Jubileumi, tizedik eseményére
készült a rendező egyesület. A népszerű teljesítménytúrát igyekeztek
különlegessé, emlékezetessé tenni – ami többünk szerint maximálisan sikerült
is. Profi szervezés és lebonyolítás, sok-sok táv variációja, „bónusz-hegyek”, pazar
jelvény és kiváló ellátás jellemezte az idei alkalmat. Mindezt még az égiek is
megáldották pompás ősz végi időjárással…
Apa, ez nehéz túra lesz? – Igen, kicsi lányom. Képzelj el
hét kisebb-nagyobb vakondtúrást egy sík gyepen: na, azokat mind meg kell
másznunk. És – hogy izgalmasabb legyen – fordított bejárási irányban, azaz
mindet a meredekebb oldala felől. Ráadásul így a legnagyobb marad utoljára…
Mindehhez még tegyük hozzá, hogy sérülten indulok: tudod, a múlt heti lábfájásom még nem múlt el.
…Hozzávetőleg így, ezen érzésekkel indultam el a Tanúhegyek
felé, két öcsém társaságában. Laci idén is a 20A távot választotta, Zoli pedig
(akinek csak pénteken este vált véglegessé, hogy nélkülözni tudják munkahelyén)
elkísért a fordított irányú és kibővített negyvenesen. Ami így kényelmesen 45
kilométer fölé kúszott: természetesen beterveztük a „bónusz” Óvár-kilátót
is Szigligeten. Mind a hat hegyet már jól ismertük, negyedszerre mentünk erre
az őszi túrára – és megjártuk már őket többször a tavaszin is. Emiatt azonban
azt is tudtuk, hogy a fent említett legnagyobb hegyet, a Badacsonyt hagyni a
végére alighanem merész ötlet lesz. A múlt szombaton lesérült lábammal pedig
úgy voltam, hogy „ami nem öl meg, az megerősít” – azaz, meglátjuk, de ide
muszáj eljönni, és kész.
A suli aulájában hatalmas tömeg, holott még hét sincs – de
aztán amint megindul a regisztrálás, hamar sorra kerülünk. Ahogy számítottam is
rá, sok-sok ismerőst látok és köszönthetek; a hangulat egészen kiváló. Attila
és Andrea Somogyból, Gyuri és Zsolti az Alföldről is eljöttek… itt vannak
Ildiék, Adriennék, Tamásék és Viktorék a Bakonyból, de találkozunk földiekkel
is, és sok fővárosi arcot is felismerek… Elfogadok egy kortyot Gyuri egészen
kivételes illatú és ízű gyümölcspárlatából, eltesszük az itinert, és hajrá,
indulhatunk! Elköszönünk Lacitól – ő igencsak ráér még – és megkezdjük a túrát.
Jobbra, nem balra; a Bazalttemplom most az első méterek helyett a végére marad,
helyette a hosszú kivezető aszfalt jön. Ami – nem is gondoltuk volna – emelkedik.
Aha, hát ezért lehetett a korábbi években olyan jó kis kocogásokkal befutni!
Közben pára-pamacsok vagy kisebb felhők kerülgetik-takargatják a szemközti
Gulácsot: remek látvány. Azért mégis a tiszta csúcsért szurkolunk Viktorral,
mivelhogy most éppen oda tartunk: fent lesz az első ellenőrzőpont.
Pamacs ide vagy oda, így is örülünk, mert idefelé egész úton
elég nagy ködben jöttünk, amihez képest ezek a picike párafoltok egészen vállalhatók.
És emlékeinkben jól megmaradt pár tejföl-sűrűségű ködös Tanúhegyek-túra is…
Fohászunk meghallgatásra talál, sőt, még a nap is kisüt! Ami aztán pompás
színeket varázsol a még mindig őszi, színes lombra vagy a vastag avarszőnyegre.
Egészen csodálatos környezetben szuszogunk tehát felfelé – mert ez itt már nem
séta. Főleg később, amikor elhagyjuk az utolsó szőlőket is, és az erdő talaja
egyre sziklásabb, technikásabb lesz. Itt már a Kéken haladunk, amitől aztán
mindjárt rövid búcsút veszünk, és a kék háromszögön folytatjuk. Bejárjuk annak
teljes távját, oda-vissza, csigavonalban – persze csak pár száz méterről
beszélünk. Na de milyen párszáz?! Komoly bazaltdarabokkal az alsóbb régióban,
szűk, „egyemberes” ösvénnyel fentebb. Ami ráadásul meredek lejtő már egy
lépéssel a gyalogúttól is… Nem is olyan egyszerű tehát egymás kerülgetése –
pedig itt ez gyakori, az előbb emlegetett oda-vissza csigavonal miatt. Futók és
korábban rajtolók érkeznek szemből, utána meg majd mi, visszafelé, hasonló
formában. Közben persze fel is jutunk, több helyen is megcsodálva a kitárulkozó
panorámát. Ez főleg a Szt. György-hegy felé érvényes: a Badacsonyból most nem
sokat látunk, és Szigliget is inkább csak sziluett. Öcsém érdeklődik fájós
lábamról: hihetetlen, de semmit, semmi fájdalmat nem érzek!
…Sok a szembejövő lefelé is, de mégis élmény ez is: mindenki
udvarias, jókedélyű, így nem is adódik semmi gond. Gábor fut el sebes
tempójában, Anikót, Robit és Lajost üdvözölhetem szemből… És máris újra OKT,
igen hamar felbukkan a műút is, szemközti oldalán a következő csúccsal, a
Tótival.
Szívem csücske ez a hegy, nagyon-nagyon kedvelem (és még a formája is
csücsök, tényleg). Közben azonban frissítőpont, ahol „csak” ellátás van, pecsét
nincs. Sőt: pecsét egész nap nem lesz, kizárólag a színes matricák, amik – két
sorban – pompás panorámaképként a hat Tanúhegyet fogják ábrázolni. Ez így volt
a korábbi években is, de újdonság, hogy ezek most mindig önkiszolgálós megoldásúak.
Nem is csodálom: szélbe, huzatba kiállítani embereket egész napra… igen erős
kívánság lenne. Mert ugye (a két irányú bejárás miatt) ma szinte egész nap
jövés-menés lesz a csúcsokon. A személyzetet azonban így sem kell hiányolnunk,
hiszen jó néhány – korábban nem létező – frissítőpont lesz, ahol ők fogadnak.
Mint ahogy itt is: nem is akárhogy! A forralt bor még nincs készen, sajnos, de
kárpótol a sok-sok finom házi süti, de jut szörp és víz is.
Zöld sáv, majd megint egy háromszög a csúcsra, oda-vissza (ezúttal
az is zöld). Szia, Tóti! Egyre jobban összemegy ez a hegy… régen valahogy
sokkal magasabbnak tűnt, állapítjuk meg öcsémmel. Közben hatalmas zsákkal
igyekvő csizmás párost előzünk, furcsállva nézzük őket… Visszafelé aztán ez is
értelmet nyer, amikor látjuk, hogy nagy tekercs kötelet iparkodnak kifeszíteni,
akárcsak a korábbi években. A csúcson persze a szokott 360°-os panoráma, ezúttal sokfelé párával. A Badacsony bezzeg látszik: mintha kitörni készülne újra... Aztán óvatosan leérkezünk, és nagyon figyelünk a kék háromszög
felbukkanására, mert ez afféle eltévedős szakasz nekünk, „sikerült” többször is
már… Hát a letérés most rendben megvan, meg a jelzés is, de aztán megint rossz
helyen találjuk magunkat. Igaz, megyünk szépen mások után, talán az is
közrejátszik… Rövid szakasz, de bosszant azért. Aztán újra a kék háromszögön vagyunk, és
már látjuk Káptalantótit, majd be is érkezünk a faluba.
Jobb kanyar a hídnál, és máris itt van a Horváth-kert;
OKT-pecsételőhelyként igazolja, hogy igen, megint a kéken járunk. Ha már itt
vagyunk, be is térünk – különösen, hogy ez is újabb frissítőpont. Péterék
fogadnak különféle sós és édes finomságokkal – a pultnál meg felhasználjuk az
első kuponunkat: kedvezmény bármiféle italra. Balaton-felvidék (és késő ősz)
lévén ez a választott nedű nekünk természetesen egy deci borocska. Mehetünk
tovább, át a falun, ismerős szakasz megint, kis aszfaltozás ki az országútig, a
kőkeresztig. Ott aztán hamarosan bal kanyar, északnak – neki a Csobáncnak,
gyerünk!
Csodaszép formája már régóta felismerhető volt; immáron a vár romja is
kivehető, ahová folyamatosan közeledünk: ott lesz a következő EP. Ennek megfelelően
a terep folyamatosan emelkedik, hogy aztán – a szőlők közé érkezve – mind meredekebbre
váltson. Visszatekinteni is érdemes: remek rálátás nyílik az imént bejárt
tájra, meg a két meghódított csúcsra is.
