Lepke 40 TT - ahogy én láttam...

„Mi a jó ebben? Tulajdonképpen miért csináltad meg ezt a túrát?” – kérdezte este feleségem. „Mi motivál embereket, hogy szakadó esőben negyven kilométeren keresztül, hegyen-völgyön át menjenek előre? Ismert terepen, korlátozott kilátásokkal, vízben és sárban… Miért?” Rövid válaszom: mert jó volt! Hosszabb válaszom: itt lentebb.

Lepke, ötödször. Természetesen kevés túráról mondhatom ezt el négy és fél éves múlttal. Ráadásul (számomra) nem is a „top-túrák” egyike – de helye megingathatatlan a naptáramban. Az évek során kipróbáltam mindhárom távját, és – végre! – újra a negyvenes került sorra. Zoli öcsém hasonló indíttatásból csatlakozott, de akadt egy alkalmi társunk is. Józsi környékünkön OKT-zik, de ez a túra neki is kihagyhatatlan, így hát kapóra jött neki a fuvar oda-vissza… Nyilvánvaló volt persze mindhármunk számára, mi is vár ránk. Minden médium ezt harsogta – és ezúttal igazuk is lett. Majdnem egész napos csapadék, az előző napi (meglehetősen komoly) esőzések után. Dzseki, poncsó, kamásli és Gore-Tex – aztán jöjjön, aminek jönnie kell!

Jött is. Igaz, „csak” másfél órával a rajt után, azaz kb. kilenckor. Mivelhogy fél nyolc környékén indulunk a vonyarcvashegyi vasútállomásról, helyszíni nevezés után. A rendezői gárda barátságos és kedves, amiért őszintén tisztelem őket. Ma van ugyanis a túra harmincadik „születésnapja”; igen komisz körülmények között – és eeből következően: nagyon csekély számú résztvevővel. Pedig készültek szegények; lufik és feliratok, harmincas logók és egyéb ünnepi kellékek mindenfelé… Mi nekivágunk a kezdeti aszfaltnak, közben Reniékkel találkozunk, és hamar el is hagyjuk a települést. A kavicsos ösvény egyelőre kitűnően járható; megtoljuk a tempót a folyamatos emelkedőn. Hamar le is kívánkozik egy réteg: mindketten zsákba gyömöszöljük a vékonyka pulóvert. Hideg egyébként később se lesz, így mindvégig ott is marad.

Elhagyjuk a barátságos kis esőházikót, amit mindig megcsodálok, és nyomjuk tovább rendesen. Meg is érkezik a Pető-hegy és rajta a Berzsenyi-kilátó, első ellenőrző pontunk: pecsét, cukorka – és panoráma. Korlátozott, valljuk meg, de az a gyanúm, hogy lesz ez ma még rosszabb is…

Mehetünk tovább a sárgán, még mindig felfelé: az emelkedő nem erős, de indulás óta folyamatos. Jóleső tehát, amikor a tetőre érkezünk, ahol hellyel-közzel vízszintes szakasz jön. Kevéske havat is találunk még imitt-amott, inkább csak mutatóba. Pár napja még mára is azt jósoltak, aztán az előrejelzés egész napos esőzésre „szelídült”.

Egyelőre ebből csak visszafogott szemerkélés valósult meg. Adriennt és Pétert érjük utol; mindig szívesen találkozom velük. Velük érkezünk be Büdöskút EP-re, ami tulajdonképpen a névadó lepke „metszéspontja”. Ma még egyszer is jövünk ide, amikor már nem csak fél, hanem másfél pillangószárnyat abszolváltunk már.

A megszokott barátságos fogadtatás ezúttal is szívélyes kínálással párosul. Leemelek egy zsíros deszkát a komoly tornyok egyikéről, amihez még házikolbászt is ajánlanak! A kiváló forró teához meg szintén saját borocskát, afféle hígításként… Szóval, innen csak feltöltekezve lehet tovább menni – amit Verával együtt teszünk meg, akivel itt futunk össze. Felidézzük a két nappal korábbi találkozásunkat, de aztán én lemaradok tőle: besegítek öcsémnek, aki (hagyományait őrizve) itt medvehagymát gyűjt. A szokásosnál zsengébb, kisebb – ennyivel van késésben a természet. Na, majd az eső besegít!

