Tanúhegyek 100 TT - ahogy én láttam...

Varázslatos Balaton-felvidék: Tapolcai-medence a Tanúhegyekkel, és persze a – szintén különleges hangulatú – Káli-medence. Mindkettőt egyszerre, körbe-körbe, alaposan és részletesen. Különlegesen színvonalas rendezéssel, ellátással… ez a Tanúhegyek 100 teljesítménytúra!

Tavaly egyszeri és utolsó alkalomnak indult, aztán lám, mégis! Talán látták a rendezők a sikert, talán eleget győzködtük őket… (én is kivettem a részem!). De újra összegyűlt sok tucat ember Badacsonytördemicen, a Faluházban, és igen, a hangulat is hasonló, mint tavaly. Az enyém is: nagy várakozás, mint akkor – és aggodalom is (térdek és talpak) – úgy látszik, ez is hozzátartozik. Zoli öcsémmel állunk a sorban, ami most kicsit lassú, de közben beszélgetni lehet, meg üdvözölni az ismerős arcokat.

Aztán fél hét, kezdődhet a hosszú menet! Nekivágunk a Badacsony hatalmas és masszív tömbjének; már az első kilométerek sem ringatnak semmiféle tévhitbe. Gyorsabban megyünk az Országos Kéken, mint tavaly, hamarabb itt a Dongó-kúti kék kör, és hamarabb érkezik A Lépcső is. Naná, hogy a Bujdosók lépcsője! Hadd szóljon, remek hangulatban toljuk, de a beszélgetés azért elcsendesedik…

A Ranolder-keresztet mindig jó érzés megpillantani. Első ellenőrző pont, fél perc se kell, még annyi a kilátáshoz – aztán mehetünk is. Hullámzás, lépcsőzés – csak hogy el ne feledjük: a Badacsonynak még a teteje is komoly, dolgos.

Nagyon lendületben vagyunk, pörög a tempó: kis röstelkedéssel, de a Kisfaludy-kilátót kihagyjuk. Sokszor voltunk fent, nem EP – megyünk tovább. Kőkapun le, a beton szegélyen közben Balázs előz futva: hátborzongató nézni is! A Klastrom-kút aztán pici pihenőt hoz: talán a hely szelleme is hozzájárul (II. János Pál-emlék), meg persze a forrás remek vizét sem hagyjuk ki. Pár szó a kedves pontőrrel, és tűzés le Tomajra. Máris itt a Sörpatika, újabb EP! A fröccs üde és hamvas, a társaság vidám és élénk. Erzsiéket érjük be, remekül elbeszélgetünk a kis aszfaltos szakaszon a Varga-pincészetig.

Ahol persze újabb fröccsözés jön, meg az elmaradhatatlan ropogós sajtos tallér: kiváló párosítás! És valamennyire visszafelé is érdemes tekinteni: olyan kis… kellemes látvány a Badacsony, amikor már a hátam mögött van.

És itt is a Folly-Arborétum; kedvencünk évek óta: kiváló ötlet, hogy ide is bejöhetünk. Pompás és magával ragadó, mint mindig, és bár a tempó most sem hagy alább, a látvány elbűvöl és megmarad az emlék: de szép is itt!

Emelkedünk újra, az Örsi-hegy ravaszdi lankáin. Mert általában nem szokás a „nagy” Tanúhegyek között emlegetni – feljutni azonban ide is felfelé kell, mily’ meglepő… Aztán a piroson meg le, közben a pálos kolostorromot érintve. Nem csak pár fotóért, de némi almaszeletekért is meglassítunk – meg persze pecsételés is van itt.

Aztán szalagozott szakaszon Salföldig: a Kőtenger után felbukkan a kicsike falu, lenyűgöző házaival, portáival. Közepén pedig a Major, újabb EP! Egészen különleges hangulatban, élő „díszletek” között eszünk-iszunk, váltunk pár szót Henivel és Sanyival – és jöhet a Tóti!

Tucadszorra megyek fel, ha jól számolom; mindig élmény és mindig rövidebb… a kilátás meg mindig szebb. Most főleg északkeletnek tekintgetek: a folytatás arra következik. Előbb persze leereszkedünk, biztatva a szembejövőket, de amúgy is érdemes megfontoltan menni. Az elmúlt napok esőzései eddig nem hátráltattak, de itt azért puhább kicsit a szokottnál.

Az Istvándy pincészet is hozza a szokott formáját. Mármint a szokott csúcs-formáját: talpas üvegpohárba kerül, ami oda való – hozzá sokféle kenyér közül én a mangalica-zsírost választom, igen jóféle káposztával. Megáll, meglassul még a futó is: jól esik a sok finomság a hangulatos környezetben, kedves kínálások (sőt: hegedűszó!) közepette.

Káptalantótin szinte csak átszáguldunk, pár méterrel az OKT-pecsételő Horváth-kert előtt jobbra le: kék rom. A Sabari templomromhoz vezet, hiba nélkül: kódot írok, Erzsinek is, aki beért bennünket újra. Együtt megyünk fel vele a Kopasz-hegyre, igazán kellemes utakon, ahol még meggyfa és levendula-szüretelők is változatosságot hoznak…

Hát igen. A lenyűgöző kilátások egyike ma. Voltak, és lesznek is még. De ez az egyik kiemelkedő; felejthetetlen. Körben, minden felé: Tanúhegyek vagy Balaton, Káli-medence: csak attól függ, melyik irányba is nézek éppen. Lefotózni, elmesélni egyaránt képtelen vagyok.

A hosszú lépcsősort baj nélkül teljesítjük, meg hát lefelé mintha más lenne, mint a Káli tényleg 60 TT-n fordítva… Én az imént még apró makett templomtorony máris felettünk magasodik, mi meg bekanyarodunk a Káli Kapocs udvarára. Tesóm bevállal egy paradicsomlevest, én ezt kénytelen vagyok kihagyni. Mosakszom inkább egy jót, és persze kólázunk is egyet (nem olcsón). Felidézzük a tavalyi évet, amikor innen Laci öcsénk is velünk tartott: sajnos, most nem tudott jönni. Így hát ketten folytatjuk utunkat, nekivágva a Káli-medence síkjainak.

Negyed táv. Egy rövid számvetéshez már jó: mi áll előttünk, mi maradt már el a hátunk mögött. Elmorzsoljuk a sík szakasz egy részét: nagy fű (de jól járható), nyitott rész (de hőség nélkül), szemben a Hegyestű. Na, addig még azért menni kell… Zoli ér bennünket utol, Legutóbb is ezen a tájon találkoztunk: jó egy kézfogás, biztatás – aztán el is tűnik a távolban. Hát, ja.

A mosóháznál újra találkozunk: mindenki felírja a kódot (mint több helyen, itt is a Pelso Kupa egy-egy túrájának neve található), aztán hajrá! Kis aszfalt, beérkezünk Kővágóörsre. Kis házak és sok vágott kő. Kerítésekben, házfalakban, kút vagy híd-anyagként is vissza-visszaköszönt. És majd a Millenniumi kilátó impozáns formájú épületénél is, hamarosan. Addig persze még van egy-két kilométer. Ennek egy részét a falun belül tesszük meg: hiányoljuk a tavalyi limonádés kisgyerekeket, találunk viszont szederfát… Aztán a piroson ki, és egyszer csak lehet is lépcsőzni az említett toronyba.

A pompás panoráma után hasonlóan pompás dinnye fogad: uhhh, hogy ez milyen jól tud esni ilyenkor! Mézédes, egészen kellemes hőfokú, és barátságosan kínálják. Kitűnő segítség a következő kilométerekre. Amik – valljuk meg – szimpla „átvezető” szakaszként is titulálhatók. Végig a hegy gerincén, erdőkben, eseménytelenül. Igaz, pont ezek a részek az igazi beszélgetős fél órák, órák – és öcsémmel mi még soha nem beszélgettünk túl sokat… Kihasználjuk hát most is, de a magányos harcosokat ilyenkor nem irigylem.

Akik ilyenkor már ritkábban láthatók. Meg – úgy általában – mások is. A negyed táv óta nagyon kevés sorstárssal futunk össze; inkább csak EP-ken. Széthúzódik a mezőny, hát persze. Mi is magányosan érjük el a Hegyestűt: felbukkan összetéveszthetetlen formája, és mi követjük a Balatoni Kéket – folyamatosan közelítve a csúcsot.

Amit végül idén sem érünk el konkrétan: az EP lentebb van (bár közelebb a tetőhöz, mint tavaly). Akárcsak akkor, most is Jutkáék fogadnak – és most is hasonló finomságokkal. A kolbászkrémes kenyér paradicsommal, retekkel… huh, egyszerre pazar és komoly energiapótlás. Hozzá friss szóda, a szemközti épületben pedig mosakodás – és mehetünk tovább. Ereszkedés és kanyargás a borókásban, és máris felbukkan a Tagyon Birtok. Ez sem olcsó, de a kapott hűs fröccs mennyei – kiváltképp ezzel a panorámával!

Kanyargás a szőlők között – néhol ereszkedéssel, néhol kaptatókkal. Akadnak régi, míves épületek éppúgy, mint újabbak, jellegtelenebbek is. A táj mögöttük mindvégig szemet gyönyörködtető: kis házikók, szőlősorok és gyümölcsfák – végül a Balaton hatalmas tükre. Hatalmas füves réttel fogad Szentantalfa, majd a Mosóháznál friss vízzel is. Feriék érkeznek, kicsit együtt megyünk: elhagyjuk a falut, apró kavargás, de az irány jó: Herendet kerüljük. Mármint a régi, török által feldúlt település romjait…

Ez már a festői szépségű Nivegy-völgy. Apró, megbúvó falvai és a békés táj mindig elvarázsolnak – imádok erre járni. Aztán erdők, rétek, szőlők és ösvények… Beszélgetünk, fogynak a percek és kilométerek. Sajnos, az utóbbiak lassabban, mint emezek. Számvetés, megint: nem szívderítő az eredmény. Tavaly ugyanitt, ugyanígy álltunk… Hát, akkor talán meglesz ez idén is! – bizakodunk.

Forduló. Úgy is, mint féltáv, és a térképre nézve is. Az eddigi keleti irányt a Halom-hegy után nyugatira cseréljük, és megkezdjük a visszautat. Az sem lesz kevés: ugyanúgy ötven. De ne feledkezzünk meg a közbeni frissítésről! Edu és csapata minden földi jóval ellát: még palacsintázás is belefér! Kóla, ásványvíz, sütik… lehetetlen minden megkóstolni. Tóni is felbukkan, András, Tamás, Feriék… nagy a nyüzsgés. És hát itt a kilátó! Ez kihagyhatatlan (és amúgy is furdal a lelkiismeret a Kisfaludy miatt): szétnézünk, fotózunk. Dörgicse, Kab-hegy, Mencshely… ez utóbbit célba is vesszük.

