Jelenthet-e akkora kihívást
és erőpróbát egy huszonötös túra, mint – mondjuk - egy ötvenes? Számít-e, hogy
egy teljesítménytúrának hányadik indulóként vágunk neki? Milyen érzés célokat
feladni túra közben, és tulajdonképpen… mi a legfontosabb? Végtére is: miért
indulunk el egy téli túrán?
Mozdulok a sínekért; zsinórban harmadszor. A kellemes emlékű
HaVasParipa túrák utódja is mindig vonz, pedig semmi extra, semmi szenzáció,
semmi rendkívüli nem fogad. Ellenben kellemes a bakonyi táj, kedvesek a
rendezők, és a tél végi túrán már aprócska zöld színek is fel szoktak már
bukkanni. Hát ez utóbbi most nem jött össze; erősen nem. Az idő és a táj
téliesebb volt, mint a már (majdnem teljesen) mögöttünk hagyott teljes tél
alatt. Sebaj, megnézzük ezt a tájat hóban is! Laci öcsémmel felvesszük Rékát a
szokott vonatnál, Ildi szintén rutinosan becsatlakozik: együtt a kis csapat.
Ezúttal Zoli öcsém külön túrázik: feleségével jönnek, rövid távra.
Eplény, reggel majdnem nyolc óra. A kis vasútállomás szinte kietlenül
fogad – és jó nagy hóval. Ami fel is adja az első leckét, már a parkolásnál.
Nevezés, szerelvény-igazítás: hideg van, rendesen hideg, oda kell figyelni a
részletekre. Jöhet az első ereszkedés, le a meredek oldalban. Hú, ilyen
vastagon havas? Nagyon figyeljetek, csak óvatosan! Lépkedek a meglehetősen
kevés nyomban, ropog a lábam alatt, nehézkes a mozgás. Na, majd később, akkor
könnyebb lesz, csak felmegyünk itt az emelkedőn… Van is egy pár nyom (valami
gép mehetett), azon baktatunk kicsit. Nem sokat, mert aztán megint a szűz hó,
meg az a pár nyom. Huh, lehetséges, hogy ez vár ránk egész nap? Tíz és
tizenhárom közötti rajtszámokat kaptunk – azaz, kilencen mentek el előttünk. Az
bizony édeskevés, nem csoda, hogy ilyen lassúak vagyunk.
Emelkedő, igen: nekiveselkedünk az Ámos-hegynek. Nem
dombocska, de azért meg lehet küzdeni az ösvénnyel, mert mindig jó szokott
lenni. Valószínűleg most is az – a hó alatt. Így egészen más: meg kell dolgozni
minden lépésért, magasabbra emelt lábakkal, alaposan odafigyelve. Közben az
ébredő nap is magára talál, be-bekukucskál a fák között, és gyönyörű ösvényeket
varázsol elénk. Bevállaltam tesóm nehézkes, (ide) esetlenül nagy
fényképezőgépét, és most hálás vagyok a döntésért. Újra meg újra magával
ragadnak a fények, árnyak játékai, a kontrasztok és a sejtelmes ragyogás.
A kieső állomás miatt Eplény községet igazából csak most
érjük el – igaz, leginkább csak súrolva, „kert alól” érintve. Elragadó látvány letekinteni
a házakra és az azokat körülölelő havas hegyekre! De aztán megint emelkedő,
nincs mese, az Ámos-hegy lesz a mai legmagasabb pontunk. És mi csak a két lábunkra
számíthatunk, nem síliftekre vagy más efféle úri huncutságokra.
Jutalmunk sem
marad el, persze: cukor-varázs a fákon és lábunk alatt, a látvány újra meg újra
lenyűgöz, elvarázsol, megállít. Nono, ennyi megállás nem lesz sok? Amikor amúgy
is csigatempóban haladunk… Toljuk meg kicsit, itt az elágazás: tető és első
ellenőrzőpont.
Barátságos páros fogad, édességgel kínálnak szívélyesen.
Pedig hát egy helyben álldogálni a hidegben, hóban – nem lehet egyszerű.
Ajánlják a kilátót, nem is hagyjuk ki, de a havas lépcsők erősen óvatosságra
intenek.
A látvány – hát persze! – most is megjutalmaz. Havasan még nem láttam
e tájat! Kevésbé messzire jut a tekintet, mint máskor, de a havas fenyők
csúcsai, a hótakaró alatt szunnyadó messzi táj így is mesébe illő.
Indulhatunk lefelé, a Síaréna pilonjai most nem vonzanak oda
magukhoz. Jobban foglalkoztat a lefelé vezető út: vajon mennyire lesz járható?
Futható biztosan nem, mint azt megszokhattuk korábban. Hát, nem is. Szinte semennyire… hosszú szakaszon
bukdácsolunk, mély hóban gázolunk, kanyargunk. A szalagozók tegnap ennél is
komiszabb helyzetben voltak – mégis itt jártak, jól látjuk kezük nyomát. Tisztességes,
alapos munkát végeztek: elismerés nekik!
Aztán jön a lejtő, ami a kis patakhoz
és a tavakhoz visz le, és (egyedül itt) fordul a kocka. A korábban csak
óvatosan járható rész most egészen szép tempóban – helyenként kicsit kocogva is
– teljesíthető.
Leérkezünk a lépcsőkön a hídhoz, ahol három ember álldogál. Nem
mozdulnak, ami leginkább annak betudható, hogy hóból készültek… Egyikük karja
szalagot is tart, egészen bebiztosítva az irányt… és a jó kedvet.
Aszfalt jön, csúszós, ami azt eredményezi, hogy itt is a hóban
kell mennünk, a két szélén. Laci órát néz, és aggasztó adatokkal traktál. Húzzunk
bele! Na de itt? Hogyan?! Megyünk, ahogy tudunk, ahogy bírunk. Lehet, hogy nem
lesz ma cukrászda? Vagy a vonatot sem érjük el talán?...
Lekanyarodás, a KDP-piroson tovább, be az erdőbe. Dagonyás
szokott lenni, és most is az lenne, érezhető. Valami nyom itt is fellelhető, de
hasznát nem nagyon vesszük: igen szűk, és legtöbbször nehezebb benne menni, mint a hóban. Hát, marad
a gázolás, rendben.
A nap továbbra is a barátunk, a kék ég és a havas táj
kontrasztja pazar, fázni sem kell, hiába vannak mínuszok… Elhagyjuk a balatoni
panorámás szakaszt – ezúttal le kell mondanunk a látványról, túl párás hozzá a
horizont.
Lejtő következik, a távolban felbukkan Alsópere – de előbb
egy erdei gépet kerülünk, vezetője segítőkész és vigyáz ránk. Leérkezünk, bekanyarodunk
a Rendezvényközpont csinos épületéhez: második EP. Müzliszeletet kapunk a kedélyesen
szalonnázgató pontőrtől; nem vesztegetjük az időt… Kis visszatérő, és aszfalton
folytatjuk, ragyogó kék ég alatt. És egy jó forró teát vizionálunk többen is,
ami itt bizony jól esett volna: majd benyújtom javaslatként a rendezőknek.
Hosszú egyenesben ballag csapatunk, még hótoló-sószóró is előz – viszonylag jól
tudunk haladni.
Elágazás, fel a Csengő-hegyre! Négy fős csapat jön szembe:
ma először bukkanunk túratársakra. Kétszer nyolcszáz méter ez a kis kitérő; itt
is gyönyörű környezetben, amire aztán odafönt a kilátó teszi fel a képzeletbeli
koronát.
Párás itt is a horizont, de szétnézni mindig jó érzés – a havas fokokra
azért persze figyelni kell. Aztán visszatérés, majd elköszönünk az aszfalttól. Réka kideríti, hogy háromkor busz is létezik vissza Eplénybe, nem csak a megszokott
(reggel óta célként kitűzött) egy órás vonat. Számolunk, és egyértelmű: a vonat
esélye nullára zsugorodott. Hát, akkor a sínek helyett buszozunk, jön a döntés –
és egyúttal a fellélegzés, megnyugvás is.
A szántó széle most persze nem saras, az erdőbe érkezve
pedig megint elvarázsol a tél szépsége. A nehézsége sem marad el persze:
gázolunk, lépegetünk, keressük a nyomokat. Kanyargás, elterelések kétszer is
kidőlt fák miatt, de a szalagozás példa értékű itt is. A menetelés bizony nehéz.
Réka némi fenntartását fejezi ki a téli túrákat illetőleg, kissé kezd besokallni
a sok hótól. Abban mindenesetre megállapodunk nagy egyetértésben, hogy ez a
túra lazán kivesz belőlünk annyit, mint egyik-másik ötven kilométeres tavaszi
vagy őszi túra. Ildi aztán dob egy hátast a puha hóba – nem akarattal – de ezen
is csak jót nevet: legjobban ő élvezi ezt a különleges futamot.
És megérkezünk Veimpuszta romos épületéhez: szinte a
semmiből terem előttünk. Bal kanyar, ez itt már az OKT! Ami aztán egészen a
célig visz bennünket. A Gaja-patakot mellőzzük, békésen csobog jobbra tőlünk,
és az itt is megszokott sarak sem hiányoznak.
A korábbi négy fős csapatot érjük
utol, de az előzést Réka és Laci inkább kihagyják, és mögöttük ballagnak. Mi Ildivel
beérkezünk a gyönyörű bükkösbe, ami mindig ámulatba ejt, és megmásszuk az
utolsó mai emelkedőnket.
Felbukkan Nagyesztergár, de a pontőrök megszokott asztala
most vastagon havas, és se bója, se ember sehol. Téblábolunk kicsit, itinert is
nézünk: igen, itt lenni kellene egy EP-nek. Hát nincs! Tovább megyünk,
rákanyarodva az aszfaltra. Visszatekintek az erdő felé, és elköszönök a hótól:
innen már csak aszfalt jön! Kiérkezünk a fő utcára, jelzések rendben,
megcélozzuk Zirc irányát. Aztán Ildi bóját pillant meg a távolban. És valóban:
idén itt, a kis kocsmában van az EP, ami érthető is. Italjegyet és pecsétet kapunk
a kedves pontőrtől, akivel kellemesen el is beszélgetünk.
Korábbi tapasztalataink alapján ezúttal kihagyjuk az
erdőszéli (szalagozott) bukdácsolást, szántás-taposást – inkább kint maradunk
az úton. A jelzett OKT amúgy is itt megy, és a forgalom is kicsi, szerencsére.
Rövidítést sem jelent, így hát nyugodt érzéssel hagyjuk el a Zirc-táblát, majd
rövidesen a vasútállomás is felbukkan. Nézzük csak: majdnem hat óra lett a
tervezett ötből, de a nyolc órás szintidő azért így is szépen messze van…
Kedves ismerősökkel találkozunk a célban, megkapjuk az
oklevelet és kitűzőt, meg a vonatjegyet is, ami közben (ugye) értékét és
érvényét veszítette… Alig 2-3 perc telik el, és Zoliék futnak be, majd újabb
2-3 perc, és Réka-Laci kettőse szintén. Nahát, rendezni se lehetett volna
jobban! Semmi és senki nem tart vissza bennünket, hogy – mégis csak! – egy
kellemes süti-kávé kombóval ünnepeljük meg ezt a kellemes napot. Így hát irányba
vesszük a Monostori cukrászdát, ahol aztán majd buszra is szállunk Eplény felé.
Vonat helyett… de azért a sínekért mégis csak mozdultunk, nincs mese!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése