Sárkány-völgyi teljesítménytúrák - ahogy én láttam...

Mégis lesz idén tavasz? Virágos, napsütéses, madárdalos? Kicsit még saras, változékony – de reményt keltő, várakozós, üde? A Sárkányok Földjén minden ezt ígérte. Lépten-nyomon érdekességek, látnivalók, új felfedezések. Meg a kimaradhatatlan és lenyűgöző Balaton, hát persze! A Felvidék csodái, a sok fantasztikus panoráma – természetesen a hozzájuk tartozó kihívásokkal. És persze az Edunál már megszokott kedves és figyelmes rendezéssel… soha szebb ünnepet!

Március idusán Nemesvámos a cél, természetesen. A két évente változó túrák most is igen sokakat csábítottak ide. Négy fős összeszokott csapatunk sem hagyta volna ki az eseményt! Fél nyolc, villámgyors adminisztráció (hála az előnevezésnek), és máris útra kelünk. Laci öcsém 33-as távot választott, Réka (külön, saját tempójában), illetve Ildi és én pedig a maratoni távot kezdjük meg. Dani szintén, akivel a rajtnál összefutunk: csatlakozik hozzánk, és együtt is maradunk a célig.

A kevés aszfalt nyílegyenesen visz ki a faluból: fel a Gyűr-hegyre. Kellemes bemelegítés, bár közben kissé szemerkélni kezd az eső. Egyelőre nem vészes, bár a terep már így is eléggé saras. Hullámzik is, unatkozni nem kell – főleg, amint a pompás hóvirág-mezők közé érkezünk. Ha megkésve is, de megörvendeztet bennünket bájos szépségével a kicsi virág: de jó is látni ilyen hosszú tél után! Az eső harmadik nekifutásra is csak szemerkélésig jut – itt aztán fel is adja… Hosszú, egyenes meneteléssel jutunk fel a Som-hegyre, hogy aztán a Sárkány-völgyi elágazáshoz ereszkedjünk le. Ez most távválasztó pont: elköszönünk Laci öcsémtől, aki egyenesen folytatja, mi meg jobbra fel.

Igen, újabb emelkedő, vonalzó-rajzolta nyiladékokkal, csendes, még mindig alvó erdőkkel. A Nagy-Som-hegyen is kódot írunk (ez ma már a harmadik), és zúgás le, újra. Vadonatúj, null-kilométeres cipőmet tesztelem: a terep (mondjuk így) nagy segítségemre van ebben… Aztán kiérkezünk az erdők közül, tiszta a kilátás balra-jobbra: utóbbi irányban a Kab-hegy tűnik fel két tornyával. Tovább haladva meg a Balaton! Ott elöl, messze, nagyon távol. Á, jössz te még ma közelebb! Vagyis… mi megyünk közelebb, bocs.

Hidegkút bukkan fel, meglátogatjuk a kocsmát és pecsétet kapunk. Ma már nyugatabbra nem megyünk, így hát visszafordulva elhagyjuk a falut, és erdők jönnek megint; puha, ragadós talajjal, amit akár sárnak is nevezhetnék. Szerencsére nagy gondot nem okoz: nem az a ragaszkodó fajta… 

Közben a Hidegkúti-séd kanyarog jobb kéz felől, meg újra hóvirág-mezők maradnak el. Zoli és Gábor húz el mellettünk: lám, kiváló ez a terep – futni is lehet! Újabb kód, újabb kanyarok és hullámzás a völgyben. Ami jelzés nélküli – de kiválóan jelzett, hiszen mindvégig remek szalagozás segít bennünket. Így jutunk ki a Nagy-mezőre, ahol már többször is jártam, csak keresztező irányban. Ez bizony a Nagy Tó közelítése, már szinte érzem az illatát!

Kijózanító balos kanyar, északnak: a névadó Sárkány-völgy következik. Gyuláékkal futunk össze, és máris zöld kereszt, meg meredek ereszkedő jön. Itt a Sárkány-lik! Hatalmas, zöld mohás sziklacsoport: roppant méltóságteljes és tiszteletet parancsoló. Alatta-mellette jelentős csoportosulás: mindenki kódot ír. A létszám nem véletlenül nőtt meg hirtelen: innentől szembe-forgalomra is számítani kell. A 33-as távosok érkeznek észak felől, amerre mi igyekszünk. Felfelé, megint – merthogy a Recsek-hegyre kell feljutnunk. Jóval könnyebb a dolgunk, mint nekik volt: kelet felől komiszabb ide jutni – mi arrafelé megyünk le.

Előbb persze pecsételés, szelet müzlivel és egy kis füsttel. No meg panoráma, nyilván: felkapaszkodunk a szűk, meredek lépcsőkön a Noszlopy-kilátóba, hogy aztán a Balaton fenséges látványában gyönyörködhessünk. Remekül megfigyelhetjük Tihanyt is: jók ma a látási viszonyok. 

Jöhet az említett folytatás, ahol Timiéket előzzük, és letérünk jobbra a pirosról: a zöldön lehet kiváló tempót tartani. A húszasok is erre jönnek: jókedvű korosabb társaságot hagyunk el. Aztán balos letérés, és kis kanyargás után megérkezik számomra A Nap Csodája. Hallottam már róla, alulról többször is láttam – feljutni viszont először sikerült.

A Koloska-sziklák teljesen lenyűgöztek! Meg persze a panoráma, a mélység látványa és borzongató érzése… A fenséges kőtömbök másokat is elbűvölnek, látom jól. Túratársak állnak meg, fotózkodunk és ámulunk.

Végül pedig leereszkedünk a föld-fa lépcsőkön a völgybe, ami továbbra is festői és szívet melengető. Innen már végig együtt megyünk a 33-as távval. Kis menedékházhoz lépünk – ahol a pecséten kívül ebéd is dukál (bár dél még picit odébb van). Kiváló pecsenyezsíros kenyeret választok, de aztán a csipkebogyó-lekvárosnak sem tudok ellenállni. Bűntudattal távozom: ezeket hamarosan elég magasra kell majd felvinni… A Koloska-forrás és a patak látványa persze eltereli figyelmemet. Meg a hangok is: a csobogó patakhoz a cinkék vidám dala párosul – hej, micsoda tavaszi hangulat!

Péter-hegy, nyugati irányból. Aki próbálta, nem felejti. A Balatoni Kék jelzésén meredeken kapaszkodunk fel, és beleadok apait-anyait. Eszembe jut néhány közelgő komoly kihívás, és ehhez mérten vagyok magammal kíméletlen. A hegy ebben remek partner, de a befektetett energia meghozza a gyümölcsét. Közben Veráékkal találkozom, de ez nem az a beszélgetős szakasz… Majd fent, a tetőn!

Ahol aztán – lám, meglepetés! – Laci öcsém mosolyog. Négy fős alkalmi csapatuk itt tart most, és élvezik a ragyogó napfényt, a kilátást – és hogy feljutottak. Mi hárman is pecsételünk, majd nekilódulunk. Hatalmas jó érzés az ereszkedés: megnyomom most is a tempót, és közben figyelem az új cipőt. Minden futó lépésem, kanyarodásom egy-egy élmény benne! Kicsit el is vétem az irányt, és majdnem berohanok egy vaskapun – de gyorsan korrigálok.

Csopakra érkeztünk! Ákosékat üdvözlöm, és Kék, továbbra is – végig a település felső „élén”: az Öreg-hegy alatt. Minden lépés élmény: a hatalmas víztükör alattunk, feljebb meg oromfalas présházak, szőlők; míves épületek és rendezett porták. Ereszkedés és máris itt a Plul malom: Ildivel a nyári Kék Balaton 100 TT emlékeit idézzük fel…

Adriennel váltunk pár szót, majd átkelünk a 73-ason és a Csonkatorony mellett átvágunk a kis parkon. Egészen sokat ereszkedünk lefelé, míg elérkezünk a Luki drinkbárhoz: újabb EP, frissítéssel. Roppanó alma és kupon jár: utóbbit kiváló Nivegy-völgyi rizlingre váltom, és felidézem magamban a – szintén feledhetetlen emlékű – Szentantalfa környékét. A simogató napsütésnek engedve pólóra vetkőzök, ami azért elég nagy változás az elmúlt hetek után...

Remek a társaság és a hangulat is, de menni kell. Húzzuk bele! Jöjjön a remek Csákány-hegy! Ősszel több túrán is felsandíthattunk az Endrődi-kilátóra – anélkül, hogy feljutottunk volna oda. Most pótolhatjuk eme fogyatékosságunkat, és meg is tesszük. A Péter-hegy után egészen laza menet, és elbűvöl a tavaszi környezet minden illatával, fényével és madárdalával egyetemben. A kilátó terasza pedig a panorámával: Istenem, én a Balatonnal soha nem tudok betelni!

Lent hátul megint pecsét, és jöhet az újabb ereszkedés. Elhagyjuk a kéket, szalagok vezetnek ismét – keresztezve a Tódi-mezőt, és annak néhol mocsaras-lápos vidékét.

Pirosra jutunk, ami a Király-kútig visz. Ennek felettébb örülök, mivelhogy innivaló terén meglehetősen csehül állok. A forrás aztán ezt a problémát kedvesen megoldja friss, hűs vizével.

A piros kör (majd pedig a szalagozás) a Nosztori-pihenőhöz visz. Pecsételünk, majd átkelünk újra a 73-as zajosan kellemetlen szalagján, és újból kellemes erdők csendje és békéje kíséri utunkat. Elágazásnál igazoljuk a letérést magunknak, és tovább, erdőkön át – hogy aztán a zöldön Veszprémfajsz közelébe jussunk. Parkerdő, újabb frissítőpont! Kedves fogadtatás megint – amihez ráadásul igazán különleges, kézi készítésű finomságok járulnak. Sós és édes falatok, hozzá remek forró tea… nem könnyű tovább menni innen, állapítjuk meg Gáborral, akivel itt futok össze. De vár a Kálvária-domb, nekiveselkedünk. Ez az irány jóval könnyebb feljutást engedélyez, mint a szembeni, amit már ismertem.

A kilátás itt is lenyűgöző: Felsőörs, Alsóörs – és persze a Balaton. Észak felé meg a cél: Nemesvámos tűnik fel. Leereszkedünk a stációk mentén, átjutunk a falun; kis aszfalt jön, de nem vészes, nem forgalmas. Jobbra megyünk, látjuk is a következő pontokat: Balácapuszta előttünk bukkan fel. Sajnos ki kell, hogy hagyjuk az ingyenes látogatási lehetőséget: pecsét és máris újabb pecsét. Ez már a Fajszi templomromnál: bizony, tényleg nagyon romos, állapítjuk meg. Visszatekinteni azonban itt is érdemes: a magunk mögött hagyott Kálvária-domb egészen pazar látvány. Akárcsak az ég alja, ahogy lassanként lebukik a nap...

Mezők mentén jutunk a római kori halomsírhoz. Végigjárjuk a kör alakú kő-építményt, de kód nincs. Ezt erősíti meg Józsi bácsi, Norbi és András is, akiket itt érünk utol. Nosza, pár kép igazolásul, és így együtt ballagunk be a célba. Ahol aztán kiderül, hogy „elfújta a szél” az utolsó kódot – de Edu fotó nélkül is hisz nekünk… Pazar jelvényt nyújt át a kézfogás és gratuláció mellé, meg szép emléklapot.

…Épp csak megcsodálom őket, és már írom is az újabb nevezési lapot. Igen! Ildivel elhatároztuk, hogy csinálunk még egy három és feles távot is (ha már itt vagyunk). Könnyebben múljon az idő, míg a többieket várjuk… Többségében Nemesvámost járjuk körbe, de Edina gondolt a terepre (és szintre) is… Kopjafánál, egészségháznál írunk kódot. Azazhogy: rajzolunk – itt ez az elvárás. Ildi szerencsére átvállalja ezt a feladatot, amit nem győzök köszönni… Aztán a Vízmű, már lakott területen kívül – és a reggel már meghódított Gyűr-hegy következik. Onnan ereszkedés vissza, még egy kód, és hátulról érkezünk. Utolsó EP-nk egy nagyon kedves szakaszon található: minden megszületett gyerek egy fát kap a kis ligetben, névtáblával. Edináék kislánya fájánál – stílszerűen – fácskát kell rajzolni, és így fejezzük be ezt a kis 38 perces körünket. És micsoda szép jelvény jár ezért is! Fehér szívecske, benne zöld sárkány. És az emléklap is sárkányos… Na, ha ezeket kislányom meglátja otthon…

…Épp csak megcsodálom őket, és már írom is az újabb nevezési lapot. Igen! Ez már tényleg a levezető futam, örömködés, poén és miegymás… Hatszáz méteres teljesítménytúra, kacagunk és indulunk is. Megkerülünk egy tömböt, és – végzünk is. Újabb emléklap, újabb kitűző… újabb sárkányok. És lám, Laci öcsém a sorban, a befutók között! Na, az időzítés nagymestere megint brillírozott! Réka is itt ül már… nekiveselkedünk hát a kiváló lencsegulyásnak, és igazán kellemes hangulatban köszönünk el mindenkitől.

Írottkő 50 TT - ahogy én láttam...

A Kötelező Hazai. Volt még egy túra aznap, amire igen szívesen mentem volna, de hát a Kőszegi-hegység számomra természetesen kihagyhatatlan. Ebben a gyönyörű őszben pláne! Nem is bántam meg, bár akadtak magasságok és mélységek – minden értelemben.

A tavalyi egyedüli futam után megint Zoli öcsémmel mehettem együtt, aminek örültem. Hogy ő is örült-e, abban kevésbé voltam biztos, mert előre riogattam (félig viccesen, félig komolyan): meg kéne javítani az akkori fantasztikus időmet, a 8:41-et. Végül nem zárkózott el, amivel legalábbis nyugtalanná tett… Zoli barátunkkal hármasban aztán jó hangulatban érkeztünk a Bechtold Központhoz, ahol ezt tovább fokozták: Balázs, a rendező például házi kisüstivel... Aztán különválunk: Zoli is ötvenen van, de saját tempóban megy végig. Kellemes bemelegítő gyanánt mindjárt az Óház-tető vár ránk, reggeli hatos sötétben. Hogy ennek köszönhetően-e, vagy csak a zöld sáv közismerten zegzugos vonala miatt, de sikerül letérnünk az ösvényről. Szerencsére hamar gyanút fogok, és a térkép-programommal visszatérünk a megfelelő útra. A kilátónál pecsételés, meg persze csodaszép panoráma a horizonton előbukkanni próbálkozó nappal. Tudjuk, hogy ma nem sokat fogjuk látni, de legalább a száraz időben azért bízhatunk.

Jöhet az OKT, hamar az Irány-hegynél járunk, kicsit futunk, előzgetünk. És közben a lámpát is elcsomagolhatjuk: elég már a fény. A Vöröskereszt csomópontjánál kissé balra tartva áttérünk a piros kereszt jelzésre, ami aztán további remek belefutásokra csábít: hosszú lejtős szakasz, kiváló útminőséggel. A természet pompázik, érdemes körbenézni: balról, kelet felől egyre jobban világosodik, jobbról még sejtelmesen sötétek az erdők. Pazar színek, ritkuló lombok, kellemes madárhangok között-alatt kocogunk. Megérkezik a piros kör is: készülünk az egy hónapja látott vihar-döntötte fákra. Egy része eltűnt, de azért így is van mit megmászni vagy kerülgetni. Elhagyjuk a Borha-forrást: bármennyire is kedvencem, most kihagyjuk. Egyrészt nincs benne jelenleg víz, másrészt nagyon erős a tempónk – abba most nem fér bele. Aztán itt a szerpentin, mennék a jobb oldali szárán, de öcsém ingatja a fejét: balra, lefelé! Térképet csak akkor nézek, amikor már kezd gyanús lenni – és sajnos igazam is lesz. Na, lehet megint korrigálni; közel száz méter, bosszankodunk.

Velem fogad, első érkezés: az Alkotóház udvarára még egyszer is jövünk ma, ez dupla ellenőrző pont. Zsíros kenyér, de valahogy nem ízlik, inkább a teához megyek: a forró ital viszont igen kellemes. Jöhet a kék kereszt bal szára, azaz átruccanunk a szomszédos aluba, Bozsokra – csak „kert alól”, erdőkön át. Sok errefelé a gesztenyés: két hete kis családommal mi is itt gyűjtögettünk. Most persze más a tempó: toljuk ezerrel, bár amikor futni szeretnék, öcsém a ránk váró hegymenetre figyelmeztet. Barátságos pontőr fogad a sarkon, kezdi magyarázni az utat. Mosolygok, és elárulom neki, hogy 29. alkalommal megyek itt fel – ez a kedvenc „edzőpályám”. És tényleg! Fantasztikus szakasz, komoly szintemelkedéssel, trükkös részekkel, meg persze sok-sok gyönyörű látnivalóval. Ezeket most mind megcsodálhatjuk: előbb a meredek Óriások lépcsője, majd a különleges Kalapos-kövek (itt kódot is írunk).

Aztán a határmenti zöld érkezik a DDK mellé, és a Sötét-völgy látványában gyönyörködhetünk. Utóbb jönnek a komolyabb emelkedők, de a szépség nem lesz kevesebb, sőt… Így érkezünk fel a Golgotán át a fenyveshez (közben két futó már jön visszafelé), majd esőház és kilátó: fent vagyunk!

Gyors fotó a felső teraszról, aztán hamar le, egy ideig ugyanazon az úton. Volt osztálytársammal, Robival találkozok össze: gyors üdvözlés, és ő fel, tovább – mi meg balra le, a piros sávra. Itt is várom a viharkár szakaszát: vajon javult-e a helyzet augusztus vége óta, amikor utoljára erre jártam. Akkor komoly akadálypálya fogadott, most viszont itt is sokat dolgozhattak az Erdészet munkásai: egy-két keresztbe dőlt fa maradt csak. Remek tempóban veszítjük tehát a sok száz méternyi szintet, és közben ugratjuk egymást: hamarosan vissza is kell ezt majd dolgozni, hiszen (Velem után) újra nagyjából erre a magasságra fogunk visszatérni. Így persze kissé más a sok-sok lejtő végig járása, de az élmény nem csorbul: a látvány mindvégig fantasztikus. A csodaszép völgyben ezer szín tarkállik, lábunk alatt vastag avarszőnyeg kényeztet, jobbról csörgedező patak – és mindehhez pompás őszi illatok társulnak.

Ifjú leány száguld el mellettünk: fent a kilátónál meglepetten láttuk üldögélni – egy szál topban, bikini-felsőnél alig nagyobb holmiban. Hát, jó idő van, de ennyire azért… talán mégsem. Tempója mindenesetre lenyűgöző, de lassan mi is beérkezünk a pontra, újra. Az iménti zsíros kenyérre most nem is pályázok, a tea viszont (ha lehetséges) még finomabb lett.

Féltáv, kék kereszt újratöltve! Csak most jobbra, ki a faluból a szerpentinen. A már említett komoly emelkedő jön, és meglehetősen rossz érzéssel vágok neki. Pedig gyönyörű szakasz, de valahogy… rosszul érzem magam. Émelygek, kavarog a gyomrom, szédülök. Á, talán csak valami holtpont, nyugtatom magam (meg aggódó öcsémet). Nehezen megy a felfelé, előre engedem Zolit, küzdök. Kirándulókat előzgetünk, aztán négy muflon rohan át előttünk, majd végül felérkezünk a (felállványozott) Szt. Vid-kápolnához – hú, de jó!

Meg a kis pihentető szakasz is, készítek pár fotót, de nem lelkesedek, ha a Hörmann-forrásra gondolok. Jó messze van még – és sokkal magasabban… Nekiveselkedünk ismét, és örülünk, hogy ezúttal világosban csodálhatjuk meg ezt a részt: egy hónapja (az Őrvidék-Várvidék 100 TT-n) ez már lámpás szakasz volt. Lassan, de fogynak a kilométerek (meg a szint), és a fenyves után – végre! – itt a forrás. Ahol aztán megbeszéljük, és szépen elengedjük végleg a tervet: jól látható, hogy itt ma semmiféle rekord-döntés nem lesz.

Nagyon sok a kiránduló, szemlátomást a Hörmann felé tartanak ők is – itt van annyi erőm, hogy belefussunk. Megéri: elsőként érkezünk oda, hamar töltünk is, még a tömeg előtt. Jöhet az OKT és a zöld sáv közös szakasza, ami szintén szépséges környék – főleg most, az őszi pompájában. Kellemes lejtő, bevállalom a futást is, bár egyáltalán nem könnyű. Szendvicsemet keresem, és kiderül: a rajtban felejtettem, amikor a zsákomban pakolgattam. Na, még ez is… De gyümölcspürével pótlom, öcsém müzliszeletet nyom a kezembe: megoldjuk. Ehhez jön a piros, ropogós alma, amit meg a Stájer-házaknál kapunk: kicsit el is diskurálunk a pontőrökkel. Itt a nap is kisüt, pazarul bevilágítva a kis meseházakat.

Aztán elköszönünk az OKT-től, de a zöldön maradunk továbbra is. Sőt: még annál is tovább. Mármint a többiekhez képest. Ahogy tavaly is, most is azt választjuk, vállalva kis többletet távban és szintben egyaránt – viszont járhatóbb, szerintem szebb és számomra sokkal ismertebb ez a rész.

Szinte egyik pillanatról a másikra, de rám tör megint a rosszullét – ám ezúttal a megkönnyebbülés is. Gyengén és kábán, de folytatni tudom, és csak remélem, hogy nem lesz gond a szintidővel sem. A Szikla-forrásnál a friss víz igazi kincs, és készítek egy izót is. Jobban vagyok, a táj most is lenyűgöz, és nekiveselkedünk a Zeiger-nyeregnek.

Sohasem könnyű, most meg kimondottan nehéz. De felérkezünk, és meglepődve, de megelőzzük a topos lánykát. Egy lendülettel nekivágunk a Tábor-hegynek is, de aztán a lendület megtörik: két (fényképezésnek hazudott) megállást is be kell iktatnom. A magassági pontnál felírjuk a kódot, és ereszkedni kezdünk a szedresben. Öcsém – szokásához híven – azonnal a tüskés ágakat böngészi, és a türelem (meg az érintetlen, járatlan környék) meg is hozza gyümölcsét. Szó szerint: sok finom, érett szemet találunk, Zoli szerint ez nekem most gyógyszer lesz.

És mennyire az lett! Rendkívül sokat segített, és innentől már semmi gondom nem akadt a gyomrommal. Kellemesebb tempóban folytathatjuk, bejárva a Paradicsomos környékét, ami meglehetősen kiesik mindenféle járt és közismert résztől. Turistajelzés sincs, csak a túra saját fehér pöttye, de az pont elégséges. Futó páros előz, Gábort ismerem fel; köszönünk. Nagyon szép környék ez is, és mind az utak, mind a szintek sok beszélgetést engedélyeznek. A végén szigorúan meredek lejtő fogad: készülünk rá, óvatosan, gond nélkül érkezünk le.

Pecsétet és vizet is kapunk az itteni pontőrtől, meg információt: csak a négy futó van előttünk, ahogy sejtettük is. Jöhet a hosszú-hosszú, hat kilométeres ereszkedés. Az első kettő még erdei úton – a maradék sajnos aszfalton.

Mellőzzük a Kereszt-kúti pihenőt: gyerek-zsibongás és pihenő felnőttek maradnak mögöttünk. Balról többször is fantasztikus panoráma nyílik a szomszédos Rőtfalva (Rattersdorf) völgyére. Jóleső érzés végignézni: arrafelé is bejártuk már a környéket – itt is, ott is ismerős pontok, szakaszok.

És újabb csodaszép erdők, hegyek és völgyek, hatalmas fák, meredek oldalak. És továbbra is festő palettájára kívánkozó színek. Meg a hulló levelek halk, surrogó nesze, ami néha eső-hangnak tűnik – de mindig tévedek. Borúsan, de tart az idő, a hőfok meg éppen ideális túrázni.

Így érkezünk le a Hétforráshoz, ami innen felülről látszik csak igazán: micsoda mély völgyben van. Pecsét és Előd vezér, meg pár kattintás – és jöhet az Óház emelkedője: egy kilométeren 167 méter. Igaz, hogy sokat javult a közérzetem, de tudom, hogy ez most szigorú lesz. Meg is beszéljük öcsémmel előre, hogy csak okosan, pihenőkkel, túlhajtás-mentesen kell ezt a szakaszt megoldani. Így is teszünk: három szuszra, de kipipáljuk, és az utolsó bélyegzőt is begyűjtjük. Zsíros kenyeret köszönjük, nem kérünk, viszont a kínált házi pálinka újabb gyógyír, tényleg.

Újabb panoráma-fotó fentről, és megkezdjük az ereszkedést, a reggeli feljutás fordítottját a zöldön. Jó tempóban, némi kis belefutással itt-ott; a terep továbbra is ideális, a környezet továbbra is szépséges. A szerpentinhez érkezünk, és – szinte hihetetlen! – ugyanott találkozok Szilvivel és Péterrel, mint tavaly. Pár szót váltunk (a jövő évi Őrvidék százasról, persze…), és jöhet a lépcső, meg az utolsó vadregényes szakasz. Aztán beérkezünk a város első házai közé, a Hermina utcába, és máris felbukkan a Bechtold Központ szabályos kör alakú épülete. Laci öcsénk fogad bennünket, aki lazán letudta a 35 kilométeres távot, remek idővel. Hátul az udvarban pedig a befutó; sokan pihengetnek, esznek-isznak, beszélgetnek. Mi is csatlakozunk, miután megkapjuk a díjazást Balázséktól: idén újfajta kitűző dukál; tetszetős. Ezeknél is jobban örülök a jó hírnek: fontolgatják a jövő évi (30. rendezésű) „retró” hetvenes távot! Erősen biztatjuk őket, és őszintén bízom benne, hogy legalább egyszer nekem is lesz hozzá szerencsém. Aztán jöhet a szendvics (a kapott, meg az általam itt felejtett is), és közben hálákat adok: hát sikerült, beérkeztem! Ráadásul bőségesen szintidőn belül, 9:15 alatt – több, mint elégedettek vagyunk. Tíz perccel később pedig megered az eső, amire már csak mosolygunk: hát ez egy ilyen nap volt! Nehézségekkel, küzdelemmel, de sok-sok remek élménnyel és színpompás tájakkal bocsát haza a legeslegszebb táj: a Kőszegi-hegység.