Tanúhegyek nyomában 40+ (Deluxe Edition) - ahogy én láttam...

Jubileumi, tizedik eseményére készült a rendező egyesület. A népszerű teljesítménytúrát igyekeztek különlegessé, emlékezetessé tenni – ami többünk szerint maximálisan sikerült is. Profi szervezés és lebonyolítás, sok-sok táv variációja, „bónusz-hegyek”, pazar jelvény és kiváló ellátás jellemezte az idei alkalmat. Mindezt még az égiek is megáldották pompás ősz végi időjárással…

Apa, ez nehéz túra lesz? – Igen, kicsi lányom. Képzelj el hét kisebb-nagyobb vakondtúrást egy sík gyepen: na, azokat mind meg kell másznunk. És – hogy izgalmasabb legyen – fordított bejárási irányban, azaz mindet a meredekebb oldala felől. Ráadásul így a legnagyobb marad utoljára… Mindehhez még tegyük hozzá, hogy sérülten indulok: tudod, a múlt heti lábfájásom még nem múlt el.

…Hozzávetőleg így, ezen érzésekkel indultam el a Tanúhegyek felé, két öcsém társaságában. Laci idén is a 20A távot választotta, Zoli pedig (akinek csak pénteken este vált véglegessé, hogy nélkülözni tudják munkahelyén) elkísért a fordított irányú és kibővített negyvenesen. Ami így kényelmesen 45 kilométer fölé kúszott: természetesen beterveztük a „bónusz” Óvár-kilátót is Szigligeten. Mind a hat hegyet már jól ismertük, negyedszerre mentünk erre az őszi túrára – és megjártuk már őket többször a tavaszin is. Emiatt azonban azt is tudtuk, hogy a fent említett legnagyobb hegyet, a Badacsonyt hagyni a végére alighanem merész ötlet lesz. A múlt szombaton lesérült lábammal pedig úgy voltam, hogy „ami nem öl meg, az megerősít” – azaz, meglátjuk, de ide muszáj eljönni, és kész.

A suli aulájában hatalmas tömeg, holott még hét sincs – de aztán amint megindul a regisztrálás, hamar sorra kerülünk. Ahogy számítottam is rá, sok-sok ismerőst látok és köszönthetek; a hangulat egészen kiváló. Attila és Andrea Somogyból, Gyuri és Zsolti az Alföldről is eljöttek… itt vannak Ildiék, Adriennék, Tamásék és Viktorék a Bakonyból, de találkozunk földiekkel is, és sok fővárosi arcot is felismerek… Elfogadok egy kortyot Gyuri egészen kivételes illatú és ízű gyümölcspárlatából, eltesszük az itinert, és hajrá, indulhatunk! Elköszönünk Lacitól – ő igencsak ráér még – és megkezdjük a túrát. Jobbra, nem balra; a Bazalttemplom most az első méterek helyett a végére marad, helyette a hosszú kivezető aszfalt jön. Ami – nem is gondoltuk volna – emelkedik. Aha, hát ezért lehetett a korábbi években olyan jó kis kocogásokkal befutni! Közben pára-pamacsok vagy kisebb felhők kerülgetik-takargatják a szemközti Gulácsot: remek látvány. Azért mégis a tiszta csúcsért szurkolunk Viktorral, mivelhogy most éppen oda tartunk: fent lesz az első ellenőrzőpont.

Pamacs ide vagy oda, így is örülünk, mert idefelé egész úton elég nagy ködben jöttünk, amihez képest ezek a picike párafoltok egészen vállalhatók. És emlékeinkben jól megmaradt pár tejföl-sűrűségű ködös Tanúhegyek-túra is… Fohászunk meghallgatásra talál, sőt, még a nap is kisüt! Ami aztán pompás színeket varázsol a még mindig őszi, színes lombra vagy a vastag avarszőnyegre. Egészen csodálatos környezetben szuszogunk tehát felfelé – mert ez itt már nem séta. Főleg később, amikor elhagyjuk az utolsó szőlőket is, és az erdő talaja egyre sziklásabb, technikásabb lesz. Itt már a Kéken haladunk, amitől aztán mindjárt rövid búcsút veszünk, és a kék háromszögön folytatjuk. Bejárjuk annak teljes távját, oda-vissza, csigavonalban – persze csak pár száz méterről beszélünk. Na de milyen párszáz?! Komoly bazaltdarabokkal az alsóbb régióban, szűk, „egyemberes” ösvénnyel fentebb. Ami ráadásul meredek lejtő már egy lépéssel a gyalogúttól is… Nem is olyan egyszerű tehát egymás kerülgetése – pedig itt ez gyakori, az előbb emlegetett oda-vissza csigavonal miatt. Futók és korábban rajtolók érkeznek szemből, utána meg majd mi, visszafelé, hasonló formában. Közben persze fel is jutunk, több helyen is megcsodálva a kitárulkozó panorámát. Ez főleg a Szt. György-hegy felé érvényes: a Badacsonyból most nem sokat látunk, és Szigliget is inkább csak sziluett. Öcsém érdeklődik fájós lábamról: hihetetlen, de semmit, semmi fájdalmat nem érzek!

…Sok a szembejövő lefelé is, de mégis élmény ez is: mindenki udvarias, jókedélyű, így nem is adódik semmi gond. Gábor fut el sebes tempójában, Anikót, Robit és Lajost üdvözölhetem szemből… És máris újra OKT, igen hamar felbukkan a műút is, szemközti oldalán a következő csúccsal, a Tótival.

Szívem csücske ez a hegy, nagyon-nagyon kedvelem (és még a formája is csücsök, tényleg). Közben azonban frissítőpont, ahol „csak” ellátás van, pecsét nincs. Sőt: pecsét egész nap nem lesz, kizárólag a színes matricák, amik – két sorban – pompás panorámaképként a hat Tanúhegyet fogják ábrázolni. Ez így volt a korábbi években is, de újdonság, hogy ezek most mindig önkiszolgálós megoldásúak. Nem is csodálom: szélbe, huzatba kiállítani embereket egész napra… igen erős kívánság lenne. Mert ugye (a két irányú bejárás miatt) ma szinte egész nap jövés-menés lesz a csúcsokon. A személyzetet azonban így sem kell hiányolnunk, hiszen jó néhány – korábban nem létező – frissítőpont lesz, ahol ők fogadnak. Mint ahogy itt is: nem is akárhogy! A forralt bor még nincs készen, sajnos, de kárpótol a sok-sok finom házi süti, de jut szörp és víz is.

Zöld sáv, majd megint egy háromszög a csúcsra, oda-vissza (ezúttal az is zöld). Szia, Tóti! Egyre jobban összemegy ez a hegy… régen valahogy sokkal magasabbnak tűnt, állapítjuk meg öcsémmel. Közben hatalmas zsákkal igyekvő csizmás párost előzünk, furcsállva nézzük őket… Visszafelé aztán ez is értelmet nyer, amikor látjuk, hogy nagy tekercs kötelet iparkodnak kifeszíteni, akárcsak a korábbi években. A csúcson persze a szokott 360°-os panoráma, ezúttal sokfelé párával. A Badacsony bezzeg látszik: mintha kitörni készülne újra... Aztán óvatosan leérkezünk, és nagyon figyelünk a kék háromszög felbukkanására, mert ez afféle eltévedős szakasz nekünk, „sikerült” többször is már… Hát a letérés most rendben megvan, meg a jelzés is, de aztán megint rossz helyen találjuk magunkat. Igaz, megyünk szépen mások után, talán az is közrejátszik… Rövid szakasz, de bosszant azért. Aztán újra a kék háromszögön vagyunk, és már látjuk Káptalantótit, majd be is érkezünk a faluba.

Jobb kanyar a hídnál, és máris itt van a Horváth-kert; OKT-pecsételőhelyként igazolja, hogy igen, megint a kéken járunk. Ha már itt vagyunk, be is térünk – különösen, hogy ez is újabb frissítőpont. Péterék fogadnak különféle sós és édes finomságokkal – a pultnál meg felhasználjuk az első kuponunkat: kedvezmény bármiféle italra. Balaton-felvidék (és késő ősz) lévén ez a választott nedű nekünk természetesen egy deci borocska. Mehetünk tovább, át a falun, ismerős szakasz megint, kis aszfaltozás ki az országútig, a kőkeresztig. Ott aztán hamarosan bal kanyar, északnak – neki a Csobáncnak, gyerünk!

Csodaszép formája már régóta felismerhető volt; immáron a vár romja is kivehető, ahová folyamatosan közeledünk: ott lesz a következő EP. Ennek megfelelően a terep folyamatosan emelkedik, hogy aztán – a szőlők közé érkezve – mind meredekebbre váltson. Visszatekinteni is érdemes: remek rálátás nyílik az imént bejárt tájra, meg a két meghódított csúcsra is.

Aztán jöhet az utolsó szakasz, ami igen emlékezetes maradt az idei tavaszi Tanúhegyek 100 TT-ről. Akkor viharos szélben, szakadó esőben és éjszaka volt „szerencsénk” feljutni – most kellemesen süt a nap, és az ösvény kifogástalanul járható. Ettől még a meredeksége nem csökkenik, persze; az utolsó pár száz méter megdolgoztat: ilyen a keleti oldal, ismerjük, így szeretjük. Amihez persze hozzátartozik a pompázatos kilátás is a szomszédos Káli-medencére…

Jóleső érzés felfedezni az ottani szép emlékeket is, és közben fel is jutunk. Megkerüljük a várromot, gyönyörködünk a kilátásban: van mit nézni! Alattunk a Tapolcai-medence, falvak és erdők-mezők – körös-körül pedig a lenyűgöző Tanúhegyek. Tesóm fotózik, amíg felbiggyesztem az alsó sor utolsó matricáját: kész az első panorámakép, mehetünk.

Az ereszkedés sokkal könnyedebb, kényelmesebb, igen hamar a Rossztemplom felett járunk, tovább haladunk, majd letérés. Most nincs itt matrica, mint korábbi években, így csak elköszönünk a kéktől, és a zöld kíséri utunkat – be Gyulakeszire. Az oda vezető ösvényen is megemlegetjük a tavaszi viharos éjszakát; hiába, na, maradandó élmény. A faluban újabb ismeretlen frissítőpont jön: a helyi kocsma. Igen finom rizlinget kapunk, meglepően gyors kiszolgálás mellett. Sokan vagyunk ugyanis: itt már egyre gyakrabban találkozunk szembejövőkkel. Érkeznek a „normál” negyvenesek és 20B távot teljesítők, futva vagy gyalog, egyenként vagy csoportosan. Igen jó hangulatot fedezek fel náluk is; láthatólag mindenki remekül érzi magát ezen a ragyogó ősz-végi napon. A focipálya, majd egy sík, lapos rész jön, ami szinte mindig saras, dagonyás. Most is. Nem vészes, de örülünk, amint túl vagyunk rajta, pedig jó beszélgetős, pihentető szakasz. Izgalmat leginkább a Pelikán-híd ad, ami valójában egy megerősített palló. Kissé imbolyog, de száraz lábbal való átkelést biztosít a meglepően tiszta és sebes Eger-víz felett. Vasút, majd műút jön: itt az Ürgelyuk, Tapolca felől megérkezik a… igen, megint a Kék.

Erre térünk hát rá az eddigi szalagozott szakaszról. A folytatást az újoncnak sem nehéz kitalálni, hiszen ott magasodik előttünk: igen, a Szt. György, hát persze! Közben az ég is beborul, ami talán jobban is illik a hegy északi oldalának hangulatához. A Bazaltorgonák jönnek ugyanis, ennek a vidéknek egyik igen jellegzetes motívumaként – sok-sok csodálója közé számítom magamat is. Arrafelé vezet utunk, de előbb megállásra késztet a Kaán Károly kulcsosház. Nem is szabódunk ellene: a többféle finom kenyér és a forró tea vagy forralt bor mellett ugyan ki menne tovább? Úgy látom, senki: igen kellemes kis tömeg falatozik, iszik, pihen és beszélget. Mi is elvegyülünk, és örömmel fedezünk fel ismerősöket. Ildiék éppen indulnak tovább, Vera most érkezett, Andrea és Attila is… Erre is pompás lehetőség az inverz bejárás, hogy újra találkozhatunk a rajtnál látott társakkal – és sokukkal majd a célban is.

Egy-egy pecsenyezsíros és kolbászkrémes finomság után kis kulacsom is forralt borral töltöm. Még egy gyors regisztráció Máténál, és jöhet a lépcsősor! Szerencsére jól járható, és közben a látvány is magával ragadó: a felettünk tornyosuló monumentális kőoszlopok tövében kis pontnak érzem magam. Döbbenetes, micsoda Erő formálta ki ezeket a hihetetlen formákat… Haladunk felfelé a lépcsőn, sziklákon, és nem győzök hálát adni a meggyógyult lábamért: semmi, tényleg semmi baja. Hát persze! Ide kellett jönni: a hegyek és a természet gyógyítja meg, nem pedig az irodai székem, amiben még tegnap is fájt… Közben jönnek, csak jönnek szemből, de elférünk, senkivel semmilyen fennakadás nincs. Legfeljebb üdvözlések, köszöntések: Zoliék, Petra, Dani, Ottó, Gábor… hihetetlen, mennyi ismerős! Közben kijutunk a piros sáv kilátópontjára, majd fel a tetőre. Káprázatos kilátás, igen, megunhatatlan és felejthetetlen… pedig minden reggel ezt látom, amikor bekapcsolom a laptopom.

Negyedik matrica is pipa, zúgás lefelé, kicsit még kocogunk is, aztán esőház, jobbos kanyar, tovább, tovább! Újabb ismerős szemből, de vele megállunk beszélgetni is: Laci öcsénk érkezik mosolyogva. Neki már csak másfél kilométer, könnyen mosolyog, de örül is: sokat fényképezhetett, kiválóan érzi magát, és az idővel is jól áll.

Mennyország büfé, ahol nyáron kis családomat már elkápráztattam (vagyis hát ők) – most gyakorlatilag kihagyjuk. Regisztráció nincs, csak frissítőpont, de mi inkább majd lentebb, később használjuk fel a kupont, hiszen csak az imént ebédeltünk. Ereszkedés továbbra is, a kék-piros-sárga sávon (mindezt egyszerre). A panoráma – még így ellenfényben is – borzongató: Szigliget vonzza a tekintetet, és úgy érzem: engem is.