Itt ugyanis rákezd, és abba se hagyja estig. Néha komolyabban rázendít, többnyire meg „csak” esik, folyamatosan, vég nélkül. Előkerülnek a poncsók, kapucni a fejre – és ereszkedés, lefelé. Itt már a Bélap-völgyben járunk, ahol pompás a kilátás előre. Feltéve, ha megengedem magamnak azt a luxust, hogy arrafelé nézek… Többnyire a tekintetem ugyanis a lábam előtt pásztáz: minden lépést gondosan meg kell választani. Gondoskodik erről a sárga agyag, meg amit abból készített a tegnapi és mai eső. A „sár” erre nem megfelelő szó, és egyébként is: ami a lábaink alatt van, az közelebbi rokonságot mutat a tükörjéggel, mint a sárral. Így hát többször is az erdőt választjuk tovább-haladási szándékaink céljára, még ha az aljnövényzet ez ellen tiltakozik is.

Aszfalt! – aminek ritkán örülünk (de most kivételt teszünk). Kis erdészeti útra érkezünk, ezen pedig a Bélap-völgyi pihenőhöz, ahol (az újabb pecsét begyűjtése után) balra fordulunk. Kedves (de remek kavicsos) emelkedőt tudunk le, nem messze elhaladva a Bél Mátyás-kilátótól, ahol nyaralásunkkor tettem tiszteletemet. Most nem fogom, érthető okokból… főleg hogy nem is része a túrának. Lefelé meg még futni is lehet! Ezzel a lendülettel hagyjuk el – időlegesen – Verát, és beérkezünk Balatongyörökre.

A Szépkilátó most – sajnos – nem szép. Át sem kelünk az úton, pedig máskor micsoda remek panoráma látható itt! Badacsony és a Tanúhegyek… ezekből most legfeljebb sziluettek vehetők ki. Inkább a pontőrhöz lépünk, aki forralt bort sejt a szomszédos, már nyitva lévő büfében. Sajnos, egy kólával kell beérjük (csúcsszezon-áron), de aztán indulunk is. Meredek kaptató jön, hadd szóljon – meg sem állunk a Batsányi-kilátóig. Főleg az utolsó száz méter szigorú, de nem lassítok: kíváncsi vagyok, bírja-e a motor a két nappal ezelőtti Péter-hegy után…? Elégedetten érkezek fel – és persze gyöngyöző homlokkal. Ez messze nem mondható el az itt vacogó pontőrökről: cúgban, hideg esőben, mozgás nélkül várnak szegények. Minden tiszteletem (és persze köszönetem) nekik, és a többieknek is!

Kiváló kilátásról aligha beszélhetünk, de azért körbe pásztázzuk tekintetünket, és megéri, persze: az imént mellőzött-kihagyott Bél Mátyás-kilátó remekül látszik. A légmozgás idefent azonban még élénkebb, így hát gyorsan lefelé igyekszünk. Aztán lent is ezt folytatjuk: ereszkedés a piros háromszögön, majd váltás a piros sávra, amit tábla is jelez (akárcsak több más helyen nap közben). Itinerre pillantok: hamarosan a piros négyzet jön, majd piros kereszt. Megyünk szépen a – remek minőségű – piroson, aztán egy erős jobbos törésnél gyanút fogok, Locus-t nézek. Aú, továbbmentünk, rossz irányba! Húzás vissza, közben öcsém az imént látott zöld keresztre gyanakszik. Neki lesz igaza: piros négyzet helyett már ez a jelzés a mérvadó! Bosszantó 1,1 km-es többlet – de hát ez van, jöhet a Márványkőfejtő-hegy.

Jön is. Meghökkentő őszi sárgásvörös színekkel, és kevésbé meghökkentő sárga agyaggal. Szerencsére csak pár száz méteren át dagasztjuk – utána kavicsos és köves lesz, amin remekül haladhatnánk. Tempónk mégis erősen visszaesik – betudhatóan a mai legmeredekebb emelkedőnknek. Ráadásul meglehetősen hosszú, így hát alaposan megdolgoztat, mire a tetőre érkezünk. Ahol – érzésem szerint – gyakorlatilag belesétáltuk egy felhőbe. A páratartalom közel 100%-os, a látótávolság viszont talán 100 méter sincs. Aztán kidőlt fák, kanyargó ösvények jönnek: igazi vadregényes érzés – és itt már látni is valamit.

Megyünk lefelé: piros kereszt és sárga agyag. Hozzá az elmaradhatatlan eső, és egyre nagyobb pocsolyák. Kerülünk balról, kerülünk jobbról, és közben szépen elhagyjuk a féltávot. Aztán a Vékony-cser EP-t is, ahol megint Verát érjük utol. Meséljük eltévedésünket: kiderül, hogy pár éve pontosan ugyanott, ugyanígy ő is… Aztán a derékszögű nyiladékok váltakoznak, de a terep nem: nagyon saras most is.

Hisszük mi… A zöldre érkezve rájövünk, hogy mindig van lejjebb… Ez aztán még inkább beigazolódik a zöld kör-jelzésnél. Itt már szó szerint is: meredeken ereszkedünk le a Szt. Miklós-forráshoz, de véletlenül sem az ösvényen. Az jól látható módon már alkalmatlan feladatára – alternatíváink a csúszós avar és a sűrű bokrok közti lejutás. Üggyel-bajjal, de sikerül (csodával határos módon még mindig esés nélkül).

A pontőrök itt is kedvesek, a forrásvíz finom – a maradék korttyal megöntözök egy csokor kankalint… Aztán hasonló meredek oldal, de ezúttal emelkedő formájában (ami most természetesen könnyebb az ereszkedésnél). A TV-toronyból persze semmi nem látszik, leereszkedünk a máskor remekül futható kavicsos úton, amit most erdei gépek keréknyomai… (mondjuk így) megváltoztattak. És íme, Büdöskút újra, pecsét és másfél pillangószárny; evés-ivás megint. A társaság igazán remek, nevetünk és viccelődünk, mintha minden ideális lenne.

Vagy talán az is? Lehetséges? De hát miért is ne? Magunkfajta emberek között vagyunk, mindenki szereti és tiszteli a hegyet, erdőt, tájat… A helyiek (dacára a körülményeknek) idejöttek, napjukat ide szánták – sokszor még a javaikat is megosztják. Pálinka és otelló, házikolbász és savanyúság… Időt, pénzt és energiát fektettek be – hogy nekünk jó legyen. Majd bolondok lennénk nem örülni mindennek! Esik? Tudtuk, számítottunk rá, vállaltuk. Úgy készültünk, úgy öltöztünk, és úgy is csináljuk végig. Kinek is tehetnénk szemrehányást?

Ezzel a kellemes derűvel indulunk neki a hosszú ereszkedésnek, ami most: emelkedő. Röviden (bár elég meredeken), de utána már majd tényleg lejtő jön. Előbb feljutunk a Pad-kűi kilátóhoz (hogy autentikus legyek, és így is írták ki). Barátságos pontőr, borát szinte kötelező megkóstolni, de előbb menjünk fel! Jó, ő addig lepecsétel nekünk – rendben, köszönjük! Aztán jöhet a pár korty, és búcsúzunk. Talán túl gyorsan is?...

Zöld kereszt, helyenként megfutjuk, mert az most olyan jó, és egyébként is: kellemes kavicsos, és a lejtő is erre csábít. Sok erdei fenyves között, néhol kifejezetten szép részeken, néhol sajnos fakitermelések nyomait elhagyva.

Egyre szebb kilátások balról-jobbról: emitt Györök, amott Gyenes. Füst kanyarog előttünk, felbukkan egy sátor is: Csereze-hegy, EP. Nyúlok az itinerekért, de itinerek – nincsenek. Üres a zseb. Uhhh… Mire megijedek, már mosolyog is Pisti, a pontőr: ti hagytátok ott Karcsinál, igaz? Pfff. Igen. Ezek szerint… Semmi gond, fiúk, tudjátok a rajtszámotokat? Akkor menjetek csak, majd utánatok hozzák. Istenem! Hát mekkora egy remek csapat ez?!

Persze bosszúsak vagyunk, de ez hamar elillan. Tanuljunk az esetből! És örüljünk a kilátásnak: előbb a felhagyott bányát mellőzzük, aztán leereszkedünk Vonyarcra. Távolban a Szt. Mihály-domb, rajta a kápolna: oda tartunk, kis keringőzéssel. Na nem a táncra gondolok: kis utcákon, szőlők és nyaralók között kanyargunk, majd át a főúton, és lefelé, továbbra is, egyenesen a Nagy Tó felé.

Aszfalton járunk, de még itt is „a víz az úr”: néhol erősen meg kell gondolni, hová is lépünk. Azért csak sikeresen feljutunk az említett dombra. A Szt. Mihály-kápolnát  - most először – nyitva találjuk: oda húzta be magát a pontőr. Jobb híján itt is csak sorszámot diktálunk, és készítünk pár fotót. Meg persze azért ráfeledkezünk a hatalmas víztükörre is, mert a Balatont lehetetlen nem megcsodálni…

Aztán ereszkedés, de közben tekintetem a szemközti hegyekre vetem. Konkrétan a településnek nevet adó Vas-hegyre: na, az még egy utolsó lecke mára. Nem is elhanyagolható: alaposan megdolgoztatja azt, aki erőteljes tempóban próbálkozik. És – természetesen – mi is így teszünk: hadd szóljon! Pulzusomat nézem közben folyamatosan, és örömmel tölt el, amit látok. A felérkezés aztán pláne. 

Nagyon jókedvű fiatal srácok fogadnak, dacolva az elemekkel. Kitaibel-kilátó, utolsó EP, utolsó panoráma mára – és utolsó fotók (kissé impresszionista stílusban). És az ereszkedés: az is az utolsó. Házak és nyaralók között visszaérkezünk a vasútállomásra, megvan, sikerült! A körülményekhez képest a menetidőnk is kellemes: 7:43 a vége. Őszinte gratulációk érkeznek; csoki, emléklap és egyedi kitűző.

Ami nem hideg mozgás közben, azonnal az lesz, ha megállunk. Sürgős (és teljes) átöltözés következik, majd később megérkezik Józsi is – és az itinereink is! Minden kerek és egész tehát, befut Heni és Pali, majd Reni kis csapata is… És mindenki mosolyog, hát persze! És miért is ne tenné? Mi is ezt tesszük – és igazán kellemes emlékekkel távozunk. Jövünk jövőre is… üsse kavics, még ha a nap is süt, akkor is!

Lepke 25 TT - ahogy én láttam...

Kutyaharapást szőrével – tartja a mondás. Túrán leamortizált láb gyógyítása újabb teljesítménytúrával? Nem tűnik meggyőző megoldásnak. Pedig működik, jelentem! Nem kell hozzá más, csak alapos rákészülés, némi kuruzslás és egy laza, kellemes túra (a Lepke 25 TT pont ilyen). Na meg persze a hit.

A Tekeres-völgyi maraton után – ahol sikerült a fájós lábamat még jobban leamortizálni – két és fél napom állt rendelkezésre regeneráció és rehabilitáció gyanánt. Kis feleségem meg is tett minden tőle telhetőt, de figyelmeztetett, hogy készüljek fel a legrosszabbakra. A feladásra legalábbis mindenképpen… Ez csakugyan opció volt, de semmiképpen sem akartam előre, a túra előtt: legalább megpróbálom! Amúgy is Cartographia-forduló, és zsinórban három teljesítés után természetesen ott kellett lennem. Főleg, hogy tesóim is rákészültek. A tervezett negyvenes táv azonban innentől kizárt: titkon 25, reálisabban 15 nézett ki. Két öcsémmel megbeszéltem mindezt, és meghatottak döntésükkel: ők is a huszonötösre jönnek. A tizenegy - dél körül várható, beharangozott esőre való tekintettel pláne.

Reggel aztán – természetesen kígyóháj, macskagyökér és sámántánc után – jó időben, hét körül a vonyarcvashegyi vasútállomáson toporgunk. Gyors nevezés, a rendezővel rövid diskurzus: igen, meggondolhatom magam útközben és lenevezhetek tizenötre, ha akarok. Ebből ki is derül, hogy bevállalom a 25 km lehetőségét – de azért a 15 km is megmarad eshetőségként. Na, hát akkor jöhet Vonyarc és az aszfalt! Mert azzal kezdünk – a teljes távhoz képest nem is kis hányadban. Nem szeretem. Borongós, de talán még nem esőre álló időben, szél nélkül. És hát egészen elfogadható ütemben, bár a negyvenesek lazán húznak el mellettünk. Önkontroll, és nem, nem veszem fel a tempójukat: ma muszáj kímélő üzemmódban, okosan menni. Ez se biztos, hogy elég lesz… Meglátom. A falu végéig jó eséllyel: ha ott nem fordulok vissza, bármi megtörténhet…

Nem fordulok vissza. Egészen jól viselkedik a lábam: kevés fájdalom, óvatos tartás, súly és támasztás a balon. De ezt is csak okosan; át ne billenjen a baj oda is. Elhagyjuk tehát a házakat és nyaralókat, itt már a piroson megyünk; dózerút jön. Ebből jó sok lesz ma! Emelkedünk, de igen finoman, lassan, alig észrevehetően. Timiéket érjük utol, újra megdicsérem a Tekeres-völgyi sütijeit, kellemesen beszélgetünk.

