Örsi-Somlyó 30+8 TT - ahogy én láttam...

Na, még egy utolsót idén! Keresve sem találtam jobb alkalmat erre a célra, mint az év utolsó előtti napján a Balaton-felvidéken rendezett teljesítménytúra. Az útvonal Veszprémből Alsóörsre vezetett, számos városi és hegy-völgyes látnivalóval csalogatva az ünnepek után-között is mozogni, feltöltődni vágyókat. A ráadás nyolcas már csak hab volt a tortán…

Négy fős csapatunk 5:55-kor verődött össze a szombathelyi pályaudvaron: Réka Körmendről érkezett, András közeli lakóhelyéről – itt vettük fel őket Laci öcsémmel, és irány a szomszéd megyeszékhely! Vonalas túráknál mindig logisztika nehezíti a tervezgetést, ám ezúttal András egy huszárvágással megoldotta ezt: még nem 100%-os lábával inkább „csak” 17+8 kilométert vállalt – és vele együtt azt is, hogy a kocsit átviszi a mi rajtunkból a célba, Alsóörsre. A helyenként havas Bakonyon áthaladva Veszprémben aztán már száraz utak fogadtak. A vasútállomáson pedig Edina, a rendező, és segítői: gyors nevezés (meg egy korty finom bemelegítő) után indulhatunk is.

Módosított zöld sáv, ami megkímél a forgalmas út szélén való haladástól – de jó lenne véglegesen is így! Akárcsak a folytatás: ligetes-erdős kellemes ösvények, tornapálya – és egy érdekes formájú, különleges kilátó. Jutas vitéz a névadó; és pompás panoráma fogad észak felé.

Fotózunk, majd indulás délnek, az Aranyos-völgyben, le a Buhin-völgyig. Remek rálátás nyílik a veszprémi várra, miközben hol ódon, hol modern új házak között haladunk előre. Itt érjük el a Benedek-hegyet: a hatalmas sziklafal lesz a viszonyítási pont balkéz felől egy ideig. A Szerelemsziget nevű rész következik, pompás ligetekkel és remek játszótérrel – és máris a csúcshoz érkezünk, majd tovább, balra. Itt a második kód: a Margit-kápolna romjait látjuk magunk előtt.

Sziklafal, továbbra is – szemben fent pedig a vár lenyűgöző épületei, és persze a királyi pár, István és Gizella szobra is szépen kivehető. Követjük tovább a már régóta mellettünk csobogó Séd patak vonalát, parkon és apró hidakon kelünk át, majd lépcsőn jutunk fel az Óváros-térre.

Megcsodáljuk a patinás épületeket, majd a rendezők által is említett pékségre bukkanunk. Bent pedig Bubuékra – mi is csatlakozunk egy friss ropogós péksütemény erejéig. Aztán lassan már kifelé tartunk a belvárosból, majd felkaptatunk a Szt. Miklós-szeg nevű romhoz, és újabb kódot írunk. Aztán vissza le az Erzsébet-ligetbe, jobbról az Egyetem épületeit mellőzve: kellemes sétaút ez is, gyorsan fogynak a kilométerek.

Gyalog- és kerékpárutak visznek kifelé, majd elérjük a nyolcas főút alatti átjárót is: Edina itt is kódos igazolást vár. Aztán vége a városnak, vége az aszfaltnak, terepen haladunk előre. Némi hófoltok is akadnak, de leginkább csak mutatóba – a mezők közötti ösvények kiválóan járhatók. Szerencsére elég messze járunk a zajos-forgalmas úttól, a szalagozás pedig kizárja az eltévedés lehetőségét az amúgy jelzetlen ösvényen. Ez elég eseménytelen szakasz: beszélgetni azonban remekül lehet, így hamarabb megérkezik Meggyespuszta. Nevének megfelelően két szem meggy a kihelyezett lapon, a kód pedig: „vaú”. Nem véletlenül: kutya-menhely van itt; nem is kicsi. Folyamatos ugatás jelzi, hogy sok-sok nyomorult állat került ide – atrocitás azonban nincs, a kerítések megbízhatók.

Kelet-északkelet felé vesszük az irányt, és szinte egyenes vonalon közelítjük meg Szentkirályszabadját. Közben jobbra a távolban még a Balaton is felbukkan néhány percre – de tudjuk, hogy később lesz még egymáshoz szerencsénk közelebbről is… Beérkezünk a faluba, ló és pónik fogadnak: „napi cuki”, hallom egy túratárstól. Aztán mehetünk akár toronyiránt is, hiszen a templom lesz a következő EP: a tetszetős formájú épületnél nem csak kód, hanem egyedi pecsét is található.

Érdemes hát belépni (és kicsit bujkálni is) érte a templomkert bokros sarkánál. Aztán kijutunk a községből, az iskola ezúttal nem EP, de a szemben magasodó orom az lesz: az Ember-sziklához érkezünk hamarosan. Addig egy völgy rétjén vágunk keresztül – ajjaj, máris a túra felénél járunk, sajnálkozok. A várható folytatás azonban felvillanyoz: átvágunk tehát a kis hídon, és jöhet a kaptató, hatalmas sziklák között.

Meglepetésemre a következő kódhoz nem kell felmenni az Ember-szikla kilátópontjához: lent van, egy fatörzsön. Ez persze engem nem tart vissza, hogy megmásszam – ellenben társaimmal, akik most lazítanak egyet, és majd a visszatérő ágnál várnak meg. Ó, pedig hát szerintem ide mindig fel kell jönni, még ha négy hete is voltam utoljára.

Most is készítek néhány remek fotót, és elnézem a közeledő kis hangyákat a réten alant – ahol az imént ugyanilyen kis hangya voltam magam is. Aztán kellemes futással le: egészen jól esik, és újra egyesítjük erőinket (ahogy mondani szokás). Zöld sáv, továbbra is, majd jobbra kanyarodás egy szalagozott leágazásnál.

Vödör-völgy: ezúttal nem a fenti gerincről nézünk le, hanem lent, a völgyben haladunk. Itt is szőlők, gyümölcsösök, kis házikók vannak – utóbbiak közül egyhez be is térünk, ez lévén következő ellenőrző pontunk. Nem kód, hanem emberek fogadnak, méghozzá kitűnő ellátással. Pástétomot kenek, de van zsíros vagy lekváros kenyér is. Sajt-falatok is akadnak, mellette többféle házi süti… a forró tea vagy forralt bor már csak ráadás. Nehéz tehát tovább menni – főleg hogy sok kedves ismerős is felbukkan. Mégis nekivágunk, a kerékpárúton eljutunk Balatonalmádi széléhez, ahol újra terep fogad, kisebb szintekkel.

Ez már a Remete-völgy: a névadó forrást is mellőzzük, titkos kódot írunk, és továbbra is a régi vasút nyomvonalán – vagy mellett – haladunk. Elhagyjuk a zöld mohás, kőből épített töltést, felfelé kaptatunk. Így érkezünk meg végül az Óvári messzelátó épületéhez, ahol megcsodálhatjuk a Balaton lenyűgöző víztükrét.

Ereszkedés, egy kis futással. Tiszteletünket tesszük kedvenc gőzmozdonyunknál is, majd jelzetlen, de továbbra is kifogástalanul szalagozott kis utcácskákban veszítjük a szintet. Halacs, majd Káptalanfüred zegzugos (és csendes) részeit ismerhetjük meg, beleértve az Angyalos Boldogasszony-kápolna vörös kőből készült épületét is.

Igen, itt is kód fogad, akárcsak nem sokkal később, a Kertmozi után lekanyarodva: a Köcsi-tó apró, de növényzetben bővelkedő víztükrénél. Itt aztán végleg elhagyjuk Almádit: erdő és hozzá illő ösvény fogad, sárga sáv jelzéssel. Igazi látványosság: a Nagy-kő orra nevű sziklaképződmény bukkan elénk, hogy aztán meredek ereszkedéssel jussunk tovább.

Remekül jelzett elágazás visz jobbra: fel a Csere-hegyre, továbbra is a sárgán. Pár hónapja pici lányommal itt ereszkedtünk le egy felejthetetlen éjszakai túrán – most itt hódíthatom meg a hegyet, rajta kedvenc kilátómmal. Naná, hogy ide is felmegyek, majd (Emese helyett is) megsimogatom a kedves cicát. Aztán jöhet a Balatoni Kék, de nem egészen az útig: áttérünk a Vöröskő tanösvényre. 

Kiváló panoráma, esőház (újabb meglepetés-ponttal) – és ereszkedés az Amfiteátrum hatalmas „lépcsőin”. Eltéveszthetetlenül a háttérben pedig a Somlyó-hegyi kilátó: az utolsó ellenőrzőpont. És megint kék, megint csak kicsit: utána jön helyette az azonos színű háromszög – a már említett hegyre és kilátóhoz. Hát akkor hajrá!

A kiírás szerint a temetőn keresztül megyünk fel, aztán még pár méter, és előttünk-felettünk magasodik a torony pompás építménye. Hol a kód? Feltételezem, hogy odafent, de aztán nem találkozok vele a teraszon sehol. Szólnak viszont a lent maradók: hátul megtalálták, fel is írják, mire leérkezek. Nahát, akkor nincs más hátra, mint az említett kék háromszögön leereszkedés a célba. Alsóörs, Felső kocsma: jól van ez így. Sorállás: egyszerre érkezünk mindhárom távról, szóval annyira nem meglepő. Az oklevél színe annál inkább: határozottan rózsaszín: hű, kislányomnak tetszeni fog! Igen? Akkor adok még lányosabbat – mondja Edina, és lőn. Passzol hozzá a borzos kitűző is: gyanítom, sikerük lesz odahaza.

Aztán, ha már itt vagyok, egy lendülettel kikérem a következő itinert is: igencsak vonz a remek mívű jelvény, ami – meglepő, de már megszokott módon – csak a legkisebb távhoz jár. Közben észreveszem Andrást a sarokban: köszöni, jól van, megcsinálta a tervezett 17+8 kilométert. Rajta kívül is akadnak ismerősök: sokan eljöttek ma, remek a hangulat. Réka és tesóm is asztalhoz ül, pogácsa és teázás vár rájuk. Rám meg a nyolc kilométer: Felsőörs és társai. Mindenek előtt azonban az előbb bejárt Somlyó-hegy, kilátóstul, persze. Hadd szóljon! Megtolom a tempót – főleg hogy útitársaim már csak rám várnak… Erős motiváció, na.

