Írott-kő kétszer:
más-más úton, nehézséggel és körülmények között. Írott-kő, a Dunántúl (és
Burgenland) legmagasabb csúcsa; egyszerre két Kéktúra kiindulópontja. Írott-kő
kétszer, pár óra leforgása alatt, Nagyhéten, hóban és esőben. Igen!
Midőn e sorokat írni
kezdem, az Í2
teljesítménytúra résztvevői nagyjából elkezdték taposni azt a sarat, amit
tegnapi teljesítésünk során ott hagytunk számukra. Ma ugyanis Nagypéntek van,
amikor – hívő reformátusként – templomban a helyem, ami viszont kizárja a részvételt.
Zoli öcsémmel (aki hasonló megfontolások alapján döntött) egy
nappal korábban, csütörtökön jártuk le az ötvenes távot: ezúton is köszönet a rendezőknek,
akik ezt lehetővé tették! Természetesen minden méterét autentikus módon, az
eredeti kiírás szerint tettük meg. Egyetlen kivétel az időpont: nem sokkal hat
után zárjuk a kocsit Lukácsháza „hegyén”), a Csömötei kilátónál, és indulunk
is.
Fejlámpa már nem kell, de nagyon világos sincs. Igaz, később
se lesz: tudjuk, hogy egész napos eső vár ránk. Szerencsésebb esetben csak fél:
a kedvenc meteorológusaim
tizenegyre várják az égi áldást. Most kicsit szemerkél, de elhanyagolható: le
is vesszük hamarosan a poncsót, sőt: a pulóver se kell. Holdfény Liget, jobbos
és emelkedő, az út kiváló. Aztán letérünk a sárga sávról – és a kavicsról is.
Csúnya világ jön: gépek által kijárt földutak, erdők között, majd mezők szélén.
Ragad és csúszik, süpped és tapad. Kék kereszt csak imitt-amott; nagyon szerény.
Van szalagozás is, de gyakran előkerül a Locus is. Főleg a patakmedernél! Itt
tavaly eltévedtünk – most nincs gond, de tényleg ügyelni kell.
Továbbra is erdészeti gépek nyomai; evickélünk és
óvatoskodunk. És gyakran szóba kerül a holnapi nap: ha erre még sok-sok eső
ráesik, még szigorúbb lesz, biztosan. Újabb patak-átkelés, nagyon figyelni
kell, megússzuk szárazon… Sár az emelkedőn, sár a lejtőn, a mezők szélén –
végig a jelzetlen szakaszon. Aztán rátérünk a DDK-ra, és jelentősen javul a
helyzet. Több az erdei ösvény, kevesebb a puha, átázott földút.
Azért még
Bozsok előtt is megdolgoztat: inkább a gyalogút melletti vetés szélét
választjuk. És beérkezünk a faluba – persze, megállnunk nincs miért a
Tűzoltóságnál: tea és nápolyi majd holnap lesz itt. Helyette nagy kedvencünk, a
Kerekes cukrászda vesz ki a ritmusból, pár méterrel később. Igaz, ez aztán
rendesen: forró kávé és friss péksüti – most kivételesen megengedjük magunknak
ezt a dőzsölést és időveszteséget.
…Azért csak óvatosan, tesó! Ezt fel kell ám vinni mindjárt
az Írott-kőre… Neki is vágunk, kijutunk a Kőmosó-forrásnál a faluból, és jöhet
a több tucatnyi alkalommal bejárt Bozsok-Írott-kő szakasz. Nem tudok ennél
jobb, szigorúbb edzőpályát a környéken: hét kilométer, hétszázhúsz méter
(amiben kb. 1,5 km lejtő is van). Az út megfelelő, sőt, hatalmas javulás az
előzőek után. Az Óriások lépcsőjénél koros, de szép tempóban haladó túrázót
köszöntünk, a pataknál pedig egy jó ismerősömet érjük utol: bizony, lassan már
ő is „hetvenkedik”. De itt van, derűsen és remek egészségben – jó látni! Elköszönünk
tőle – és a DDK-tól: a határmenti zöld következik (Vasfüggöny turistaút).
Ez bizony szigorú rész, megdolgoztat rendesen – igaz, fogy a
szint is szépen. A fehér, apró határkövek mentén, mindvégig pontosan az osztrák
határon, több helyütt szép kilátással haladunk előre, de itt már nagyon figyelünk,
várjuk a Gyilkos sziklát. Ez ugyanis a 2. EP, ahol matrica fogadja majd holnap
a társakat. Ezt most mi tesszük ki: ez is része volt a rendezővel kötött
megállapodásnak. Jó érzés, hogy valamivel meghálálhatjuk a lehetőséget, így hát
gondosan kötözzük ki egy fára, amit megfelelőnek ítélünk a célra.
