Kőris-hegyi maraton 43 TT - ahogy én láttam...

A téli Bakony nem vicc. A Téli Bakony teljesítménytúra sem volt az. Alaposan megdolgoztatott durva körülmények híján is – de mindeközben sok-sok élményt és örömet is adott. Zegzugos útvonal, eddig még nem felfedezett látnivalók, és remek közösség: ez volt a Kőris-hegyi maraton 43 TT.

Alaposan átdolgozták a rendezők a tavalyi túra útvonalát! Aztán olvastam némi vadászati hírekről Bakonybéltől délre, és már jobban értettem, miért csak a falu feletti útvonalakat fogunk bejárni szombaton. Alaposan át is böngésztem, és láttam, hogy most sem fog csalódás érni. Bakonybél környékét elég jól ismerem – legalábbis szeretem ebben a hitben ringatni magamat. A valóság az, hogy egy helyi elkötelezett Bakony-rajongó mosolyogva tudja ezt megcáfolni – mint most is. És Viktorban teljesen megbízhatok ezen a téren is, ezt már jól tudom…

Úti- és túratársaimmal, Zoli öcsémmel és Márkkal elhagyjuk a Pikolót: az otthoni – majdhogynem tavaszi – körülmények után örömmel tapasztaljuk meg a fehér tájat és a lábunk alatt ropogó havat. Így megyünk ki a faluból; rá a sárga sávra, amin korábban még csak szemből érkeztünk. És most nem csak elhúzunk a Pörgöl-barlang mellett, mint máskor: Imre túráin ilyesmi nem lehetséges… Kellemes kis bemelegítés a mai napra: felkapaszkodunk a hatalmas sziklák tetejére – szinte az út felett lebegünk.

Itt találjuk az első kódot, és ha már erre jártunk, leereszkedünk a barlanghoz is. Aztán vissza az előbbi ösvényen – közben persze sok-sok útitársat, és ismerősöket is üdvözölhetek: Istvánnal el is beszélgetünk keveset. Aztán leérkezve is érdekes visszatekinteni a sziklafalra: tetején a túratársakkal.

Szolidan, de hosszan emelkedik utunk. Gyakran csúszós: figyelni kell. Aztán elhagyjuk a balra felkanyarodó sárga kört, és vele együtt a rövidtávosokat is: ők arra folytatják. Mi hamarosan letérünk jobbra, hogy irányba vegyük Szépalmapusztát. Láthatólag kevesebb a lábnyom, jobban meg kell dolgozni a léptekért.

Szép az erdő! Kellemes itt menni, de figyelni azért most is kell – néha például rejtett pocsolyákra a hó alatt. Kiérkezünk a hatalmas rétre, követjük a társakat felfelé a végtelen hómezőn. Itt is még csak lefelé jöttem: nahát, ez ennyire emelkedik? Aztán már látszanak a karámok, istállók – Szépalma, a szállodával, lovardával, arborétummal. Háttérben pedig a Bakony, és annak a teteje is. Igen, felbukkan a Kőris is – elég nagy ködben, párában: aggódunk is, lesz-e majd kilátás? Megyünk tovább, azzal a furcsa érzéssel, hogy szépen a hátunk mögé kerül – miközben tudva tudjuk, hogy ma oda felmegyünk. Sőt: kétszer is felmegyünk!

Kiránduló, sétálgató vendégek, hótoló traktor, és a behavazott Arborétum. Meg a szürke marhák, akik… hát, tényleg rideg tartáson vannak. Állnak a hóban, békésen, mi meg fotózzuk őket. Aztán elkanyarodunk, immár a kéken: jöhet egy kis OKT.