Aztán jöhet az utolsó szakasz, ami igen emlékezetes maradt
az idei tavaszi Tanúhegyek 100 TT-ről. Akkor viharos szélben, szakadó esőben és
éjszaka volt „szerencsénk” feljutni – most kellemesen süt a nap, és az ösvény
kifogástalanul járható. Ettől még a meredeksége nem csökkenik, persze; az
utolsó pár száz méter megdolgoztat: ilyen a keleti oldal, ismerjük, így
szeretjük. Amihez persze hozzátartozik a pompázatos kilátás is a szomszédos
Káli-medencére…
Jóleső érzés felfedezni az ottani szép emlékeket is, és közben
fel is jutunk. Megkerüljük a várromot, gyönyörködünk a kilátásban: van mit
nézni! Alattunk a Tapolcai-medence, falvak és erdők-mezők – körös-körül pedig a
lenyűgöző Tanúhegyek. Tesóm fotózik, amíg felbiggyesztem az alsó sor utolsó
matricáját: kész az első panorámakép, mehetünk.
Az ereszkedés sokkal könnyedebb, kényelmesebb, igen hamar a
Rossztemplom felett járunk, tovább haladunk, majd letérés. Most nincs itt
matrica, mint korábbi években, így csak elköszönünk a kéktől, és a zöld kíséri
utunkat – be Gyulakeszire. Az oda vezető ösvényen is megemlegetjük a tavaszi
viharos éjszakát; hiába, na, maradandó élmény. A faluban újabb ismeretlen
frissítőpont jön: a helyi kocsma. Igen finom rizlinget kapunk, meglepően gyors
kiszolgálás mellett. Sokan vagyunk ugyanis: itt már egyre gyakrabban
találkozunk szembejövőkkel. Érkeznek a „normál” negyvenesek és 20B távot
teljesítők, futva vagy gyalog, egyenként vagy csoportosan. Igen jó hangulatot
fedezek fel náluk is; láthatólag mindenki remekül érzi magát ezen a ragyogó
ősz-végi napon. A focipálya, majd egy sík, lapos rész jön, ami szinte mindig
saras, dagonyás. Most is. Nem vészes, de örülünk, amint túl vagyunk rajta,
pedig jó beszélgetős, pihentető szakasz. Izgalmat leginkább a Pelikán-híd ad,
ami valójában egy megerősített palló. Kissé imbolyog, de száraz lábbal való
átkelést biztosít a meglepően tiszta és sebes Eger-víz felett. Vasút, majd műút
jön: itt az Ürgelyuk, Tapolca felől megérkezik a… igen, megint a Kék.
Erre térünk hát rá az eddigi szalagozott szakaszról. A
folytatást az újoncnak sem nehéz kitalálni, hiszen ott magasodik előttünk:
igen, a Szt. György, hát persze! Közben az ég is beborul, ami talán jobban is
illik a hegy északi oldalának hangulatához. A Bazaltorgonák jönnek ugyanis,
ennek a vidéknek egyik igen jellegzetes motívumaként – sok-sok csodálója közé
számítom magamat is. Arrafelé vezet utunk, de előbb megállásra késztet a Kaán
Károly kulcsosház. Nem is szabódunk ellene: a többféle finom kenyér és a forró
tea vagy forralt bor mellett ugyan ki menne tovább? Úgy látom, senki: igen
kellemes kis tömeg falatozik, iszik, pihen és beszélget. Mi is elvegyülünk, és
örömmel fedezünk fel ismerősöket. Ildiék éppen indulnak tovább, Vera most
érkezett, Andrea és Attila is… Erre is pompás lehetőség az inverz bejárás, hogy
újra találkozhatunk a rajtnál látott társakkal – és sokukkal majd a célban is.
Egy-egy pecsenyezsíros és kolbászkrémes finomság után kis
kulacsom is forralt borral töltöm. Még egy gyors regisztráció Máténál, és jöhet
a lépcsősor! Szerencsére jól járható, és közben a látvány is magával ragadó: a
felettünk tornyosuló monumentális kőoszlopok tövében kis pontnak érzem magam.
Döbbenetes, micsoda Erő formálta ki ezeket a hihetetlen formákat… Haladunk
felfelé a lépcsőn, sziklákon, és nem győzök hálát adni a meggyógyult lábamért:
semmi, tényleg semmi baja. Hát persze! Ide kellett jönni: a hegyek és a természet
gyógyítja meg, nem pedig az irodai székem, amiben még tegnap is fájt… Közben
jönnek, csak jönnek szemből, de elférünk, senkivel semmilyen fennakadás nincs.
Legfeljebb üdvözlések, köszöntések: Zoliék, Petra, Dani, Ottó, Gábor… hihetetlen,
mennyi ismerős! Közben kijutunk a piros sáv kilátópontjára, majd fel a tetőre.
Káprázatos kilátás, igen, megunhatatlan és felejthetetlen… pedig minden reggel
ezt látom, amikor bekapcsolom a laptopom.
Negyedik matrica is pipa, zúgás lefelé, kicsit még kocogunk
is, aztán esőház, jobbos kanyar, tovább, tovább! Újabb ismerős szemből, de vele
megállunk beszélgetni is: Laci öcsénk érkezik mosolyogva. Neki már csak másfél
kilométer, könnyen mosolyog, de örül is: sokat fényképezhetett, kiválóan érzi
magát, és az idővel is jól áll.
Mennyország büfé, ahol nyáron kis családomat már
elkápráztattam (vagyis hát ők) – most gyakorlatilag kihagyjuk. Regisztráció nincs, csak
frissítőpont, de mi inkább majd lentebb, később használjuk fel a kupont, hiszen
csak az imént ebédeltünk. Ereszkedés továbbra is, a kék-piros-sárga sávon
(mindezt egyszerre). A panoráma – még így ellenfényben is – borzongató:
Szigliget vonzza a tekintetet, és úgy érzem: engem is.
Megyek, nyugi, tudom… te
leszel a következő! Oroszlánfejű kút, muszáj kortyolni friss, hűs vizéből,
aztán ereszkedés tovább, közben meg visszatekintgetés az imént bejárt csúcs
felé. Jellegzetes, meleg hangulatot sugárzó présházak – beleértve a Tarányi
barokk épületét is. Vele szemben meg a Lengyel-kápolna: huh, de gyorsan
leérkeztünk!
Pedig még van egy kis ereszkedés, de ez már igen laza. Előbb Csaba, majd Marianna jön szemből a pici babával, a rövid távon, jó találkozni velük is! Letérés a jelzésről, egy kis szalagozás – és a Horváth-pince – kedvéért. Szőlőket mellőzünk, öcsém tőkéket böngészget, nem is eredmény nélkül. Pár szem csak, de milyen mézédes! – csodálkozok.
Pedig még van egy kis ereszkedés, de ez már igen laza. Előbb Csaba, majd Marianna jön szemből a pici babával, a rövid távon, jó találkozni velük is! Letérés a jelzésről, egy kis szalagozás – és a Horváth-pince – kedvéért. Szőlőket mellőzünk, öcsém tőkéket böngészget, nem is eredmény nélkül. Pár szem csak, de milyen mézédes! – csodálkozok.
A pincénél
aztán remek (majdhogynem zajos) a hangulat: mi is beváltjuk az említett kupont,
hogy egy-egy pohárnyi Szt. György-hegyi „anyatejjel” koccinthassunk (hogy
Fekete Istvánt idézzem). Még pár szem aszalt füge meg egy-egy alma is jut, hogy
aztán tényleg feltöltekezve indulhassunk tovább. Kőkereszt, balos kanyar, és jó
sok aszfalt. Most elég hamar túl vagyunk rajta, átvágunk a 71-es úton
(emlékszel, reggel még micsoda ködben jöttünk itt?), és bicikliút, Szigligetig.
Fent magasodik a vár, de mégis inkább ezt nézem, nem azt a hatalmas
bazalt-tömböt ott kissé balra… Azt majd utána, a végére hagyva… Fel is
ballagunk a hegyre: előbb a köves úton, majd a várhoz vezető lépcsőkön. Ott is
tovább, egészen a végéig: nem csalódtam Katában. Sejtettem, hogy nem aprózza el,
hanem tényleg a legtetejére, a legtávolabbi helyre rakja ki a következő
matricát.
És milyen jól is tette! Elképesztő panoráma nyílik innen;
tegye fel a kezét, aki szerint nem így van! Fényképezünk, ahogy mások is,
megcsodáljuk, ahogy illik; igazi feltöltekezés ez. Aztán ereszkedés le,
Várkávézó, hát persze! Nagy-nagy kedvencünk. Mégsem cappuccino lesz a dologból,
pedig jó előre elterveztem. Öcsém forró bodza-választása elcsábít: ilyent nem
mindig ihatok. Eddig legalábbis nem próbáltam, és nem bánom meg most sem. Letérés,
eltérés jön! Fizikai és lelki állapotunktól tettük előzetesen függővé,
bevállaljuk-e majd itt a hetedik, „bónusz” csúcsot is? Most meg sem kérdezzük
egymást… Nekivágunk a piros sávnak, amit január elsején volt szerencsénk már
bejárni, teljes családi körben (a BTHE „Fel a szigligeti várba!” túráján). Most
persze jóval gyorsabbak vagyunk, meg hát már az út is ismerős. Felszuszogunk a
Királyné szoknyájára (vagyis hát a falépcsők során) – ez bizony meredek, most
is. A jutalom azonban most sem marad el: gyönyörködhetünk a különleges kilátó
remek panorámájában (és egy matricát is ragaszthatunk).