Jó is egy kis szusszanás! Mehetünk tovább, és a csúcsra
jutunk: esőház, majd a kilátó fogad. Fotózunk, fel is szaladunk: a második
érintésnél szinte biztosan esni fog már – használjuk ki, amit lehet!
És
forduló, jöhet az OKT – hiszen az is innen indul, akárcsak az iménti kék. Nagyjából
harmad-távnál tartunk, kellemes kis ereszkedés vár ránk a következő
kilométereken. Aztán kiderül, hogy mekkorát tévedtünk: a máskor köves, szilárd
út most saras, csúszós – és hosszú szakaszon havas is. Hm… hát így azért más:
lassabb, óvatosabb, nehezebb.
A Hörmann-forrás kedves látványa és remek vize felüdít;
kulacsot is töltünk. Kék háromszögre térünk, gerincút jön: végig a Kendigek
vonalán, a hegység jellegzetes tetőjén. Az utak egészen jók, de itt megérkezik
az eső. Órára pillantok, hitetlenkedve: egy perc múlva tizenegy! Na, ezt
eltalálták, dünnyög öcsém, miközben ő is bújik bele a poncsóba. Így érkezünk a
Nagy-Kendig tetejére, ahol ismét önellenőrző pontot hagyunk. Ez is készen van,
ereszkedünk, majd emelkedünk, és a Kopasz-Kendiget is magunk mögött hagyjuk.
Vöröskereszt, csúnya sárral és rengeteg farönkkel: gyanítjuk
az összefüggést a dolgok között… Az Irány-hegy és az Óház felé azonban az OKT
jó minőségű, szépen haladunk. A kilátónál azonban megbánjuk, hogy felmentünk
(pedig ez ritka): a pompás panorámának még töredékét sem élvezhetjük az
esőfüggönyön keresztül. Nettó idő- és energiaveszteség tehát, bosszankodunk.
Előkerül az esti hatos programunk gondolata, ami előtt nem ártana majd tisztálkodni,
enni is… Húzzunk bele! Megtennénk, ha a Hétforráshoz vezető meredek ereszkedés
nem lenne ilyen sáros, veszélyes. De az. Evickélünk tehát, óvatoskodunk,
csúszkálunk. Továbbra is esés nélkül haladunk, és végre a forrás völgyében
járunk.
A víz friss, a környék gyönyörű, de innen ugye csak
emelkedni lehet… Most pláne: kedvesen idáig hoz le a túra útvonala, és
fordulhatunk is vissza – igen, jöhet az Írott-kő, másodszor. Hajrá, rátérünk a
zöldre, irányba vesszük a Zeiger-nyerget. Ebből az irányból jóval kisebb
kihívás, mint szemből: még falatozni is lehet közben. Így érkezünk a
Szikla-forrás völgyébe: a Kőszegi-hegység egyik leggyönyörűbb része szerintem.
Friss víz ismét, pár fotó, és emelkedünk ki a mélységből. Itt egy-két éve jó
pár szép bükköt kivágtak, máig hiányoznak a szememnek. Kicsit arrébb viszont
ennél is csúnyább látvány fogad: nagyon sok kivágott fa, hozzá a szétroncsolt,
összejárt út, rengeteg fatörmelékkel. Nagyon szomorúak vagyunk: ez a szakasz
eddig nagyjából megúszta a kitermelést.
Ennél is van rosszabb: a betonút közelében még sarasabb, még
járhatatlanabb. Átevickélünk, lassan és morogva. Lássuk: 28 km, igen szerény
4,5-ös átlaggal. Öcsém beparázik: nem érkezünk haza! Na jó, akkor innentől
utánégető és turbó üzemmód! Tempót váltunk, fittyet hányva az emelkedőnek, és
megtoljuk. Megjön az OKT, majd a Stájerházak is – ezek után újra farakások, és
a hozzá tartozó sár. Itt még a betonutat is teljesen szétvágták, nézd! Ezt
vajon hogyan, mikor hozzák rendbe? Kivágott fák, még a jelzettek is, persze…
rutinból megyünk. Itt a Hörmann-forrás, másodszor, némi hó és gyors vízvétel.
Tovább az OKT-n, egészen a kezdőpontig – az imént már
jártunk itt, csak fordított irányban. Tudjuk tehát, mi vár ránk, és hát igen,
az is fogad. Vagy talán még egy fokkal rosszabb: azóta még esőt is kapott,
órákon át, és még ez is érezhető. Nagyon megtoljuk a végét, úgy érzem,
feljöttem bele a felhőbe, a páratartalom alighanem 100%-os. Ehhez mérten látszik
– vagyis nem látszik – a kilátó; alig tudok egy „bizonyító erejű” felvételt
készíteni róla. Az mindenesetre szépen lejön a képen, hogy nem egy időpontban
készült az előzővel… Megvan a második érintés is; kétharmad táv!
A pompás fenyves megborzongat, mint mindig – bár alig látok
benne, olyan sötét. Futok lefelé, mint oly sokszor, az utat úgy ismerem, mint a
tenyeremet. Csakugyan?! Ekkor jön a teljes mélypont, a tökéletes döbbenet.
Totális erdőtarolás! Teljes erdőket tüntettek el január óta – akkor jártam itt,
és akkor még megvolt... És „természetesen” hatalmas sár, brutális keréknyomok, sok-sok
fatörmelék mindenfelé. Szinte holdbéli táj – a gyönyörű, sötét, méltóságteli
erdők helyén. Amit én már ebben az életben aligha látok itt újra. Meg a többi
kiirtott tarvágás helyén se.
...Kék kereszt a vadetető után, és nagyon csúnya sár. Futunk,
cuppog és fröccsen, már minden mindegy-alapon. Hullámzik, megdolgoztat, de
aztán csak-csak kijutunk a Hörmannhoz. Harmadszor, igen. Talán Hörmann3
is lehetne a túra neve, nemde? Át a parkolón, aztán be a rengetegbe. Fenyves,
megint… annyira imádom ezt a szakaszt is. És hát Istenem, fogynak! Fogynak a pazar,
gyönyörű részek. Félteni kell vajon, ezt is itt, például? Máshol is? Mindent
kivágnak egyszer?... Zúgunk lefelé, és zúgnak a gondolataim is, annyira mélyen
érintett ez a dolog. Szerencsére a terep jó, hiába szakad az eső, ömlik alá a
talpaim alatt a hosszú lejtőn, nem okoz gondot.
Aszfaltút és parkoló, aztán az OKT-emlék és az esőház: ez is
EP lesz, betérünk hát egy kanyar erejéig. Aztán a Szt. Vid-kápolna, ami alig
látszik: itt is szinte felhőben járunk. Kilátás nulla, gyerünk, le a lépcsőn.
Ide nézz! – szólít öcsém. Uhhh, nem hiszek a szememnek! Röstellem, de első
alkalom, hogy foltos szalamandrát láthatok és fotózhatok. Nagyon gyönyörű példány,
láthatólag jobban élvezi az esőt, mint mi.
Nem könnyű, de ott hagyjuk, és
rohanás le, tovább, gyökerek között a mélyúton. Csoda-e, ha máris feltűnik
Velem? Gyűrjük az aszfaltot is rendesen, de azért Kati nénihez betérünk – EP is
(lenne) a Pittyes kocsma, meg azért egy kóla is jól esik. Aztán tűzés le, a
kertek alá, jöhet újra a terep.
Kankalin, szinte kaszálni lehetne helyenként. Kiskertek, gyümölcsösök
a sárga körút-jelzésen, amihez Kőszegszerdahelytől megérkezik a piros is. Kutya
nincs, a virág rengeteg továbbra is. Vizenyős rét, és itt az Irtás-hegy is. Az
emelkedője ravasz, hogy azt ne mondjam, komisz – de erre számítottam. Na jó, a
sárra is, az előzmények után. Csak nem ennyire, nem ilyenre. Valami holdjáró
ment itt fel, szerintem, vagy talán harckocsi. Embertelen, micsoda nyomokat
hagyott a puha földön! Embertelen. Megküzdünk vele, feljutunk, a mosoly nem
őszinte. Aztán elágazás, szaladnak a percek (meg mi is), nem tévedünk el, nem
hibázunk ott fent sem.
Csömötei-hegy, kilátó; pici aszfalt és: beérkeztünk. Nem
hogy a tavalyi
9:22 nem lett meg, de a tervezett-remélt tíz óra se. Annyira nem baj: a hatos
programot így is elérjük, és a körülmények khm, hát nem voltak ideálisak. Hazafelé
meg is osztom Rékával és Áronnal a tapasztalatokat: sok sikert holnapra! Volt
itt ma minden; sok öröm, de bánat is. Kihívás és küzdelem tereppel, elemekkel,
de legfőképpen az ember által itt hagyott nyomokkal. Nem volt könnyű, de annál
nagyobb elégedettség, hogy elmondhatom: sikerült megint. Írott-kő, kétszer –
egyszerre.
































