Megyek, nyugi, tudom… te leszel a következő! Oroszlánfejű kút, muszáj kortyolni friss, hűs vizéből, aztán ereszkedés tovább, közben meg visszatekintgetés az imént bejárt csúcs felé. Jellegzetes, meleg hangulatot sugárzó présházak – beleértve a Tarányi barokk épületét is. Vele szemben meg a Lengyel-kápolna: huh, de gyorsan leérkeztünk!


Pedig még van egy kis ereszkedés, de ez már igen laza. Előbb Csaba, majd Marianna jön szemből a pici babával, a rövid távon, jó találkozni velük is! Letérés a jelzésről, egy kis szalagozás – és a Horváth-pince – kedvéért. Szőlőket mellőzünk, öcsém tőkéket böngészget, nem is eredmény nélkül. Pár szem csak, de milyen mézédes! – csodálkozok.

A pincénél aztán remek (majdhogynem zajos) a hangulat: mi is beváltjuk az említett kupont, hogy egy-egy pohárnyi Szt. György-hegyi „anyatejjel” koccinthassunk (hogy Fekete Istvánt idézzem). Még pár szem aszalt füge meg egy-egy alma is jut, hogy aztán tényleg feltöltekezve indulhassunk tovább. Kőkereszt, balos kanyar, és jó sok aszfalt. Most elég hamar túl vagyunk rajta, átvágunk a 71-es úton (emlékszel, reggel még micsoda ködben jöttünk itt?), és bicikliút, Szigligetig. Fent magasodik a vár, de mégis inkább ezt nézem, nem azt a hatalmas bazalt-tömböt ott kissé balra… Azt majd utána, a végére hagyva… Fel is ballagunk a hegyre: előbb a köves úton, majd a várhoz vezető lépcsőkön. Ott is tovább, egészen a végéig: nem csalódtam Katában. Sejtettem, hogy nem aprózza el, hanem tényleg a legtetejére, a legtávolabbi helyre rakja ki a következő matricát.

És milyen jól is tette! Elképesztő panoráma nyílik innen; tegye fel a kezét, aki szerint nem így van! Fényképezünk, ahogy mások is, megcsodáljuk, ahogy illik; igazi feltöltekezés ez. Aztán ereszkedés le, Várkávézó, hát persze! Nagy-nagy kedvencünk. Mégsem cappuccino lesz a dologból, pedig jó előre elterveztem. Öcsém forró bodza-választása elcsábít: ilyent nem mindig ihatok. Eddig legalábbis nem próbáltam, és nem bánom meg most sem. Letérés, eltérés jön! Fizikai és lelki állapotunktól tettük előzetesen függővé, bevállaljuk-e majd itt a hetedik, „bónusz” csúcsot is? Most meg sem kérdezzük egymást… Nekivágunk a piros sávnak, amit január elsején volt szerencsénk már bejárni, teljes családi körben (a BTHE „Fel a szigligeti várba!” túráján). Most persze jóval gyorsabbak vagyunk, meg hát már az út is ismerős. Felszuszogunk a Királyné szoknyájára (vagyis hát a falépcsők során) – ez bizony meredek, most is. A jutalom azonban most sem marad el: gyönyörködhetünk a különleges kilátó remek panorámájában (és egy matricát is ragaszthatunk).

Óvár után ereszkedés, majd újra egy kis emelkedő: katonai hősi emlékmű, kis kápolna, szemből meg újra ott vigyorog az a hatalmas bazalt-tömb… Na, akkor gyerünk, menjünk! Aha. Kanyargunk folyamatosan a Rókarántó dűlőn, pompás házikók között, megérkezünk az Avasi romhoz is, elhagyjuk a falut is – de mintha mindig inkább csak távolodnánk a Hatalmas Bazalttól. Na, aztán egy jobbos derékszög, és ott van, igen, felfedi magát teljes egészében: széle-hossza egy.

Gyertek! Hát megyünk. Gyorsan Tördemicen vagyunk, az utca is bazalt, hát persze. Átkapcsolom az agyam: nem, nincs itt semmiféle befutó, semmiféle Polgármesteri hivatal. A Hegy van, ott fent, szemben. Fogynak a méterek, közeledik Őméltósága, emelkedünk, megyünk, visszaelőzzük Gábort, majd Rékát, megyünk, megyünk. Elhagyjuk Lajost és Gábort, megyünk, sötétedik. Még csak szürkül, de november van, nincsenek illúzióink. Aztán elfogynak a szőlők, kiskertek, minden elmarad mögöttünk, és már tényleg csak Ő marad.

Üdvözöllek, Badacsony! Üdvözletem, Bujdosók lépcsője! Még csak friss lábbal volt hozzád szerencsém – most negyven-x után érkezek. Hát nem mindegy. Aligha korszakalkotó felfedezés, és jósnak sem állok be. De megdolgoz rendesen, sőt, meg is pihentet (bár tényleg fényképezünk, nem csak magyarázkodás). Nahát! Hogy itt mekkora sziklák vannak! Aztán csak elfogy… Elfogy a 464 fok, fent vagyunk, szusszanunk, megvan! Kilátások jobbról, még mindig látjuk, örülünk.

Ranolder-kereszt, hullámzó hegytető, de hát ez a Badacsony. Sziklák, kövek, gyökerek. És szürkület. Egry-kilátó, Hertelendy-emlék… és még mindig tud emelkedni. Aztán a kilátó, igen; hát ez tényleg a legteteje! A fenéket. Majd annak is a tetején… merthogy persze megint ott a matrica. Mennyit csuklik ma Kata és Bubu? De ez már az utolsó matrica, kész a második panorámakép is. Sajnos ezzel együtt az utolsó panoráma is – de még ez is gyönyörű. Másként, mint eddig, másként, mint a többi. Még soha nem láthattam innen a kivilágított Balatont, alattunk Tomajt, meg a távolabbi falvakat… Elképesztően szép!

Ereszkedés, nem kockáztatok tovább (mint tesóm): fejlámpa kerül elő. Előttünk a Kőkapu, és az… nem aszfalt, na. Most a rajta lévő avar miatt pláne kiszámíthatatlan. Óvatosan, de szerencsésen ezt is elhagyjuk, sárga sáv jön, kék meg el. A Klastrom-kút csobog, de köszi, víz már nem kell, már semmi nem kell, csak leérkezni. Keresztező utak, aztán a falu fényei, lassanként magasabban, mint mi… Leérkezés, a kivilágított Bazalt-templom még egy utolsó szép látványként megmarad – aztán itt az iskola. Beérkeztünk, sikerült, megvan! Tanúhegyek, csodálatosak voltatok – és most már mögöttünk, mind. Bent nyüzsgés, forgatag, sok mosolygó arc, elégedett tekintetek. Előttem érkezik be Józsi bácsi, gratulálok, emitt Ildikó, ott Gyuriék… Találkozom Katával is, gratulálok neki: fantasztikus volt! Ahogy a kapott jelvény is, meg a remek paprikás krumpli, kint az udvaron. Hozzá jóféle forralt bor, és az este meglepetése: 3-4 perccel később rázendít az eső… Tíz órán belül beérkeztünk, holott ez most tényleg nem volt cél. Ami volt, mind sikerült – és még meg is gyógyultam! Hát mit is várhattam volna ennél többet? Várni itt már csak egyet lehet: a következőt.

Tanúhegyek nyomában 40 TT - ahogy én láttam...

Gyerekkorom óta mindig is lenyűgöztek a Tapolcai-medence gyönyörű hegyei. Egyedi alakjuk, formájuk meghatározza és sajátossá teszi a táj arculatát. Hihetetlen ellentétek, egymás közvetlen közelében… Szinte mindre jellemző a zord, szürke, rideg északi oldal, bazalttal és sziklákkal. Ezzel szemben a déli, napsütötte részek a szőlőkkel, gyümölcsösökkel, présházakkal és az ezekhez kapcsolódó kulturális emlékekkel egy teljesen más világot és hangulatot árasztanak. Mindezt egy nap alatt, hatszor, felváltva megélni egészen különleges élmény!

Minden, már bejárt túrán állandónak tekinthető célunk, hogy lehetőleg gyorsabban teljesítsük, mint előző alkalommal. Ha ez nem lett volna elég, erre a napra jutott még egy motiváció: legkésőbb hétre haza kellett érnem, egy esti program miatt: legkésőbb tehát öt – fél hatkor indulni kell. Öcsém örült ennek, mert ő is sietett – szóval, négy negyvenkor csörgött a vekker, hogy a fél hatos indulással odaérkezhessünk a legkorábbi, hetes rajtra. Út közben némi köd- és párapamacsok aggasztottak bennünket: nem jó autózáshoz sem, túrázáshoz sem. Eszünkbe jutott, amikor – két évvel ezelőtt – ugyanezen a túrán nagyon sűrű ködben az orrunkig alig láttunk… Szerencsére most ezt nagyrészt megúsztuk, mint később kiderült. Mert később kiderült, nagy örömünkre…

Teli parkoló, hatalmas tömeg a suli aulájában – nesze neked hetes rajt... Aztán negyed nyolcra mégiscsak összejött, amibe belefért jó néhány ismerős üdvözlése is: Andrea és Attila, Pali és Gábor… nagy öröm akár csak pár szó vagy egy kézfogás is. Enyhe idő várható, ennek megfelelően a cuccot még egyszer átgondoljuk, a felesleget kipakoljuk, és hajrá, toronyiránt! Amiből kettő is van, lévén, hogy a badacsonytomaji Bazalttemplom ikertornyokkal büszkélkedhet. Egyedi, sötétszürke színe előrevetíti, hogy ma látunk még ilyent… sokat, nagyon sokat. Pár száz méter aszfalt, és máris terepen találjuk magunkat. A sárga jelzés felvisz egészen az Országos Kékig, amin ma sokat fogunk vendégeskedni. Mindeközben persze masszívan felfelé tartunk: maga a Badacsony magasodik előttünk, legcsodálatosabb hegyeink egyike, nem holmi kis dombocska. A mai napra jutó hat tanúhegy legmagasabbika, bár így is csak 438 méter. Kiindulópontunk azonban alig van a (magyar) tenger szintje felett; kb. 80 méteren. Így hát – kb. két és fél kilométer távon – kell leküzdeni a nagyjából 360 méternyi emelkedést.

Ennek a szakasznak szimbolikus és jellegzetes része a Kőkapu, egész pontosan Kűkapu. A Klastrom-kút (és II. János Pál kápolna) után, folyamatos emelkedőket bejárva jön a még emelkedőbb rész. Hatalmas sziklák között, öklömnyi köveken jutunk tovább; a túrázók szép libasort formálnak. Előzni itt nem lehet – előtte és utána azonban igen, sőt, szükséges, mert a tempó lassú, és hamar kieshetünk saját ütemünkből, ami rossz. Feljutva – immáron az említett OKT-n – aztán megérkezik a kilátó. Tövében egy kis asztalnál Péter ragasztja a matricát: első ellenőrző pont.

A köd itt még nagy; a Kisfaludy-kilátóba nem is megyünk fel. Összeszámoljuk: hatodszor vagyunk ezen a tetőn, és ebből egyszer mentünk fel – máskor nem volt értelme. Nem túlzottan jó arány, és ezen ma sem javítunk.

Pedig az idő folyamatosan javul, és a Hertelendy-emléknél már egészen különleges fényekkel örvendeztet meg bennünket a szemből, köd alatt-felett átsütő nap.

Kilátás azonban itt sincs, de a Ranolder-keresztnél majd igen! Ott már teljes pompájában élvezhetjük a napsütést, és a táj is gyönyörű. Addig azonban még hullámzik – nem is kicsit – a terep, igazolva a hegy (leginkább déli irányból felfedezhető) kalap-formáját. És igen, az említett kereszt, leszaladok a lépcsőn egy szép fotó kedvéért, addig tesó „önellenőriz”, szépen magyarul szólva: ragaszt egy-egy kihelyezett matricát. Ezen a túrán ez bevett gyakorlat, bölcsen

átgondolt helyeken.

Máris itt a Rodostó-turistaház, és kedvencünk, a Bujdosók lépcsője. A tavaszi Tanúhegyek-túrán szemből van lehetőség megmászni a 464 (lépcsőnek csúfolt) bazaltkockát, az őszin „csak” ereszkedni kell rajta. Ezúttal nem nyirkos és nem is havas, tehát eldöntjük, hogy jelen pillanatban könnyebb lefelé, mint fel. Aztán aszfalt, Badacsonytördemic, nagyon kellemes lejtéssel: naná, hogy jót szaladunk. Igaz, itt már csak elvétve találkozunk túratársakkal: a gyalogosokon nagyjából túljutottunk, a futók meg minket hagytak le. Folytatjuk utunkat, a vasútállomás felé most csak egy pillantást vetünk: ez az OKT-pecsétünk már megvan rendben. Sínek, országút, aszfalt Szigligetig. És ott is, végig – ez egy ilyen szakasz, sokáig.

Az Avasi-templomromhoz érkezvén megtesszük a kötelező kitérőt, de most itt matrica nincs, csak egy felirat, hogy most itt nincs matrica… Elhagyjuk az Esterházy-pincét (ami egyben bormúzeum is), letérünk kissé jobbra, és toronyiránt megérkezünk előbb a Vár Kávézó, majd a templom mellé. Sajnos – szezonális egység lévén – a sütizés - fagyizás kimarad, ellenben nekiveselkedünk a lépcsőknek, és irány a vár, második hegyünk és ellenőrzőpontunk!

A szigligeti vár pompás, sőt: lenyűgöző kilátást tud nyújtani, megfelelő viszonyok mellett. Most a viszonyok nem rosszak, de nem is nevezhetők tökéletesnek. Így hát hálát adunk, hogy nem tejföl-sűrűségű ködben, hanem mégis csak értékelhető, sőt, egészen egyedi, sajátos fényviszonyoknál láthatjuk a magunk mögött hagyott Badacsony kontúrját és a következő tanú, vagyis a Szent György-hegy sziluettjét. Valamelyest a Balaton víztükre is megcsillan, nem távozunk tehát elégedetlenül. És üres kézzel sem: a megszokott ropogós nápolyi pótolja az elvesztett energiákat.

Aztán zúgás lefelé a lépcsőkön és bazaltköveken, követjük a kéket a hosszú lejtőn, ki az országútig, majd mellette, a kerékpárúton. Futók előznek még, gyönyörködünk a tájban, a jobbról megszokott lovak ezúttal balról legelésznek. Aztán át az úton, balra, pontosan előttünk a Szent György magasodik. Aszfalt ezerrel, de akár balra, akár jobbra nézünk, könnyű belátni, hogy itt más alternatíva nincs, nem is lehet. Az Ávorsai gát és rét vizenyős, zsombékos vidéke ez, ember és gép által járhatatlan terület, ahol alighanem sok élőlény kiválóan érezheti magát. Jól van ez így, megbocsátjuk hát az aszfaltot. Jobbra letérünk a jelzésekről, a Horváth-pince kedvéért. Matrica van, bor nincs: a tulaj ugyan kint tesz-vesz, de nyitni majd csak tízkor fog, mondja. Az több mint húsz perc, természetesen nem várjuk meg. Csalódottan lépünk tovább; kétszer is finom szentgyörgy-hegyit kóstoltunk itt, ami olyan, „mint az anyatej”.

Sebaj, majd talán a kulcsosháznál! – reméljük, idén is forralt borral várnak majd. Nah, itt az újabb motiváció, felgyorsulnak a léptek, visszatérünk a kékre. Napfényben ragyogó pincék, egyedi építészeti műremekek, öröm még nézni is.

Itt a bájos Lengyel-kápolna, mellette a Tarányi présház barokkos, összetéveszthetetlen tömbje. Fantasztikus látvány a mögöttük magasodó tanúheggyel – hát megint sikerült eljutni ide is, újra… 

Végre búcsú az aszfalttól: kissé laposabb rész következik, pompás kilátással visszafelé, Szigligetre. És kedvencem, az Oroszlánfejű kút: egyik tavaszi túrán szinte életmentő volt a vize; nem feledem el. Jót iszunk most is: friss és üdítő. Futó csapat halad el közben, fiatalok, jókedvűen zajosak. Aztán a hegy nyugati oldala, itt sincs most önellenőrző pont, megint csak felirat. Ami igen korrekt: így nem kell keresgélni, hogy hátha… köszönjük!

Nekiveselkedünk az emelkedőnek, aztán az egyik kanyarban felbukkan előttem az előbbi csapat. Naná hogy belehúzok, és naná, hogy… dupla öröm így érkezni fel a tetőre, na. Harmadik tanúhegy, harmadik matrica, rövid körültekintés – és kezdődhet az ereszkedés. Cipőm újfent meghálálja, hogy őt választottam pár hete: döbbenetes tempót lehet vele futni, földön, sziklán, köveken: szinte belemar a talajba. Kanyargós szűk ösvények, futók mögött futok, adrenalin ezerrel. Pazar kilátás észak felé, EP, de csak a rövid távosoknak, mi éles kanyart veszünk, tempó, tempó!

Bazaltorgonák. Hátborzongató, döbbenetes látvány: valószínűleg még sokadszor is az lesz. A hatalmas természeti erők és a picike ember... Le a lépcsőkön, sziklák és kövek, és már látom a Kaán Károly kulcsosházat. A 20A táv célállomása, nekünk nem ellenőrzőpont – de ellátó pont. Nem is akármilyen: többféle zsíros kenyér, mellé savanyúságok, paprika, só – és persze sokféle lekváros is, édesszájúakra is gondolva. No és a remélt forralt bor, hát persze! Nem maradt el idén sem, de van forró tea is – mindenkire gondolnak. Falatozó túratársak, többekkel beszédbe is elegyedünk. Az OKT-pecsétre csak pillantást vetünk, megvan már ez is. Aztán balra le, meredeken, szőlők között, Felső- és Alsó-Diska, az Ürgelyuk…

Búcsú a kéktől, szalagozott rész jön. Át a tapolcai műúton majd nem sokkal később a vasúton is. Vigyázz, ha jön a vonat! – írja az itiner, és mi el is csípünk egyet. Remek páros a fotón a Csobánccal a háttérben.

Mert ő következik, igen, újabb célpontként, és azt sem megkerülni fogjuk… naná, hogy felmegyünk a várromhoz. De előbb Gyulakeszi a cél, még előtte pedig az Eger-víz, a pallós átkeléssel, egyensúlyozva. Megvan sikeresen, jöhet a dagonya, mondjuk – emlékezvén a korábbi tapasztalatokra. Itt alighanem a júliusi aszályban is sár van… Viszonylag simán megússzuk, focipálya, majd a falu következik, meg néhány újnak tűnő épület, aztán az Esterházy-kúria… Átszeljük a műutat a templomnál, innen zöld sáv visz, sok 20B távost érünk utol. Hamar elérjük a Rossztemplom romjait, aztán pár méter, és 180°-os forduló, matricával.

Innen OKT megint, beton talpfák (fából vaskarika?!), sok-sok, majd köves-sziklás az út. Letekinteni mindvégig érdemes, a panoráma pazar Gyulakeszi és Diszel felé. Fentről meg széjjel, mindenfelé… mert aztán hamar a várromoknál találjuk magunkat, negyedik színes matrica, és itt is ellátás: ínycsiklandozó aszalt vörös áfonya. Csemege is, energia is. Talán emiatt is – meg talán az újabb lejtő is közrejátszhat? – de belerobogunk, rendesen. 

Előbb sziklás, köves, pompás rálátással balra a Káli-medencére – majd kanyargós, szűk, de lefelé, folyamatosan… nem is kicsit. Család felfelé, pici gyerekekkel: ez igen! – mosolygok rájuk, a kisfiúk büszke tekintete megigéz.

Adrenalin, hatalmas tempó, Zoli is tolja mögöttem ezerrel. Szőlők közé érkezünk, laposabb és homokosabb a terep, távolban a Tóti-Gulács iker-páros látványa gyönyörködtet. Hamar itt az országút, átkelés, és búcsú-pillantás még egyszer a Csobánc csodaszép tömbjére.

Káptalantóti előttünk, meg persze mögötte a Tóti-hegy – a bájos kis falusi templommal fantasztikus látvány. Beérkezünk a kőkeresztnél, aszfalt, de ez most nem lesz vészes. Horváth-kert, a falu közepén: itt sem kell OKT-pecsét, de egy kóla most jólesik, engedélyezzük hát magunknak a kis pihenőt. Főleg, hogy az órára is pillantást vetettünk, és hát… megnyugtatott, na. Jöhet a kék háromszög, letérés, állattartó telepet hagyunk el, szőlő és erdő között folytatjuk. Saras mezei út jön, gépek vájtak mély nyomokat – szerencsére nem hosszú szakasz: nagyjából a zöld jelig tart.Ott meg már igen közelről szemlélhetjük a Tótit, ami körülbelül úgy néz ki, mint ahogy a hegyet gyerekkorunkban rajzoltuk. Felfelé sem változik a kép: meredek, nagyon meredek kaptató, a tetején már csak sziklákkal. Közben több szakaszon gondos kezek köteleket feszítettek ki, segítségül. Én inkább a fák között folytatom, az előttem haladók ugyanis erősen belengetik a fogódzkodót.

Tető, kis szobányi hellyel, 360°-os panoráma, döbbenetes látvány. Az idő nem tiszta, mégis lenyűgöz a kilátás, sokadszorra is. Fotót kérünk a sok ifjú túratárs egyikétől, és rohanás le. Fohász, hogy el ne essek, és hála, megint csak a cipőért, újra. Pillanatok alatt leérkezek, bevárom tesót (ő ugye épeszű), aztán zöldön tovább, lazító futással. Itt vannak a szürkemarhák, meg az Istvándy-pincészet (EP a tavaszi túrán), és az út. Nem is számolom, ma hányadszor találkozunk a kékkel, megyünk fel rajta egy darabig.

Megállapítjuk, hogy ez a Gulács leggonoszabb szakasza: jó sokat megyünk felfelé, hogy aztán nekiállhassunk: a felmenetelnek… Ami technikailag nem is egyszerű: komoly bazalt-mező jön, sziklákkal és bokatörő kövekkel – mindezt rézsűs, ferde terepen.

Megyünk felfelé, az ösvény egyszemélyes, nagyon szűk, és nagyon meredek keresztirányban. Ehhez mérten szépen érkeznek a visszafelé tartók, szemből…

A Gulácsnak csak egy – csigavonalban kanyaruló – útja van, nincs mese, előzékenynek kell lenni, ami ráadásul legtöbbször nem is egyszerű. Fel- vagy lehúzódás, fogjuk a csenevész fatörzseket, egyensúlyoz mindenki. De végül persze minden helyzetet megoldunk, felérünk a tetőre: utolsó tanúhegy, utolsó matrica.

Lezúgás, amikor és amennyire lehet, közben fotózás… Bazaltmező újra, vastag avar, kanyargó ösvény. Előbukkan a civilizáció, egyelőre csak szőlőkkel, majd műút, átkelünk, fellépcsőzünk. Tovább a kéken, szőlők és pincék között, és a Köböl-kút előtt nem sokkal letérés. Utolsó önellenőrző pont, matricázunk – és le az ösvényen, az aszfaltig. Badacsonytomaj, megint csak toronyiránt… Igen hamar előttünk az iskola, pecsét az ajtónál, a kütyüt is leállítom. Kitűzőt választok, oklevelet és kézfogást kapok a gratuláció mellé.  Aztán órát nézek. Hát nincs öt – fél hat… és négy óra sincs, mint ami az előző két évi idő alapján lehetne. Konkrétan 14:42 van. Felszabadulván a nyomás alól, ez egy kellemes pizzát is jelent itt szemben, remek kávéval, és hazaindulunk egy új ismerőssel, Andrással Szombathelyre. Közben számolgatom, hogy még hányat kell aludni a következő Tanúhegyekig…