Tényleg nem sok: hamar áttérünk a zöldre a Bödön-kút után. A kisszépalmai pihenőre csak egy pillantást vetünk: jövünk ma még ide. Most a zöld visz, egészen sík szakaszon, pedig én már szeretnék emelkedni…

Megkapom rögvest. A Levél-kúti árok zöld keresztjén először járok, de egyhamar nem felejtem el. Tudtam, mi vár rám, meg láttam a szintvonalakat is… De így is szigorú. Igaz, toljuk is, de ennek az emelkedőnek talán sohasem lesz vége. Fiatal srác megy előttem (egy meg ugye mögöttem), a tempó tehát adott…

Mekkora öröm a piros sáv! Még úgy is, hogy tudom: nincs még vége; közel sincs. De itt szusszanni lehet, rá tudok készülni az utolsó száz méterre, ami… szintén szigorú, maradjunk ennyiben. Most havasan és jegesen alighanem horror lesz, vélem. Ehhez képest egészen gyorsan és simán feljutunk: örömmel nézek a kilátóra. Igaz, csak alulról: a ködös-párás környezet – meg túratársaim is – lebeszélnek a felmászásról. Pecsételünk tehát: OKT-bélyegző a lapra, és egyúttal egy gyümölcspürével is megjutalmazom magamat.

Viszlát, Kőris! Legalábbis pár órára… Ereszkedés jön; hosszú és szép. A Rézbükki út (azaz, a Boroszlán tanösvény) piros sávja visz le; igen kellemes lejtmenettel. Néhol meg is futjuk, néha „csak” gyors tempóban lépünk. A kilátás – a borongós idő ellenére – meg-megállít: lombozat híján messzire tekinthetek.

Öröm, milyen sok túratárs bukkan fel! Zoli barátunkkal is összefutunk; jóleső egy kis beszélgetés. Végül zúgás le a lépcsőn, és előttünk a Hotel Odvaskő, meg a KDP pecsétje. Tavalyról kellemes emlékeket ápolunk az itteni forralt borról: nosza, talán most sem okoz csalódást! Nem bizony: megkapjuk a remek nedűt – kellemesebb így a folytatás is. Főleg amikor csak elmegyünk az Odvaskő-barlanghoz vezető komisz lépcsősor mellett… Most a Bakonybéli Szarvad-árok következik, ahol szintén először járok. Örülök, hogy végre felfedezhetem: itt járok-kelek a környékén évek óta.

Kellemes út, kellemes emelkedéssel. Ami aztán egyre húzósabb lesz, majd még annál is húzósabb. Jobbos kanyar után háromszögre vált az eddigi zöld kereszt: jöhet a Tönkölös! Újabb „pipa” – immár itt is tiszteletemet tehettem. Ezt sem adták ingyen, persze. Mint ahogy az utána következő kitérőt sem: Bakonyújvár halmára megyünk ki egy oda-vissza szakaszon. Lezúgás közben tehát lehetetlen nem gondolni arra, hogy itt mindjárt visszafelé kell jönni. Főleg amikor erdőirtás nyomain kell átevickélni… A panoráma azonban még így is kitűnő, a párás-havas tájra: megjegyzem, hogy ide máskor is el kell jönni.

A lefelé vezető kék háromszög kék barlang-jelzésre vált. Apró plusz kitérővel felkeressük a Likas-kő barlangját is, mert – mondanom sem kell – ez is új mindhármunknak.

Cseppet sem bánjuk meg: teljesen jó ösvényen jutunk le, megnézzük közelebbről is, és még a tájban is tudunk gyönyörködni.

A további ereszkedésnél ez a gyönyörködés nem mindig jut ki. Itt is erdőt irtottak, csak hát a tereprendezés (sőt, a kivágott fák eltávolítása) sem történt meg. Csetlés-botlás közepette, de végül esés és baj nélkül jutunk át.

Bakonybélre jutunk, ahol egy hosszú aszfaltozással sétálunk végig a főutcán. Megbocsátjuk, mert hát mégiscsak a világ közepén járunk… Az aszfalt itt már fekete és vizes: így tesszük meg a kis honismereti körünket.

