön híres, és még soha nem kóstoltam. Hát, nagyon ízlik… de soha többet! Legalábbis nem teljesítménytúra közben. Erős negyed óra volt, amíg elkészült, de a nagyobb gondot utána okozta… A hatalmas és nehéz lángost cipelni kellett, ráadásul felfelé.

Innen ugyanis – ha nem is azonnal – emelkedőbe vált az addigi laza séta-terep. A Hódos-ér környékén elhagyjuk a pirosat, majd a pihenőházakat is, és a zöld következik. Andival bevállaljuk a kicsi kitérőt, és megnézzük a Likas-kőt: tavalyról emlékeztem rá, és most is érdemes volt körüljárni: igazán érdekes látvány az erdő közepében.

Árnyas erdei ösvényeken jutunk egy elágazóba: kicsit letérünk a zöldről, hogy a háromszöges verzióját követve feljussunk a Pápalátó-kő remek panorámát nyújtó szikla-kiszögelléséig. Kissé párás a látóhatár, de azért mégiscsak élmény innen kitekinteni, lábat lógatni, szusszanni egyet.

Fenyőfő a következő megállónk. Ellenőrző pont is, frissítünk is, egy újabb bónnal. Emlékeztem a remek fröccsre: ezúttal sem kellett csalódnom. Igazán jól jött a hosszú menet előtt. A Kőris-hegy következik ugyanis, mint túránk – sőt, az egész Bakony – megmagasabb pontja. Homokos, nehezen járható gyalogúton kezdünk, napon, melegben. Szerencsére hamar erdőbe jutunk: kavics váltja a homokot, árnyék a hőséget. Az emelkedő persze marad, kereken nyolc kilométeren át.

Sok kellemes, beszélgetős szakasz fogad, szépen fogynak a kilométerek és a szint is. A tavalyi útjavítás ezúttal sokkal járhatóbb ösvényeket hozott, bár a víz azért itt is úr: több helyen alaposan kimosta az ember által készített dózerutat. Az erdő nagyon szép, feljebb jutva talán még szebb: egyre sűrűbb, egyre vadregényesebb.

 Az utolsó szakasz aztán már végképp nem viccel: megérkezik a Kéktúra balról, Kisszépalma felől, és tudom, hogy mi jön. Sokadszorra vágok neki a végső pár száz méternek: ez a java, a legszigorúbb kaptató – de odafönt már a tető vár, a Vajda Péter kilátóval. Meg persze Imrével a padnál: idén is pontőrként fogad, barátságos kézfogással. És pecséttel, sőt, egy kis vörösbor is akad a víz mellé… Megkapom tőle a Tavaszi Túramozgalom jelvényeit: sikerült a 750 kilométer a három hónap alatt. Felszaladunk Andival egy újabb fotóért, és mehetünk is.

Innen már csak ereszkedés jön – újabb nyolc kilométer a Kőris-oldal, Bakonybélig. Az OKT ösvényein haladunk-futunk le, merthogy itt jó néhány szakasz szinte megkívánja a belefutást. Az út kifogástalan, mindenki remekül érzi magát – hát akkor miért is ne? Barátok útja, zöld sáv jön, továbbra is lefelé. Aztán pár méter aszfalt, egy nagy pocsolya, és itt az utolsó kaptató, ravaszul, már a falu határában. És igen: zöld négyzet, Bakonybél, és fordulunk is be a Pikolóba. Viktor gratulál és díjaz: szép kitűző és oklevél a kezemben, meg az utolsó bón, amit levesre váltok. De milyen finom levesre! Igazán jóleső a majdnem ötven kilométer után. Nagy pohár ital, kávé gesztenyepürével, ohhh… Közben Márk is előkerül, és indulhatunk haza, elérni Réka vonatát. Minden sikerült a mai napon: még ez is. Reméljük, jó felkészülés lesz ez az ötvenes a jövő szombatra…

Bakonybél 48 TT - ahogy én láttam...

Mélységek és magasságok, hegyek és völgyek. A Bakony „fővárosa”, Zirc – és az apró falvak… Csendes, ismeretlen környékek és kirándulóktól nyüzsgő szakaszok. A Bakony csodaszép, vadregényes és változatos tájait kínálta ez a túra.

Ha nem találok túrát, a túra talál meg engem… Láttam, néztem a kiírást, meg ugye, de jó lenne… de rákészültem a SzuperKatlan 30 TT-re, amit másnap, vasárnap rendeztek, erről meg bizony lemondtam. Aztán egy héttel előtte Viktorral, a rendezővel kétszer is összefutottunk Bodajkon, és nagyon invitált. Á, nem, bocs, nincs kivel, senki nem ér rá. De a gondolat motoszkált, persze. Aztán Ildi rám írt hét közben: jössz-e? Mert én mennék, de egyedül nincs kedvem… Na, itt elvégeztetett.