A változatosság gyönyörködtet – mondták már a latinok is, így hát most a háromszögön megyek felfelé. Ismerősök, most is: Gáborék, Lajos, meg Ildiék jönnek szembe. Fent is vagyok… felmenjek vajon? Meg kéne nézni, mennyit változott a Balaton fél óra alatt… hát készítek egy újabb fotót. Amúgy jelentem: elég sokat. Bukik lefelé a nap, hiába, ez még december, húzzuk meg a tempót – még ez is arra ösztökél. Futni lefelé azonban nem tudok, ahhoz túl sáros. Az aszfalton azonban már igen, és az utána következő kavicsos dózerutakon is. Persze csak addig, amíg komolyabban nem kezd emelkedni. Ott gyalog-tempó jön – igaz, annak a gyors változata. Közben egy gyors telefon az otthoniakkal, és már hagyom el sorban a pincéket, gyümölcsösöket, kerti lakokat. A jelzések kiválóak (zöld háromszögön megyek), az út is… élmény errefelé minden perc.

Egy kisebb kanyar után előttem Felsőörs, eltévedni tényleg képtelenség. Toronyiránt megint, az öreg templom mutatja az utat. Tiszteletére fellépcsőzök, elmegyek közvetlenül kapuja előtt: itt is szép körülnézni. És máris Viola presszó, pontőrökkel – a pecsét mellé itt is jár jóféle házi süti, hmmm… Aztán a már sokszor megjárt úton tovább: hadd jöjjön a Malom-völgy! Ki a faluból, remek úton, kis lejtéssel – azaz kellemes futós tempóban. A leágazást azonban „sikerül” benéznem a nagy sietségben. Igaz, egy felfestett (tovább mutató) nyíl is megzavar – de aztán az idegen környezet gyanús lesz és visszafordulok. Megérkezek a patak mellé, most is lenyűgöz, mint mindig – képtelen vagyok fénykép nélkül hagyni.

Az ösvény első szakasza elég sáros, csúszós: hát igen, gondolom, jó sokan elmentek ma már itt. Szerencsére pár száz máter után megváltozik, és remekül lehet futni rajta. De még milyen remekül! Sokkal többet, mint terveztem. Szinte folyamatosan, miközben társakat előzök, köszöntök – de csak előre, előre! Szuper jó ez a szakasz, mindig élmény, csoda-e hát, ha máris előttem van Lovas? Pár fotó itt is, aztán pecsételés… és benézek hamar a Kikötőbe is: tudunk-e ide jönni hazafelé menet kávézni? Sajnos, csak ötkor fog nyitni, hát akkor tovább, gyerünk. Templomok között, ki a kereszteződésbe. De nem a kéken tovább, Edina megkavarta kicsit: tovább a Panoráma útra, a falu szélére.

És milyen jól tette! De mennyire! Fantasztikus a rálátás a Magyar Tengerre – most, decemberben is. És előre, Alsóörsre és a Somlyóra is. El is határozom, hogy javasolni fogom neki a Kék útvonalának módosítását (de a Kék Balaton 100-at mindenképpen). Még itt is családokat, kisgyerekes csapatokat érek utol: igen jó látni a cél felé tartó piciket. Aszfaltra érkezek, lejtő is jön: naná, hogy élek még ezzel is. És a beérkezés… Viktor nyom kezembe egy gyanús üveget, de hát szabad-e megsérteni egy ilyen sporttársat?... Na, így lesz a 8,74 kilométer vége 1:13, amivel több, mint elégedett vagyok. Ünnepek, bejgli és lazulás után pláne… És hát a fent emlegetett jelvény, igen! Társaim türelméért hálásan, sok ismerőst köszöntve indulunk hazafelé: BÚÉK mindenkinek! Pompás befejezése egy nagyszerű évnek: köszönöm mindenkinek!

Bakony 50 TT - ahogy én láttam...

Patinás, sok éve megtartott túra (a 28. rendezés volt az idei), és voltam már Bauxit-eseményen, ami tetszett is – de ez valahogy eddig kimaradt. Pedig a Bakony közeli táj nekem (még így száz kilométerre is, sajnos), és hát múltkor nagyon megtetszett ez a környék… Ott kell lennem!

Elegáns mozdulattal gurul be a nyolcas főút szélén lévő megállóba a fehér busz, és a jókedélyű sofőr barátságosan megígéri, hogy segít majd, hol kell leszállnom Veszprémben. A megálló látszólag a senki földjén van; igen sokszor elmentem már mellette. De a látszat csal: pár perces gyaloglással érkeztem ide fel a városlődi focipályától, ahol a kocsimat hagytam. Mindebből kiderül, hogy nem körtúrára készülök ma: Veszprémből Városlődre vezet a Bakony 50 teljesítménytúra útja. Az efféle vonalvezetés hátránya (és első kihívása) a logisztika. Ha ezt sikerül megtervezni és véghezvinni, akkor már csak teljesíteni kell a túrát…

A vasútállomáson hamar lebonyolítják a szemmel láthatóan gyakorlott rendezők a nevezést-rajtoltatást, és pontban fél nyolckor útra is kelhetek. Tudom, hogy jó sok aszfalttal kezdek, de ez most kivételesen nem zavar. Veszprém óvárosa lenyűgözött másfél hete a Tekeres-völgyi maratonon, és most is hasonló (ám nem azonos) vonalvezetésre számíthatok. Zöld jelzés, hosszú ereszkedés a Séd patak mellett. Bár a város közepén járok, mégis zöldövezet, madárdal és csend fogad. Hamar feltűnnek az Óváros épületei: ezúttal felettem magasodnak, mert alulról érkezek. Megkerülöm a Benedek-hegyet, többször látom rajta a feszületet is, ahol múlt héten fotóztam a tájat. Visszaívelő kanyar, és letérek a zöldről: innen sokáig a piros sáv lesz a kalauzom. Elvezet a Viadukthoz – sőt, elvisz alatta is: újra lenyűgöz a látvány.

A patak partján zöldellnek a fák, hangos a madárdal, és nagyon-nagyon tavaszi hangulatom van. A kocsiból kiszállva (még Városlődön) rövid gondolkodás után kitettem a kis zsákomból a bekészített futó-felsőt. Most áldom a döntésemet, mert a póló – vékonyka mellény – dzseki variáció is sok már; le is vetem a középső réteget. Az Állatkerthez érkezek, de az alatta lévő parkolóban – egy kocsinál – előbb beszerzem az első pecsétet. Lépcsősor következik, majd kerítés mentén szűk ösvény: ha jól sejtem, a majomház környékét látom – kívülről. Aztán felbukkan a Gulyadomb tetején a kis kilátó: most sincs szívem elmenni mellette. Visszatekinteni mindig jó, megteszem most is. Aztán zúgás le a lejtőn, a balos kanyar azonban megint fékezésre – és pár fotó elkészítésére – késztet. Ezúttal előre szalad a tekintetem: felmérhetem a következő 6-8 km kihívásait. Aztán leérkezek a domb aljába, kis kitérőt teszek a Laczkó-forráshoz, és átvágok a nyolcas főúton.

A Séd-patak hűségesen kísér továbbra is, de itt hamarosan – egy időre – elválunk. Az Ördögrágta-kőnél járok már: furcsa látvány a múlt heti ellenőrzőpont üres helye. Háromszáz éves tölgyeket mellőzök, kerékpárutat szelek át, és tavaszi héricsek látványában gyönyörködhetek. Átszelem a kopár rétet, és már fel is tűnik a fehér-narancs bója: második EP. Adom az itinert, kedves hölgyektől kapom a pecsétet, gyerünk tovább!
Bevetem magam Csatár hétvégi házai közé, barátságos bácsi kérdezi: a kilátóba, ugye? És már mondja is, merre menjek… Nem ábrándítom ki, hogy tudom – és hogy ez a túra oda pont nem visz fel. Azért megköszönöm neki, és csak megerősít az elhatározásomban: naná, hogy felmegyek! Kilátót kihagyni számomra mindig vétek. Így hát a kis kápolna mellett átmenetileg a piros háromszögre térek. A kilátás most is megfog, fényképezek egy sort, és már futok is lefelé… És ez pont elég ahhoz, hogy a három túratársat beérjem, akiket az imént előztem.

Hosszú kellemes lejtő, emlékeztem, hogy itt nagyot lehet futni, és éppen több csapatot érek utol: könnyen megy az előzés. A hóvirág-mező még mindig szép, az (újra felbukkanó) patak csobogása szívderítő, és máris a márkói völgyhíd közelébe érek. Teljesen oda nem, mert előtte lekanyarodunk a pirost követve. Azért felpillantok a Malom-hegy meredek oldalára: hát igen, csinos kis szakasz, tényleg. Megkapom a pecsétet a kocsiban ülő pontőrtől – mást nem. Érdeklődésemre (ellátmány itt sincs?) egy rövid „nincs” választ kapok. Lassan 13 kilométernél járunk, ilyenkor már elő szokott fordulni valami apróság (müzli vagy gyümölcs)… na, mindegy, tovább! Sík rész következik, továbbra is a Séd partján, az út minősége kifogástalan, a mezők szép zöldek. Balra a Miklós Pál-hegy: sajnálkozva nézem. A Tüses-völgy és a kilátó, meg persze a tiszafás szép emlékeket ébreszt bennem, és szívesen mennék arrafelé. Ráadásul a piros is arra kanyarodik, de éppen itt hagyjuk el – innentől a herendi vasútállomásig a piros kereszt vezet bennünket.

Előtte azonban előbb az új híd, majd Bánd jön. A faluban – természetesen – aszfalt, amit csökkentek kicsit: betoldok itt is egy plusz kanyart. A pár perce előzött hármas csapat félreérti a helyzetet, és jönnek utánam. Bakony ötvenen vagytok? Az a piros kereszten megy, tovább! Én a látványos Esseg-várhoz igyekszem… Ők maradnak a „hivatalos” úton, bár szerintem rosszul döntenek. Pazar napsütésben csodálhatom és fotózhatom a romot (és a falut), ráadásul lefelé egy remek lejtő enged meg egy príma futást. És forgalomtól sem kell itt tartanom… Aztán ismétlődik az előbbi eset: leérkezek, és újra utolérem őket. Jön a fő utca, bal kanyar, járda a falu végéig. Ott már látható az új, nyolcas utat átívelő felüljáró: magam is arra tartok. Hatalmas beton-szörny, de hát ez is kell, értem én. Egy kis gyalogút-bicikliút azért jó lett volna… A rálátás azonban kellemes Herendre – meg a távolabbi hegyekre (amik egyúttal a távolabbi terveim is).

Herend békés kisváros, csendes kertes utcákkal, és nagyon sajnálom, hogy a híres Porcelán-manufaktúra előtt nem megyünk el. Kicsit bosszús vagyok magamra is: ide is terveztettem volna egy kis kitérőt… Helyette a meglehetősen lerobbant állapotú és külsejű állomás épülete fogad (meg Veráék): itt a negyedik EP! Pecsétet kapok, meg lehetőséget víz töltésére – a mosdóban. Hú, hát ez sem „etetőpont”: de hát akkor az hol lesz? Nos, kiderül, hogy: sehol. Olyan ezen a túrán nincs. Nyelek egyet, és a vész-tartalék szendvicsemre gondolok (amit mindig hazaúton szoktam megenni). Meg talán mintha egy müzli-szeletem is lenne… igen, itt van, ki is veszem. Kezdésnek jó lesz, a szendvicset meg majd – beosztom.

Sárga kereszt visz ki a város széléig, ahol átkelünk a síneken és hosszú egyenes emelkedő aszfalt jön. Szerencsére több helyütt is figyelmeztettek, hogy itt új vonalon (és ami fontosabb: erdei ösvényen) vezet az út. Örülök neki, jóval kellemesebb itt menni, és szebb is. Utolérem Veráékat, beszélgetésbe kezdünk – és ezt abba se hagyjuk a célig. A maradék harminc kilométert tehát együtt tesszük meg (most húsznál tartunk ugyanis). Szép erdők jönnek, kicsit emelkedünk is közben, időnként jobban is. Remek erdei utak, néha csak egy nyomon, de többnyire szélesebb, „beszélgetős” szélességűek. Ki is használjuk, jókat adomázunk, sztorizunk, nevetünk.
Igen gyorsan fogynak így a kilométerek, a Magyal-tetőt mellőzzük, majd az Alsó-Hajag is mögénk kerül. Jöhet a középső, ahol EP is van. Teázó: így írja az itiner, és lám, tényleg! Komoly sátor, kedves kínálás fogad, és – langyos március végi idő ide vagy oda – jól esik a forró nedű, ízes citrom-darabkákkal. Repetázhatunk, kerül a kis kulacsomba is, és mehetünk tovább a pompás hagyma-illatban. Itt ugyanis már tart a hosszú-hosszú szakasz, ahol a medvehagyma-rajongók paradicsoma van. Kaszálni lehetne, szó szerint! Üde zöld színe, illata egészen egyedivé varázsolja ezt a szakaszt.

Felső-Hajag, kissé köves, de igen jól járható, hullámzik is, de komoly emelkedő vagy lejtő nincs. Nem is lesz, ezt tudjuk: 50 kilométeren 900 méter szintkülönbséget adtak meg: ez meglehetősen szerény. Néhol futunk is keveset, de többnyire inkább a beszélgetés diktálja a tempót. Az sem kicsi; szépen haladunk, gyönyörködünk a Bakony erdeiben, fáiban és élvezzük a tavasz illatát, hangjait. Nagyon szép ez a rész! És a következők is: itt van hamar az Öreg-Hálás, a következő EP-vel. Két kedves hölgy adja az igazolást, mi meg a szendvicset halásszuk elő. A helyére a dzseki kerül, mert teljesen felesleges már: igen kellemes egy szál pólóban is. Ki is tartunk így a célig, még a sűrű, árnyas helyeken is. Mert akad ilyen is: szép fenyvesen is átkelünk, pompás az illata, látványa egyaránt. A „Szénahordó úton” megyünk, Pápavár felé, itt már jó ideje a piros sávon. Egy helyen alaposan figyelni kell; majdnem rossz irányba megyünk, de aztán segít a térkép és a track.

Pápavár alja a következő pecsételőhely, ahol jobbról megérkezik a kék: az OKT-n megyünk innen tovább – egészen a célig. Kis réten át, majd újra erdők, hol vékonyabb, hol szélesebb utakkal. A turistajelzés néha letér, néha vissza: figyelni kell, de nincs gond. Az erdők és a fák gyönyörűek, a napsütés és a meleg pedig plusz ajándék. Errefelé több helyen érdekesen hullámos a terep: ritkán látok ilyent. Nagy árkok, vagy kis völgyek, nem is tudom – de tetszik, különleges látvány. Gyorsan a Jáger-réthez érkezünk: Németbánya közelében járunk, EP megint. De nem csak az: OKT-pecsét is van itt! Emiatt füzetet is hoztam, mivelhogy ez a szakasz még hiányzik nekem. Tényleg kis kitérővel meg is szerzem a lenyomatot, és mehetünk is tovább.

A Vámos- és a Torna-patak völgyében járunk már, többször át is kelünk kisebb-nagyobb vizeken, szerencsére gond nélkül. A délutáni nap fénye egészen káprázatos színeket varázsol környezetünkre, és fogynak, fogynak a kilométerek, észre se vesszük. Az utolsó EP-t azért igen: elköszönünk, átkelünk a hídon, tovább, lefelé. Aztán nagy rét szélén megyünk: vannak, akik kb. 50-60 métert spórolnak, és középen levágják az utat… Egészségükre.
Kicsit, de folyamatosan ereszkedünk, kis kavarás egy felhagyott legelőnél, de megint megvan az ösvény, semmi gond. Aszfalt jön, de tudom, ez már nem lesz sok. És igen, felbukkan Városlőd széle, halljuk a nyolcas út zaját, majd át is bújunk alatta. És hát itt a cél is: a focipálya, beérkeztünk! Kocsim hűségesen vár az út szélén, megnyugtató látvány. Bemegyünk a kis öltözőbe, leállítom az órát: 8.49 a vége, szuper! Nem is gondoltam volna, egy beszélgetős sétának éreztem Herend óta. Gratuláció, oklevél és kitűző: a tengelic nagyon tetszik rajta! Egy-egy croissant-t kapunk, meg teát – a még mindig kellemesen meleg napsütésben, kint fogyasztjuk el.

