Kék Balaton 100 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár… Sok-sok napsütés és egy rövid zápor, remek étkek, friss gyümölcsök és finom borok. Pompás társaság és felejthetetlen hangulat, kellemesen langyos éjszaka és egy rövid, de szép pirkadat. Mi kellhet még? Egy kiváló túra? Akkor jó helyen vagyunk: ez itt a Kék Balaton 100 TT.

Az Országos Kékkör három túravonalán kívül is létezik hazánkban néhány kék sáv-jelzés. Ezek egyike a Balatoni Kéktúra, ami közel 105 kilométeren keresztül kanyarog a Magyar Tenger felvidékén. Pétfürdőtől a badacsonyi mólóig igen sok látnivalót kínál: ezt az útvonalat (vagy tetszés szerint ennek egy részét) járhattuk végig ezen a teljesítménytúrán. Sajnos, két öcsém nélkül, de mégsem egyedül érkeztem: Ildikó és csapata megtisztelő társaságát élvezhettem, akikkel már sokszor találkoztunk, de így, közösen első alkalommal gyalogoltunk együtt. Meg persze sokan másokkal: az előnevezettek listája igencsak hosszú és tekintélyes lett. Ilyen társaságban indulni megtisztelő és egyben kihívás is számomra: remek érzés! Így álltam be a sorba kicsivel reggel hat után Pétfürdőn. És persze csak kapkodtam a fejem: hú, hát itt tényleg igen sokakat ismerek! Előttem-mögöttem több „Év Teljesítménytúrázója” cím birtokosa, ismerős arcok és nevek különböző bajnokságokból, versenyekről, fórumokról…

Ezek az arcok most mind derűsek; kívülálló el nem hinné, hogy száz kilométer legyalogolása előtt állnak éppen! Pompás a hangulat, meg kell hagyni: nevetés-viccelődés, kézfogások és puszik, élcelődés és kérdezősködés… Egy nagy család, egy nagy baráti társaság: találkozunk, összejöttünk itt. Edina és Bubu az asztalnál, a sor gyorsan halad, de ez sem fontos annyira… Alig veszem észre, hogy tulajdonképpen elindultunk, a vidám légkör jön velünk együtt. Egy kis aszfalt, persze, az előző esti Pizsi Parti résztvevői mesélnek, közben kitűnő pálinka, akarom mondani, házi meggylé kerül elő Gyuri zsákjából… Kopár domboldalak, visszatekintve pedig a kelő nap lenyűgöző fényei – a nem túl szívderítő látványú iparvidék felett.

Elhagyjuk Pétfürdőt, hullámzunk is kicsit, terepre érkezünk: kavicsos utak, borókás-ligetes szakaszokat hagyunk el. Magasfeszültségű távvezeték, alattuk kódos pont, méghozzá a titkosabbik fajtából.

Elolvassuk az idézetet, és felírjuk a kék egyik árnyalatát – sok ilyen lesz ma még. Gyönyörű napraforgótáblák, aztán érett, arany-színű zabmező és fák alatt hűsölő birkanyáj: van látnivaló bőven! Közben Norbival vetődök össze, akiről még csak hallottam – most összeismerkedünk és remekül elbeszélgetünk pár kilométeren át. Fogy is rendesen az út, hamar felbukkan Királyszentistván. Előbb fentről, egy pazar panorámát kínáló tetőről szemlélhetjük meg: itt bukkan fel először a mai napon a Balaton!

Kódot írunk, fotózunk, majd le is ereszkedünk a faluba. Ellenőrzőpont itt is, de fellendítjük a forgalmát a kis boltnak és a szomszédos kocsmának is. Aztán tovább, fel a Mogyorós-hegyre, és át az úton: Litér látható előttünk. Autóval igen sokszor jártam itt, gyalog most először. Itt ellátás is fogad, Timivel: eszünk-iszunk, fénykép és tovább! Újabb ismert arcok-nevek: Csaba és Ottó társaságában folytatom – de közben itt vannak a többiek is, hol egyik, hol másik „csapattag” mellett megyek, beszélgetek. Néha többen is bekapcsolódunk egy-egy érdekes témába, és telik az idő; fogynak az utak, a kilométerek. A Romkúti-völgy árnyas hűsének örülünk – mert szép nyári nap és kellemes meleg van – majd megérkezünk a Malom-völgybe. Bubu ismét, immár pontőrként: kapjuk a pecsétet és az újabb ellátást. Gyakori a folyadék-pótlás is, ezért még mindig nem töltök a zsákomban megbújó vizestasakba – elég a két pici kulacs is. Ez a helyzet aztán meg is marad az egész nap folyamán.

Ereszkedés Vörösberénybe, természetesen továbbra is, mindvégig a kék jelzésen. Amivel nincs gond: egész nap korrekt, tisztes a minősége, elegendő a sűrűsége is. Ez a szakasz már ismerős, és most sokáig (ilyen vagy olyan irányból) az is lesz. Civilizáció, ahol kipufogógáz is jut, meg hideg innivaló, vásárlási lehetőség is. Nyüzsgés és kirakodóvásár is, nyaralók tömege, bazárok is. Belekóstolunk, még szélesebb a paletta, még több az élmény. Közben bélyegző, forduló, és lassan kiballagunk Balatonalmádiból. 

Csendesebb utcák, vörös kőből épített villák vagy éppen templom… Káptalanfüred előtt aztán felkanyarodunk a Halacs-völgy felé, ami biztos előjele annak, hogy előttünk a Csere-hegy. Meg persze a csodaszép kilátó, amit a tetejére építettek: legalább annyira látványos szerintem, mint odafentről a kilátás. Pedig az se kutya: megéri felkocogni az előbb vörös kő, majd fa építmény tetejére.

Aztán indulás lefelé: szemből kedves hölgy kamasz fiával lép elém: a Csákány-hegy után tudakozódik. Mutatom a helyes irányt (amerre mi is tartunk) – ami neki a háta mögött van, ugye. Erősen meglepődik, hitetlenkedik, de aztán többen is megnyugtatjuk. Tamáskodva, de azért megfordulnak… Mi kocogunk kicsit, mellőzzük a vöröskő-bányát és az Amfiteátrumot, így ereszkedünk le Alsóőrs kocsmájához. Itt már igen gyanús felhők keringenek, a meleg is szúrós, erős – afféle eső előtti előjelek, véljük többen is. Hihetetlen, de megismétlődik az egy héttel ezelőtti csoda: amíg az EP-n vagyunk, leszakad az ég, és hét-nyolc perc után tovább is áll a zápor. Az időt közben igen hasznosan töltjük el: pompás hűs fröccs (dupla adag!), finom zsíros kenyér… no és az a házi májas! Hmmm, arra sokáig emlékezni fogok. Sokféle zöldséggel, kedves kínálással: eszik-iszik mindenki jóízűen.

Harmad táv, azaz zoknicsere is esedékes nekem. Emiatt kicsit késéssel, de utánaeredek a csapatnak a két Gyuri társaságában. Így ballagunk Lovas felé, ahol az úton autósok szemből: merre van a Somlyó-hegyi kilátó? És mennyire lehet közel menni? De nagyon közel ám! Uhh, nem vagyunk egyformák, de azért megmutatjuk a kilátót is, az utat is. Azt nem tesszük hozzá, hogy ott azért lesz „pár” méternyi szint is… majd úgyis rájönnek, mosolygunk. Elhagyjuk a kedves kis falut, Lovast, majd a Pongrácz-kastélyt is, a paloznaki Kálváriát pedig éppen csak súroljuk.

Északnak fordulunk, és a fent említett Csákány-hegy következik, tetején a remek Endrődi-kilátóval. A kilátás pompás, hát persze, elvégre a Balaton-felvidéken járunk… Itt érjük utol megint Ildikóékat, kódot írunk-fényképezünk, és lehet ereszkedni. A Nosztori-völgy, majd műút – és Csopak, meg a Plul-malom következik.

Itt gyümölcslevessel kápráztatják el az arra fogékonyakat! Mivel ennek a tábornak nem vagyok tagja, megelégszem a belevalóval: friss, finom barackot és almát kerítek, kulacsot töltök kiváló házi szörppel, és megcsodálom a szép épületet. Aztán Csopak északi „élén” ballagunk végig, lenyűgöző, hátborzongató kilátással a Kék Balatonra. Fantasztikus! Az oromfalas présházak, szőlők és gyümölcsösök között-mögött felbukkanó víztükör sokakat rabul ejt. 