És itt is az első EP: Pető-hegy, Berzsenyi-kilátó. Hamar fel a tetejére, innen igen szép a Balaton, Gyenes és Keszthely felé is remekül ellátni.  Fent kicsit huzatos, de ez természetes is – amúgy egész nap nem lesz gondunk a széllel. Persze a nappal sem: de most nem is ez a kérdés, hanem hogy mikor érkezik meg az eső. Egyelőre nem – kellemes, langyos a hőmérséklet, igaz, az emelkedő is tart, továbbra is. Az meg ugye fűtésnek is jó…

Sok tarvágás vagy részleges irtás után, immár a sárga jelzésen, haladunk tovább. Kellemes erdei ösvények is akadnak errefelé, de aztán újra kavicsos erdészeti úton vagyunk. Sokfelé látunk virágokat: már lent a faluban is, de a hegyre feljutva is egyértelmű a tavasz jelenléte. Megjön balról a sárga kereszt, majd jobbról a zöld sáv. Ezzel haladtunk közös szakaszon még a rajt után – a tizenötös távon indulók érkeznek rajta. Elég sokan vagyunk! Meg is lepődünk, mert a beharangozott eső miatt kevesebb résztvevőre számítottunk. De úgy látszik, aki eltökélt, azt nem lehet egykönnyen elriasztani. Sok kisgyerekes családot látok, meg tinédzsereket, vidám csapatokban. És szépkorúak is jönnek – néha komótosan, néha egészen gyors tempóban, derűsen. Így hát három generáció is képviselteti magát – és mindenfelé remek a hangulat.

Így érkezünk a „lepke-alaprajzú” túra közepére: Büdös-kúti pihenő, második ellenőrző pont. És ellátó pont is – a rövid távosokat leszámítva kétszer is. Pecsételés után mi is leemelünk egy-egy zsíros deszkát a komoly halmok tetejéről, és falatozunk egy jót. Igazán kiváló, forró tea is dukál hozzá; bizony még mindig jól esik, tavasz ide vagy oda. Aztán Zoli előre szalad, ő nagyon szereti a medvehagymát – és itt lelőhelye szokott lenni, oda tart. Lacival követjük hamarosan, és látjuk is, amint a szokott helyen gyűjti be a csemegét. Mi nem vagyunk érintettek, lassan előre ballagunk hát (immár a piroson), de hamarosan újra hármasban folytatjuk. A Vékony-cser nevű EP jön, farakások és kerítések után, egy balos derékszögű kanyarban. Kellemes pálinka-kóstolóval fogadnak; jól esik egy korty. Itt negyvenesek már nincsenek velünk – ők más úton folytatták – a tizenötösök meg visszafordultak az EP után Vonyarcra.

Mi harmadtávnál tartunk, észak felé megyünk – sőt, hamarosan el is érjük a legészakibb pontot, ami egyben a Veszprém – Zala megyei határ is. Elhagyjuk a piros keresztet, zöldre váltunk. Itt megint medvehagyma bukkan fel, több helyen is; szép élénk színe messziről látszik.

Kellemes erdei utak megint: tudjuk, hogy ez lassan a forrás környékét jelenti. Így is van, megérkezünk a Szt. Miklós-forráshoz, két derűs pontőr adja a pecsétet. Friss vizet is vételezhetnénk, de jól állunk innivalóval, és úgyis hamarosan visszatérünk a Büdöskúthoz – és a forró teához… Előbb azonban kis hullámzás a tereppel, „kimászunk” a forrás völgyéből. Nagyon szép ez a rész, kedvenc szakaszom a túrán, sajnálom, amikor újra kavicsos dózerút jön. Igaz, elég rövid: a rádiótornyot mellőzve hamarosan újra a Büdös-kúti pihenő nyüzsgő forgatagába csöppenünk.

Nem csodálom, hogy az út két oldalán, két asztalnál fogadnak a pontőrök: külön „érkezési” és „indulási” oldal találató itt. Fél tizenegy van, azaz még fél óráig akár rajtolni is lehet: ők majd csak kb. másfél-két óra múlva lesznek itt. Miközben – ugye – a hetes indulók már lefelé tartanak… Mi szépen elhagytuk a féltávot is, engedélyezünk magunknak egy rövid evés-ivást, és mehetünk is tovább, a zöld háromszögön.