A vulkán-tanösvényen családok, gyerekek is élvezik a táj és épületek szépségét – mi hamar leérkezünk, és megállapítjuk: tényleg érdemes volt kipróbálni a finom mencshelyi kávét. Piros sáv jön – meg egy kis szemerkélés.

Jó ideig nem is zavar, de aztán – Óbudavár magasságában – komolyabban is rázendít. Nagy fa alá állunk (villámlásról szó sincs), és 10-12 perc elég, hogy újra elindulhassunk. A nap is kisüt, és pompás színeket varázsol az égre, meg remek kontrasztot a földre.

Erdők között haladunk. Tavaly ezen a környéken már elég komolyan szürkület fogadott. Tényleg csak a környéken: idén viszonylag nagy különbséggel, északabbra haladunk. Az OKT-ra azonban már ugyanott érkezünk rá, és jutunk be Balatonhenyére. Aggódva látjuk a kocsmaépületet tető nélkül, de aztán kiderül: a felújítás ellenére a megszokott fröccsünket megkaphatjuk most is. Amikor Csipi (mint pontőr) ehhez dinnyével és izó-itallal is hozzájárul, egészen békében hagyjuk el a falut. Pláne, hogy pici lányomnak egy kedves plüss kacsa is rákerült a zsákom hátára…

Szőlők, amiket tavaly megjártunk, de nem láttunk. Hát most igen. Persze, egy órával korábban indultunk, mint akkor – sajnos, nagyjából csak amiatt állunk így. Szürkül, fogy a fény, meg borult is az ég… mai utolsó fotóim készülnek itt.

Erős jobbos, meg mintha emelkedne is. Aha, most már biztos. Te, ez a Vaskapu – vélekedik Zoli. Á, az jóval húzósabb! Neki lesz aztán igaza: pár száz méter után magam is felismerem. Persze, jó érzés, hogy ez is „összement” az emlékeinkhez képest. Felérkezve a gerincre itt-ott már botorkálunk, de a makacsság is nagy úr: lámpát majd az Eötvös-kilátónál! Sikerül is, baj nélkül elérjük, és persze ide is felmegyünk. Naná, hogy mennyire megérte! Szívmelengető érzés végignézni a békés esti tájon, a kivilágított falvakon. Alattunk a sötét erdőben meg – nézd csak! – ott mennek a sorstársak. De kár, hogy ezt nem tudom megörökíteni!

Aztán persze mi is ott megyünk. Lefelé; meglehetősen határozottan. Mondhatnám, hogy komisz ereszkedés… sőt: mondom is. Igencsak figyelni kell: sziklák, gyökerek, meredek oldal. A föld meg elég puha ahhoz, hogy csússzon, ha úgy adódik. És miért ne adódna úgy néha? Mégis sikerül – továbbra is – esés és baj nélkül menni. Előre, Szentbékkálla felé. Nincs is már messze! Láttuk az imént fényeit, és most – leereszkedvén a Fekete-hegyről – előttünk pislákolnak – mint afféle szentjánosbogarak – a falu lámpái. Erről jut eszembe: most van rajzásuk, találkoztunk is néhány egyeddel.

Hamar átkelünk; vonz erősen a Kőtenger. A Káli tényleg 60 TT-n őrült turista-áradat fogadott itt. Figyelj csak, tesó, most kevesebben lesznek! És tényleg. Egyetlen túratárssal találkozunk – vele is csak a túlsó szélén, amikor kiderül: nem találtuk meg a kódot. Na, ő se. Telefon a rendezőnek! Tóni viszont állítja: ott lesz az – konkrétan az Ingókőnél. Nono: de hát arról volt szó, hogy az OKT-n kell menni! Az pedig a kék T (tanösvény) vonalán van (még ha csak pár méter is a különbség). Így már rendben a dolog, de újabb 10-12 perc veszik oda. Húzzuk hát meg Mindszentkálláig!

Megtesszük, és a Káli Kapocs udvarán ezúttal már én is levessel kényeztetem magam. Nem is akármilyennel! Pompás gombaleves, sok-sok finom zöldséggel, komoly adag… uhhh, csak meg ne ártson! Szerencsére nem történik ilyen. Sokkal többet árt az óra – pontosabban annak alapos kielemzése. Meg a kilométereké, nyilván. Háromnegyed táv, nagyjából – és szigorúan rossz az eddigi átlagunk. Értetlenül állunk előtte: nem is jöttünk lassan! Tenni persze egyetlen dolgot lehet: megnyomni a tempót. Hát ez nem mindig megy könnyen. Hetvenöt kilométerrel a talpamban pláne nem. Főleg, ha tudjuk, hogy a talpaim bizony: rongyosak, ezt kell mondjam.

Csak a „kényeztetés” kedvéért most kapnak jól aszfaltot is, aztán jön a mai horror: a Köves-hegy. Tavaly megtanultuk – addig ismeretlenként is – tisztelni. Most még rádobott egy lapáttal, merthogy itt is új az útvonal. Láz-tető, és Köves-hegyi nyereg. Hosszabb is, de az még hagyján… Igen komoly kaptatók és lejtők, mindeközben 45°-os rézsűs oldal… Felfelé szinte mászunk, lefelé aprólékos ereszkedéssel cammogunk. A tempó? Igen, ennek megfelelő.

Kék kereszt, kis diszeli műút (szemből fejlámpások, a régi kékről), aztán folytatódik a kihívás. Előttünk a Csobánc, teljes méretében – még ha nem is látjuk. Talán jobb is. A leghúzósabb, keleti oldal, a mostani OKT vonalán. Tavaly szenvedtünk vele rendesen – most a vihar (üdítő módon) hiányzik. Minden más azonban adott: végtelen hosszú emelkedő, egyre meredekebb szögben, sziklák és gyökerek… De megvan, hát persze; egyszer mind megadják magukat, igen. Kitartás kérdése az egész.

Jutalom fent a várromnál: pecsét és aszalt gyümölcsök. Nem vagyok a rajongója, de most igen jól esik. Közben két leány érkezik: egyikük (mint kiderül) kísérője a másiknak - és egyben leánya is. Anya azonban úgy érzi, hogy kész: itt a vége, és itt feladja. Invitáljuk: véletlenül mi is pont a cél felé megyünk – jöhet velünk, ha szeretne. Nehezen, de rááll. Jönnek a tizenéves kislánnyal mögöttünk az éjszakában, mi meg szóval tartjuk őket a sziklák, majd beton talpfák talpsimogató örömei között. Gyulakeszi csak egy pillanat – a folytatás azért több… (szerencsére itt a kislány beül apához a mindvégig jelen lévő depó-autóba).

A megszokott dagonya stabilan hozza formáját, szépen rommá járták előttünk még a széleit is. Aztán Egervíz, patakátkelés: az asszony nem ingatag, de a híd azért igen… Vasút, majd a tapolcai műút; csak egy villanás mindkettő. Jöhetsz, sárkányölő Szt. György! Még lámpáinkat is kikapcsoljuk egy pillantásra: felmérni tömbjét, sziluettjét. Mónika jön velünk továbbra is, de újra meg újra megállna. Egyszer aztán tényleg megteszi: csak úgy, a szőlősorok között. Hát, fogy a mi időnk is, elmondjuk, merre tovább – legalább a kulcsosházig. Ott alhatsz, vagy ki is szállhatsz…

Benyitunk, miután legyűrtük a lépcsősor első hányadát. Habzsidőzsi, most is. Banán és kóla lesz a kiválasztott turbó számomra – de mire nekiállnék, benyit Mónika is. Ohhh! Mégis mennék tovább, ha lehet… veletek. Gyere! És mint egy főnixmadár, jön. Mint a gép. Mert itt már muszáj úgy menni. Az óra nem viccel. Lépcsősor, össze-vissza fokokkal, sziklákkal? Behajló fák, csúszós terep? Semmi nem számít – csak az a 12 kilométer, ami még hátravan. Meg a hozzá járó három óra.

Feljutunk a tetőre, eső szemerkél erősödve, hozzá jóféle szél. Zoli mellényen töpreng, én örülök, hogy végre nincs melegem. Aztán megcsodáljuk a hajnalpírt Siófok felől, és húzás a piroson. Kanyargás, majd futás lefelé. Aha, futás. Lehet, és akkor meg miért ne? Utána úgysem lehet: sziklák (meg pazar kilátás) a nyugati oldalon. De aztán megint. És utána is, megint. Gyors frissítés az Oroszlánfejű kútnál (mert az azért tényleg kihagyhatatlan), és futás. Toljuk mind a hárman, és nézem Mónit, hogy na, vajon ebből a történetből meg mi lesz? Még mindig tolja, a Tarányinál és a Lengyel-kápolnánál is, aztán megint apa bukkan fel a fehér autóval, de elfut mellette is (ő meg csak pislog). Kel a nap, piros az ég alja Gulács felé.

Aszfalt, majd a hosszú aszfalt… a hosszú kerékpárút… a kevésbé hosszú, de emelkedő betonút fel a várhoz. De nem, oda idén sem kell fellépcsőzni, csak a kapuig. Még itt is frissítés? Mars szelet és kóla. Aztán mars, lefelé! Apró esés, de felkelek, és tolom, tovább. Hosszan ki Szigligetről. Szemközt a Badacsony vigyorog, de visszavigyorgok. Oda ma már nem! Megvagy, majdnem egy napja. Csak ide, Tördemicre. Be, a Faluházba. Oda, az asztalhoz.

És igen! Megvan. Huszonhárom-negyvenhét. Ennyi időt még nem töltöttem terepen, rekord. Mónika készen van, mint a mateklecke. De itt van mellettem, a célban, kezében emléklap, üveg bor és míves jelvény. Neki is, nekünk is. Gratuláció és spagetti – vagy gulyás, vagy paradicsomleves. Meg víz, meg kóla, meg… minden. Meg a társak az asztalnál, és hogy itt milyen jó! Itt minden annyira jó. Jövőre mikor is lesz?

Tanúhegyek 100 TT - ahogy én láttam...

Egyszer volt Budán kutyavásár. És – bár itt is ez volt az ígéret – őszintén remélem, hogy azóta feladták ezt az elhatározásukat a rendező BTHE egyesület vezetői. Nagyon bízom benne, hogy lesz még T100 – mert egy fantasztikus és felejthetetlen esemény volt. Csodálatos és változatos tájakon, sok-sok kihívással, rengeteg élménnyel gazdagodva… Jövőre is kérek ilyent!

Egy túra, amit félig már ismertünk – de félig nem. Ahol tudtuk, mire vállalkozunk, de kiderült, hogy mégsem. Ahol sok változatosságot vártam – de még többet kaptam. És egy túra, amit kicsit magaménak is éreztem… Mert jó pár hónapja már hallottam róla, és az egyik rendezővel, Tónival elég sokat beszélgettünk róla. Aztán újabb és újabb alkalmak jöttek… éjszakába nyúló esték, amikor együtt böngésztük a térképet, gondolkodtunk, beszélgettünk. Utak és jelzések, látnivalók és EP-k… ezt még jó lenne, azt hagyjuk ki… Bele láttam kicsit; nagyon tetszett. És hát bíztam-bízom benne, hogy én is hozzá tudtam valamit tenni az egészhez, és már ez az időszak is igen érdekes, izgalmas volt.

Aztán újabb (nem várt, nem kívánt) izgalmak is jöttek: komoly térdfájás, ortopédia, gyógyszerek és kenőcsök. Ráadásul a terepfutó cipőm is megadta magát az előző túrán, így egy vadonatúj, ismeretlen, null-kilométeres modellel kellett nekivágnom a száznégyes távnak. Ez mindenféle álmoskönyv szerint legalábbis aggasztó… Az idő fogyott, eljött a túra napja, és tudtam, hogy ott leszek. Tíz-tizenöt százalék esélyt adtam magamnak a célba érkezésre. De ott kellett lennem. Ott kellett lennem. Felkészültem, ahogy lehetett, de tudtam, hogy ez bőven kevésnek bizonyulhat. Így hát felkészültem az első feladott túrámra is, amennyire ez lehetséges.

Ezzel a nyugalommal szálltam ki a kocsiból Badacsonytördemicen, a fél nyolcas tömegrajt előtt. Zoli öcsém ballag mellettem: ő is százon indul. Megnyugtató a jelenléte; ezúttal különösen. Laci most még csak kísérő, vele majd Mindszentkállán találkozunk újra – ha minden jól megy. A nevezés fél percen belül kipipálva, itiner és Túró Rudi a kézbe, ez is megvan. Rengeteg ismerős, remek hangulat, találkozások és üdvözlések. Fantasztikus társaság! De tudom, hogy ma nem velük, nem közöttük megyek; ők elhúznak majd, mi meg nyugdíjas tempóban követjük őket. Megfogadtuk, szentül, be fogjuk tartani: 23 órán belüli teljesítés tilos, mindennemű futás tilos. A terv 24 óra – de az se vészes, ha szintidőn túl… csak érkezzünk be.

Tóni lép a nagyérdemű elé, szól néhány szót, praktikus és hasznos dolgokat mond. Majd a község polgármestere is köszönt bennünket – és indulás! Előre, fel – itt a Badacsony, nagyon nem is kell keresni az első kihívást. Felettünk tornyosul, oda tart a tömeg, hagynak el az előző társak, tartjuk a saját tempónkat. OKT, némi aszfalt után balra fel, kék kör, Dongó-kút, majd a Rodostó turistaháznál újra vissza a kékre. Jöhet a Bujdosók lépcsője! Komoly bazalt-kockák, és… sok, sok. Egészen konkrétan 464 fokból áll, néhol pihenőkkel, és mint mindig, most is nagy megnyugvás felérkezni. Hamar itt az első EP, a Ranolder-keresztnél: bélyegzés és fotó – mehetünk.

Hullámzó terep, bazalt, panoráma: Egry-kilátó, Hertelendy-emlék (újabb EP), Kisfaludy és Gulácsi-kilátó… Aztán Kőkapu, lefelé – nehéz, de meg kell tűrni, hogy ezúttal nincs futás. A sárgán pedig hú, de jó lenne… akár a Sörpatikáig. Itt is EP, de fröccsöt most nem választhatunk, mint előző években: hát akkor egy bambi, és tovább.

Ildikó és jókedélyű csapata ér utol, remekül elbeszélgetünk Badacsonyörsig. Együtt örülünk a Varga pincészet kellemes frissítésének, de itt sem húzzuk az időt: kiürítem poharam, felkapok még egy-két sajtos tallért, és nyomás a Folly Arborétumig. Tavaly már megcsodálhattuk: most is keresztülvezet a túra a gyönyörű növények, fák és virágok között.

Aztán piros sáv, Örsi-hegy, pálos kolostorrom. Közeledés Salföldhöz, a végén már az ismerős szalagozott szakasz – ez visz be a kőtenger mellett a faluba. Kis aszfalt, csodaszép házikók között, és a templomnál, szemben a Major. Megint EP, ellátással; csipegetünk, iszunk, megyünk. Valahol időt kell spórolni, vagy legalább megtakarítani. Aztán zöld, Aligvármajor, három hete barangoltunk erre, de a Tóti most is vonz, naná! Hegymögi szőlők, váltunk zöld háromszögre, jöhet az emelkedő. Fönt meg a jutalom, a panoráma. Pár kattintás, forduló, óvatosan lefelé, nem futva, az tilos. Veszítjük az időt, érezzük, persze, de most ez van. Istennek hála, nem fáj a térdem, még mindig nem.

Pedig mindjárt húsz kilométernél járunk, itt az Istvándy-pincészet! Egyötöd táv, frissítés – a megszokott magas színvonalon. Talpas üvegpohár dukál idén is, igen finom nedűvel, hozzá pedig a remek mangalica-zsíros kenyér. Kis nyújtás, és jöhet az aszfalt, jobbra: a szembeni Csobáncban gyönyörködünk, ahogy süti a nap. Oda majd csak 85 km környékén (azaz éjszakai sötétben) megyünk fel. Persze ha eljutunk addig... Túratársat érünk utol, jól esik elbeszélgetni vele Káptalantótiig: ő ötvenes távon van, ott majd elválunk. Addig azonban megtudom tőle, hogy 72 éves, sokadszorra teljesíti ezt a túrát – és makkegészséges.

A faluban jobbra kanyarodunk, és őszinte tisztelettel búcsúzunk tőle. Meg a Kéktől és az eddig ismert Tanúhegyek 50 teljesítménytúra vonalától is. Keletnek fordulunk, kék rom-jelzés, nem véletlenül: az egykori Sabari templom falmaradványaira bukkanunk. Felírjuk a kódot, és tovább: füves szakaszok, békés szőlők jönnek, gyönyörködünk.

Káli-medence! Ez már bizony az, érezhetően. Magával ragad a hangulata, illata, színei. Minden más, úgy érzem. Imádom, csodálom, újra meg újra. A Kopasz-hegy jön, ezúttal nyugat felől, könnyű menet – hipp-hopp, a tetején találjuk magunkat. Panoráma, kereszt, zajos fiatalok csoportja örül a helynek.

Gyors fotók, indulás le – de nem az eddig megszokott úton: szűk, meredek falú ösvényen óvatoskodunk. Aztán a lépcső, ami valahogy egész más lefelé… Odalent pedig Mindszentkálla, templom – meg a Káli Kapocs: a „Káli kicsapongás 50 TT” rajt-cél pontja. És lám, itt jön szembe Laci öcsénk, az időzítés mestere: rajtra, csatlakozásra készen. A bélyegzést hátul kapjuk, elég nomád körülmények között, és egy tányér zöldségleves is dukál. Finom, jól esik, de ne húzzuk az időt! Itt a kocsi, ami jelen pillanatban egy depó-pont, a vak is látja. Zokni- és pólócsere, de a fejlámpát is elteszem, meg az OKT-füzetemet is: hátha szükség lenne rá… Ha még odáig is eljutnék…

Ki a faluból, déli irányba; kipihent, friss öcsénk szinte húz bennünket. Jobbra Kékkút és a szőlős dombok-hegyek, balra pedig a Hegyestű bujkál a fák mögött. Mögöttünk a Fekete-hegy… nagyon szép, nézzétek! A tetején ennek is sötétben leszünk majd. Hamarosan a Kornyi-tó közelében járunk, óriási füves területen vágunk át.

Az eddig is érezhető szél itt komoly erőt képvisel, és később kiderül, hogy már nem is fog csitulni. Mosóház, harmad-táv, felírjuk a kódot. Előttünk Kővágóőrs bukkan fel, mögötte pedig egy hegyvonulat gerince: ott megyünk mindjárt! Előbb azonban a falun vágunk át, óriási kövek mellett, ahol kis gyerekcsapat szólít meg bennünket az út szélén. Friss limonádét tessék! Ügyes és szorgos kezek szolgálnak ki, büszkén és elégedetten köszönik a kapott pénzt. Mi meg a remek frissítőt: igazán jól esett.

Az ismerős piros sáv visz le a Balaton irányába, majdnem Révfülöpig. De csak majdnem: éles balos kanyarodik fel, lépcsők visznek a Fülöpi-kilátóhoz. Itt is EP – sajnos víz nélkül. Pedig számítottam rá, és elég vékonyka a vizes zsákom: hajjaj! De a kulacsban is van még: talán kitartok Hegyestűig. Azt vesszük most ugyanis irányba, de előbb az említett gerinc jön; több, mint kilenc kilométeren át.
Még azelőtt pedig a „vörös torony”, mert (bár fogadkoztunk, hogy „kilátókra ma nem!”), ide mégis csak muszáj… Üdvözöljük a roppant víztükröt, fotók és tovább! Vég-máli-hegy, Szűcs-hegy, Bálint-hegy és Pál-hegy: ismeretlen szakasz. Igazából sok látnivalót nem hoz, leszámítva az apró (és a zsombékból alig kilátszó) Hegy-tót. Az árnyas erdők persze szépek – és kellemesen megfogják a komoly szelet.

Ez leginkább persze akkor derül ki, amikor végül kiérkezünk sík rétekre, nyílt szakaszokra. Szalagozás vége: ez már a Balatoni Kék.

Itt magasodik felettünk a Hegyestű: hívogat, vonz, és nem is késlekedünk. Igaz, Ildikóék előznek, de hát nem vagyunk egy tempón. Aszfalt jön, de nem vészes, kanyargás: megjön a sárga sáv is. És a parkolónál nem fordulunk be, szemben ugyanis látjuk már az ellenőrző pontot.