Érdemes neki átengedni magunkat, mert aztán szigorú szakasz jön: előttünk a Péter-hegy! Nem viccel. Komoly emelkedő visz fel, bár szerintem szemből még komiszabb, de ilyenkor nem szokás ezen merengeni. Beszélgetni se: csendben zihál mindenki. Feri tolja előttem, és alaposan szedhetem a lábam, ha tartani akarom a profi, rendkívül tapasztalt társnak a tempóját. Így azonban jóval gyorsabb a felérkezés; szusszanunk, kódot írunk, jöhet az ereszkedés. Tavaly ilyenkor csúnya vihar és eső volt, éppen ezen a héten – nem kímélve a túrázókat. A kidőlt fák még mindig őrzik ennek emlékét, nehezítve a lejutást.

Aztán metsszük a Koloska-völgy Balatonarács felőli „kijáratát”, és a (viszonylag) új nyomvonalon vágunk neki az újabb, ezúttal Tamás keresztnevű hegynek. Ez sem sétagalopp, megdolgoztat rendesen – de itt legalább kilátó is dukál az erőfeszítésért cserébe. Balatonfüred híres rajongójáról-lakójáról, Jókairól nevezték el; ki nem hagynám, pedig több tucatszor megjártam már. Aztán megint kód, megint ereszkedés – az „Aranyember útján”, egészen a Keresztig. A kilátás (kell-e mondanom?) pompázatos, készítünk csapat-fotót is, meg gyönyörködünk Tihany panorámájában.

Jöhet Balatonfüred, nem kevés aszfalt, de a végén – túl a Vörös-templomon és a hófehér református templomon – ott vár a Papsoka-templomrom. Ami majdnem pontosan féltáv, az ötvenes túrák rajtja vagy célja. Nekünk pedig frissítőpont, mennyei dinnyével, pogácsával, hogy aztán újult erővel folytassuk.

Észak-nyugati irány, a Hidegkúti-séd partján ereszkedünk, itt az Evetes-völgy. Kódot írunk, ahol futó lányka előz (ma más sokadszorra). A Hajagos-völgyben aszfaltutat koptatunk, szerencsére nem tart túl sokáig. Bal kanyar, emelkedők: Kis-Gella, Nagy-Gella! Újabb kód, újabb ereszkedés. Feri számolgat: jó volna elérni Zádorvárt még világosban! Az 61, 7 km-nál lesz, sűrűn benőtt szakasszal – jó lenne látni...

Meghúzzuk a tempót, a lánykát – sokadszorra – visszaelőzzük egy emelkedőn, mire kicsit kifakad: „Jaj, ne, már megint?!” Mi tagadás, jót derülünk: a csapat legfiatalabb tagja 44 éves, de vannak ötven-hatvan felettiek is. Nem vonunk meg magunktól egy kis büszkeséget: lám, a rutinos öregek… Ez az érzés aztán csak fokozódik a következő látnivalónál: a Cseri Kastényhotel udvarára érkezünk, és embereket előzünk kocogva.

-  Maguk meg hová sietnek?

-  Badacsonyba…

-  Aha! Persze!!

-  De hát tényleg oda megyünk!

-  És honnan jönnek?

-  Pétfürdőről…

-  Persze!!...

Mit lehet tenni? Folytatjuk utunkat, a hangulat rendkívül jó: ehhez mérten szépen fogynak a kilométerek is. Róka-hegy, Hosszú-hegy, és Feri csak csóválja a fejét: igen korán, bőven világosban Zádorvárnál leszünk!

Ildikó javasolja a forrást: kis kitérő, finom vízzel. Most is érdemes megfogadni a tanácsát: remek hűs nedűvel és a Zádor-kút látványával gazdagodva vághatok neki a lépcsőknek. Ezek visznek fel Zádorvárhoz: frissítés és pecsét, meg egy kis szusszanás. No és persze a várrom látványa! Az is remek – de a távozáskori panoráma még ezt is lepipálja. Messze, nagyon messze tévedhet a tekintet: a Balaton túlsó sarkáig, aztán Siófok környéke, Tihany, és a túlparti völgyhíd is ide látszik. Alattunk meg Pécsely és a nevét viselő medence tekinthető meg.

Így érkezünk a Halom-hegyhez, a Kossuth-kilátóhoz: hetven kilométernél járunk, zoknit cserélnék már – de igen erős a szél, huzatos a tető, így elhalasztom 75-ig. Süti jár a pecsét mellé, és ereszkedünk is le a tanösvényen. Hármas lánycsapatot érünk utol, Ildikó ismerősei: együtt folytatjuk tovább egy ideig. Kisebb tévesztés, de csak pár méter, és egy sötét erdőbe érkezünk. Mindenki lámpát kapcsol; ennek is eljött az ideje. Az erdőszélen, az illatos rétek mentén aztán gyönyörködhetünk Óbudavár és a távolabbi kis falvak fényeiben, mielőtt betérünk a sűrűbe, és nekivágunk a kaptatónak. Itt volt valamikor Herend falu; a templomromot most a sötétben persze nem látjuk. Kerítések mentén ereszkedünk, és hamarosan Szentantalfára érkezünk be. Timi fogad újra, meg remek bográcsos meleg étel. Paprikás krumpli, többféle kolbásszal, pikáns ízzel: jóízűen falatozik mindenki, szusszanunk egyet: tíz óra múlt. Pótlom a zoknicserét, üdvözöljük a később érkezőket, de indulunk is.
 A falu alatt ballagunk: kutyaugatás, tücsökciripelés. A focipálya után feljutunk a Tagyon-hegyre, és ez többszörösen is ismert nekem: a szakasz, az irány, és a sötét is: Óbudavár éjjel 20 TT, kétszer is megvolt. Vállalom hát a csapat vezetését, keresztül a szőlőkön, zegzugos utakon, egészen a Hegyestű parkolójáig. Gábor, harmadszorra: a huzatos helyre való tekintettel beöltözve, de ő is kínálgatva fogad. Kóla, ropi-félék – és házi készítésű konyakmeggy, huh. Aztán kis kocogás lefelé, majd kitérés és visszatérés az aszfaltra, közben megint kód. Leérkezünk az útig, letérünk, jöhet a hosszú egyenes. Monoton szokott lenni, de a társaság kiváló, beszélgetünk, nevetünk és észrevétlenül haladunk. Az idő kiváló: szál pólóban megyek, bár néhányan felvesznek ezt-azt. Több futó is megelőz, ifjú titánok… mindenkit visszaelőzünk előbb-utóbb, és persze nagyon élvezzük. Hamar felbukkan Kővágóörs, átvágunk rajta, a rutinos többszöri teljesítők mutatják a szép kialakítású kutat: itt kell bélyegeznünk. Aztán aszfalt, egészen Kékkútig. Itt változás van: nem a Theodora-forrásnál, hanem kicsit beljebb, a faluban találunk rá a bélyegzőre.

Átkelünk a békésen alvó kis falun – már holnap van – és irány a távolban látható, kivilágított tornyú salföldi templomocska. Major, ellenőrző- és ellátópont. Lucullusi lakoma, komolyan… Házi sonka, kolbász és szalonna sajttal, zöldségekkel – vagy házi lekvár, mindenféle édes finomságok, remek fröccs, de még kávét is főznek valakinek… Nem is könnyű útra kelni. Eszünkbe jut azonban az Örsi-hegy, és ez kellemes motiváció: az utolsó komolyabb akadály, amit még át kell ugrani. Meghúzzuk a lépteket, haladunk párhuzamosan a zölddel, és most nem bánom, hogy a Tóti kúpja ezúttal kimarad. Aztán letérés, szőlők mentén, homokos talajon, és itt az Örsi-hegy. Nem is volt vészes… felfelé. Az ereszkedés azonban komisz: meredek, csak óvatosan! Nem történik baj, szépen leérkezünk a szőlők közé, és itt már többen lekapcsoljuk a lámpát: pirkad. Kanyargunk kicsit (ahogy az szőlőkben gyakori), és aszfalt jön. Innen már végig. Át Badacsonytomajon, ki az országútra, és itt már egészen világos van. Gyönyörködünk a hatalmas hegy masszív tömbjének látványában, de látjuk persze a Gulácsot és a Tótit is.

…Aztán Badacsony, végső cél! Beérkezés öt előtt, ahogy szerettük is volna. Edina a célban, egy sátorban fogad, nagyon szép jelvénnyel, oklevéllel, kitűzővel, és nem marad el a gratuláció sem. Részünkről pedig az öröm: újabb kiváló túra, amit teljesítettünk, és az időnkre sincs okunk szégyenkezni. A vége 22:35 lett úgy, hogy tényleg kellemesen, beszélgetve, jó hangulatban tettük meg ezt a távot, élve a sok szépséggel, finomsággal, pihenőkkel. Köszönöm a csapatnak, hogy részese lehettem: szívesen máskor is!

Óbudavár VIP 20+ TT - ahogy én láttam...

