Márciusi tél a zalai
dombok között, ami bizony nem kis kihívás – sőt, helyenként egészen komoly
erőpróba. De egyúttal a csendes, békés táj szépsége, a környék egészen egyedi
hangulata olyannyira átszőtte az eseményt, hogy aligha távozott bárki is elégedetlenül.
Ehhez alaposan hozzájárult a barátságos rendező csapat, a kiváló útvonalvezetés
és a délutáni napfény is.
Előző nap pici lányommal a Lővérekben kiscserkész-túrán vettünk
részt. Ezzel azonban az ő (tervezett) részvétele meg is hiúsult, így hát
egyedül érkeztem Bödére. Idén innen indult minden táv, beleértve a két új, 44-es
és 22-es túrát is. Ez utóbbi lehetőséget választottam: menteni a menthetőt, és
összegben is egyezett a tervezett/előnevezett 16-ossal… és hát több, mint 24
kilométer. No meg egy kis vasárnap is marad utána, legalább az este: szeretnék
fél kettő – kettő körül célba érkezni. Nyolc körül érkezek, negyed kilenckor meg
már rajtolok is. Előnevezni jó dolog – főleg, ha a rendezők is ilyen
gördülékenyen kezelik. Pedig elég sokan vagyunk: máris ismerősökbe botlok. István
(aki elvállalja térképei mellett a cuccom őrzését is), Inci és Szilvi messziről
jött el idáig. Akárcsak Áron, aki már javában úton van az 55-ös, király távon –
de a pólók, amiket volt szíves elhozni nekem, itt várnak rám. Nagyvonalú
gesztus az Év Teljesítménytúrázójától: köszönöm!
Vékony széldzsekiben, de azért kesztyűben vágok neki a rövid
kis falusi aszfaltnak, miközben máris egy haranglábat hagyok el, majd emelkedő
visz ki a mezők közé. Különös érzés a túra elején Kávás felé ballagni: két éve
az ötvenötösön ez az utolsó pár kilométert jelentette. A lábam alatt ropogó hó
persze ennél is különösebb: az előző két galoppozásomon sár volt, meg sár és
sár. Nem sírom vissza, szó sincs róla – de azért láb elé kell nézni rendesen.
Lendületes a tempóm, a több tucatnyi előzés is mutatja – igen hamar a
Zsimba-hegyhez érkezek. A feliratos hordó láttán önkéntelenül elmosolyodok:
pici lányom három éve ezen csücsült egy fotó kedvéért. Igaz, kicsivel odébb meg
hóvirágokat fotózott: ez most kevésbé lenne megoldható.
Virágok nincsenek, kilátás viszont van. Remekül körül lehet
tekinteni a falu völgyére, és azon túl is. Aha, ott fogunk menni, hamarosan –
konstatálom a szemközti gerincet. Előbb azonban leereszkedek az említett
völgybe; nem is kicsit. Hosszú lejtő vezet le, futásra késztet, még így, hóban
is. Tibort előzöm, aki megszokott derűs magányában ballag – bár ezt a „ballagási”
tempót sokan megirigyelhetnék. Olyannyira, hogy (futás ide vagy oda) kb. egy
kilométer múlva utol is ér. Igaz, közben fotók sokaságát készítem, gyönyörködve
a panorámában. És itt a falu: balra vetek egy pillantást a korábbi rajtok
helyszínére, aztán kis aszfalt, és jöhet is az emelkedő. Lépcsősor formájában „segít”:
nincs mese, így lehet rövid távon sok szintet nyerni.
Stairway to heaven – jut eszembe az örökbecsű Led
Zeppelin-dal, miközben felfelé szuszogok a gyönyörű fenyők között. Hogy aztán
odafent is szépség és pazar látvány fogadjon – meg két pontőr. Az első
ellenőrző pontot ugyanis a Boronaútra tették, és ott is a Skanzen bájos házikói
elé.
Kis csapat verődött itt össze: örömmel üdvözlöm Gyulát és társait. A kapott
kókuszos csemege is jól esik, könnyebben megy a folytatás. Mert itt is
emelkedik még, az előbb említett szemközti gerincet immár a talpam alatt érzem.
Kis házikók, szőlők és gyümölcsösök mindkét oldalon, kilátás északnyugatra és
délkeletre… És naná, visszatekinteni is érdemes! Itt is elbűvöl: pedig semmi
extra, semmi rendkívüli. Tulajdonképpen fekete-fehér a táj, színek nélkül. De
békés, kedves, hangulatos és megnyugtató.
Akárcsak a jelzések… Mert a turistajelek nem sűrűek – de a
GG-feliratok, nyilakkal: rengeteg. Nem sok, hanem rengeteg! Kanyargunk,
letérünk, de az irány mindig egyértelmű. Mezők és fasorok, távoli dombok és
erdők övezik utamat, néhol magaslesek. A nyom kellemesen letaposott: három
hosszabb táv is elvonult előttem, korábbi rajttal. Egészen egy kelet-nyugati tájolási
fasorig. Előbb lábszár-középig, majd térden felül ér a hó. Mély lyukakat látok előttem:
na, azokba kell belelépdelni. Szépen, egyenként, magasra emelt térdekkel.
Úgy-úgy, szépen. Még egyet! Na még egyet!
Előre tekintek: valami roppant távolságban lesz vége ennek a
szakasznak. Talán sosem érkezek oda. Pedig aztán de. És megéri! Gép által járt
nyomok, kemény talaj lábam alatt: micsoda öröm tud ez lenni! Balos törés, és
balról mező. Na, azon a mezőn futva jönnek a nálam okosabb (vagy jobb
helyismerettel rendelkező) sporttársak. Az még hagyján, hogy távolságot is
nyernek, de nekik ez a mély hó kimarad. Nekem meg a „kispista”-élmény (?) –
szóval, nyugodtan folytatom. Hamar Kurtamajor bukkan fel előttem; az öreg,
szebb napokat is látott kúria még romosan is megállásra, fényképezésre késztet.
Két éve át kellett vágni az udvarán, most viszont a jelzések
kikerültetik velem. Kicsit aggódva teszem, de a piros GG-feliratok végig
kísérnek, nincs gond. A Cigányhegy jön, jó kedélyű senior csapatot hagyok el, az
út remek és kicsit meg is futom. Itt már kék kereszt dukál, ami aztán elvisz a
második EP-re. A tizenhatosok balra térnek itt, de a népes csapat, akiket
beérek a ponton, hosszabb távot választ, előttem indulnak el. Robi és Lajos is
feltűnik, üdvözöljük egymást, és mehetünk is tovább. Kis lejtő, futható is –
hajrá! Aztán gép-nyomok, majd megint csak lábak által taposott csapák a hóban.
Ezek persze nehezebben járhatók… Elágazás, 55 és 33 jobbra, 44 és 22 balra – de
mindenki a DDK-ra (csak másik ágra). Innentől - természetesen – kevesebb a
lábnyom (és ismeretlen számomra az út). Aztán újabb leágazás: 44 egyenesen (K+)
Ragánpuszta felé, a 22 pedig balra (DDK). Rendben, akkor bal, be is fordulok.
És csak pislogok. Szűz hó! Nincs több lábnyom. Hát akkor „magad
uram, ha nincs szolgád”. Majd lesz, mindjárt. Az enyém. Nem túl szívderítő helyzet,
de megoldom. Indulhattam volna később, előzhettem volna kevesebbet. Mindennek
ára van. Na nézzük! Lejtős, és vastagon havas. Vajon futható-e? Igen! Nosza,
kerítés jobbról, a kék jelzés igen ritka, és itt most nem látok GG-t sem.
Kerítés jobbra el, a rengeteg vadnyom is – automatikusan követem őket. Amivel
komoly hibát követek el. Mint később rájövök, letértem az útról. Egyre
vastagabb a hó, az ösvény (?) egyre szövevényesebb: ágas-bogas, majd
áthatolhatatlan. Gyere, Locus! Nézem a térképet, a track-et, és nem vigasztal,
amit látok. Igyekszem irányt tartani, erősen hullámzó és havas úttalan utakon vergődök
előre. Na, itt ne történjen velem semmi baj!
Szerencsére nem történik. Nyiladék világosa csábít, és…
valóban! Gépjárta nyomok, a Locus megnyugtatóan jelzi vissza: jó irányba
megyek. Összességében kis kitérőt tettem csak – inkább a magányos bolyongás a
vastagon havas, kietlen erdőben okozott kellemetlen perceket. Itt már a GG-k is
megvannak, és a kék jelzés is. Ezek vezetnek be Kustánszeg házai közé: az
ereszkedés közben néhol derékig érne a hó. Szerencsére itt is gépek nyomát
követem, aztán aszfalt jön, majd az ellenőrzőpont. Ami egyben ellátópont is –
nem is akármilyen. Legjobban a forró, finom teának örülök, de jól esik a többféle
gyümölcs, a pogácsa is. Kávéval is kínálnak, lehetne kekszet és többféle
innivalót is kérni… Köszönöm, túlzásba se szabad vinni – meg hát a maradék 8-9
kilométert már fél lábon is…
Itt ugyanis már csak ennyi van hátra. Neki is vágok, de
balra (az „érkező ágra”) téved a tekintetem: négy futó srác érkezik; ketten ismerősök
is látásból. Egyáltalán nem rossz érzés társakat látni, sőt… Még ha ők most
mennek is frissíteni – de hamarosan utolérnek, de jó! Így jutok a kustánszegi tó
sarkához: az újból ismerős, már bejárt táj megnyugtat, szépsége pedig – még így
havasan, befagyottan is – magával ragad.
