„Mi a jó ebben? Tulajdonképpen
miért csináltad meg ezt a túrát?” – kérdezte este feleségem. „Mi motivál
embereket, hogy szakadó esőben negyven kilométeren keresztül, hegyen-völgyön át
menjenek előre? Ismert terepen, korlátozott kilátásokkal, vízben és sárban…
Miért?” Rövid válaszom: mert jó volt! Hosszabb válaszom: itt lentebb.
Lepke, ötödször. Természetesen kevés túráról mondhatom ezt
el négy és fél éves múlttal. Ráadásul (számomra) nem is a „top-túrák” egyike –
de helye megingathatatlan a naptáramban. Az évek során kipróbáltam mindhárom
távját, és – végre! – újra a negyvenes került sorra. Zoli öcsém hasonló
indíttatásból csatlakozott, de akadt egy alkalmi társunk is. Józsi környékünkön
OKT-zik, de ez a túra neki is kihagyhatatlan, így hát kapóra jött neki a fuvar
oda-vissza… Nyilvánvaló volt persze mindhármunk számára, mi is vár ránk. Minden
médium ezt harsogta – és ezúttal igazuk is lett. Majdnem egész napos csapadék,
az előző napi (meglehetősen komoly) esőzések után. Dzseki, poncsó, kamásli és
Gore-Tex – aztán jöjjön, aminek jönnie kell!
Jött is. Igaz, „csak” másfél órával a rajt után, azaz kb. kilenckor.
Mivelhogy fél nyolc környékén indulunk a vonyarcvashegyi vasútállomásról,
helyszíni nevezés után. A rendezői gárda barátságos és kedves, amiért őszintén
tisztelem őket. Ma van ugyanis a túra harmincadik „születésnapja”; igen komisz
körülmények között – és eeből következően: nagyon csekély számú résztvevővel.
Pedig készültek szegények; lufik és feliratok, harmincas logók és egyéb ünnepi
kellékek mindenfelé… Mi nekivágunk a kezdeti aszfaltnak, közben Reniékkel
találkozunk, és hamar el is hagyjuk a települést. A kavicsos ösvény egyelőre
kitűnően járható; megtoljuk a tempót a folyamatos emelkedőn. Hamar le is
kívánkozik egy réteg: mindketten zsákba gyömöszöljük a vékonyka pulóvert. Hideg
egyébként később se lesz, így mindvégig ott is marad.
Elhagyjuk a barátságos kis esőházikót, amit mindig megcsodálok,
és nyomjuk tovább rendesen. Meg is érkezik a Pető-hegy és rajta a
Berzsenyi-kilátó, első ellenőrző pontunk: pecsét, cukorka – és panoráma.
Korlátozott, valljuk meg, de az a gyanúm, hogy lesz ez ma még rosszabb is…
Mehetünk tovább a sárgán, még mindig felfelé: az emelkedő nem erős, de indulás
óta folyamatos. Jóleső tehát, amikor a tetőre érkezünk, ahol hellyel-közzel
vízszintes szakasz jön. Kevéske havat is találunk még imitt-amott, inkább csak
mutatóba. Pár napja még mára is azt jósoltak, aztán az előrejelzés egész napos
esőzésre „szelídült”.
Egyelőre ebből csak visszafogott szemerkélés valósult
meg. Adriennt és Pétert érjük utol; mindig szívesen találkozom velük. Velük
érkezünk be Büdöskút EP-re, ami tulajdonképpen a névadó lepke „metszéspontja”.
Ma még egyszer is jövünk ide, amikor már nem csak fél, hanem másfél
pillangószárnyat abszolváltunk már.
A megszokott barátságos fogadtatás ezúttal is szívélyes
kínálással párosul. Leemelek egy zsíros deszkát a komoly tornyok egyikéről,
amihez még házikolbászt is ajánlanak! A kiváló forró teához meg szintén saját borocskát,
afféle hígításként… Szóval, innen csak feltöltekezve lehet tovább menni – amit Verával
együtt teszünk meg, akivel itt futunk össze. Felidézzük a két nappal korábbi
találkozásunkat, de aztán én lemaradok tőle: besegítek öcsémnek, aki (hagyományait
őrizve) itt medvehagymát gyűjt. A szokásosnál zsengébb, kisebb – ennyivel van
késésben a természet. Na, majd az eső besegít!
Itt ugyanis rákezd, és abba se
hagyja estig. Néha komolyabban rázendít, többnyire meg „csak” esik, folyamatosan,
vég nélkül. Előkerülnek a poncsók, kapucni a fejre – és ereszkedés, lefelé. Itt
már a Bélap-völgyben járunk, ahol pompás a kilátás előre. Feltéve, ha
megengedem magamnak azt a luxust, hogy arrafelé nézek… Többnyire a tekintetem
ugyanis a lábam előtt pásztáz: minden lépést gondosan meg kell választani.
Gondoskodik erről a sárga agyag, meg amit abból készített a tegnapi és mai eső.