A Pikolóba is betérünk egy pecsételés erejéig: kétharmad táv. „És ez valódi kétharmad!” – mosolyog Imre. Természetesen az itteni forralt bort is muszáj tesztelni - elvégre kell a folyadék és az energia is (a jókedv szerencsére bor nélkül is adott). Hátravan még 15 kilométer – ja, és a második Kőris-hódítás is! Nekivágunk újra a faluszéli huplinak; tudva, hogy ezt még harmadszor is „átugorjuk” – de az már a legvége lesz. Az első egy-másfél kilométer kissé saras. Nem vészes, de örülünk, hogy nem ilyen volt az egész napi terep. Hamar újra havat taposunk, és többször metsszük a Lipka-utat: az OKT kékjén megyünk egészen a tetőig. Közben az Elevenförtésnél újabb kód – és hajrá, tovább!

Ez csendes szakasz: több kilométernyi folyamatos emelkedőn nem szokás csevegni… Azon töprengek, hogy október huszadika, vagyis az Írottkő 70 óta nem voltam ilyen komoly kihíváson – igaz, a szalagszakadásom is közrejátszott ebben… Másképpen szólva: bevallom magamnak, hogy kezdek szépen fáradni (ha egyáltalán létezik ilyen). Amikor a többieknek megemlítem ezt, kicsit megnyugtatnak: ők is. Érthető talán az öröm, amivel nyugtázzuk a golflabda, majd a kilátó látványát: szia Kőris, újra!

Lejtmenet jön, és itt az ideje az okosságnak. Ismerjük őkelmét: szigorúan meredek. Eddig mindig felfelé volt dolgunk egymással, sokszor – de most ereszkedni kellene. Vastag hóban, sziklák között: feladja a leckét.

A vizsga sikeres: sem esés, sem megcsúszás nem történik – sőt, néhol könnyű futást is bevállalunk. A kilátás most is pompás; ma ez a legszebb, úgy vélem. Példa nélküli dolog: elkészítek egy fotót, és már most tudom róla, hogy ez lesz a borítókép, annyira megtetszik. De további havas erdők is fényképezésre csábítanak: semmi különös, „csak” nagyon szép. Élmény itt menni, megélni, csodálni!

Kisszépalma: ez is másodszori látogatás. A hóborította padok és asztalok most csendesek: a BB70 túrán itt nagy evés-ivás a jellemző.

Az ott is megjárt zöld sáv jön – de most az is fordított irányban. Így jutunk a halomsírokhoz: Százhalom, újabb kód. És még mindig zöld: Barátok útja, folyamatos ereszkedés. Gyulát idézzük, aki itt szokott pontőrködni… és a folytatás is ismerős: ugyanaz a szakasz, ugyanúgy szalagozottan. Az ismerős szikla is itt van: a Kőszegi-hegységben lévő Szépkilátóra emlékeztet. Ez a szakasz visz át a zöld keresztre.

Vagyis… csak majdnem. Egy mellette vezető úton megyünk, amit szintén szalag jelöl. Lenézünk: talán a sűrűn benőtt, vastagon havas ösvénytől akartak megkímélni? Tény, hogy itt gyors iramban ereszkedünk.

Óránkra (és az égre) tekintve pedig elégedett öröm is kijár: nem csak a szintidőhöz képest állunk jól, de a feltételezett sötétedést is megússzuk. Sőt: komoly esély van a kilenc órás teljesítésre is! Ehhez mérten bele is futunk – így bukkan fel a már emlegetett hupli is. Ez a harc lesz a végső: utolsó emelkedőnk, ami után már csak pár perc, és a Pikoló melegét élvezhetjük.

Meg persze a siker ízét: Viktor nem is fukarkodik a dicsérettel. Felállva gratulál, és adja az oklevelet, míves jelvényt. Nekem még egy kupát is: a tavalyi Dunántúl Kupa serlegét vehetem át: pompás darab! Italbón, hozzá kiváló sajtos-tejfölös tésztát kérek. Mindehhez pedig a társaság: ismerősök itt is, ott is. Remek beszélgetések, tréfálkozás: együtt örülünk, lazítunk. Micsoda csapat ez! Zoli is befut, vagyis ma negyedszer is találkozunk. Ezúttal azonban már az elköszönés van soron, és a kocsiban egy kád forró vízre gondolok. Úgy vélem, ezúttal a kedvelt izomlazító fürdősóm sem lesz felesleges…

Évkezdő tekergő 15 TT - ahogy ő látta...

Nyolc évesen harmadszorra is teljesítettem az Évkezdő tekergő 15 teljesítménytúrát! Ez volt az eddigi legjobb: hóban, friss levegőn, sok szép kilátással. Kisütött a nap is, kék volt az ég, jókat ettünk-ittunk – és ami a legfontosabb: láttam sok-sok állat lábnyomát! És ezzel megvan a negyvenedik kitűzőm is!...

Apával és Zoli nagybátyámmal hármasban érkezünk Kőszegre a várba. Jól ismerem már: több túrára is indultam már innen, meg tavaly két alkalommal is segítettem a rendezésben: azok is itt voltak. Most már magam töltöm ki a saját nevezési lapomat, és ez jó érzés. Aztán egy túrázó készít rólunk egy csoportképet az udvaron, és indulunk is! Na jó, apa még beszélget itt is, ott is – de aztán tényleg útra kelünk.

Nem csak ő találkozik ismerősökkel: megismerem Márkot és Kati nénit, akivel együtt pontőrködtünk Bozsokon. Így hagyjuk el a várost, a kék jelzésen, amit jól ismerek. A Koronaőrző bunkerhez leszaladok kicsit bekukucskálni, Zoli meg mesél róla. Aztán már látom is a stációkat, ahol majd ereszkedni fogunk a túra végén. Most jobbra megyünk, a sárga Alpannonia jelzésre, amiről elmeséli apa, hogy ezt a szakaszt Zolival együtt festették a nyáron. Jobbról látjuk a Csónakázó-tót, nagy fehér foltként: a rajtban azt hallottam, hogy jövőre már onnan lesz a túra indítása. És az Andalgóra érkezünk, ahol már jártam sokszor – egyszer már esőben is, és az nagyon tetszett. Jobbról meglátjuk a Gyöngyöst, ami Ausztria felől érkezik, és apától megtudom, hogy ott Güns-nek hívják, ami Kőszeg neve németül.

Nagy fehér táblán nyilak jelzik, hogy balra letérünk az eddigi jelzésekről – de előbb picit leszaladok Ausztriába, meg vissza, mert ez vicces. Itt emelkedő jön, nem is kicsi. Kérek egy kis pihenőt, de nem kell fél perc se, és nekilódulok újra – sőt, felnőtteket is megelőzök! A tetőn aztán megint kifáradok, de ott amúgy is megállunk, körülnézni. És persze fényképezni, mert nagyon szép a kilátás. Megmutatják nekem az osztrák hegyeket, amik mind havasak (főleg a távoliak). Igazán szeretem a havat, tényleg lenyűgöznek.

Meglátok egy kis dombot oldalt, és szeretnék onnan is körülnézni. Apa rábólint: jönnek ők is, bár eléggé szedres rész, de remekül lehet gázolni a hóban! Innen még szebb a kilátás, hiába takarja elég sok fa. Zoli felfedezi, hogy alattunk még a zöld sáv folytatása is kivehető. Na, ezt a helyet én fedeztem fel!

Megyünk tovább, futók előznek bennünket, apa ismeri is őket – gratulálnak nekem is, ami jó esik. Két nyomon is lehet menni, de én jobban szeretek középen, a hóban, mert azt csak most lehet az évben, máskor nem. És most is jók a kilátások, és rájövök, hogy a téli erdő (és a lombok hiánya) miatt. Jó télen túrázni!

Ellenőrző ponthoz érkezünk: itt is szusszanok egyet, és teázok is. Finom nápolyit is kapok hozzá, jó kis tízórai. Persze én lyukasztok mindenkinek itinert, és mehetünk is tovább. Látom, hogy emelkedő jön – apa mondja is, hogy megyünk fel a Pintér-tetőre. Felismerem: legutóbb itt a Kőszegi csillagokon mentünk, már majdnem sötétben. Egy apró pihenő, és hamar fel is érkezünk; Zoli megdicsér a tempómért, és elmeséli, hogy a pintér egy foglalkozás volt régen. Nagyon szép itt is, és örülök, hogy most nem fúj a szél, mert itt azért szokott. Lent is túrázók mennek, akiket apáék kispistázóknak neveznek, pedig lehet, hogy csak eltévedtek, nem?

Lefelé menet egy szendvicset is elfogadok, de felénél muszáj abbahagynom. Állatnyomok!! Metszik az ösvényünket, be az erdőbe. Rókanyom, mondja Zoli. Ez nagyon-nagyon izgalmas! Lefényképezzük, mert ezt meg kell mutatnom a suliban is. Pár lépés múlva őznyomok is lesznek, szuper!

Csúszós, síkos árokparton megyünk fel, de nem esünk el, és megyünk felfelé. Kék háromszög, mutatják a jelzésváltást apáék. Ó, mindjárt itt az Ördögtányér-szikla, ugye? Mosolyognak: igen. És már fel is bukkan, én meg futok oda, mert nagyon szeretem, már kicsi korom óta. Most is készítünk itt egy fényképet!

A Fatalin-bükkök nevét viszont mindig elfelejtem – de a fákat persze nem. Most csak hárman jöttünk, nem tudjuk körbeölelni, mint szoktuk, amit sajnálok. Pedig jönnek mások is, apa ismeri is Andit, Rékát meg Renit, de nem akarja ezért megállítani őket.

Aztán látunk újabb őznyomot is! És nyuszit is! Később pedig madarakét, amiról apáék fácánra gondolnak. Itt szűk ösvényen kanyargunk, aztán a kék kört metsszük, és egy szuper rész jön, ahol hófúvások is vannak! Ez is nagyon tetszik, ilyent ritkán láthatok! El is nevezem őket hódűnéknek. Kis pihenő szakasz ez, de aztán megint emelkedő jön. Erről viszont tudom, hogy nem hosszú, és már látjuk is a kilátó sötét árnyékát (hiszen nappal szemben megyünk).

Felérkezünk a meredek részen, ami nem is volt könnyű, mert már sokan mentek itt, és elég síkos, csúszós. Az esőházhoz megyünk, ahol megint lyukaszthatok, Hajni néni engedi (vele is találkoztam már többször).

És nagyon finom zsíros kenyeret kapunk! Puha, lágy, de a héja finom ropogós. Hagymát én sem kérek rá, de teát igen. Nagyon jól esik, kérek is még egy bögrével, és nézegetem, ahogy készítik a nagy üstben. Ez is igen érdekes!

A kilátó erről az oldalról is szép, és most ebben a napsütésben, kék éggel meg még inkább. Apa kérdésére persze igent mondok: szeretnék felmenni, még ha csúszós is lesz a lépcső. Sajnos most gyíkok nincsenek, meg az a nagy béka se, amit az éjszakai túrán láttam itt tavaly.

Fent körbejárjuk minden oldalát; apa megmutatja Ausztriát is, Kőszeget is, és hogy most merre megyünk le. A havas táj igen szép a magasból!

Leindulunk a piros Alpannonia jelzésen. Az első szakasz még elég havas, és egy-két helyen csúszkálni is lehet!  Később már csak vizes, és ott futni is lehet! Itt mentünk le a Kubát Hugó túrán is Mirával és Kittivel tavaly. A lépcsőknél óvatosak vagyunk, de aztán megint futható, szuper az ösvény!

A Szabó-hegyi ellenőrző ponton is lyukasztok, aztán házak közé érkezünk. Le a lépcsőn egy völgybe, majd a Hermina utcába. Elérkezünk a Szénsavas-kúthoz, majd a Bechtold Központhoz. Ezt is ismerem, mert voltam benne még óvodás koromban. Apák felírják a kódot, én meg szaladgálok egyet a labirintusban, és megnézem a gólyák életéről szóló táblákat.

A Madárkórház mellett megyünk el, ahol szintén jártam akkor már – most csak hallgatjuk a madarak kiszűrődő hangjait. Kiérkezünk egy utcára, és mivel a városban vagyunk, azt hiszem, hogy mindjárt vége a túrának. De apa megmutatja a Szulejmán-kilátó bástyáját: oda is felmegyünk még. Előtte azonban betérünk a Királyvölgyi büfébe, ahol Zolit meghívja egy forralt borra, engem meg egy meleg teára. Én pedig találkozok egy jó nagy hóemberrel az udvaron, ami egy kicsit sáros, de azért mellé állok egy fénykép kedvéért.

A Szulejmán-kilátót is jól ismerem, és most is körülnézünk onnan. Szép a város, és visszatekintünk az Óház-kilátó felé is, ahol ma már jártunk.

Szőlők között megyünk felfelé, egy rövidet itt is pihenünk. Aztán az antennákhoz érkezünk, majd hamarosan balra kanyarodunk. A Trianoni kereszthez is kimegyünk, bár ez nem kötelező program, de apa megmutatja az új kilátópontot. Szuper onnan a panoráma!

Kicsit aggódok, de apa megnyugtat: bőven beleférünk a szintidőbe. Sőt, még másfél órát bent is hagyunk! Mindketten megdicsérnek, hogy milyen ügyes és kitartó voltam egész végig. Így érkezünk a Kálvária-templom elé, ahol a szokásos nyüzsgés fogad. Brigi nénitől megkapjuk a Csónakázó-tót ábrázoló oklevelet és kitűzőt. Ez nekem a negyvenedik! A főtt kolbászt inkább csak megkóstolom, de a meleg tea nagyon ízlik. És jó nézni a tüzet is, ahogy készül, bár meríteni még nem tudok a nagy kondérból.

Innen már gyerekjáték az ereszkedés a stációk mellett: azokról is mesélnek nekem. Így érkezünk le a kocsihoz, és indulhatunk is haza. És újra gratulálnak nekem apáék: ehhez a túrához is, meg a negyvenhez is. Remélem, jövünk jövőre is! 

Téli zalai körtúrák 20 TT - ahogy én láttam...

Szelíd dombok lankái, erdők és mezők, gyümölcsösök és szőlők mindenfelé. És aprócska, eldugott falvak, béke és csend. Keresztek és kápolnák – és mindezek mögött a zalai emberek világa, élete, sorsa. Téli teljesítménytúránkon mindezeket járhattuk végig, érezhettük meg és hozhattuk haza magunkkal ezt az egyedi hangulatot.

Zalai túra? Vegyes érzésekkel megyek oda. Kedvelem az ottani embereket, még ha zárkózottnak is tűnnek néha. Valahogy olyan becsületes, dolgos, szinte régimódi kép alakult ki bennem róluk. A táj szép, de gyakori a sár, kevés a szint, a jelzések meg többnyire igen ritkák – vagy egyenesen hiányoznak. A rendező egyedületről azonban jókat hallottam Márk barátomtól, aki aztán el is jött velem a túrára, akárcsak Laci öcsém.

Hárman érkezünk tehát nyolckor Kallósdra, a picike falu művelődési házába. Előnevezésünknek hála, igen gyorsan indulhatunk is. Vagyis… dehogy! Forró tea, esetleg forralt bor? Uhhh, mindjárt kezdésnek? Ez igen! Engedünk a szívélyes kínálásnak, Márk meg csak somolyog: én szóltam! Így könnyebb nekivágni az első emelkedőnek, ami rövid is, kicsi is, de egy látványos helyre visz. Kallósd nevezetessége az Árpád-kori körtemplom, ami már ismerősnek tűnik az előzetesekből, az itiner címlapjáról – és a rajt-célból is látszik. A temetőn keresztül közelítjük meg, és örömmel vesszük észre, hogy nyitva is van.

Nosza, megcsodáljuk belülről is: amilyen apró, olyan bájos. Felmegyünk a karzatra is a rendkívül szűk, hangulatos csigalépcsőn, és magunkba szívjuk a látványt. Vera és Tibor bukkannak fel, amikor elhagyjuk a temetőt. Kellemes társaságukban igen gyorsan elhagyjuk a község szélét is, és bevetjük magunkat a szőlők, présházak közé. Kőkereszt: ma sok ilyent láthatunk majd: vallásos, hívő emberek lakták (lakják?) eme vidéket. Itt jobbra fordulunk, de ide térünk vissza majd a folytatáshoz is.

Vizslás túratárs mellett megyünk. Ahogy elnézem, kutyája körülbelül 35-40 kilométert fog ma megtenni a húsz helyett. Láthatóan örül a szabadságnak, az utaknak és mezőknek. Talán a kevés, de mégis meghatározó hónak is. Annak mi is! Előző nap gyönyörű takaró hullott alá, és a bejárás fotói igencsak csábítók voltak. De tudtuk, hogy délután komoly olvadás követte, és erősen aggódtunk a sár és agyag miatt. Hát, van az is (főként a szántások szélén), de a helyzet sokkal jobb, mint amitől féltünk. Az ég pedig borult ugyan, de csapadék nem várható.

Apró pincék, présházak balról-jobbról. Sajnos sok tűnik gazdátlannak, elhagyatottnak. Talán más nemzedék, másféle emberek építették és gondozták őket. Az új kor új embere nem tudja-akarja ezt? Sajnálnám, ha eltűnnének, megszűnnének ezek az emlékek.

Mezők, kisebb-nagyobb dombok, halmok között haladunk. A hó mennyisége erős szórást mutat: néhol fehér a táj, másutt alig látunk foltokat belőle. Hideg nincs, az ég kékje pedig néha megmutatja magát.

Bebújunk egy erdőbe egy éles jobbos után. Meredek ereszkedés jön; igen óvatoskodik mindenki. Az avar csúszós. Jó eséllyel alatta sár és agyag van – hasonló adottságokkal. A feladat sikerül: esés és baj nélkül letudja mindenki. A jutalom pedig: az ott lent fogad, a kis völgyben. Deák Ferenc is ezt a vizet itta – el is nevezték róla a forrást, amit kis rács mögött találunk meg. Előtte pedig ellenőrző- és ellátó pont. Ilyen hamar? Márk megint mosolyog, én meg fényképezek, mert nagyon szép itt.

Vajas kenyér tormával? Ez komoly? De aztán elfogadom a szívélyes kínálást, üsse kavics – mindent ki kell próbálni, nemde? És finom, tényleg! A forralt bor viszont nincs még készen; azt nem várjuk meg. Így is elégedetten mehetünk tovább – még a nap is kisüt!

Fehérebb a hó, ragyogóan kék az ég, és még jól is laktunk. Naná, hogy remek így folytatni! Szőlők, gyümölcsösök… kanyargás, de eltévedni lehetetlen. Elképesztő mennyiségű világoskék szalag segít – legtöbbször nem is nézem: van-e egyáltalán turistajelzés?

Hamar elhagyjuk a kis Szt. László-kápolnát is: egészen egyedi, különleges alakja változatosságot jelent a többi hasonló építmény között.

Az Öreg-hegyre indulunk fel a pompás időben. Szőlők és présházak, természetesen… és egy érdekes, repülőgépet formázó szélkerék is felbukkan.

A gerincre érkezünk fel: a panoráma ámulatba ejtő. Nem is lepődök meg a célban, amikor az egyik fajta kitűzőn látom viszont. Szinte a túra esszenciája! Békés zalai dombok, hosszú völgyekkel, itt-ott hófoltokkal. Egy kis kilátót is találunk, de magánterületen áll és felirat tiltja a használatát, így sajnálkozva kihagyjuk.

Északnak vesszük az irányt. Újabb dombok, gerincek és völgyek vonulata bukkan fel ereszkedés közben. Gyönyörködünk, és laza tempóban ereszkedünk.

Kallósd, újra! Az iménti kőkeresztnél kis ismétlős szakasz következik, de aztán átkelünk a kis úton, és jöhet a mai leghúzósabb emelkedő! Szerény domb, persze, de azért emelkedős, tényleg, és nem is rövid. A kilátása pedig ennek is remek. Érdemes visszafelé tekinteni, fotózni a falu irányába.

A következő kis kápolnát Páduai Szt. Antal tiszteletére emelték. Ezt már az említett domb-hegy tetején, gerincén találjuk, kellemes séta közepette. Itt is kódot írunk, és aztán megkezdjük az ereszkedést a túloldalon.

Hóban, sárban, jégen mindig nehezebb a lefelé menet, mint felfelé. Most sincs másként: igen gondosan, óvatoskodva ereszkedünk. Kivéve Márk: ő több helyütt bele is szalad – és megússza szárazon. Nagy gyerekcsoport zsivaja előttem – majd aztán mögöttem. A lurkók láthatólag nagyon élvezik a kirándulást – beleértve havat, jeget, sarat is. Így jutunk be Zalakoppány utcáira, ahol aztán újabb EP – és újabb frissítés fogad.

Reggeli után máris tízórai? Ráadásul egy szíverősítővel kezdünk… A derék zalai gazda alighanem sértésnek venné a visszautasítást. Szemem is könnybe lábad, de a körte párlata tényleg nagyon finom, akárcsak az azt követő remek forralt bor. És mintha még a zsír is különleges lenne: kedves lánykák kínálják, nem is győzik kenni. Itt ugyanis szép számmal összejövünk: vasvári ismerősöket is köszönthetek.

Kívül tágasabb – és nem ilyen meleg, párás. Folytatjuk hát utunkat a falu utcáin. Nem vagyok nyugodt: komoly kutya-koncert kísér, hatalmas házőrzők látványa aggaszt. De ép bőrrel távozunk, és térünk jobbra – ki a faluból. A nap megint elvarázsol fényével – majdhogynem melegével is. Az érzés legalábbis csodás: élményteli kilométerek ezek is. Pedig semmi különleges – csak erdők, mezők, és a félig-meddig havas táj.

Kaptató jön megint, előzünk pár jó kedélyű hölgyet. Aztán kitérés: a bezerédi Szt. Vendel-kápolna az utolsó kód és EP a túrán. Meg is kerüljük, de sajnos bemenni nem tudunk. Visszatérünk hát, és irány Kallósd!

Kellemes ösvény, majd később betonút következik egy magtár-forma épület után – és egészen érdekes jelzés néhány fán, ami – talán? - egy sebzett szívű macit ábrázol. A szalagozás azonban továbbra is 100%-os, tehát a maci legfeljebb csak különlegessége szempontjából érdekes.

Aztán két autó az út szélén. Kerülnénk őket, de egy páros is ott áll – és kínál. Ez komoly?? Pár kilométerre a céltól? Nem csak sós és édes finomságok várnak ránk, de forró tea is… Már csak mosolygunk mi is Lacival, aztán betérünk balra, és jöhet a nap utolsó emelkedője. Túratárssal vetődünk megint össze – ma már sokadszorra. Kellemesen elbeszélgetünk, és közben rohan a táj – és az idő is.

Csoda-e, ha Kallósd tűnik fel? Végig az utcán (persze itt is sok-sok kutya), néha meghökkentő színű házak – de aztán itt a templom és a rajt-cél is. Órát nézek: 19,99 kilométer lett a táv – hozzá 3:53-as idő, amivel kellemesen elégedettek vagyunk. És megkapjuk a bőséges célgulyást, valami kitűnő chili-porral… és persze forró tea, forralt bor, most is. Élek a lehetőséggel, és gratulálok Rékának, a főrendezőnek: kiváló esemény volt! Nekünk meg a kedves hölgyek: oklevelet és kitűzőt adnak át. Naná, hogy a havas tájat választom – a körtemplomosért meg majd eljövök legközelebb…