Elbúcsúzom a lányoktól, és megköszönöm remek társaságukat. Nekem még hátravan egy kis gyaloglás, mielőtt hazaindulok: még egy OKT-pecsét – hogy a szakaszom meglegyen. Így válik teljessé a nap, és örülök, hogy nem kell buszra várnom, és visszamennem Veszprémbe – és még világosban hazaérkezek.

Tekeres-völgyi maraton 42 TT - ahogy én láttam...

„Minden fejben dől el” – hangzik gyakran túrázók körében is a közkeletű mondás. Különösen hosszabb távok esetében szokás idézni, és ha nem is szó szerint, de tényleg nagy igazság van benne. Vallom, hogy minden túrára felkészülten kell menni: fizikailag és mentálisan egyaránt. Ez a túra kivétel volt, sajnos. Okuljon a Kedves Olvasó – hiszen a bölcs ember más kárán tanul!

Három nappal az eddigi leghosszabb túrám után (Iszkiri 100 TT, 108 km) csábítóan vonzott a Tekeres-völgy környékére hirdetett esemény. Ott kell lennem! Az előjelek azonban nem voltak kedvezőek. Társ nélkül kellett mennem, senki nem tudott-akart velem tartani. Kevés időm volt átnézni az útvonalat, EP-ket, ami nyilván nem elvárás, de én megszoktam. És hát a legfőbb gond a jobb sarkamon lévő vízhólyag, amit az Iszkirin „sikerült” begyűjteni, a megszokott dupla helyett szimpla zokniban. Épeszű ember ilyenkor otthon marad – a függőségben szenvedők viszont engednek a vonzásnak. Sebtapasz az Achilles-en, cérnaszálak a talpamban – és megyek.

Nemesvámos: rengeteg parkoló autó, sorállás a rajtban. Meglepett, mivel afféle lokális, helyi túrára számítottam. Tévedtem: sokan, sokfelől eljöttek, kihasználva a hét közepére eső ünnepnapot. Itt is, mint aztán egész nap, igen profi szervezést és rendezést tapasztaltam: nagyon gyorsan megkaptam az itinerem és útnak indulhattam. Toronyiránt: merthogy a faluból kivezető út mindjárt egy emelkedőn visz, a víztorony irányába – ami (Likas-domb néven) egyszersmind az első EP is. Ön-ellenőrző pont, amiből… sok lesz ma még. Meglepően sok. Mivel egyedül vagyok, sajnálom az itiner miatt leráncigálni a mini futózsákom, és inkább lefotózom. Főleg, hogy tollam sincs, pedig ott volt a kiírásban… hajjaj, ma nem vagyok a topon, na. Folytatom az utam a borongós, kissé felhős ég alatt. Mezőket kerülgetek, néha túratársakat is. Aztán az úthoz érek, ahol szerencsére nem annak szélén, hanem a mellette haladó kerékpárúton haladhatok tovább. Ennél is jobban örülök annak a mini aluljárónak, ami a forgalmas nyolcas főút alatt visz át. Máris itt van Veszprém!

Járdákon, kis forgalmú szakaszokon jutok előbbre, néhol lépcsőzök is; az épületek egyre patinásabbak. Megyei Könyvtár, Megyeháza, Színház… Aztán az Óváros-tér, nagyon szép, nem győzők fotózni. Városháza és Tűztorony, templomok, Várkút és székesegyház.

És István király szobra, Gizella királynéval: igen impozáns, ráadásul pompás kilátóhely is! Visszafordító, balos kanyar, elindulok lefelé, de… várjunk csak, itt nem EP kellett volna, hogy legyen? Itiner elő: de! Elhagytam, remek. Upsz, futás vissza, mérges vagyok magamra, amatőr hiba. Először fordul elő, hogy kihagytam egy pontot – még szerencse, hogy viszonylag időben (és a közelben) észrevettem. Így is majdnem két kilométer oda-vissza, de üsse kő! Igen szép ez a rész, vigasztalom magam.

Megkapom a pecsétet – némi édességgel egyetemben – és zúgok le a Benedek-hegy felé. Itt a következő EP, most már figyelem a leírást a kis lapon, sőt, zsebre is teszem, legyen csak kézügyben. Íme, az ember! Ezt a feliratot látom – na, ez könnyű, megjegyzem, megyek tovább. Kimegyek a keresztig, fényképezek visszafelé. Nagyon szép! Kanyargó kis utcák jönnek, nézem a telefonomon a track-et, követem a vonalát. Itt nincs turistajelzés, és – a városra való tekintettel – szalagozás sincs, tehát figyelni kell. Jobbról a Szt. László-templom, lépcsősor vinne fel – én lefelé megyek, a viadukt mágikus vonzásában. Hiba! Ott fel kellett volna menni, sóhaj, olvasni kéne a kis itinert. Ami: eltűnt. Itt veszem észre – alighanem kiejtettem valahol. Újabb sóhaj, követem a track-et, elmegyek a kis templom mellett. Aztán később megtudom, hogy ez is EP lett volna – amiről persze a track nem tudhatott…

Leérkezek a viadukthoz, ami Veszprém egyik jelképe. Áttérek a túloldalra, leereszkedek a lépcsőn, és közelről, alulról is megcsodálhatom, nem csak a fentről látható panorámát. Leereszkedek, majd elhaladok az Állatkert közelében. Lépcsősor jön: hosszan emelkedik, oldalában táblák mutatják be Veszprém lapp testvérvárosát. Nevét is innen kapta: Rovaniemi lépcső. Persze, utólag erről is kiderül, hogy (az egyik évszám) EP lett volna… Felérkezek, apró faépítmény jobbról: leginkább a Kab-hegyi Kinizsi-kilátóra emlékeztet. Érdemes felmenni: remekül vissza tudok tekinteni a városra és az eddig bejárt szakaszra. Gyerünk, tovább, itt a Gulyadomb! Tetején újabb kilátó: ezt Gizella királynéról nevezték el. Pompás, új építmény, igen érdekes formával. Fém-szerkezet, információs tábla taglalja a részleteket. Szerencsémre egy túrázó páros is ezt nézi – igen, EP ismét! Felírom az alkatrészek számát (itt ez a kérdés), és kölcsönkérem egyik útleírásukat, hadd fotózzam le! Házaspár, végig együtt mennek – tehát nekem is adják, köszönöm!

Így azért könnyebb. Kocogok lefelé, közben böngészem, memorizálom a következő szakaszt. És főként az EP-ket, amiből rengeteg van. Átkelünk a nyolcason ismét: itt sajnos szintben, de sikerül hamar. Füves és fás szakaszok váltják egymást, majd hirtelen holdbéli táj jön. Hatalmas sziklák között visz az út, az egyiket magáról a Sátánról nevezték el… Ördögrágta-kő, hátborzongató kifejezés, és itt is EP van. A hamar felbukkanó emberek azonban – most még – nem: majd csak visszafelé. Hamar bepótolom az itinerem hiányosságait, és (egy puszta mezőn áthaladva) Csatárra érkezek. Hétvégi házak sora; a szabadnapra és a kellemes időre való tekintettel elég sok pihenő-kertészkedő emberrel. Kis kápolnánál jobbra fel, jöhet a Csatár-hegy, tetején újabb panorámával.

A Cholnoky-kilátónál is kérdés van: társaktól tollat kunyerálok, és felírom a helyes választ. Zsák marad a padon, itinerrel a zsebemben hamar felfutok, fényképezek. Párás, de szép – ide fel fogok még jönni máskor is, érzem. Lent felkapom a zsákom, és futás lefelé! Remek terep, kiváló kanyarokkal, süt a nap… hajrá! Leérkezek, milliónyi hóvirág, patakpart, csend és béke. Aztán civilizáció és „emberes” EP: pecsételés, elő az itinerrel! Az itinerrel… Ööö, izé… talán a másik fiókban…? Zsebemben? Sehol?!

Vannak ilyen pillanatok, szó se róla – csak ma már kezd sok lenni. A kilátónál, hát persze, amikor nem tettel el, csak a zsebembe! Na, ott eshetett ki. Telefon Edinának, a rendezőnek: rögzítem az utat, meg fotózok is: elfogadod? Persze, ne viccelj, menj csak tovább! Jóleső a bizalom, erőt ad (ami most kell is), így hát folytatom tovább.

Itt a márkói völgyhíd; a közvetlen közelében megyünk el, majd fel is kapaszkodunk mellé, egy bányát mellőzünk. Eléggé beborult, erős a szél is – na és a monoton száguldó autók zaja és látványa se felemelő. Ehhez még három gazdátlan kutya jön, hogy teljes legyen az élmény… Túratársak „árnyékában” lopakodok tovább, és jobb híján futok egy sort, hogy kicsit lerázzam a rossz érzéseket.

Felbukkan Bánd, előtte pedig az Esseg-vár romja. Pompás látvány, nagyon magával ragad, alaposan körbejárom. Alatta a békés kis falucska, mögötte a hegyek – amik nekem még előttem vannak. Itt a fordulópont, a túra legnyugatibb pontja: elindulunk visszafelé – csak persze más úton.

Előbb azonban még egy bándi EP: személyzettel és ellátással. Kedves hölgy fogad, rám néz, és nevemen szólít. Ööö, igen, én vagyok… de honnan tetszik ismerni? Az elhagyott itineremet nyomja a kezembe, már le is pecsételve! Döbbenten állok. Mosolyogva magyarázza, hogy megtalálták túratársak, Márkónál leadták, az ottani pontőrök egyike meg utánam hozta. Meghatottan állok, köszönöm neki, nekik, és arra gondolok, hogy lám!

Hogy jó helyen vagyok… nem csak a csodás tájak, nem csak a szervezés és rendezés… Ez egy ilyen társaság. Egy igazi közösség, ahol a köszönés, a mosoly alap. Ahol a segítő kar, egy sebtapasz vagy egy korty ital a sajátból… itt ez mind természetes. És mindezek felett a hit: hogy lehet ezt így is. Teljesítménytúrázók társasága.

Megeszek egy szelet zsíros kenyeret valami különleges, finom hagymával, és házi karamellizált bodzaszörpöt iszok hozzá (igen, megjegyeztem, tényleg ez volt!). Mindjárt kisebbnek tűnik ott az a halom, a Cinca-patak túlpartján, az Alinca-völgy mellett. Igen, a Miklós Pál-hegyről van szó, oldalában a közeli Szentgálról elnevezett lenyűgöző tiszafás. Eléggé meredek kaptatón megyünk fel, de igencsak megérte!

A tiszafák a kora tavaszban is zöldek, egészen sajátos hangulatot árasztanak, és remek, kanyargós ösvény vezet közöttük. Sokat fotózunk itt Gáborral, akivel összetalálkozunk – és kellemesen el is beszélgetünk. Gyorsan felbukkan a kilátó – merthogy megint az jön; ma már a negyedik. Nem semmi egy maratoni távon! Hát ha még hozzáadjuk a természetes kilátópontokat is (ahol nincs szükség efféle építményekre) – a lista igen tekintélyes lesz.

A panoráma innen is szép, és kiválóan látszik utunk folytatása, a Tüses-völgy és a Várhegy is. Egészen őszi hangulat van itt: sok fán megmaradt a barna lomb: valamiféle védett, zárt hely lehet ez, ahol a tél sem tudott érvényesülni. Kiváló futóterep, ki is használom. Aztán a lejtő alján egy szép híd a Séd patak felett, ezt le is fényképezem… ejnye. De hiszen ebben a zsebemben volt… Még mindig nincs vége?! Visszafordulok, az imént előzött három túratárs érkezik nevetve: kérsz egy fotót?? Megkönnyebbülten mosolygok én is. Hát, ma ez van. Tovább megyek-kocogok, igyekszem mindenemre jobban figyelni, és innentől már nem is lesz gond.

Márkói völgyhíd, másodszor. Nagyon megköszönöm kedvességüket, eszek-iszok – de csak módjával. Figyelmeztetnek ugyanis az előttem álló feladatra. Itt tornyosul előttünk-felettünk: a Malom-hegy. Meredek lesz, mondják, de hát jártam már pár igen erős hegyoldalban, hadd jöjjön. Na, a feladat meghaladja a várakozásaimat – és a tapasztalataimat is. Felkerül a képzeletbeli dobogó tetejére! Olyan versenyzőket taszít le, mint a Bánya-hegy a zöld jelzésen vagy az Ágasvár a kék háromszögön. Szalagozott, turistajelzés nélküli négyszáz méterén 141 méter emelkedés fogad – alaposan megmozgat és megizzaszt, mire a tetőre érkezek. Persze, a jutalom most sem marad el: lenyűgöző kilátás fogad. Ráadásul egy siklóernyős pont a szárnyait bontogatja, és sikerül lencsevégre kapnom a levegőbe emelkedését. Egyedi élmény számomra, szárazföldi patkánynak… Alighanem előbb leérkezik, mint én, gondolom…

Neki is lódulok, megteszem a tőlem telhetőt – jó kis futóterep jön. Hosszú egyenesek, kellemes lejtés, majd egy erős hajtű fordít vissza, sok szalaggal. Ismerős kietlen-bokros mező, igen, közeledünk újra az Ördögrágta kőhöz. Itt ugyanis Mátéval találkozok-ismerkedek össze, jól elbeszélgetünk. Az EP-n pedig Timi és kis csapata fogad. Nem üres kézzel: saját, házi készítésű sütikkel kínál. Felejthetetlen! Főleg a pizzás csiga, meg a kókuszos rolád, meg a piskótarolád… Mindehhez forró tea az üstből – nem is könnyű tovább menni. De vár a névadó szakasz: hamar bent tekergek a Tekeres-völgyben.

Igen látványos, hangulatos – valamelyest a Gaja-szurdokra emlékeztet. Óriási sziklák, kanyargó ösvény, pihenők és esőház. Közönség is dukál mindehhez: jó néhány családdal, kisgyerekkel kirándulóval találkozok. Jó érzés látni a piciket, ahogy kipirultan rohangálnak, élvezik a friss levegőt és a mozgás szabadságát. Utam kanyarog tovább, újabb kódot fotózok le, majd kiérkezek, nyílt mezők közé. A távolban civilizáció bukkan fel, és tudom, hogy az már a mai túra vége: Nemesvámos.

Amilyen szépen kitartott egész nap a sárült, vízhólyagos talpam, most úgy adja meg magát – szinte pár méteren. Előbb ég, majd sajog, végül: fáj. Kitartás, két kilométer, biztatom magam. Átvágok az úton, próbálok a lépteimre gondosan figyelni, terhet könnyíteni. Aszfalt jön, nemszeretem fajta, de hát a befutó már csak ilyen, mindig. Bicegek a házak között, a betervezett hat kilométeres Vámosi sétát lélekben elengedem. Ezzel a lábbal nem… örülök, hogy ennyit is kibírt. Mert aztán végül kibírja, szegény, célba érkezek, sorállás, sokan vagyunk. De az érkeztetés is igen gyorsan megy. Kezembe nyomják az egyedi kitűzőt és az emléklapot, kézfogás, gratuláció. Na látom, meglett az itinered, örülök! Hát én is. Meg hogy meglett ez az egész. Mert igen szép túra volt, szuper vonalvezetéssel, jó rendezéssel – még a sok-sok csetlés-botlással, hibát hibára halmozással együtt is. Minden jó, ha jó a vége… bízom benne, hogy most is így lesz. Igaz, a szombati Lepke-túráig már csak három nap van… kettő és fél. Na, itt a következő nagy kérdés, igen. De hát majd meglátjuk! Addig összerakom magam, bízom benne – így is, úgy is. A tanulság nem kevés, okuljatok, felebarátaim!