Itt is eszünk-iszunk, nyújtunk és hajrá! Hat napja jártunk itt Lacival, az eltévedés kizárt, jön is a Tagyoni-hegy. Pompás panoráma, szép szőlősorok, és még pár szem korai cseresznye is kínálja magát…

Erdős, majd füves szakasz jelzi, hogy vége a szőlőknek, ereszkedünk Szentantalfa felé. Falu alatt el, a nyomós kútnál tankolunk, és gyorsan ki is érkezünk. A Nivegy-völgy festői lankáit csodáljuk meg, de a szél sajnos erős. Folytatjuk utunk a Balatoni Kéken, elmegyünk a valamikori Herend mellett, átvágunk a dörgicsei műúton. Szőlők között járunk megint, erdő szélén, rét mentén. Csodaszép! És a horizonton már látjuk a következő úticélt: Halom-hegy, Kossuth-kilátó.

Megint feladjuk elvünket: ide is muszáj felmenni. Fantasztikus a kör-panoráma, nagyon megéri. Igaz, lejönni is: egyrészt igen komoly fent a „cúg”, másrészt odalent pompás házi sütikkel kínál Edina; nagyon köszönjük! És ereszkedés, ami egyúttal forduló is: az eddigi keleti irányt nyugatira változtatjuk. Túl vagyunk féltávon, lázas számolás jön – ami aggasztó eredményt mutat. Fél táv – fél idő! Elhasználtuk a szintidő felét. Na jó, majdnem felét. De a túra nehezebb szakasza vár ránk: lesznek további komoly emelkedők, hegyek, hűl az idő, jön a sötét – és nyilván fáradunk is. Baljós jelek. Fájdalom azonban egyikünknél sincs, a hangulat jó, tehát összekapjuk magunkat, és nyomjuk tovább.

Szalagozott szakaszon előbb Óbudavárt érintjük a Mosóháznál (hat nappal ezelőtti túránk rajt-cél pontja volt), majd Szentjakabfa és Balatoncsicsó következnek. Előbbiben megint kódot fotózunk (így gyorsabb), utóbbi végén meg a zöldre térünk rá, észak felé. Ismerős, bejárt szakasz, akárcsak utána a piros, majd hamarosan a Kék. Egyre sötétedik, de még megy lámpa nélkül. Balatonhenyén (kétharmad távnál) terveztük a felkapcsolását, és csakugyan kihúzzuk addig, bár a vége már tényleg „kihúzás”. A kocsma már bezárt, de az OKT-bélyegző rendben a helyén van. Használjuk is: előttünk eddig még lejáratlan szakasz vár, élünk tehát az alkalommal. Ekkor már az itteni EP-t is letudtuk, ahol különlegességgel fogadtak: némi rágcsa mellé Kofola is járt! Ez (ahogy megtudtam) afféle szlovák „nemzeti ital”, engem ízesített kólára emlékeztetett. Pompás meggy íze volt; örülök és köszönöm, hogy megkóstolhattam!

Fejlámpáink fényénél hagyjuk el a községet, szőlők és présházak maradnak el, hegyoldalban megyünk. Távol kis falvak fényei látszanak, az egész táj csendes és békés. Érzem a lábam, megállok, nyújtok; ez mindig sokat segít. Aztán hamar a Vaskapuhoz érkezünk. Erős emelkedőnek tűnt korábban, de ahhoz képest egészen hamar letudjuk: szép szakasz. Felérkezünk a Fekete-hegy tetejére, a már jól ismert füves-bokros réteket pásztázzuk a lámpák fényében. És itt az Eötvös-kilátó, de a kódot nem találjuk. Túratárs is azt keresi, majd telefon egy rendezőnek, és kiderül, hogy ne keressük, nincs! A következővel is ez lesz a helyzet: jó tudni. Kicsit együtt megyünk tovább, majd szétválunk – hogy aztán megint összeverődjünk. Komisz lejtőn ereszkedünk, nagyon vigyázok a térdemre, szó se lehet gyors tempóról vagy- ne adj’ Isten – futásról. Kék, továbbra is, ami bevisz Szentbékkállára (ahol OKT-pecsét is akad), majd ki is, a Kőtenger felé. Átvágunk rajta, nem vesztegetjük az időt (kód ugye nincs), és hamar fel is bukkan Mindszentkálla.

Pecsét, és leves, megint. Ez most nem annyira jó: a maradék, ami sűrű és hideg, és a kenyér is elfogyott. Kárpótol egy kis izó-ital, de a „depó-kocsiban” szendvicsem is akad. Ahol megszabadulunk pár felesleges cucctól, viszont magamhoz veszem a dzsekim, mert az esőt határozottan beígérték az időjósok. És hát búcsút veszünk Lacitól, akinek itt gratulálunk: sikeresen teljesítette élete második ötvenesét! Mindezt már vasárnap tesszük, hiszen közben átléptük éjfélt. Elhagyjuk a falut északnak, és a komoly, viharos szélben azzal vigasztalom öcsémet, hogy ez az utolsó északi szakaszunk. Hamarosan tényleg nyugatnak fordulunk, a Köves-hegy jön, ahol kavarunk kicsit, de aztán megtaláljuk az utat. Az eső meg minket: a diszeli úthoz leérkezve rákezd, egyre erősebben. Hú, tesó, ez ezzel a széllel komisz lesz!