A Balaton-felvidék talán kevésbé közismert tájain kalauzol végig ez a túra, ami az ország egyik legkisebb falujából indul. A tizenötödik (és egyben utolsó) tavaszi Zöld Bakancs-rendezvényen ezúttal bárki részt vehetett. Kétszeri szeptemberi „Óbudavár éjjel 20 TT” teljesítés után ezúttal nappali fényben is megcsodálhattuk ezt a gyönyörű vidéket.

Itt ma mindenki kiemelten fontos személy, ahogy a túra neve is mutatja. Bősz Imi és lelkes csapata ezúttal nem a megszokott Vilmos-házból, hanem az attól párszáz méterre lévő Szt. Márton Pihenőparktól indítják a népes mezőnyt. Nagyon sokan eljöttek ugyanis; gyerekes családokat éppúgy látok, mint rutinos, tapasztalt veteránokat.
Az időjárás inkább nyári, mint tavaszi már fél kilenckor is, így hát még inkább érthető, miért is választották ilyen sokan ezt a vasárnapi programot. Laza beszélgetés és fotózás, pálinka-kóstoló… és persze alaposan körül is nézünk itt. Van mit! Nagyon szépen kialakították ezt a pihenő ligetet: több tűzrakó hely, árnyas fák, selymes pázsit… Gémeskút, emléktábla, és egy hatalmas nyitott (de fedett) épület asztalokkal, padokkal várja a látogatókat. Ugyanitt megtekinthető a falu egyik nevezetessége is, a kőből épült Mosóház: benne egy kis forrással – valamikor ebben mostak a falu asszonyai.

Hamar eltelt fél óra, így pontban kilenckor nekivágunk Laci öcsémmel a távnak. Nem a hivatalos húsz kilométernek: megbeszéltük, hogy rádobunk egy lapáttal, és – ha már itt járunk – felkeressük a számunkra nagyon kedves Szt. Balázs templomromot is. És (hogy még érdekesebb legyen) a megszokott bejárási irányhoz képest most fordítva megyünk! Előzetesen ezt megbeszéltem Imivel, és áldását adta rá. Így hát az útra kiérkezve északnak fordulunk, átkelünk az 54 lelket számláló községen, mellőzve templomát, aminek mását a szentendrei Néprajzi Múzeumban is elkészítették.

Balra térünk aztán, piros sávon haladunk, és csodáljuk a szép kilátást. Köves-földes utakon haladunk, nyílt szakaszokon – és bizony meleg van. Jól esik, amikor fák közé érkezünk, a kellemes hűvösre.
Ék alakú kanyarodás, kicsit túlfutunk – de igazán szép panoráma tárul elénk, meg egy gazdaság – legelésző birkákkal, szamárral. És kutyákkal – jobbnak látjuk a mielőbbi távozást…

Elhagyjuk a Mogyorósi-árkot, erdőbe érünk, csodaszép szakasz, A nap itt-ott besüt a fák közé, a madarak dalolnak, az erdő illata magával ragadó – és az utak is kiváló minőségűek. Repce sárgállik a nyiladék előtt, kiérkezünk nyílt területre. Ez már az OKT, egy irányjelző tábla is megerősített ebben. Ligetes-fás-bokros rész következik, borókabokrokkal és füves rétekkel, legelőkkel. Sok birka van errefelé, találkozunk is több nyájjal. Aztán az út lefelé visz – a távolban pedig a Balaton vize csillan. Jobbra még néhány Tanúhegy is kivehető – lenyűgöző a látvány!

Megpillantjuk alattunk a kis községet: Balatonhenye következik, első ellenőrző pontunk. Leszaladunk, bekanyarodunk (szemből a református templom tornya bujkál a lombok között), és máris megérkezünk a kocsmához. Két hete a „Káli tényleg! 60” teljesítménytúrán remek fröccsöt ittam itt – most sem teszek másként. Igazoljuk magunkat egy OKT-bélyegzővel, és fordulunk is vissza. Első alkalommal találkozunk szembe túratársakkal: a leggyorsabbak most érkeznek meg; kb. ez a féltáv.

Sárga sáv, szintek nélkül, újabb túratársakkal találkozunk – és máris Monoszlón járunk. Megcsodálunk néhány szép házikót, meg a református templom román kori béléses kapuját is. A XII-XIII. századi alapokon nyugvó épület többi része sajnos igen romló állapotot mutat. Elhagyjuk a parókiát és az Erdei iskolát – sőt, nem sokkal később a kicsi falut is. Letérünk az útról, erdők és emelkedők jönnek: biztos jele, hogy közeledünk Hegyestű felé.
Jobbról megérkezik az aszfalt (és a Balatoni Kék sáv), így jutunk fel a parkolóhoz. A tetőre azonban ezúttal nem megyünk fel: nem is kell, mert a bélyegzőt a bejáratnál adják. Két hete voltunk fent, és reményeink szerint hamarosan jövünk is még, így nekivágunk a lejtőnek. Nemsokára elköszönünk a sárga sávtól, és a kék visz tovább, sűrű bokros-fás részen keresztül. Megérkeznek az egyesület utolsó mohikánjai is, Imivel: üdvözöljük egymást, és ki-ki folytatja útját tovább.

Mi bekocogunk a Tagyon Birtok pompás pázsitos udvarára, ahol pecsételés után kénytelen vagyok egy újabb remek, helybéli fröccsöt elfogyasztani. Mindezt a Balatonra néző fantasztikus panoráma mellett, kerti asztaloknál, padokon, pazar napsütésben… Nehéz a szegény túrázó élete! A Tagyon-hegy oldalában folytatjuk utunkat, mindvégig csodálva a jobbról elnyúló hatalmas víztükröt. A horizonton már látjuk későbbi úticélunkat, a Szt. Balázs-hegyet is, rajta a romtemplommal. Alattunk – mellettünk végtelen szőlősorok, sok szép présházzal; érdemes időt szakítani ezekre is. Gyorsan beérkezünk Szentantalfára, ahol a Szikla utcai söröző adja az utolsó pecsétet – és két-két szelet velős pirítóst, az ellátás részeként.

Kiváló ösvény visz le a focipályához, majd a falu alatt haladunk tovább. Forrást találunk, iszunk és vételezünk is a friss vízből. Ebből a kis faluból is hamar kijutunk, és kevés aszfalt után jobbra kanyarodunk. Itt térünk el a megadott útvonaltól – egyébként csak pár perc lenne beérkezni Óbudavárra, amit magunk előtt láthatunk már. Így azonban kisebb emelkedő jön, a kéken ballagunk, és keressük a zöld kereszt jelölést. Segíteni azonban csak a telefonos track tud rajtunk: jelzésnek se híre, se hamva.

Bevetjük magunkat a sűrű erdőbe – de aztán egészen meglepő módon kellemes (sőt, kijárt!) ösvényen jutunk előre. Szerény emelkedéssel, de felfelé megyünk, igen szép, több helyen áthatolhatatlannak tűnő rengetegben, máshol szépséges rétekkel. Kereszteződés jön – és végre egy Z+ jelölés! Itt jobbra megyünk, és igen hamar felbukkan a Szt. Balázs templomrom is.

Terápiás kezelésnek is merném ajánlani ezt a helyet. Semmit nem kell itt tenni, csak ülni és nézni. Gyönyörködni és befogadni a látványt. Elvinni, eltenni rossz időkre, és bármikor elő lehet venni az emlékeinkből. A szőlőket, alattunk, a kis házikókkal. A zöld fákat, ligeteket és erdőket. A Balaton fenséges tükrét. A távoli hegyeket, Révfülöp felé, meg a Hegyestűt, Tagyont… még messzebb a Badacsony fantasztikus masszív tömbjét. Senki ezt az élményt el nem veheti, soha.

Visszaindulunk, ugyanazon az úton. Mehetnénk lejjebb, szőlők között is, változatosság végett – de inkább újra a hűs, sűrű erdőt választjuk, semmint a nyílt betonos utat. Aztán vissza a kékre, vadregényes erdőben vágunk át, rétre érkezünk ki, a jelzés jobbra el – mi meg balra le, át a réten. Jobbra a Kossuth-kilátó is felbukkan, lent előttünk pedig a cél, Óbudavár.

Nem az aszfalton megyünk végig, hanem letérünk a jól ismert „Kábosztáskerti” tanösvényre, és bekocogunk a Pihenőparkba. Egyedi kitűző, oklevél, Attilától kézfogás… és remek bográcsos babgulyás fogad bennünket. Gyönyörű 27 km van mögöttünk, és nem kérdés hogy érdemes volt-e eljönni, három órát autózni az öt és fél kedvéért. Mint ahogy az sem, hogy várjuk-e idén is azt a szeptemberi éjszakát… legfeljebb az, hogy milyen irányt válasszunk akkor?