A parton haladok, közel a tóhoz – ehhez mérten óvatosan,
kimérten. Északnyugati, felső sarkánál jobbos kanyar – balról pedig egy
csörtető vaddisznó-csapat. Robajuk megtöri a táj békés csendjét, de hamar el is
ül a zaj. Így hát hallom is, ahogy érkeznek a futók, majd látni is lehet őket.
A legjobbkor! Zegzugos, áthatolhatatlan bokrok előttem, merre tovább? Előre! –
hangzik a direkció mögöttem. Itt? – hüledezek. Persze, menj csak, ott a kis
híd! De mehetsz mellette is, a jégen át. És tényleg arra veszi az irányt… Páran
(óvatosabb duhajok) mégis a hidat választjuk, átkel mindenki gond nélkül. Jöhet
az emelkedő, itt ők is lépésre fogják a tempót; mögöttük lihegek én is.
Gerincre érkezünk fel, kocogni kezdenek a friss, járatlan hóban – bepróbálkozok
én is. Vidám, jó kedélyű társaság, komoly erőnléttel. Háromnegyed órával később
indultak, mint én… Fentiekből következően futás közben is csevegnek, viccelődnek,
én meg azon kapom magamat, hogy rájuk ragadok, és szinte húznak magukkal.
Hú, mennyivel gyorsabban fogynak így a méterek! És mennyivel
kevésbé fázik a lábam. Egy idő után semennyire, de tényleg… És élvezem a tüdőmbe
áramló friss levegőt, a dinamikus, folyamatos mozgás örömét, és hogy emberek
között vagyok. Sokadszor járnak itt, helyismeretük is imponáló, biztonságot ad.
Nem bánják a „potyautast”, én meg követem őket árkon-bokron át, ahogy mondani
szokás. A terep ugyanis tényleg változatos, hullámzik is, kanyarog is. Erdők és
mezők maradnak el trappoló (pontosabban: galoppozó) lábaink mögött. Az idő is
egyre kellemesebb, nekem meg – aki túrához, nem futáshoz öltöztem – egyre
inkább melegem lesz. Nagyobb baj ne legyen!
Fénykép itt alig készül: nem szeretnék lemaradni, és a
kezdeti elhatározás („még egy kicsit velük, még egy kicsit”) végleges lesz:
megpróbálom a célig! És sikerül is, bár láthatólag nekik ez inkább öröm-futás;
laza és derűs – nekem viszont jóval komolyabb feladat. Közben felragyog a nap
is, misztikus fényekkel beragyogtatva a folyamatosan változó hófehér zalai
tájakat. Átkelünk a pici Németfalun, közepén a templommal (éppen harangszókor),
meg egy pompás hóemberrel az egyik ház előtt. Lejtő visz ki, völgyben zúgunk
lefelé. Két éve Karcsi barátommal beszélgettünk itt nagyot az 55-ön – jár a
fejemben. Akkor szigorú sárba érkeztünk le – most a hó fogad, jóval kellemesebb
futóterepként. És farakások, civilizáció… csak nem?! De, igen, itt a falu,
uhhh, máris, itt a cél! Kellemesen bekocogva állíthatom le az órát, 4:16!
Lehetne hitetlenkednem, meglepődnöm, de hát az utolsó öt és
fél kilométer után nem teszek ilyent. Még fél egy sincs! Megköszönöm a
srácoknak a társaságot; maradandó élmény lesz, azt hiszem. Barátságos
fiataloktól kitűzőt és oklevelet kapok, szintén barátságos hölgyektől pedig
frissen sült lángost. Hmmm… sajttal, tejföllel… Hiszen én – tulajdonképpen –
éhes vagyok! Meg szomjas is – arra meg gyümölcslét kínálnak. Olyant, ami nem
szép, nem színes, csak: nagyon-nagyon finom. Begyűjtöm még a Cartographia Kupa
pecsétjét, elköszönök, és a ragyogó napsütésben, csepegő eresz mellett
elhaladva arra gondolok, hogy talán mégis csak lesz idén is tavasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése