Téli zalai körtúrák 20 TT - ahogy én láttam...

Szelíd dombok lankái, erdők és mezők, gyümölcsösök és szőlők mindenfelé. És aprócska, eldugott falvak, béke és csend. Keresztek és kápolnák – és mindezek mögött a zalai emberek világa, élete, sorsa. Téli teljesítménytúránkon mindezeket járhattuk végig, érezhettük meg és hozhattuk haza magunkkal ezt az egyedi hangulatot.

Zalai túra? Vegyes érzésekkel megyek oda. Kedvelem az ottani embereket, még ha zárkózottnak is tűnnek néha. Valahogy olyan becsületes, dolgos, szinte régimódi kép alakult ki bennem róluk. A táj szép, de gyakori a sár, kevés a szint, a jelzések meg többnyire igen ritkák – vagy egyenesen hiányoznak. A rendező egyedületről azonban jókat hallottam Márk barátomtól, aki aztán el is jött velem a túrára, akárcsak Laci öcsém.

Hárman érkezünk tehát nyolckor Kallósdra, a picike falu művelődési házába. Előnevezésünknek hála, igen gyorsan indulhatunk is. Vagyis… dehogy! Forró tea, esetleg forralt bor? Uhhh, mindjárt kezdésnek? Ez igen! Engedünk a szívélyes kínálásnak, Márk meg csak somolyog: én szóltam! Így könnyebb nekivágni az első emelkedőnek, ami rövid is, kicsi is, de egy látványos helyre visz. Kallósd nevezetessége az Árpád-kori körtemplom, ami már ismerősnek tűnik az előzetesekből, az itiner címlapjáról – és a rajt-célból is látszik. A temetőn keresztül közelítjük meg, és örömmel vesszük észre, hogy nyitva is van.

Nosza, megcsodáljuk belülről is: amilyen apró, olyan bájos. Felmegyünk a karzatra is a rendkívül szűk, hangulatos csigalépcsőn, és magunkba szívjuk a látványt. Vera és Tibor bukkannak fel, amikor elhagyjuk a temetőt. Kellemes társaságukban igen gyorsan elhagyjuk a község szélét is, és bevetjük magunkat a szőlők, présházak közé. Kőkereszt: ma sok ilyent láthatunk majd: vallásos, hívő emberek lakták (lakják?) eme vidéket. Itt jobbra fordulunk, de ide térünk vissza majd a folytatáshoz is.

Vizslás túratárs mellett megyünk. Ahogy elnézem, kutyája körülbelül 35-40 kilométert fog ma megtenni a húsz helyett. Láthatóan örül a szabadságnak, az utaknak és mezőknek. Talán a kevés, de mégis meghatározó hónak is. Annak mi is! Előző nap gyönyörű takaró hullott alá, és a bejárás fotói igencsak csábítók voltak. De tudtuk, hogy délután komoly olvadás követte, és erősen aggódtunk a sár és agyag miatt. Hát, van az is (főként a szántások szélén), de a helyzet sokkal jobb, mint amitől féltünk. Az ég pedig borult ugyan, de csapadék nem várható.

Apró pincék, présházak balról-jobbról. Sajnos sok tűnik gazdátlannak, elhagyatottnak. Talán más nemzedék, másféle emberek építették és gondozták őket. Az új kor új embere nem tudja-akarja ezt? Sajnálnám, ha eltűnnének, megszűnnének ezek az emlékek.

Mezők, kisebb-nagyobb dombok, halmok között haladunk. A hó mennyisége erős szórást mutat: néhol fehér a táj, másutt alig látunk foltokat belőle. Hideg nincs, az ég kékje pedig néha megmutatja magát.

Bebújunk egy erdőbe egy éles jobbos után. Meredek ereszkedés jön; igen óvatoskodik mindenki. Az avar csúszós. Jó eséllyel alatta sár és agyag van – hasonló adottságokkal. A feladat sikerül: esés és baj nélkül letudja mindenki. A jutalom pedig: az ott lent fogad, a kis völgyben. Deák Ferenc is ezt a vizet itta – el is nevezték róla a forrást, amit kis rács mögött találunk meg. Előtte pedig ellenőrző- és ellátó pont. Ilyen hamar? Márk megint mosolyog, én meg fényképezek, mert nagyon szép itt.

Vajas kenyér tormával? Ez komoly? De aztán elfogadom a szívélyes kínálást, üsse kavics – mindent ki kell próbálni, nemde? És finom, tényleg! A forralt bor viszont nincs még készen; azt nem várjuk meg. Így is elégedetten mehetünk tovább – még a nap is kisüt!

Fehérebb a hó, ragyogóan kék az ég, és még jól is laktunk. Naná, hogy remek így folytatni! Szőlők, gyümölcsösök… kanyargás, de eltévedni lehetetlen. Elképesztő mennyiségű világoskék szalag segít – legtöbbször nem is nézem: van-e egyáltalán turistajelzés?

Hamar elhagyjuk a kis Szt. László-kápolnát is: egészen egyedi, különleges alakja változatosságot jelent a többi hasonló építmény között.

Az Öreg-hegyre indulunk fel a pompás időben. Szőlők és présházak, természetesen… és egy érdekes, repülőgépet formázó szélkerék is felbukkan.

A gerincre érkezünk fel: a panoráma ámulatba ejtő. Nem is lepődök meg a célban, amikor az egyik fajta kitűzőn látom viszont. Szinte a túra esszenciája! Békés zalai dombok, hosszú völgyekkel, itt-ott hófoltokkal. Egy kis kilátót is találunk, de magánterületen áll és felirat tiltja a használatát, így sajnálkozva kihagyjuk.

Északnak vesszük az irányt. Újabb dombok, gerincek és völgyek vonulata bukkan fel ereszkedés közben. Gyönyörködünk, és laza tempóban ereszkedünk.

Kallósd, újra! Az iménti kőkeresztnél kis ismétlős szakasz következik, de aztán átkelünk a kis úton, és jöhet a mai leghúzósabb emelkedő! Szerény domb, persze, de azért emelkedős, tényleg, és nem is rövid. A kilátása pedig ennek is remek. Érdemes visszafelé tekinteni, fotózni a falu irányába.

A következő kis kápolnát Páduai Szt. Antal tiszteletére emelték. Ezt már az említett domb-hegy tetején, gerincén találjuk, kellemes séta közepette. Itt is kódot írunk, és aztán megkezdjük az ereszkedést a túloldalon.

Hóban, sárban, jégen mindig nehezebb a lefelé menet, mint felfelé. Most sincs másként: igen gondosan, óvatoskodva ereszkedünk. Kivéve Márk: ő több helyütt bele is szalad – és megússza szárazon. Nagy gyerekcsoport zsivaja előttem – majd aztán mögöttem. A lurkók láthatólag nagyon élvezik a kirándulást – beleértve havat, jeget, sarat is. Így jutunk be Zalakoppány utcáira, ahol aztán újabb EP – és újabb frissítés fogad.

Reggeli után máris tízórai? Ráadásul egy szíverősítővel kezdünk… A derék zalai gazda alighanem sértésnek venné a visszautasítást. Szemem is könnybe lábad, de a körte párlata tényleg nagyon finom, akárcsak az azt követő remek forralt bor. És mintha még a zsír is különleges lenne: kedves lánykák kínálják, nem is győzik kenni. Itt ugyanis szép számmal összejövünk: vasvári ismerősöket is köszönthetek.

Kívül tágasabb – és nem ilyen meleg, párás. Folytatjuk hát utunkat a falu utcáin. Nem vagyok nyugodt: komoly kutya-koncert kísér, hatalmas házőrzők látványa aggaszt. De ép bőrrel távozunk, és térünk jobbra – ki a faluból. A nap megint elvarázsol fényével – majdhogynem melegével is. Az érzés legalábbis csodás: élményteli kilométerek ezek is. Pedig semmi különleges – csak erdők, mezők, és a félig-meddig havas táj.

Kaptató jön megint, előzünk pár jó kedélyű hölgyet. Aztán kitérés: a bezerédi Szt. Vendel-kápolna az utolsó kód és EP a túrán. Meg is kerüljük, de sajnos bemenni nem tudunk. Visszatérünk hát, és irány Kallósd!

Kellemes ösvény, majd később betonút következik egy magtár-forma épület után – és egészen érdekes jelzés néhány fán, ami – talán? - egy sebzett szívű macit ábrázol. A szalagozás azonban továbbra is 100%-os, tehát a maci legfeljebb csak különlegessége szempontjából érdekes.

Aztán két autó az út szélén. Kerülnénk őket, de egy páros is ott áll – és kínál. Ez komoly?? Pár kilométerre a céltól? Nem csak sós és édes finomságok várnak ránk, de forró tea is… Már csak mosolygunk mi is Lacival, aztán betérünk balra, és jöhet a nap utolsó emelkedője. Túratárssal vetődünk megint össze – ma már sokadszorra. Kellemesen elbeszélgetünk, és közben rohan a táj – és az idő is.

Csoda-e, ha Kallósd tűnik fel? Végig az utcán (persze itt is sok-sok kutya), néha meghökkentő színű házak – de aztán itt a templom és a rajt-cél is. Órát nézek: 19,99 kilométer lett a táv – hozzá 3:53-as idő, amivel kellemesen elégedettek vagyunk. És megkapjuk a bőséges célgulyást, valami kitűnő chili-porral… és persze forró tea, forralt bor, most is. Élek a lehetőséggel, és gratulálok Rékának, a főrendezőnek: kiváló esemény volt! Nekünk meg a kedves hölgyek: oklevelet és kitűzőt adnak át. Naná, hogy a havas tájat választom – a körtemplomosért meg majd eljövök legközelebb…