Megint beérjük a Fekete-hegyen megismert túratársat, Zolit – akivel innen egészen a célig együtt folytatjuk. A kék kereszt rövid szakasza után újra OKT: itt magasodik a Csobánc! Ezt, a keleti oldalát tartottam mindig is a nehezebb feljutásnak. Na, ezentúl pláne. Nagyon komisz ebben az időben, nagyon meredek, és többször csak próbáljuk megtalálni az ösvényt. A tetején már alig látok, szemembe csap a vihar, többször megingok. A tetőn – végre! – feltűnik a rom, udvarán tábortűz, egy kis zugban pedig a két pontőr. Huh, szegények. Találtak egy pici fedett részt, de cudar így is. Pár szem aszalt gyümölcs, és fordulunk is ki. Északnak. Mégiscsak… És bár rövid szakasz, de sokáig emlékezetes marad. Életemben először döntött fel a szél. Így, szó szerint. Pedig nem negyven kiló vagyok, és hát… próbáltam talpon maradni. A vizes fű persze itt már sok kárt nem tudott tenni bennem, meg a nadrágomban sem. Tovább, tovább!

Éjjel kettő van, megyünk a szerpentinen lefelé, a beton talpfákon, de most egyikünk sem élcelődik ezen. Fák védenek az északi szélvihartól, a Rossztemplomnál forduló, és ereszkedünk lefelé, tovább. Mélyút, de vége van – és innentől a faluig semmi nem véd észak felől. Pár száz méter talán ez a szakasz, de sokkal többnek tűnik. Az eső gyakorlatilag vízszintesen esik, egymás szavát sem halljuk. Sokáig emlékezni fogok erre az útra.

Gyulakeszi, át a műúton, bokáig érő pocsolyák, persze ez is teljesen mindegy már. A focipályánál hagyjuk el a falut, és nem találom az utat, a jelzést, a szalagot. A két Zoli sem. Kóválygunk az ömlő esőben, miközben a magas nyárfák talán már a kidőlést fontolgatják a fejünk felett. A hangjuk alapján legalábbis úgy tűnik... Aztán – végre! – magához tér a készülékem, megvan az út is, vakon követem a fiúkat. Eger-víz, patakátkelés, a szűk és csúszós hídon egyesével át. Később a vasúton is át… és egyszer csak itt az Ürgelyuk, a tapolcai műút. Szalagozás vége, OKT megint; nekivágunk a Szt. György-hegynek. Délnek fordulunk, néha már lehet beszélgetni is. A Bazaltorgonák felé haladunk, vajon milyen lesz a lépcső? Hát elég komisz. Saras-csúszós, technikás. Megoldjuk, és előttük a turistaház! Péter és társa fogad, mindenféle ellátással. Zoli kávét iszik, mi öcsémmel csak kólázunk egy kicsit. És folytatjuk, további lépcsőkön és sziklákon felfelé. Közben folyik a fákról a nyakunkba a víz. De… mintha csak onnan folyna, fiúk! És valóban: megállt az eső! Szél van még, de az is csökkent, mérséklődött.

A tető újabb kellemes változást hoz: pirkad! Vagy talán már korábban is… de az Északi Oldal – az annyira nem engedte ezt. Kellemes ereszkedés a piroson, majd – fonódva – a kéken. És ez a Kék már egészen a célig, a befutóig elkísér, elvezet! Odaérkezünk? Időben? Úgy látjuk, hogy igen, az esély jó. Déli irányban ott látszanak, ott várnak a szigligeti hegyek, ez nem is lehet vitás.

Ereszkedés, folyamatosan, aztán egyszer csak megjön az aszfalt, majd újabb aszfalt. Ez már a műút! A kanyar után hosszú egyenes. Sohasem volt még ilyen hosszú, pedig hatodszor járom végig gyalogosan. De aztán csak megérkezünk a 71-es úthoz, és a kerékpárúton megyünk tovább. Szigliget, szerény, majd erősebb emelkedővel. Nyugi, majd a sok lépcső, fel a várba: na, az lesz az utolsó kényeztetés! De erre nem kerül sor: a zárt várkapu előtt sátor, amiből mindössze egy kéz nyúlik ki. Megkapom tőle a pecsétet, és fordulhatunk is vissza. Irányba. Badacsony felé. A cél felé.

A felhős égen bújócskázik a nap, de azért teljesen világos van már. Szárad fel az aszfalt, és trappolunk a cél felé. A Tanúhegyek 100 teljesítménytúrán. És összegzünk. Végigjárjuk gondolatban ez elmúlt órákat és kilométereket. Mosolygunk: mindezt egy pici jelvény miatt! Mert jól tudjuk, hogy nem amiatt. Sokkal többről van itt szó.

…Azért a jelvény igen szép. Míves darab. Jóleső a tapintása. Meg egy kis zsák, logóval – és benne egy üveg borral. Meleg ételek közül válogathatok, és Kata jóvoltából alaposan és szakszerűen nyújtok le (nagyon köszönöm!). No és egy oklevél, a nevemmel. Azt írja, hogy „szintidőn belül”. És igen: így van! Pontosan hétkor érkeztünk be Badacsonytördemicre, azaz 23:26 alatt teljesítettük a túrát. De a hangsúly a „teljesítettük” szón van. Szép, ízes szó, igen jó volt kimondani. Amikor öcsémmel egymásra néztünk, kezet fogtunk, és kimondtuk. Lassan, mosolyogva.

Teljesítettük!

Soli deo gloria!