Bakonybél, hét-tíz, Pikoló vendéglő; hát persze. Tökéletesen ideális rajthely, kétség sem férhet hozzá. Viktor széles mosollyal az asztalánál, ahol ezer apróságot vehetnék – az összesen átsüt az ő mélységes Bakony-szeretete. És Ildikó is itt van már, bakonyi ő is: sem unatkozni, sem eltévedni nem fogok ma, ezt már tudom. Lesznek ismert szakaszok, persze – elég sokat tekeregtem már én is a környéken – de kíváncsian várok néhány ösvényt, tájat, amik hiányoznak errefelé a „saját térképemről”. Gyors nevezés (és egy Sport-szelet) után hasonló gyorsasággal hagyjuk el a falut és az aszfaltot; zöld sáv, kellemes bemelegítés. Pompás kilátásokkal persze, már most: Bakonybél köztudottan pazar környezetben, nagyon szép hegyek között búvik meg. A Pityer-dombnál tehát letérünk, és máris a Csúcs-hegy tetején találjuk magunkat. Jöhet a piros kereszt, gyönyörű erdőkön keresztül. Elhagyjuk a Borsó-kutat is, és az Éliás-hegynél kiérkezünk az erdőből.

Megint a zirci műútnál vagyunk, de ezúttal csak átvágunk rajta, és a Nagy-Som-hegyet mellőzve haladunk előre. Ez a szakasz teljesen megegyezik a Bakonyi barangolás 40/70 TT útvonalával, amit már négyszer sikerült bejárnom. Nagyon szép így zölden is, de Ildivel felemlegetjük a pazar őszi színeket, ahogy mindketten jól ismerjük. Közben remekül lehet beszélgetni – nem is csoda, ha gyorsan a Zoltay-forrásnál találjuk magunkat.

Adrienn és Péter éppen indulnak tovább; ők már felírták a kódot. Mi is ezt tesszük: ez az első (önkiszolgáló) ellenőrzőpont. A forrásvíz jól esik, töltünk is: igazi nyári idő van, de szerencsére azért hőség nélkül. A folyadékra azért így is figyelni kell, természetesen. Hamar itt van újra a zöld sáv – vagyis a Rómer Flóris Emlékút. Ez aztán szépen be is visz Zircre, de előbb még kicsit kavarunk: keressük az utat a frissiben kaszált réten. Hát, ősszel könnyebben megtaláltuk a túloldali folytatást az erdőszélen, de azért gond nélkül megoldjuk most is. A városra nyíló panoráma persze pompázatos, mint mindig.

Aszfalt, be egészen a központig, természetesen. Megcsodálhatjuk a ciszterci Apátság gyönyörű tornyait, de egészen addig azért nem megyünk el. Egy (meglátogatott) pékség után balra fordulunk: itt kezdődik a Közép-Dunántúli Piros (a maga 296 kilométerével). Tamást előzzük: botozó alakját már messziről felismerjük – ő meg minket a hangunkról… Innentől aztán egy szakaszt nem ismerek: még csak vonatból láttam.

Különlegesség ez a javából: kilométereken keresztül egy műemlék mellett megyünk! Bizony nem mindennapi dolog, meg kell hagyni. Itt kanyarog ugyanis a Bakonyvasút, ami 2013 óta a nemzeti vagyon része, és műemléki védettség alatt áll. Vonalvezetése lenyűgöző és páratlan: sok helyütt mély völgyben halad, többször alagutakon át, de láthatunk itt viaduktot is.

Építészetileg, mérnöki teljesítményként is tiszteletet parancsol – és mindezt a millennium éveiben hozták létre elődeink. Évtizedeken át jelentős teher-forgalmat is bonyolított – napjainkra elsősorban turisztikai célokat szolgál. Nekünk is sikerült megpillantanunk egy nosztalgia-szerelvényt: méghozzá a legendás Nohab mozdonnyal! Utasaival pedig hamarosan találkozhattunk is, ugyanis megérkeztünk Porva-Csesznek vasútállomására. 

Második ellenőrző pontunk az itteni büfé: kedvezményesen ihatunk egy hűs italt, és indulunk is tovább. Sok-sok kiránduló, piknikező társaságot hagyunk el, valaki utánunk is szól, hogy „ez ám a túratempó”. Jót mosolygunk, hiszen egészen mások a célok, felesleges az összehasonlítás. És ama tempóból pont most veszünk mi is vissza… nem is keveset. Cuha völgye! Hát itt nem lehet rohanni. Vagyis hát lehet, csak az bűncselekmény. 

Hazánk egyik legcsodálatosabb tája, lehetetlen továbbmenni itt álmélkodás és borsózó hát nélkül, úgy vélem.A mély völgyben kanyargó patak, a kövek és sziklák, a két magas part, amelyek hol zöldek, hol szintén mord sziklák… A mellettünk vagy éppen felettünk haladó mesébe illő vasút… A hozzá tartozó alagutak, a viadukt – mind-mind lassításra, nézelődésre, fényképezésre csábít. A vízállás most egészen alacsony, így a tizenhárom átkelés (amiből kettő hídon történik) egyike sem okoz gondot.