Ereszkedés kicsit, aztán forduló után kis emelkedő. Akárcsak egész nap, most is figyelem a lábam. A lejtőt nem komálja, de az sem vészes – a többin egész jól viselkedik. Az meg mindegy neki, hogy megyek vagy futok – tehát időnként kocogunk is egyet, bár tesók jobban aggódnak értem, mint én magam. Persze nem ők érzik, amit én: jó lesz ez, még a végén egészen jó lesz!

Felbukkan egy újabb kilátó: tavaly készült el, és ehhez mérten egészen pompásan fest: ez a Pad-kűi kilátó (így, autentikusan). A táblán is így szerepel, rápillantunk, miközben lépcsőzünk fel. Érthetetlen számunkra, de többen ezt nem teszik meg, csak mennek tovább a kapott pecséttel. Merthogy itt is EP van, ezen a kis rövid szakasz zöld háromszögön – ami aztán hamar beletorkollik a zöld keresztbe. Arra váltunk, de ez egyben az utolsó jelzésváltás ma: azon eljutunk egészen a célig. Addig hosszú ereszkedés jön: enyhe, kellemes, laza. A lábamnak is az, legnagyobb örömömre. Persze a kavicsnak kevésbé örülök, de ezt tudtam előre, készültem rá – és azért rossznak sem nevezném. Az meg külön öröm, hogy sár és pocsolyák gyakorlatilag egyáltalán nincsenek.

Elhaladunk a Keserű-tető mellett, kellemes fenyves szakasz jön. Aztán a Csereze-hegy, ahol EP is fogad, a megszokott két barátságos pontőrrel. Egészen profi kis sátrat húztak fel maguknak. Korábban ez nem volt jellemző – gondolom, ők is az esőre számítanak. Ami még mindig nem jött meg! Igaz, bármelyik percben várható, ahogyan az eget kémleljük. Bélyegző után kanyargós, erősebb ereszkedés jön – de előbb lekukkantunk a felhagyott bányánál. Óvatosan, mert igen éles, veszélyes a széle – de a kilátás pompás, még ebben a borongós, eső előtti párában is. Távolabb azonban a Balaton sajnos kevésbé látható, mint ahogy az előző éveken örülhettünk neki. Ugyanez igaz a Szt. Mihály-dombra is, ahová tartunk éppen. Ereszkedünk, továbbra is, kisebb-nagyobb fák és bokrok között – és egészen hirtelen jön meg a falu, az első házak.

Aszfalt, nyilván, megint: a talpam nem rajong érte most sem. Házak, nyaralók, Balaton-parti érzés. Lefelé, még mindig, a part irányába, át a főúton is. Igen szép zöld, zsenge a fű, balról egy kis tavacska, a szomorúfüzek is öltik már fel tavaszi ruhájukat. Ehhez kapnak most egy adag frissítést: merthogy itt kezd el szitálni, szemerkélni az eső. De fogynak a kilométerek is, a domb és a kápolna szépen közeleg. Harangszó: dél van! Fellépcsőzünk, és gyönyörködünk a Balaton panorámájában. Itt egészen szépen látszik, igaz, nagyon közel is van. Fotózunk és begyűjtjük az utolsó pecséteket mára – és indulhatunk is. A szemerkélés – egyelőre? – eláll. Lefelé, kellemes ösvény, majd kerékpárút, át a hídon, hát persze. És a vasúton is, vissza, majd házak és nyaralók.

Végül felbukkan az állomás, meg a mellette lévő nagy rét. Ámulunk: a reggeli egy-két tucat autóhoz képest most teljesen teli van! És beérkezés, nahát, ez pont öt óra lett, perc-pontosan. A táv meg (60 méter híján) pontosan 25 km. Egészen szép; ötös átlag! Kellemes egy olyan túrán, ahová úgy érkeztem, hogy 60%-ot tettem arra, hogy fel kell, hogy adjam – és 30%-ot, hogy le kell neveznem. Megvan, sikerült! És a lábam sokkal jobban érzi magát, mint akár az előző napokban, akár ma reggel. Bónuszként pedig az esőt is megúsztuk. Oklevél, kitűző, és persze pecsét a kupa-füzetbe is. Fél órával később pedig – akkor már a szigligeti Várkávézó teraszán – leszakad az eső… Minden jó, ha jó a vége; megint.