Bakonybél 48 TT - ahogy én láttam...

Vadregényes Öreg Bakony – túrázók paradicsoma! Hatalmas hegyek és emelkedők, de szelíd völgyek és csörgedező patakok is. Pompás erdők hűvöse, de a júliusi hőség még így is megpróbált bennünket. Remek társaság, kiváló hangulat, finomságok… kár lett volna kihagyni a Bakonybél 48 teljesítménytúrát!

Bakonybél idén ezer éves! És ráadásul gyönyörű, bármerre is kalandozik a tekintet. Márpedig kalandozik, hiába jártam be az összes környező vidékét. Vagy talán pont azért? Ismerős hegyek és völgyek – meg persze az azokat behálózó ösvények. De jó is az emlékek között kutakodni! És még jobb megint rátérni azokra az ösvényekre… újra bejárni, barangolni, rácsodálkozni. Megszokott társaim, Réka, Márk és Andi tart velem, Ildi – mint majdhogynem házigazda – pedig a Pikoló vendéglőnél csatlakozik hozzánk. Mert a rajt (mint több más bakonyi túrán is) itt fogadott. Személy szerint Viktor, mint főrendező – aki alig látszik ki a sorban állók mögötti asztalnál. Szerencsére gyorsan megy a regisztráció, kezünkben a papírokkal (és szelet csokival) máris készen állunk. Üdvözlöm Tónit, majd elköszönünk Márktól – aki inkább a 25 kilométeres távot választja – és jöhet az első emelkedő!

Zirc felé visz ki a falu utcája, és mi is arrafelé igyekszünk kezdésként. Persze nem a műúton… Pár száz méter után le is térünk róla; kellemes ösvény visz fel a Csúcs-hegy tetejére. Ahol aztán jelzést váltunk: az eddigi zöld sáv helyett piros kereszt jön. Az ereszkedés sima ügy, bár több helyen puha, majdhogynem sáros a terep: sok eső volt a héten errefelé is. Az erdő igen kellemesen hűvös: az előző nyílt szakaszok után meglepő, és természetesen örülünk neki.

A Borsó-kút után feljutunk az Éliás-hegyre, és vele együtt visszakerülünk megint a zirci műúthoz. Megcsodáljuk a kilátást, majd átkelünk: a Nagy-Som-hegy oldalában folytatjuk tovább. Hetedszerre járom végig ezt az ösvényt, de nagy élmény most is. Legalábbis az első szakasz: árnyas fák, kifogástalan gyalogút, daloló madarak. Aztán egy új erdei dózerút bukkan fel: októberben ez még nem volt itt. Többször metsszük, néha üggyel-bajjal – a turistákra nem gondoltak, sajnos. Később erdőirtást is érintünk, és erősen az a benyomásunk, hogy megváltoztatták a vonalvezetést. Az eltévedést megússzuk, de néha bizony nézni kell a track-et. A Zoltay-forrásnál szusszanunk egyet, és felírjuk a kódot. A vadkerítésnél meg a fejünkre kell vigyázni: az erősen buja növényzet mellett igencsak figyelni kell. Később az erdőszél helyett bent mennénk, ám ott igen saras részekre bukkanunk: kénytelenek vagyunk átvágni, visszafordulni.

Zirc bukkan fel a távolban, aztán hamarosan ott járunk már a házak között. Meleg van. Kedvenc pékségem most sem hagyom ki, közben Ildi finom, hideg üdítőt vesz a szomszédban. Aztán megkezdjük a pirosat. Szó szerint, mivelhogy a Közép-Dunántúli Piros kiindulópontjánál vagyunk. Ez okból elhoztam magammal a füzetet is – bélyegzőt azonban nem látunk sehol. A célban aztán Viktor elárulja majd, hogy a vasútállomási OKT-pecsét kell ide is… Megyünk hát tovább, kijutunk a városból – több, mint 3 km aszfaltozás után jól esik újra földúton járni. Az érkező árnyas rész pláne kellemes!

A növényzet kevésbé: hatalmas dzsindzsában jutunk előre, szó szerint ki sem látszunk belőle. Utolérjük a pékség miatt beelőző Andi-Réka párost, és megint együtt folytatjuk. Jobbról a vasúti töltést mellőzzük, sőt, hamarosan egy vonat is elhalad rajta. Műemlék vasútvonal, szerencsére ma már nem fenyegeti a bezárás réme… Egy alkalommal át is megyünk rajta: a Csárda-völgyi patak torkolatánál célszerűbb néhány métert a síneken menni; a kapott itiner leírása is ezt javallja.

Az út minősége jelentősen változik: kellemes ösvényen, könnyedén haladunk előre. A Cuha völgye már itt is szép: balról-jobbról hegyek, meredek kaptatók, hatalmas fák között jutunk a Porva-Csesznek nevű vasúti megállóhoz.

Mindkét falu meglehetősen távol van innen, ráadásul mindenféle közút nélkül… Sajnos, az állomáson semmiféle élet nincs, beleértve a büfét is, ahol pedig teát kellene kapnunk… Saját készlethez kell tehát nyúlni továbbra is: szerencse, hogy Zircen betankoltunk. Beosztva azért elég lesz: Vinye öt kilométer, vagyis nagyjából egy óra: mehetünk!

A Cuha völgye legszebb szakasza jön. Ámulatba ejtő, csodálni való, lenyűgöző. Gondolom én, mi, és persze még sokan. De nem mindenki. Kerékpáros verseny van, zúgnak lefelé a gépek, fröcskölve át a gázlókon. Apuka pici fiával benne tapicskol a vízben: nem számít! És amikor szóvá teszik nekik, még ők háborodnak fel…

Szerencsére többük képes a normális, másokra is figyelő tempóra, de azért mindvégig nagyon óvatosak vagyunk, mikor bukkan megint fel egy-egy bicajos szemből. És persze nem hagyjuk magunkat: csodáljuk a természetet, a tájat.

Gyakran megállít bennünket: a hidak és a viadukt, a hatalmas sziklák és a köves patakmeder… Közben újabb vonatot látunk-hallunk, nagy a forgalom odafönt is. És itt lent is: sok-sok kiránduló, sétáló jön szembe – főleg ahogy közelítjük Vinyét. Közben észrevétlenül, de túl vagyunk féltávon is… Az átkeléseket meg már nem is számoljuk, de biztos, hogy megvolt mind a tizenhárom.

Újabb ellenőrző pont: vinye.hu büfé! Mosdó és vízvétel, kedvezmény a büfé kínálatából. Hideg italt és forró ételt választok: az itteni tönkölös lángos messze földön híres, és még soha nem kóstoltam. Hát, nagyon ízlik… de soha többet! Legalábbis nem teljesítménytúra közben. Erős negyed óra volt, amíg elkészült, de a nagyobb gondot utána okozta… A hatalmas és nehéz lángost cipelni kellett, ráadásul felfelé.

Innen ugyanis – ha nem is azonnal – emelkedőbe vált az addigi laza séta-terep. A Hódos-ér környékén elhagyjuk a pirosat, majd a pihenőházakat is, és a zöld következik. Andival bevállaljuk a kicsi kitérőt, és megnézzük a Likas-kőt: tavalyról emlékeztem rá, és most is érdemes volt körüljárni: igazán érdekes látvány az erdő közepében.

Árnyas erdei ösvényeken jutunk egy elágazóba: kicsit letérünk a zöldről, hogy a háromszöges verzióját követve feljussunk a Pápalátó-kő remek panorámát nyújtó szikla-kiszögelléséig. Kissé párás a látóhatár, de azért mégiscsak élmény innen kitekinteni, lábat lógatni, szusszanni egyet.

Fenyőfő a következő megállónk. Ellenőrző pont is, frissítünk is, egy újabb bónnal. Emlékeztem a remek fröccsre: ezúttal sem kellett csalódnom. Igazán jól jött a hosszú menet előtt. A Kőris-hegy következik ugyanis, mint túránk – sőt, az egész Bakony – megmagasabb pontja. Homokos, nehezen járható gyalogúton kezdünk, napon, melegben. Szerencsére hamar erdőbe jutunk: kavics váltja a homokot, árnyék a hőséget. Az emelkedő persze marad, kereken nyolc kilométeren át.

Sok kellemes, beszélgetős szakasz fogad, szépen fogynak a kilométerek és a szint is. A tavalyi útjavítás ezúttal sokkal járhatóbb ösvényeket hozott, bár a víz azért itt is úr: több helyen alaposan kimosta az ember által készített dózerutat. Az erdő nagyon szép, feljebb jutva talán még szebb: egyre sűrűbb, egyre vadregényesebb.

 Az utolsó szakasz aztán már végképp nem viccel: megérkezik a Kéktúra balról, Kisszépalma felől, és tudom, hogy mi jön. Sokadszorra vágok neki a végső pár száz méternek: ez a java, a legszigorúbb kaptató – de odafönt már a tető vár, a Vajda Péter kilátóval. Meg persze Imrével a padnál: idén is pontőrként fogad, barátságos kézfogással. És pecséttel, sőt, egy kis vörösbor is akad a víz mellé… Megkapom tőle a Tavaszi Túramozgalom jelvényeit: sikerült a 750 kilométer a három hónap alatt. Felszaladunk Andival egy újabb fotóért, és mehetünk is.

Innen már csak ereszkedés jön – újabb nyolc kilométer a Kőris-oldal, Bakonybélig. Az OKT ösvényein haladunk-futunk le, merthogy itt jó néhány szakasz szinte megkívánja a belefutást. Az út kifogástalan, mindenki remekül érzi magát – hát akkor miért is ne? Barátok útja, zöld sáv jön, továbbra is lefelé. Aztán pár méter aszfalt, egy nagy pocsolya, és itt az utolsó kaptató, ravaszul, már a falu határában. És igen: zöld négyzet, Bakonybél, és fordulunk is be a Pikolóba. Viktor gratulál és díjaz: szép kitűző és oklevél a kezemben, meg az utolsó bón, amit levesre váltok. De milyen finom levesre! Igazán jóleső a majdnem ötven kilométer után. Nagy pohár ital, kávé gesztenyepürével, ohhh… Közben Márk is előkerül, és indulhatunk haza, elérni Réka vonatát. Minden sikerült a mai napon: még ez is. Reméljük, jó felkészülés lesz ez az ötvenes a jövő szombatra…

Mozdulj a sínekért! 25 TT - ahogy én láttam...

Jelenthet-e akkora kihívást és erőpróbát egy huszonötös túra, mint – mondjuk - egy ötvenes? Számít-e, hogy egy teljesítménytúrának hányadik indulóként vágunk neki? Milyen érzés célokat feladni túra közben, és tulajdonképpen… mi a legfontosabb? Végtére is: miért indulunk el egy téli túrán?

Mozdulok a sínekért; zsinórban harmadszor. A kellemes emlékű HaVasParipa túrák utódja is mindig vonz, pedig semmi extra, semmi szenzáció, semmi rendkívüli nem fogad. Ellenben kellemes a bakonyi táj, kedvesek a rendezők, és a tél végi túrán már aprócska zöld színek is fel szoktak már bukkanni. Hát ez utóbbi most nem jött össze; erősen nem. Az idő és a táj téliesebb volt, mint a már (majdnem teljesen) mögöttünk hagyott teljes tél alatt. Sebaj, megnézzük ezt a tájat hóban is! Laci öcsémmel felvesszük Rékát a szokott vonatnál, Ildi szintén rutinosan becsatlakozik: együtt a kis csapat. Ezúttal Zoli öcsém külön túrázik: feleségével jönnek, rövid távra.

Eplény, reggel majdnem nyolc óra. A kis vasútállomás szinte kietlenül fogad – és jó nagy hóval. Ami fel is adja az első leckét, már a parkolásnál. Nevezés, szerelvény-igazítás: hideg van, rendesen hideg, oda kell figyelni a részletekre. Jöhet az első ereszkedés, le a meredek oldalban. Hú, ilyen vastagon havas? Nagyon figyeljetek, csak óvatosan! Lépkedek a meglehetősen kevés nyomban, ropog a lábam alatt, nehézkes a mozgás. Na, majd később, akkor könnyebb lesz, csak felmegyünk itt az emelkedőn… Van is egy pár nyom (valami gép mehetett), azon baktatunk kicsit. Nem sokat, mert aztán megint a szűz hó, meg az a pár nyom. Huh, lehetséges, hogy ez vár ránk egész nap? Tíz és tizenhárom közötti rajtszámokat kaptunk – azaz, kilencen mentek el előttünk. Az bizony édeskevés, nem csoda, hogy ilyen lassúak vagyunk.

Emelkedő, igen: nekiveselkedünk az Ámos-hegynek. Nem dombocska, de azért meg lehet küzdeni az ösvénnyel, mert mindig jó szokott lenni. Valószínűleg most is az – a hó alatt. Így egészen más: meg kell dolgozni minden lépésért, magasabbra emelt lábakkal, alaposan odafigyelve. Közben az ébredő nap is magára talál, be-bekukucskál a fák között, és gyönyörű ösvényeket varázsol elénk. Bevállaltam tesóm nehézkes, (ide) esetlenül nagy fényképezőgépét, és most hálás vagyok a döntésért. Újra meg újra magával ragadnak a fények, árnyak játékai, a kontrasztok és a sejtelmes ragyogás.

A kieső állomás miatt Eplény községet igazából csak most érjük el – igaz, leginkább csak súrolva, „kert alól” érintve. Elragadó látvány letekinteni a házakra és az azokat körülölelő havas hegyekre! De aztán megint emelkedő, nincs mese, az Ámos-hegy lesz a mai legmagasabb pontunk. És mi csak a két lábunkra számíthatunk, nem síliftekre vagy más efféle úri huncutságokra.

Jutalmunk sem marad el, persze: cukor-varázs a fákon és lábunk alatt, a látvány újra meg újra lenyűgöz, elvarázsol, megállít. Nono, ennyi megállás nem lesz sok? Amikor amúgy is csigatempóban haladunk… Toljuk meg kicsit, itt az elágazás: tető és első ellenőrzőpont.

Barátságos páros fogad, édességgel kínálnak szívélyesen. Pedig hát egy helyben álldogálni a hidegben, hóban – nem lehet egyszerű. Ajánlják a kilátót, nem is hagyjuk ki, de a havas lépcsők erősen óvatosságra intenek.

A látvány – hát persze! – most is megjutalmaz. Havasan még nem láttam e tájat! Kevésbé messzire jut a tekintet, mint máskor, de a havas fenyők csúcsai, a hótakaró alatt szunnyadó messzi táj így is mesébe illő.

Indulhatunk lefelé, a Síaréna pilonjai most nem vonzanak oda magukhoz. Jobban foglalkoztat a lefelé vezető út: vajon mennyire lesz járható? Futható biztosan nem, mint azt megszokhattuk korábban. Hát, nem is. Szinte semennyire… hosszú szakaszon bukdácsolunk, mély hóban gázolunk, kanyargunk. A szalagozók tegnap ennél is komiszabb helyzetben voltak – mégis itt jártak, jól látjuk kezük nyomát. Tisztességes, alapos munkát végeztek: elismerés nekik!

Aztán jön a lejtő, ami a kis patakhoz és a tavakhoz visz le, és (egyedül itt) fordul a kocka. A korábban csak óvatosan járható rész most egészen szép tempóban – helyenként kicsit kocogva is – teljesíthető.

Leérkezünk a lépcsőkön a hídhoz, ahol három ember álldogál. Nem mozdulnak, ami leginkább annak betudható, hogy hóból készültek… Egyikük karja szalagot is tart, egészen bebiztosítva az irányt… és a jó kedvet.

Aszfalt jön, csúszós, ami azt eredményezi, hogy itt is a hóban kell mennünk, a két szélén. Laci órát néz, és aggasztó adatokkal traktál. Húzzunk bele! Na de itt? Hogyan?! Megyünk, ahogy tudunk, ahogy bírunk. Lehet, hogy nem lesz ma cukrászda? Vagy a vonatot sem érjük el talán?...

Lekanyarodás, a KDP-piroson tovább, be az erdőbe. Dagonyás szokott lenni, és most is az lenne, érezhető. Valami nyom itt is fellelhető, de hasznát nem nagyon vesszük: igen szűk, és legtöbbször nehezebb benne menni, mint a hóban. Hát, marad a gázolás, rendben.

A nap továbbra is a barátunk, a kék ég és a havas táj kontrasztja pazar, fázni sem kell, hiába vannak mínuszok… Elhagyjuk a balatoni panorámás szakaszt – ezúttal le kell mondanunk a látványról, túl párás hozzá a horizont.

Lejtő következik, a távolban felbukkan Alsópere – de előbb egy erdei gépet kerülünk, vezetője segítőkész és vigyáz ránk. Leérkezünk, bekanyarodunk a Rendezvényközpont csinos épületéhez: második EP. Müzliszeletet kapunk a kedélyesen szalonnázgató pontőrtől; nem vesztegetjük az időt… Kis visszatérő, és aszfalton folytatjuk, ragyogó kék ég alatt. És egy jó forró teát vizionálunk többen is, ami itt bizony jól esett volna: majd benyújtom javaslatként a rendezőknek. Hosszú egyenesben ballag csapatunk, még hótoló-sószóró is előz – viszonylag jól tudunk haladni.

Elágazás, fel a Csengő-hegyre! Négy fős csapat jön szembe: ma először bukkanunk túratársakra. Kétszer nyolcszáz méter ez a kis kitérő; itt is gyönyörű környezetben, amire aztán odafönt a kilátó teszi fel a képzeletbeli koronát.

Párás itt is a horizont, de szétnézni mindig jó érzés – a havas fokokra azért persze figyelni kell. Aztán visszatérés, majd elköszönünk az aszfalttól. Réka kideríti, hogy háromkor busz is létezik vissza Eplénybe, nem csak a megszokott (reggel óta célként kitűzött) egy órás vonat. Számolunk, és egyértelmű: a vonat esélye nullára zsugorodott. Hát, akkor a sínek helyett buszozunk, jön a döntés – és egyúttal a fellélegzés, megnyugvás is.

A szántó széle most persze nem saras, az erdőbe érkezve pedig megint elvarázsol a tél szépsége. A nehézsége sem marad el persze: gázolunk, lépegetünk, keressük a nyomokat. Kanyargás, elterelések kétszer is kidőlt fák miatt, de a szalagozás példa értékű itt is. A menetelés bizony nehéz.

Réka némi fenntartását fejezi ki a téli túrákat illetőleg, kissé kezd besokallni a sok hótól. Abban mindenesetre megállapodunk nagy egyetértésben, hogy ez a túra lazán kivesz belőlünk annyit, mint egyik-másik ötven kilométeres tavaszi vagy őszi túra. Ildi aztán dob egy hátast a puha hóba – nem akarattal – de ezen is csak jót nevet: legjobban ő élvezi ezt a különleges futamot.

És megérkezünk Veimpuszta romos épületéhez: szinte a semmiből terem előttünk. Bal kanyar, ez itt már az OKT! Ami aztán egészen a célig visz bennünket. A Gaja-patakot mellőzzük, békésen csobog jobbra tőlünk, és az itt is megszokott sarak sem hiányoznak.

A korábbi négy fős csapatot érjük utol, de az előzést Réka és Laci inkább kihagyják, és mögöttük ballagnak. Mi Ildivel beérkezünk a gyönyörű bükkösbe, ami mindig ámulatba ejt, és megmásszuk az utolsó mai emelkedőnket.

Felbukkan Nagyesztergár, de a pontőrök megszokott asztala most vastagon havas, és se bója, se ember sehol. Téblábolunk kicsit, itinert is nézünk: igen, itt lenni kellene egy EP-nek. Hát nincs! Tovább megyünk, rákanyarodva az aszfaltra. Visszatekintek az erdő felé, és elköszönök a hótól: innen már csak aszfalt jön! Kiérkezünk a fő utcára, jelzések rendben, megcélozzuk Zirc irányát. Aztán Ildi bóját pillant meg a távolban. És valóban: idén itt, a kis kocsmában van az EP, ami érthető is. Italjegyet és pecsétet kapunk a kedves pontőrtől, akivel kellemesen el is beszélgetünk.

Korábbi tapasztalataink alapján ezúttal kihagyjuk az erdőszéli (szalagozott) bukdácsolást, szántás-taposást – inkább kint maradunk az úton. A jelzett OKT amúgy is itt megy, és a forgalom is kicsi, szerencsére. Rövidítést sem jelent, így hát nyugodt érzéssel hagyjuk el a Zirc-táblát, majd rövidesen a vasútállomás is felbukkan. Nézzük csak: majdnem hat óra lett a tervezett ötből, de a nyolc órás szintidő azért így is szépen messze van…

Kedves ismerősökkel találkozunk a célban, megkapjuk az oklevelet és kitűzőt, meg a vonatjegyet is, ami közben (ugye) értékét és érvényét veszítette… Alig 2-3 perc telik el, és Zoliék futnak be, majd újabb 2-3 perc, és Réka-Laci kettőse szintén. Nahát, rendezni se lehetett volna jobban! Semmi és senki nem tart vissza bennünket, hogy – mégis csak! – egy kellemes süti-kávé kombóval ünnepeljük meg ezt a kellemes napot. Így hát irányba vesszük a Monostori cukrászdát, ahol aztán majd buszra is szállunk Eplény felé. Vonat helyett… de azért a sínekért mégis csak mozdultunk, nincs mese!

Bakonyi barangolás 70 TT - ahogy én láttam...

Hetven kilométernyi teljesítménytúra őszi tájakon, közel kétezer méter szintemelkedéssel. Az Öreg-Bakony megannyi látványos részét érintettük és hódítottuk meg, és mindvégig nagyon kellemes időben barangolhattunk.

Ötödik alkalommal álltunk Zoli öcsémmel rajthoz ezen a rendezvényen; sorozatban harmadszor a király-kategóriában. Érdemes a hetvenest választani: a 40 és a 30 km-es távok „összehegesztett” variációjaként semmi jóból nem maradhatunk így ki… Kis családom is elkísért: a lányok a tízes távra neveztek be, így hát reggel meglehetősen halkan osontam ki a rajthoz igen közel eső szállásunkról. Aztán hármas asztal: előnevezőként villámgyors rajt-procedúra, és mehetnek is a zsákba az itinerek. A hangulat azonban valahogy nem a megszokott, ezen furcsálkodunk kicsit – de aztán Rékával és Verával találkozunk, örömmel köszöntjük egymást. Majd Ildi is előbukkan: vele hármasban terveztük ezt a túrát, így hát pontban fél hétkor indítom is az órát és gazdáját.

Kint meglehetősen sötét van még, de a faluból nem gond a kijutás, utána meg már megszokja szemünk a lassan oszló szürkületet. Az ég meglehetősen borús, komoly fellegekkel, de optimisták vagyunk: az előrejelzések szerint eső nem várható. Hideg sincs – a Borostyán-kút után végképp, ahol megkezdjük a piros kereszten a Csúcs-hegy hódítását. Rövid, ám határozott emelkedőn jutunk fel, a tetőn a jelzések jók, és az út is kiválóan járható. Aztán le kellene térni, de komoly farakásokat „sikerült” a kereszteződés közepére halmozni: átmászunk rajta üggyel-bajjal. Saras-dagonyás rész jön, néhol nem is egyszerű kikerülése. Hosszú lejtő a zöldön, egészen a szurdok kezdetéig, de ez jól járható – kicsit bele is futunk. Aztán a szurdok persze egészen más: egyensúlyozunk a köveken-sziklákon, fatörzseket kerülünk ki (vagy éppen bújunk alatta át). Azt gondolom, sokat fogok csuklani, amikor kis feleségem is erre a szakaszra érkezik majd pici lányommal: én csak annyit árultam el előzetesként, hogy „az egy elég vadregényes szakasz lesz, de gyönyörű”.

Első ellenőrző pont, csokik közül választhatunk, és mehetünk tovább: indulás fel a műútig. Kis családom itt fog majd visszafordulni egy másik ösvényen, mi azonban átkelünk, és jöhet a Nagy-Som-hegy oldala. Kellemesen szép (és könnyű) szakasz, kilométerek fogyasztása – de aztán hirtelen komoly változás jön. Vihar által kidöntött hatalmas fák előttünk, és sehol nem látunk kerülő utat vagy (ilyenkor gyakori) szalagokat, amik segítenének. Meglehetősen nehezen evickélünk át, a tempóból sokat veszítve. Igaz, mára nem terveztünk űr-időt, a tavalyi eredmény (12:50) megjavítását sem. Azzal akkor nagyon elégedettek voltunk, most 13:30 körülit becsülünk befutóra. Megérkezünk a Zoltay-forráshoz, iszunk is egy jót lassan csorgó vizéből, és jöhet a zöld, Zircig. Erdőszélen, mezei úton idézzük fel Ildivel a pár hónappal ezelőtti Bakonybél 48 TT-t, amikor ugyanitt komoly hőségben meneteltünk, és ahol a szemközti erdei bejáratot nem vettük észre. Ezek a gondok most nincsenek: az idő kiváló ugyan, de nem júliusi – és a réten most jól kivehető megint az ösvény.

Kellemesen elvegyülünk Zirc kisvárosi, békés délelőttjében, és engedélyezzük maguknak megszokott, kedvenc pékségünk látogatását is. A túrós batyu ezúttal sem okoz csalódást, és a Parkerdőig éppen el is fogy - így hát pont kapóra jön az ottani ellenőrzőponton kapott szörp. Pár szem nápolyi is lecsúszik, de aztán nekivágunk a Pintér-tetőnek: az OKT egy újabb kellemes szakasza. Itt egészen szépen sárgulnak már a levelek – az eddigi, inkább zöldes színeket őszies hangulat váltja.

Felbukkan Borzavár, gyorsan át is haladunk rajta, csak Ildi OKT-pecsétje szakítja meg rövid időre a lendületet. A Templom-dombon megállapítjuk ismét, hogy itiner nélkül itt bajos lenne: hosszan nincsenek jelzések. Aztán a közkedvelt Szépalma érkezik: most is rendkívül bájos a környezete. Az Arborétum pompázik a ragyogó őszi napsütésben, szinte sajnálom elhagyni. Egy szép almával vigasztal a pontőr, ami ropogós is, zamatos is. Beérkezünk az erdőbe, a Tekeres-kúti ároknál kódot írunk, majd örömmel konstatáljuk, hogy idén remekül járható a sárga kör – zöld sáv.

Kisszépalma, még harangszó előtt: ellátópont szörpökkel és különféle kenyerekkel. Ildi azonban kihagyja, és ígéri: megvár inkább bennünket a csúcson. Itt ugyanis közvetlenül a pont után megkezdődik a Bakony legmagasabb pontjának, a Kőris-hegynek meredek emelkedője. Hát, ott bizony tényleg elég rossz érzés teli pocakkal felszuszogni. Én is inkább a zsákomba süllyesztek két összefordított szeletet, iszok pár kortyot, és hajrá! Jól megnyomjuk Zolival, ne kelljen sokat várni ránk, dolgozik is szív, tüdő, minden… Annál jobb érzés feljutni!

A kilátó panorámája után aztán jöhet az ereszkedés a kék barlang jelzésen. Elmormolok egy rövid imát, amiben szerepel mindannyiunk testi épsége, a térdeink és más effélék. Követjük szépen az előttünk leinduló csapatot – be a susnyásba is, miért is ne… Gyönyörűen letévedtünk ugyanis a jelzésről, és most megy a korrigálás ezerrel. Uhhh, nagyon égő, ötödszörre! Szerencsére csak 60-80 méter, de reumások mostanában nem leszünk – ezt a derékig érő csalán megoldja.

Megcsodálhatom az Ördög-likat, igen óvatosan el is hagyom, és a végén már kicsit kocogni is lehet. Fellélegzek, épségben leérkezett mindenki. Szépen kiszalagozott letérés jön, felkeressük újra a Tekeres-kúti négyes elágazást, ahol az imént még felfelé haladtunk. Zöld sáv, Barátok útja, erősen várjuk az EP-t: vajon idén is Gyula lesz? Hát nem, ezúttal nem találkozunk, megköszönjük a pecsétet és az útbaigazítást. Előttünk néhányan balra tartanak: nekik hamarosan véget ér a túra; ők negyvenesek. Mi jobbra térünk, szalagozott szakaszra, majd zöld kereszt és végül OKT: ezeken jutunk le Bakonybélre. Közben nagyon szép részeket csodálhatunk meg: völgyek, sziklák, kanyargó turistautak. A buszmegállónál gyors zoknicsere – és telefon a lányoktól. Ők is a faluban vannak, csak a közepén: éppen most érkeztek be a célba! Hurrá, gratulálunk, megnyugszom. Főleg, amikor kislányom csevegve mesél a sok élményről – beleértve persze a szurdokot is…

Tökgurító rét, tényleg tökök kupacaival… aztán ki, az OKT-n, egészen a Hideg-völgyig. Adriennék fogadnak, szívélyesen kínálgatva édest és sóst egyaránt. Egy pogácsa után mézes puszedlire térek át: igazán jólesik. Főleg egy Hideg-hegy megmászása előtt… Ami nem meredek, nem küzdős, „csak” sokáig monoton emelkedős, és sumák módon, apránként veszi ki az erőt. Aztán megvan persze ez is, itt a bánya, kattintgatunk, lehet ereszkedni.

Pazar felhők úszkálnak az égen, sűrűn váltakozva, és nekem bőven elég a póló is a szép napsütésben. Erdők jönnek, továbbra is piros kereszt, és közben szép kilátások jobbra.

Aztán megérkezünk a Királykapuhoz, és Efemm fogad, pecséttel és csokival. Piros sáv innentől sokáig, a Vörös János-séd völgyét mellőzve. Ez nagyon szép szakasz, különösen ebben a kellemes napsütésben: jó iramban haladunk a valamikori vasút nyomvonalán. Az időnkre néha ránézek: folyamatosan 8-12 perc körüli hátrányunk van tavalyhoz képest – jó lesz ez!

Elhagyjuk a valamikori vasúti hidat, jobbra letérünk, ami itt most fel – a piros háromszögre: Öreg Kecskeakol-árok. A jelzéshez méltón emelkedni kezdünk, egy hosszú monoton szakaszon: Ildinek erősen nincs a kedvenc szakaszai között… Most szépen lekaszálták, jól járható, hamar túl vagyunk rajta. Feljebb, tovább, kilátások és sziklák - fényképezünk. És megérkezünk a Witt Lajos-kilátópontra, ahol „dicsértetik” a nagyszerű Bakony.

Kilátó nincs, de szükség sincs rá: így is pompás a rálátás a tájra. Messze előre, a horizonton; egészen a golflabdáig. Ahová ugye még egyszer felsétálunk… Nosza, gyerünk, ne húzzuk hát az időt! Remekül kiszalagozott letérés, újabb szép erdők – de megint kidőlt fák jönnek, amiket üggyel-bajjal (és kis kitéréssel) oldunk meg. Nagyobb kirándulócsapat, óriási kutyákkal, elég flegma hozzáállással – de aztán ezt is megússzuk szerencsésen. Gerence-pihenő, füst kanyarog – de forró tea idén sajnos nincs. Energiaitalt kapunk kis flaskában, meg egy kis ropogtatni valót; jól jön ez most!

Az aszfalt után, az Odvaskő Hotelnél balra megyünk, de nem fel a piros sávra (mint öt hete a Magas Bakony 50 TT-n): most komiszabb megoldás jön a szint leküzdésére. Odvas-kői barlang, igen, ötven-egynéhány kilométer után: a lépcsőzés közbeni mosoly nem mindig őszinte. Vagy talán nincs is: tény azonban, hogy egyszer csak feltűnik az ismert háromszög-forma, és lehet szusszanni egyet. Meg még egyet, és folytatni a kapaszkodást felfelé. A Kőris jön, másodjára, de a Rézbükki úton, azaz a piros sávon: ez jóval könnyebb bármely másik iránynál. Főleg így az Odvas-kő után, hát persze… A ragyogó napsütés fantasztikus színeket és árnyékokat fest, igazán hangulatossá varázsolva a felfelé való utat.

Amit tolunk rendesen, sőt: egyre szigorúbban. Én (a mindenkori hajcsár) most csak figyelgetek, ahogy két túratársam egyre csak gyorsít. Főleg Ildi: mi ez, megy a vonatod? Á, szeretnék mielőbb fent lenni. Hát legyen; kilenc és fél, tíz perces ezreink vannak, csak pislogok – és tolom tovább. Aszfalt, golflabda, sziklák. Itt már majdnem futunk, komolyan. Kilátó, gyerekek, ugye megengeditek?... Felszaladnék, pont megy le a nap… Rendben, de mi lassan indulunk le, érj utol. Uhhh. Rendben.

Megérte, hát persze! De iszkolok is utánuk, és próbálom lehűteni őket. Tavaly (jó tempózás mellett) 1:11 volt a lejutás. Most 13 perc hátrányunk van: értsétek meg, lehetetlen! Jó, jó… de azért nyomják ezerrel. Aztán fejlámpát teszünk, dzsekibe bújok – és elkezdenek futni. Folyamatosan. És persze nagyon élvezem, de azért csak hitetlenkedek: ők nagyon ritkán szoktak futni, mi van most?! A Barátok útja már itt is van, rövid szusszanás – és futás tovább. Az út kiváló, senki nem botlik meg, kis családom meg közben már Zircen pizzázik. Egyet nekem is ígérnek, nem rossz motiváció… Aztán aszfalt, pár méternyi, és a Bakonybél előtti utolsó emelkedő. Ez a harc lesz a végső – dúdolom a régi kor dalát, de ez is megvan, lámpafény és civilizáció bukkan fel. Lezúgunk a keresztutcán (igen, az aszfalton soha nem futók is!), a főutcán trappolunk. Kocsi érkezik, lehúzódunk, de hangok kiáltanak bentről: hajrá! Megérkezett a családom, ez hihetetlen, megrendezni sem lehetett volna így! Utolsó méterek, és leállítom az órát.

És csak nevetek, nevetek: 12:49! Egy, azaz egy perccel, de megjavítottuk a tavalyi időnket. Kidőlt fákkal, folyamatos idő-csúszásban, több helyen elbeszélgetve… Hát megcsinálták! Ők, ketten, mert nekem most tényleg nem lett volna fontos. Remek kis társaság volt, köszönöm, gratulálok! Akárcsak a lányoknak: ők is ügyesek voltak, és kislányomnak ma meglett a száz kilométere. Ja, és vele együtt az idei gyermek-bronzérem, épp’ csak hét évesen! Aki persze nem győz mesélni: túráról, Csillagdáról, Zircről – sok-sok élmény. És még a hazaút is! Szinte lépésben át a Bakonyon, vadasparkban érezvén magunkat: emitt egy róka, amott két őz… De mindenki megússza baj és karcolás nélkül, és jöhet a jól megérdemelt pihenés.