A „sár” erre nem megfelelő szó, és egyébként is: ami a lábaink alatt van, az
közelebbi rokonságot mutat a tükörjéggel, mint a sárral. Így hát többször is az
erdőt választjuk tovább-haladási szándékaink céljára, még ha az aljnövényzet ez
ellen tiltakozik is.
Aszfalt! – aminek ritkán örülünk (de most kivételt teszünk).
Kis erdészeti útra érkezünk, ezen pedig a Bélap-völgyi pihenőhöz, ahol (az
újabb pecsét begyűjtése után) balra fordulunk. Kedves (de remek kavicsos) emelkedőt
tudunk le, nem messze elhaladva a Bél Mátyás-kilátótól, ahol nyaralásunkkor
tettem tiszteletemet. Most nem fogom, érthető okokból… főleg hogy nem is része
a túrának. Lefelé meg még futni is lehet! Ezzel a lendülettel hagyjuk el –
időlegesen – Verát, és beérkezünk Balatongyörökre.
A Szépkilátó most – sajnos – nem szép. Át sem kelünk az
úton, pedig máskor micsoda remek panoráma látható itt! Badacsony és a Tanúhegyek…
ezekből most legfeljebb sziluettek vehetők ki. Inkább a pontőrhöz lépünk, aki
forralt bort sejt a szomszédos, már nyitva lévő büfében. Sajnos, egy kólával
kell beérjük (csúcsszezon-áron), de aztán indulunk is. Meredek kaptató jön,
hadd szóljon – meg sem állunk a Batsányi-kilátóig. Főleg az utolsó száz méter
szigorú, de nem lassítok: kíváncsi vagyok, bírja-e a motor a két nappal ezelőtti
Péter-hegy után…? Elégedetten érkezek fel – és persze gyöngyöző homlokkal. Ez
messze nem mondható el az itt vacogó pontőrökről: cúgban, hideg esőben, mozgás
nélkül várnak szegények. Minden tiszteletem (és persze köszönetem) nekik, és a
többieknek is!
Kiváló kilátásról aligha beszélhetünk, de azért körbe
pásztázzuk tekintetünket, és megéri, persze: az imént mellőzött-kihagyott Bél Mátyás-kilátó remekül látszik. A légmozgás idefent azonban még
élénkebb, így hát gyorsan lefelé igyekszünk. Aztán lent is ezt folytatjuk:
ereszkedés a piros háromszögön, majd váltás a piros sávra, amit tábla is jelez
(akárcsak több más helyen nap közben). Itinerre pillantok: hamarosan a piros
négyzet jön, majd piros kereszt. Megyünk szépen a – remek minőségű – piroson,
aztán egy erős jobbos törésnél gyanút fogok, Locus-t nézek. Aú, továbbmentünk,
rossz irányba! Húzás vissza, közben öcsém az imént látott zöld keresztre
gyanakszik. Neki lesz igaza: piros négyzet helyett már ez a jelzés a mérvadó!
Bosszantó 1,1 km-es többlet – de hát ez van, jöhet a Márványkőfejtő-hegy.
Jön is. Meghökkentő őszi sárgásvörös színekkel, és kevésbé
meghökkentő sárga agyaggal. Szerencsére csak pár száz méteren át dagasztjuk – utána
kavicsos és köves lesz, amin remekül haladhatnánk. Tempónk mégis erősen
visszaesik – betudhatóan a mai legmeredekebb emelkedőnknek. Ráadásul
meglehetősen hosszú, így hát alaposan megdolgoztat, mire a tetőre érkezünk.
Ahol – érzésem szerint – gyakorlatilag belesétáltuk egy felhőbe. A páratartalom
közel 100%-os, a látótávolság viszont talán 100 méter sincs. Aztán kidőlt fák,
kanyargó ösvények jönnek: igazi vadregényes érzés – és itt már látni is
valamit.
Megyünk lefelé: piros kereszt és sárga agyag. Hozzá az
elmaradhatatlan eső, és egyre nagyobb pocsolyák. Kerülünk balról, kerülünk
jobbról, és közben szépen elhagyjuk a féltávot. Aztán a Vékony-cser EP-t is,
ahol megint Verát érjük utol. Meséljük eltévedésünket: kiderül, hogy pár éve
pontosan ugyanott, ugyanígy ő is… Aztán a derékszögű nyiladékok váltakoznak, de
a terep nem: nagyon saras most is.
Hisszük mi… A zöldre érkezve rájövünk, hogy mindig van
lejjebb… Ez aztán még inkább beigazolódik a zöld kör-jelzésnél. Itt már szó
szerint is: meredeken ereszkedünk le a Szt. Miklós-forráshoz, de véletlenül sem
az ösvényen. Az jól látható módon már alkalmatlan feladatára – alternatíváink a
csúszós avar és a sűrű bokrok közti lejutás. Üggyel-bajjal, de sikerül (csodával
határos módon még mindig esés nélkül).
A pontőrök itt is kedvesek, a forrásvíz finom – a maradék
korttyal megöntözök egy csokor kankalint… Aztán hasonló meredek oldal, de
ezúttal emelkedő formájában (ami most természetesen könnyebb az ereszkedésnél).