Óvár után ereszkedés, majd újra egy kis emelkedő: katonai
hősi emlékmű, kis kápolna, szemből meg újra ott vigyorog az a hatalmas
bazalt-tömb… Na, akkor gyerünk, menjünk! Aha. Kanyargunk folyamatosan a
Rókarántó dűlőn, pompás házikók között, megérkezünk az Avasi romhoz is, elhagyjuk
a falut is – de mintha mindig inkább csak távolodnánk a Hatalmas Bazalttól. Na,
aztán egy jobbos derékszög, és ott van, igen, felfedi magát teljes egészében:
széle-hossza egy.
Gyertek! Hát megyünk. Gyorsan Tördemicen vagyunk, az utca is
bazalt, hát persze. Átkapcsolom az agyam: nem, nincs itt semmiféle befutó,
semmiféle Polgármesteri hivatal. A Hegy van, ott fent, szemben. Fogynak a
méterek, közeledik Őméltósága, emelkedünk, megyünk, visszaelőzzük Gábort, majd
Rékát, megyünk, megyünk. Elhagyjuk Lajost és Gábort, megyünk, sötétedik. Még
csak szürkül, de november van, nincsenek illúzióink. Aztán elfogynak a szőlők,
kiskertek, minden elmarad mögöttünk, és már tényleg csak Ő marad.
Üdvözöllek, Badacsony! Üdvözletem, Bujdosók lépcsője! Még
csak friss lábbal volt hozzád szerencsém – most negyven-x után érkezek. Hát nem
mindegy. Aligha korszakalkotó felfedezés, és jósnak sem állok be. De megdolgoz
rendesen, sőt, meg is pihentet (bár tényleg fényképezünk, nem csak
magyarázkodás). Nahát! Hogy itt mekkora sziklák vannak! Aztán csak elfogy…
Elfogy a 464 fok, fent vagyunk, szusszanunk, megvan! Kilátások jobbról, még
mindig látjuk, örülünk.
Ranolder-kereszt, hullámzó hegytető, de hát ez a
Badacsony. Sziklák, kövek, gyökerek. És szürkület. Egry-kilátó, Hertelendy-emlék…
és még mindig tud emelkedni. Aztán a kilátó, igen; hát ez tényleg a legteteje!
A fenéket. Majd annak is a tetején… merthogy persze megint ott a matrica.
Mennyit csuklik ma Kata és Bubu? De ez már az utolsó matrica, kész a második
panorámakép is. Sajnos ezzel együtt az utolsó panoráma is – de még ez is
gyönyörű. Másként, mint eddig, másként, mint a többi. Még soha nem láthattam
innen a kivilágított Balatont, alattunk Tomajt, meg a távolabbi falvakat…
Elképesztően szép!
Ereszkedés, nem kockáztatok tovább (mint tesóm): fejlámpa
kerül elő. Előttünk a Kőkapu, és az… nem aszfalt, na. Most a rajta lévő avar miatt
pláne kiszámíthatatlan. Óvatosan, de szerencsésen ezt is elhagyjuk, sárga sáv
jön, kék meg el. A Klastrom-kút csobog, de köszi, víz már nem kell, már semmi
nem kell, csak leérkezni. Keresztező utak, aztán a falu fényei, lassanként
magasabban, mint mi… Leérkezés, a kivilágított Bazalt-templom még egy utolsó
szép látványként megmarad – aztán itt az iskola. Beérkeztünk, sikerült, megvan!
Tanúhegyek, csodálatosak voltatok – és most már mögöttünk, mind. Bent nyüzsgés,
forgatag, sok mosolygó arc, elégedett tekintetek. Előttem érkezik be Józsi
bácsi, gratulálok, emitt Ildikó, ott Gyuriék… Találkozom Katával is, gratulálok
neki: fantasztikus volt! Ahogy a kapott jelvény is, meg a remek paprikás
krumpli, kint az udvaron. Hozzá jóféle forralt bor, és az este meglepetése: 3-4
perccel később rázendít az eső… Tíz órán belül beérkeztünk, holott ez most
tényleg nem volt cél. Ami volt, mind sikerült – és még meg is gyógyultam! Hát
mit is várhattam volna ennél többet? Várni itt már csak egyet lehet: a
következőt.