Vinye.hu – a közismert büfé vár bennünket, újabb ellenőrző pontként. Az ital-kedvezményen túl további lehetőségek is nyílnak: vízszerzési hely, mosdó, harapnivaló… Rövid szerelvény-igazítás, és jöhet az aszfalt. Kevés, szerencsére, mert ez bizony igen meleg szakasz, örömmel térünk vissza az erdőbe a Hódos-érnél. Itt elköszönünk a pirostól: a Rómer-féle zöld jön megint.

Elhagyjuk az üdülőházakat, és Ildi felhívja figyelmemet a Likas-kőre, pici kitérővel. És hát milyen igaza van! Egészen különleges – és nagyon-nagyon látványos sziklákat és képződményeket járhatunk körbe – mindezt az erdő közepén. 

Aztán kis kitérő a zöldről: zöld háromszög, Pápalátó-kő! Egyszer voltam még csak itt, évekkel ezelőtt, örülök, hogy újra innen gyönyörködhetek Pápa városában. És persze Fenyőfő is látszik: ide tartunk most. 

Pár fotó, felírjuk a kódot, aztán ereszkedés, és leérkezünk a műútra. Ezen ballagunk be a pici, de nagyon rendezett, pázsitos, hangulatos falucskába. A kocsma itt is kedvezményesen adja az italt: pompás balatoni fröccsel kényeztetnek, nagyon jóleső a nyílt szakasz után.

Szerencsére ismét erdők következnek. És egy hosszú-hosszú menetelés, felfelé. A leghosszabb a Kőrisre, tudom meg Ilditől. Ő csak tudja: össze se tudja számolni, hányadszorra vág neki a Bakony legmagasabb pontja (709 m) meghódításának. Fenyőfő nagyon alacsonyan elhelyezkedő település – így hát még jobban érezhetjük a törődést… Kicsit még a zöldön tartózkodunk, de aztán kifogástalanul szalagozott szakasz jön: ez vezet át – a Sándor-hegyen és a Dancs-árkon keresztül – a Csárda-tetőre. Onnan aztán megint a piros sáv jön. Amit viszont már ismerek; igaz, csak ellenkező irányban, azaz lefelé: a Magas-Bakony 50 TT itt hoz le a csúcsról. Hát, most így felfelé egészen más, mondhatom. Valahogy mintha lassabb, hosszabb és melegebb lenne… Igaz, legalább annyira szép: nézelődésre legalábbis több idő jut, az vitathatatlan. Egy szakaszra ez sajnos nem igaz: a Noszlopy-kunyhó romja közelében „útjavítás” történt. Idézőjelben, igen, mert gyalogosan, túrázva elég sokkoló élmény a kövek és sziklák kerülgetése az egyébként felpuhított (szinte felboronázott) földúton.

Az utolsó szakasz aztán már megint megszokott erdei út: megérkezik a zöld kereszt (Bécsi- és Levél-kúti árok), majd végül az Országos Kék is. Itt a legszigorúbb az emelkedő, de igazán rövid: felbukkan a Vajda Péter-kilátó, a padnál pedig Imre, mint pontőr. Vízzel és jó szóval fogad; el is beszélgetünk alaposan. Hamar felmegyek pár kép erejéig: nem 360°, elég sokat takarnak a fák is… és az építmény is imbolyog kissé – de kihagyni azért nincs szívem.

Kék, kis híján a célig! Elköszönünk, és nekivágunk a levezető útnak. Elevenförtés, Lipka-út… kellemes erdők, jó (és jól ismert) utak, OKT. Aztán megjön a zöld is, a Barátok útja, emlegetjük Gyulát, meg a BB 70 TT-t. El a Kopasz-hegy mellett, pár méter aszfalt, és letérés balra. „Ez a harc lesz a végső!” – dünnyögöm, és Ildi is egyetért velem: egy utolsó, sunyi emelkedő még hátravan itt, de vissza már nem tarthat: felbukkannak a házak, zöld négyzet, lejtő.

És íme, a Pikoló, óra leállítása: no nézd csak, tíz órán belül végeztünk! Ötös átlag felett, pedig tényleg nem tempóztunk. És hát persze a mosolygó Viktor, oklevéllel és kitűzővel… férfias kézfogás és gratuláció. Meg egy tányér igazán finom leves: igaz, rossz ételt én itt még nem ettem. A félliteres almafröccs azért könnyen lecsúszik, és – koronaként – egy óriási jeges kávéval is megjutalmazzuk magunkat. Aztán Ildit hazaviszem, aki még útközben látnivalókat mutat, túrákról mesél, és újra megerősíti bennem: a Bakony bizony fantasztikus hely!