A TV-toronyból persze semmi nem látszik, leereszkedünk a máskor remekül futható
kavicsos úton, amit most erdei gépek keréknyomai… (mondjuk így) megváltoztattak.
És íme, Büdöskút újra, pecsét és másfél pillangószárny; evés-ivás megint. A társaság
igazán remek, nevetünk és viccelődünk, mintha minden ideális lenne.
Vagy talán az is? Lehetséges? De hát miért is ne? Magunkfajta
emberek között vagyunk, mindenki szereti és tiszteli a hegyet, erdőt, tájat… A
helyiek (dacára a körülményeknek) idejöttek, napjukat ide szánták – sokszor még
a javaikat is megosztják. Pálinka és otelló, házikolbász és savanyúság… Időt,
pénzt és energiát fektettek be – hogy nekünk jó legyen. Majd bolondok lennénk
nem örülni mindennek! Esik? Tudtuk, számítottunk rá, vállaltuk. Úgy készültünk,
úgy öltöztünk, és úgy is csináljuk végig. Kinek is tehetnénk szemrehányást?
Ezzel a kellemes derűvel indulunk neki a hosszú ereszkedésnek,
ami most: emelkedő. Röviden (bár elég meredeken), de utána már majd tényleg
lejtő jön. Előbb feljutunk a Pad-kűi kilátóhoz (hogy autentikus legyek, és így
is írták ki). Barátságos pontőr, borát szinte kötelező megkóstolni, de előbb
menjünk fel! Jó, ő addig lepecsétel nekünk – rendben, köszönjük! Aztán jöhet a
pár korty, és búcsúzunk. Talán túl gyorsan is?...
Zöld kereszt, helyenként megfutjuk, mert az most olyan jó,
és egyébként is: kellemes kavicsos, és a lejtő is erre csábít. Sok erdei
fenyves között, néhol kifejezetten szép részeken, néhol sajnos fakitermelések
nyomait elhagyva.
Egyre szebb kilátások balról-jobbról: emitt Györök, amott Gyenes.
Füst kanyarog előttünk, felbukkan egy sátor is: Csereze-hegy, EP. Nyúlok az
itinerekért, de itinerek – nincsenek. Üres a zseb. Uhhh… Mire megijedek, már
mosolyog is Pisti, a pontőr: ti hagytátok ott Karcsinál, igaz? Pfff. Igen. Ezek
szerint… Semmi gond, fiúk, tudjátok a rajtszámotokat? Akkor menjetek csak, majd
utánatok hozzák. Istenem! Hát mekkora egy remek csapat ez?!
Persze bosszúsak vagyunk, de ez hamar elillan. Tanuljunk az
esetből! És örüljünk a kilátásnak: előbb a felhagyott bányát mellőzzük, aztán leereszkedünk
Vonyarcra. Távolban a Szt. Mihály-domb, rajta a kápolna: oda tartunk, kis keringőzéssel.
Na nem a táncra gondolok: kis utcákon, szőlők és nyaralók között kanyargunk,
majd át a főúton, és lefelé, továbbra is, egyenesen a Nagy Tó felé.
Aszfalton járunk, de még itt is „a víz az úr”: néhol erősen
meg kell gondolni, hová is lépünk. Azért csak sikeresen feljutunk az említett
dombra. A Szt. Mihály-kápolnát - most
először – nyitva találjuk: oda húzta be magát a pontőr. Jobb híján itt is csak
sorszámot diktálunk, és készítünk pár fotót. Meg persze azért ráfeledkezünk a hatalmas
víztükörre is, mert a Balatont lehetetlen nem megcsodálni…
Aztán ereszkedés, de közben tekintetem a szemközti hegyekre
vetem. Konkrétan a településnek nevet adó Vas-hegyre: na, az még egy utolsó
lecke mára. Nem is elhanyagolható: alaposan megdolgoztatja azt, aki erőteljes
tempóban próbálkozik. És – természetesen – mi is így teszünk: hadd szóljon!
Pulzusomat nézem közben folyamatosan, és örömmel tölt el, amit látok. A
felérkezés aztán pláne.
Nagyon jókedvű fiatal srácok fogadnak, dacolva az
elemekkel. Kitaibel-kilátó, utolsó EP, utolsó panoráma mára – és utolsó fotók (kissé impresszionista stílusban). És
az ereszkedés: az is az utolsó. Házak és nyaralók között visszaérkezünk a
vasútállomásra, megvan, sikerült! A körülményekhez képest a menetidőnk is
kellemes: 7:43 a vége. Őszinte gratulációk érkeznek; csoki, emléklap és egyedi
kitűző.
Ami nem hideg mozgás közben, azonnal az lesz, ha megállunk.
Sürgős (és teljes) átöltözés következik, majd később megérkezik Józsi is – és az
itinereink is! Minden kerek és egész tehát, befut Heni és Pali, majd Reni kis
csapata is… És mindenki mosolyog, hát persze! És miért is ne tenné? Mi is ezt
tesszük – és igazán kellemes emlékekkel távozunk. Jövünk jövőre is… üsse
kavics, még ha a nap is süt, akkor is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése